Hernández, Miguel: Elegía

En Orihuela, su pueblo y el mío, se me

ha muerto como del rayo Ramón Sijé, con

quien tanto quería.

Yo quiero ser llorando el hortelano

de la tierra que ocupas y estercolas,

compañero del alma, tan temprano.

Alimentando lluvias, caracolas

y órganos mi dolor sin instrumento

a las desalentadas amapolas

daré tu corazón por alimento.

Tanto dolor se agrupa en mi costado,

que por doler me duele hasta el aliento.

Un manotazo duro, un golpe helado,

un hachazo invisible y homicida,

un empujón brutal te ha derribado.

No hay extensión más grande que mi herida,

lloro mi desventura y sus conjuntos

y siento más tu muerte que mi vida.

Ando sobre rastrojos de difuntos,

y sin calor de nadie y sin consuelo

voy de mi corazón a mis asuntos.

Temprano levantó la muerte el vuelo,

temprano madrugó la madrugada,

temprano estás rodando por el suelo.

No perdono a la muerte enamorada,

no perdono a la vida desatenta,

no perdono a la tierra ni a la nada.

En mis manos levanto una tormenta

de piedras, rayos y hachas estridentes

sedienta de catástrofes y hambrienta.

Quiero escarbar la tierra con los dientes,

quiero apartar la tierra parte a parte

a dentelladas secas y calientes.

Quiero minar la tierra hasta encontrarte

y besarte la noble calavera

y desamordazarte y regresarte.

Volverás a mi huerto y a mi higuera;

por los altos andamios de las flores

pajareará tu alma colmenera

de angelicales ceras y labores.

Volverás al arrullo de las rejas

de los enamorados labradores.

Alegrarás la sombra de mis cejas,

y en tu sangre se irán a cada lado

disputando tu novia y las abejas.

Tu corazón, ya terciopelo ajado,

llama a un campo de almendras espumosas

mi avariciosa voz de enamorado.

A las aladas almas de las rosas

del almendro de nata le requiero,

que tenemos que hablar de muchas cosas,

compañero del alma, compañero.

(Orihuelában, közös szülőfalunkban,

villámként hunyt ki Ramón Sijé, akivel

annyira szerettük egymást.)

Zokogó kertésze lennék a kertnek,

amelynek földjében te vagy a trágya,

lelkem társa, kit oly korán temettek.

Eszköztelen fájdalmamat kínálva

esőnek, csigáknak, megannyi szervnek,

a lankatagon csüggő mákvirágra

szíved szórnám tápláló eledelnek.

Annyi fájdalom nyilall derekamba,

hogy megszakad ajkamon a lehellet.

Egy láthatatlan, gyilkosélü balta

ory csapásának áldozata lettél,

embertelen taszítás vert az aljba.

Nincs tátongóbb nyílás az én sebemnél,

s míg sírván siratom garázda sorsom,

halálod nekem élőbb életemnél.

Míg a halottak tarlóit bolyongom

vigasztalan s majd megvesz a hidegség,

szívemtől ügyeimhez hajt a dolgom.

A halál túlkorán megkezdte röptét,

a hajnalnak túlkora pírja támadt,

testedet túlkorán a földbe lökték.

Nincs bocsánat a szerelmes halálnak,

se az életnek, mely oly nemtörődöm,

a földnek, a semminek nincs bocsánat.

Kő s villám viharát szorítja öklöm,

vihart, melyben éles fejszék dühöngnek,

szomjasan, katasztrófákért esengőn.

Fogammal kaparnám a puszta földet,

míg szétmorzsolnám izzó, száraz, éhes

harapásokkal mélyeit a rögnek.

Addig ásnám magam a föld beléhez,

míg megcsókolnám nemes koponyádat,

hogy láncaid eloldjam s visszatérhess.

Meglátnád újra kertem s fügefámat,

míg virágállványok közt kergetőzve

méhész lelked szerte csapongva száll majd,

angyali viaszt s munkát keresőben.

A rácsos ablakok között kivárnád

a turbékoló paraszt szeretőket.

Felvidítod szemöldököm homályát,

és mindenfelé szétárad a véred,

követelve a méheket s a mátkád.

Szívedet, mely foszló bársony-szövétnek,

tej-mandulák földjére hívja szédült

szerelmes szóm, kurtán esengve érted.

Elvárlak ott, hol szárnyakká fehérült

rózsák lelke habzik a mandulásban,

ó, mennyi mindenről kell még beszélnünk,

én lelkem társa te, én drága társam.