Hernández, Miguel: Elegía Primera

(a Federico García Lorca, poeta)

 

Atraviesa la muerte con herrumbrosas lanzas,

y en traje de cañón, las parameras

donde cultiva el hombre raíces y esperanzas,

y llueve sal, y esparce calaveras.

 

Verdura de las eras,

¿qué tiempo prevalece la alegría?

El sol pudre la sangre, la cubre de asechanzas

y hace brotar la sombra más sombría.

 

El dolor y su manto

vienen una vez más a nuestro encuentro.

Y una vez más al callejón del llanto

lluviosamente entro.

 

Siempre me veo dentro

de esta sombra de acíbar revocada,

amasado con ojos y bordones,

que un candil de agonía tiene puesto a la entrada

y un rabioso collar de corazones.

 

Llorar dentro de un pozo,

en la misma raíz desconsolada

del agua, del sollozo,

del corazón quisiera:

donde nadie me viera la voz ni la mirada,

ni restos de mis lágrimas me viera.

 

Entro despacio, se me cae la frente

despacio, el corazón se me desgarra

despacio, y despaciosa y negramente

vuelvo a llorar al pie de una guitarra.

 

Entre todos los muertos de elegía,

sin olvidar el eco de ninguno,

por haber resonado más en el alma mía,

la mano de mi llanto escoge uno.

 

Federico García

hasta ayer se llamó: polvo se llama.

Ayer tuvo un espacio bajo el día

que hoy el hoyo le da bajo la grama.

 

¡Tanto fue! ¡Tanto fuiste y ya no eres!

Tu agitada alegría,

que agitaba columnas y alfileres,

de tus dientes arrancas y sacudes,

y ya te pones triste, y sólo quieres

ya el paraíso de los ataúdes.

 

Vestido de esqueleto,

durmiéndote de plomo,

de indiferencia armado y de respeto,

te veo entre tus cejas si me asomo.

 

Se ha llevado tu vida de palomo,

que ceñía de espuma

y de arrullos el cielo y las ventanas,

como un raudal de pluma

el viento que se lleva las semanas.

 

Primo de las manzanas,

no podrá con tu savia la carcoma,

no podrá con tu muerte la lengua del gusano,

y para dar salud fiera a su poma

elegirá tus huesos el manzano.

 

Cegado el manantial de tu saliva,

hijo de la paloma,

nieto del ruiseñor y de la oliva:

serás, mientras la tierra vaya y vuelva,

esposo siempre de la siempreviva,

estiércol padre de la madreselva.

 

¡Qué sencilla es la muerte: qué sencilla,

pero qué injustamente arrebatada!

No sabe andar despacio, y acuchilla

cuando menos se espera su turbia cuchillada.

 

Tú, el más firme edificio, destruido,

tú, el gavilán más alto, desplomado,

tú, el más grande rugido,

callado, y más callado, y más callado.

 

Caiga tu alegre sangre de granado,

como un derrumbamiento de martillos feroces,

sobre quien te detuvo mortalmente.

Salivazos y hoces

caigan sobre la mancha de su frente.

 

Muere un poeta y la creación se siente

herida y moribunda en las entrañas.

Un cósmico temblor de escalofríos

mueve temiblemente las montañas,

un resplandor de muerte la matriz de los ríos.

 

Oigo pueblos de ayes y valles de lamentos,

veo un bosque de ojos nunca enjutos,

avenidas de lágrimas y mantos:

y en torbellino de hojas y de vientos,

lutos tras otros lutos y otros lutos,

llantos tras otros llantos y otros llantos.

 

No aventarán, no arrastrarán tus huesos,

volcán de arrope, trueno de panales,

poeta entretejido, dulce, amargo,

que al calor de los besos

sentiste, entre dos largas hileras de puñales,

largo amor, muerte larga, fuego largo.

 

Por hacer a tu muerte compañía,

vienen poblando todos los rincones

del cielo y de la tierra bandadas de armonía,

relámpagos de azules vibraciones.

Crótalos granizados a montones,

batallones de flautas, panderos y gitanos,

ráfagas de abejorros y violines,

tormentas de guitarras y pianos,

irrupciones de trompas y clarines.

 

Pero el silencio puede más que tanto instrumento.

 

Silencioso, desierto, polvoriento

en la muerte desierta,

parece que tu lengua, que tu aliento,

los ha cerrado el golpe de una puerta.

 

Como si paseara con tu sombra,

paseo con la mía

por una tierra que el silencio alfombra,

que el ciprés apetece más sombría.

 

Rodea mi garganta tu agonía

como un hierro de horca

y pruebo una bebida funeraria.

Tú sabes, Federico García Lorca,

que soy de los que gozan una muerte diaria.

(Federico Garcia Lorcának, a költőnek)

 

Kirontott a halál, rozsdás lándzsahegyekkel,

ágyúruhában a kopár mezőkre,

hol gyökerét s reményét nevelgeti az ember,

s hol halálfej és só szitál esőzve.

 

Szérűskert üde zöldje,

vaj az örömök kora meddig érhet?

