Garcilaso de la Vega: Soneto XXXII (Estoy continuo…)

Estoy continuo en lágrimas bañado,

rompiendo el aire siempre con sospiros;

y más me duele no osar deciros

que he llegado por vos a tal estado;

que viéndome do' estoy y lo que he andado

por el camino estrecho de seguiros,

si me quiero tornar para huiros,

desmayo, viendo atrás lo que he dejado;

y si quiero subir a la alta cumbre,

a cada paso espántanme en la vía

ejemplos tristes de los que han caído;

Y sobre todo, fáltame la lumbre

de la esperanza, con que andar solía

por la escura región de vuestro olvido.

Szemeim folyton könnyekben fürödnek,

sóhaj a sóhajt követi a számon

és legjobban fáj, hogy szomorúságom

okát nem merem megvallani önnek.

Jaj, nem tudom, hol járjak, merre jöjjek,

csak azt tudom, hogy az ön útját járom.

Megfordulnék, s a szándékot is szánnom

késztet a kín, hogy nem láthatom többet.

Tudom, a csúcsig én mar fel nem érek,

lelkem az úton rémületbe ejtik

a bús példák, kik lebuktak a vártán,

És szép reményem is már semmivé lett,

a jó lámpás, mely átsegített eddig

közönyös kedve dermesztő homályán.