This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Garcia Márquez, Gabriel: Száz év magány (részlet) (Cien años de soledad in Hungarian)

Portre of Garcia Márquez, Gabriel
Portre of Székács Vera

Back to the translator

Cien años de soledad (Spanish)

I

 
Muchos años después, frente al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía había de recordar aquella tarde remota en que su padre lo llevó a conocer el hielo. Macondo era entonces una aldea de veinte casas de barro y cañabrava construidas a la orilla de un río de aguas diáfanas que se precipitaban por un lecho de piedras pulidas, blancas y enormes como huevos prehistóricos. El mundo era tan reciente, que muchas cosas carecían de nombre, y para mencionarlas había que señalarías con el dedo. Todos los años, por el mes de marzo, una familia de gitanos desarrapados plantaba su carpa cerca de la aldea, y con un grande alboroto de pitos y timbales daban a conocer los nuevos inventos. Primero llevaron el imán. Un gitano corpulento, de barba montaraz y manos de gorrión, que se presentó con el nombre de Melquíades, hizo una truculenta demostración pública de lo que él mismo llamaba la octava maravilla de los sabios alquimistas de Macedonia. Fue de casa en casa arrastrando dos lingotes metálicos, y todo el mundo se espantó al ver que los calderos, las pailas, las tenazas y los anafes se caían de su sitio, y las maderas crujían por la desesperación de los clavos y los tornillos tratando de desenclavarse, y aun los objetos perdidos desde hacía mucho tiempo aparecían por donde más se les había buscado, y se arrastraban en desbandada turbulenta detrás de los fierros mágicos de Melquíades. «Las cosas, tienen vida propia -pregonaba el gitano con áspero acento-, todo es cuestión de despertarles el ánima.» José Arcadio Buendía, cuya desaforada imaginación iba siempre más lejos que el ingenio de la naturaleza, y aun más allá del milagro y la magia, pensó que era posible servirse de aquella invención inútil para desentrañar el oro de la tierra. Melquíades, que era un hombre honrado, le previno: «Para eso no sirve.» Pero José Arcadio Buendía no creía en aquel tiempo en la honradez de los gitanos, así que cambió su mulo y una partida de chivos por los dos lingotes imantados. Úrsula I guaran, su mujer, que contaba con aquellos animales para ensanchar el desmedrado patrimonio doméstico, no consiguió disuadirlo. «Muy pronto ha de sobrarnos oro para empedrar la casa», replicó su marido. Durante varios meses se empeñó en demostrar el acierto de sus conjeturas. Exploró palmo a palmo la región, inclusive el fondo del río, arrastrando los dos lingotes de hierro y recitando en voz alta el conjuro de Melquíades. Lo único que logró desenterrar fue una armadura del siglo xv con todas sus partes soldadas por un cascote de óxido, cuyo interior tenía la resonancia hueca de un enorme calabazo lleno de piedras. Cuando José Arcadio Buendía y los cuatro hombres de su expedición lograron desarticular la armadura, encontraron dentro un esqueleto calcificado que llevaba colgado en el cuello un relicario de cobre con un rizo de mujer.
 
