Hernández, Miguel: Citación final
|
Citación final (Spanish)Se citaron las dos para en la plaza tal día, y a tal hora, y en tal suerte: una vida de muerte y una muerte de raza.
Dentro del ruedo, un sol que daba pena, se hacía más redondo y amarillo en la inquietud inmóvil de la arena con Dios alrededor, perfecto anillo.
Fuera, arriba, en el palco y en la grada. deseos con mantillas.
Salió la muerte astada, palco de banderillas.
Había hecho antes, a lo sutil, lo primoroso y fino, el clarín sus galleos más brillantes, verdadera y fatalmente divino.
Vino la muerte del chiquero: vino de la valla, de Dios, hasta su encuentro la vida entre la luz, su indumentaria; y las dos se pararon en el centro, ante la una mortal, la otra estatuaria.
Comenzó el juego, expuesto por una y otra parte… La vida se libraba, ¡con qué gesto!, de morir, ¡con qué arte!
Pero una vez –había de ser una-, es copada la vida por la muerte, y se desafortuna la burla, y en tragedia se convierte.
Morir es una suerte como vivir: ¡de qué!, ¡de qué manera! supiste ejecutarla y el berrendo. Tu muerte fue vivida a la torera, lo mismo que tu vida fue muriendo.
No: a ti no te distrajo, el tendido vicioso e iracundo, el difícil trabajo de ir a Dios por la muerte y por el mundo.
Tu atención sólo han sido toro y ruedo, tu vocación el cuerno fulminante.
Con el valor sublime de tu miedo, el valor más gigante, la esperabas de mármol elegante.
Te dedicaste al hueso más avieso, que te ha dejado a ti en el puro hueso, y eres el colmo ya de la finura.
Mas ¿qué importa? que acabes… ¿No acabamos? todos, aquí, criatura, allí en el sitio donde Todo empieza.
Total, total, ¡total!: di: ¿no tocamos? a muerte, a infierno, a gloria por cabeza.
Quisiera yo, Mejías, a quien el hueso y cuerno ha hecho estatua, callado, paz, eterno, esperar y mirar, cual tú solías, a la muerte: ¡de cara!, con un valor que era temor interno de que no te matara.
Quisiera el desgobierno de la carne, vidriera delicada, la manifestación del hueso fuerte.
Estoy queriendo, y temo la cornada de tu momento, muerte.
Espero, a pie parado, el ser, cuando Dios quiera, despenado, con la vida de miedo medio muerta. Que en ese cuando, amigo, alguien diga por mí lo que yo digo por ti con voz serena que aparento: San Pedro, ¡abre! la puerta: abre los brazos, Dios, y ¡dale! asiento.
|
Az utolsó idézés (Hungarian)Kettőt megint a porondra citált itt ez a nap, ez az óra, ez a végzet: egyik halálos élet, fénylő halál a másik.
A kínzó nap szorító körén át kereken és sárgán érte a ájult, izgalmába merevedett arénát, köröskörül Isten, a kör bezárult.
Kívül, fölül, páholyban és lelátón mantillában a vágyak.
A szarvval kirontó halálon zászlós dárdák cikáznak.
(De még ennekelőtte a kürtön finoman harsant a réz fel, legtündöklőbb akkordjait dörögve, végzetesen isteni recsegéssel.)
Jött a halál az istállóból éppen, s a sövénytől - Istentől - jött elébe az élet, a fényben, mely öltözéke; és mindketten megálltak a középen: ez halandón, az önön szobraképpen.
S indult a játszma: álltak, vállnak feszülve vállal... S az élet nekibuzdult! a halálnak micsoda gesztusával!
Ám egyszerre - s ez egyszer mindig eljön - az életet a halál koronázta, kétségbeejtőre váltott át a tréfa tragédiára.
A halál is csak játszma, akár az élet; s hogy tudtad, mi módon játszani te, az irombát kaszálva! Halálod oly élő volt e porondon, amily kész volt életed a halálra.
Mit bántad is te, hogy őrjöngve tombolnak a lelátók, s munkádnak az a tiszte, hogy Istennel cseréld fel a világot.
Csak azt láttad, a bikát és porondot, csak a villámló szarv volt küldetésed.
A félelem fő vakmerése hajtott, legfőbbje minden vakmerésnek, hogy márvány-finomsággal várd a véget.
Magadat e ferde csontnak ajánltad, mely magadban a puszta csontnak átad, te előkelők legelőkelőbbje.
De mit számít, hogy elvégzed?... Nem ott vár, halandó, mindegyőnkre, a vég, ahol kezdetét veszi Minden?
Legvégső összegül, mondd, nem pokol jár, halál és dicsfény, mindnyájunknak itt lenn?
Úgy szeretném, Mejías, te, kit a csont s a szarvak örök-néma, nagy szoborrá avattak, úgy fogadni, miképpen te tanítasz, a halált, szemtől-szembe! vakmeréssel, mely félelmet takar csak, hogy jaj, bár meg ne ölne.
Szeretném, ha e festett üvegablak, a hús eloszlana, hogy napvilágra hozza a csont erőteljes fehérjét.
Úgy szeretném rettegni, várva-várva, halál, nagy perced öklelését.
Remélem, talpon állva, s büntetlenül, ha majd Isten kívánja, e félő élettel, mely fél-halálba hajlott, hogy, ha e ha eljő, barátom, lesz, aki nekem is elmondja bátran, mit én mondok neked színlelt-derűsen: Szent Péter! tárd az ajtót! s tárt karokkal nyiss néki helyet, Isten!
|
