Hernández, Miguel: El Amor Ascendía Entre Nosotros

El amor ascendía entre nosotros

como la luna entre las dos palmeras

que nunca se abrazaron.

El íntimo rumor de los dos cuerpos

hacia el arrullo un oleaje trajo,

pero la ronca voz fue atenazada.

Fueron pétreos los labios.

El ansia de ceñir movió la carne,

esclareció los huesos inflamados,

pero los brazos al querer tenderse

murieron en los brazos.

Pasó el amor, la luna, entre nosotros

y devoró los cuerpos solitarios.

Y somos dos fantasmas que se buscan

y se encuentran lejanos.

A szerelem úgy suhant miközénk, mint

a holdfény két pálma közé, amelyek

egymáshoz sose értek.

Meghitt híreit hullámként sodorta

az édes becézés felé a két test,

de fojtott hangjukat agyongyötörték.

Ajkuk merev kővé lett.

A szorítás vágya mozdult husukban

és a lángban álló csontokra fénylett,

de a táruló karok a karok közt

ájultan elaléltak.

Ott szállt a szerelem, a hold, miköztünk

s a magányos testekbe beletépett.

Vagyunk két egymást kereső, de egymást

sosem lelő kísértet.