Garcilaso de la Vega: Soneto IV (Un rato se levanta…)

Un rato se levanta mi esperanza:

mas, cansada de haberse levantado,

torna a caer, que deja, mal mi grado,

libre el lugar a la desconfianza.

¿Quién sufrirá tan áspera mudanza

del bien al mal? ¡Oh corazón cansado!

Esfuerza en la miseria de tu estado;

que tras fortuna suele haber bonanza.

Yo mesmo emprenderé a fuerza de brazos

romper un monte, que otro no rompiera,

de mil inconvenientes muy espeso.

Muerte, prisión no pueden, ni embarazos,

quitarme de ir a veros, como quiera,

desnudo espirtu o hombre en carne y hueso.

Megtört reményem alighogy megéled,

fáradtságában máris dőlne ágynak,

unszolom bár, nem zárja rá a zárat,

s a gyanakvás nyitott házamba léphet.

Ki állja, végzet, keserű szeszélyed

gyors változásait? Ó szív, te fáradt,

nagy nyomorúságodnak vesd a vállad,

balsorsra jószerencse: ez az élet!

Én magam zúzom szét e két marokkal

a hegycsúcsot, mely szemre sérthetetlen,

a száz veszéllyel lombos sűrűséget.

Halállal, börtönnel, sötét okokkal,

hozzád igyekvőt, nem tarthat föl engem

sem hús-vér ember, sem csupasz kísértet.