A nap a vért rohasztja s várja sötét veremmel,

s növeszt a sötétnél mélyebb sötétet.

 

A fájdalom s ruhája

megint csak eljő s odaáll elébed.

S a sírás utcájába ázva-fázva

íme, megint belépek.

 

Mindig csak e sötétet,e

keserűt látom gyűlni köröttem,

vaksi szemekkel s botokkal rakottan,

a bejárat előtt vak szívek lánca körben

s egy végét járó lámpa fénye lobban.

 

Egy kút mélyén zokognék,

a zuhogó zokogásnak, a víznek

és a szívnek fogóznék

gyökerébe, teljes magányba;

hol nem láthatna se hang, se tekintet

és maradék könnyem se látna.

 

Nyugodtan belépek, fejem lehajtom

nyugodtan, szívem nyugodtan szakad szét,

és nyugodtan s mind sötétebbre hajlón

egyetlen gitár lábánál zokognék.

 

Minden gyászdalra érdemes halottak

közül, egynek visszhangját sem feledve,

mivel lelkembe kondult mindegyiknél nagyobbat,

zokogásom keze rámutat egyre.

 

Federico Garcia:

ez voltál eddig; eztán puszta por vagy.

Tér volt a nap alatt számára nyitva,

ma egy gödröt kapott, alján a gyomnak.

 

Ennyi volt! Ennyi voltál, s vagy a semmi!

Vidámságod, a tiszta,

mely oszlopokat tudott kiemelni,

hol van? Fogaid közül már kitépted,

szomorú lettél, mást se tudsz szeretni,

csak a koporsómélyi édent.

 

Csontvázba öltözötten,

az ólom-álmu éjnek

karján, merev tiszteletben s közönyben

látlak, ha szemem a szemedbe mélyed.

 

Úgy röppent el e galambröptü élet,

amelytől csupa tajték

és csupa búgás volt az ég s az ablak:

toll-özönként seperték

el a szelek, seprői heteknek és havaknak.

 

Szútól el nem apadhat

dús nedved, ó te almák édes öccse,

halálodig a féreg sose rághat,

s hogy vad érésben tobzódjék gyümölcse,

csontod hatalma kell az almafának.

 

Galambfiók te, dús nedveid árja

elapadva, kiégve,

te csalogány s olajfa unokája:

míg csak e föld keringhet és foroghat,

az örökzöldnek lész örökre társa,

atyai trágyája leszel a loncnak.

 

Mily egyszerű a halál érkezése,

de heve mily szeszélyekig ragadja!

Nem tud nyugton járni, s hol semmiképp se

várnád, ott csapkod éppen vaktában szörnyű kardja.

 

Te, legszilárdabb torony, összedőltél,

te, fennszárnyaló karvaly, lezuhantál,

ki mindent túldörögtél,

hallgatag vagy, hallgatagabb a hallgatagnál.

 

Víg gránátalma-véreddel zuhogjál,

mint ádáz kalapácsok sorjázó csapása,

arra, ki téged így halálra sértett.

Tisztátlan homlokára

zuhogjanak vad sarlók és köpések.

 

Ha költő hal, a teremtés szivének

mélye érzi magát holtra sebezve.

Borzongó kozmikus hideglelés tép

a rémítőn meginduló hegyekbe,

s halálos fény hasítja a folyók anyaméhét.

 

Jajok falvai zúgnak, kínok völgyei zengnek,

szemek erdei néznek, sose-zárva,

sugárutak könny- és fátyol-özönbe:

s viharában a lomboknak s szeleknek

gyászra gyász jő és gyász meg újra gyászra,

könnyre hull könny és könny hull újra könnyre.

 

Nem szóratik szét, el nem vész a csontod,

te méz mennyköve, tűzhányója mustnak,

keserédes költő, finomra-metszett,

míg fűtöttek a csókok,

tőrök hosszú sorai közt tanultad

a hosszú halált, a hosszú szerelmet.

 

Hogy halálodnak társául szegődjön,

gyönyörű rendben szárnyaló madárraj

csapong szét mindenütt az égen és a földön,

és villámok cikáznak kék csapással.

Megannyi fuvola, dob és cigánydal,

kígyók serege csörög, mint a zápor,

cserebogarak s hegedűk dönögve,

egész orkán zongorából s gitárból,

kürtök és trombiták zengő özönje.

 

De mindmegannyi hangszer belenémul csöndbe.

 

Némán, önmagadban, porként lebegve

a magányos halálba,

mintha nyelvedre és lehelletedre

rácsapódnék egy súlyos kapuszárnya.

 

Mintha árnyaddal kézenfogva mennék,

megyek a magaméval,

e földön, hol lábam csend-szőnyegen lép,

s a sok ciprus még sötétebbre árnyal.

 

Kínszenvedésed torkomat vasakkal

szorítja vad hurokba,

és töltekezem halálos itallal.

Ismersz, Federico Garcia Lorca,

én az vagyok, tudod, ki naponta újra meghal.