En marzo volvieron los gitanos. Esta vez llevaban un catalejo y una lupa del tamaño de un tambor, que exhibieron como el último descubrimiento de los judíos de Amsterdam. Sentaron una gitana en un extremo de la aldea e instalaron el catalejo a la entrada de la carpa. Mediante el pago de cinco reales, la gente se asomaba al catalejo y veía a la gitana al alcance de su mano. «La ciencia ha eliminado las distancias», pregonaba Melquíades. «Dentro de poco, el hombre podrá ver lo que ocurre en cualquier lugar de la tierra, sin moverse de su casa.» Un mediodía ardiente hicieron una asombrosa demostración con la lupa gigantesca: pusieron un montón de hierba seca en mitad de la calle y le prendieron fuego mediante la concentración de los rayos solares. José Arcadio Buendía, que aún no acababa de consolarse por el fracaso de sus imanes, concibió la idea de utilizar aquel invento como un arma de guerra. Melquíades, otra vez, trató de disuadirlo. Pero terminó por aceptar los dos lingotes imantados y tres piezas de dinero colonial a cambio de la lupa. Úrsula lloró de consternación. Aquel dinero formaba parte de un cofre de monedas de oro que su padre había acumulado en toda una vida de privaciones, y que ella había enterrado debajo de la cama en espera de una buena ocasión para invertirías. José Arcadio Buendía no trató siquiera de consolarla, entregado por entero a sus experimentos tácticos con la abnegación de un científico y aun a riesgo de su propia vida. Tratando de demostrar los efectos de la lupa en la tropa enemiga, se expuso él mismo a la concentración de los rayos solares y sufrió quemaduras que se convirtieron en úlceras y tardaron mucho tiempo en sanar. Ante las protestas de su mujer, alarmada por tan peligrosa inventiva, estuvo a punto de incendiar la casa. Pasaba largas horas en su cuarto, haciendo cálculos sobre las posibilidades estratégicas de su arma novedosa, hasta que logró componer un manual de una asombrosa claridad didáctica y un poder de convicción irresistible. Lo envió a las autoridades acompañado de numerosos testimonios sobre sus experiencias y de varios pliegos de dibujos explicativos, al cuidado de un mensajero que atravesó la sierra, y se extravió en pantanos desmesurados, remontó ríos tormentosos y estuvo a punto de perecer bajo el azote de las fieras, la desesperación y la peste, antes de conseguir una ruta de enlace con las muías del correo. A pesar de que el viaje a la capital era en aquel tiempo poco menos que imposible, José Arcadio Buendia prometía intentarlo tan pronto como se lo ordenara el gobierno, con el fin de hacer demostraciones prácticas de su invento ante los poderes militares, y adiestrarlos personalmente en las complicadas artes de la guerra solar. Durante varios años esperó la respuesta. Por último, cansado de esperar, se lamentó ante Melquíades del fracaso de su iniciativa, y el gitano dio entonces una prueba convincente de honradez: le devolvió los doblones a cambio de la lupa, y le dejó además unos mapas portugueses y varios instrumentos de navegación. De su puño y letra escribió una apretada síntesis de los estudios del monje Hermann, que dejó a su disposición para que pudiera servirse del astrolabio, la brújula y el sextante. José Arcadio Buendia pasó los largos meses de lluvia encerrado en un cuartito que construyó en el fondo de la casa para que nadie perturbara sus experimentos. Habiendo abandonado por completo las obligaciones domésticas, permaneció noches enteras en el patio vigilando el curso de los astros, y estuvo a punto de contraer una insolación por tratar de establecer un método exacto para encontrar el mediodía. Cuando se hizo experto en el uso y manejo de sus instrumentos, tuvo una noción del espacio que le permitió navegar por mares incógnitos, visitar territorios deshabitados y trabar relación con seres espléndidos, sin necesidad de abandonar su gabinete. Fue ésa la época en que adquirió el hábito de hablar a solas, paseándose por la casa sin hacer caso de nadie, mientras Úrsula y los niños se partían el espinazo en la huerta cuidando el plátano y la malanga, la yuca y el ñame, la ahuyama y la berenjena. De pronto, sin ningún anuncio, su actividad febril se interrumpió y fue sustituida por una especie de fascinación. Estuvo varios días como hechizado, repitiéndose a sí mismo en voz baja un sartal de asombrosas conjeturas, sin dar crédito a su propio entendimiento. Por fin, un martes de diciembre, a la hora del almuerzo, soltó de un golpe toda la carga de su tormento. Los niños habían de recordar por el resto de su vida la augusta solemnidad con que su padre se sentó a la cabecera de la mesa, temblando de fiebre, devastado por la prolongada vigilia y por el encono de su imaginación, y les reveló su descubrimiento.
 
-La tierra es redonda como una naranja.
 
Úrsula perdió la paciencia. «Si has de volverte loco, vuélvete tú solo -gritó-. Pero no trates de inculcar a los niños tus ideas de gitano.» José Arcadio Buendia, impasible, no se dejó amedrentar por la desesperación de su mujer, que en un rapto de cólera le destrozó el astrolabio contra el suelo. Construyó otro, reunió en el cuartito a los hombres del pueblo y les demostró, con teorías que para todos resultaban incomprensibles, la posibilidad de regresar al punto de partida navegando siempre hacia el Oriente. Toda la aldea estaba convencida de que José Arcadio Buendia había perdido el juicio, cuando llegó Melquíades a poner las cosas en su punto. Exaltó en público la inteligencia de aquel hombre que por pura especulación astronómica había construido una teoría ya comprobada en la práctica, aunque desconocida hasta entonces en Macondo, y como una prueba de su admiración le hizo un regalo que había de ejercer una influencia terminante en el futuro de la aldea: un laboratorio de alquimia.
 
Para esa época, Melquíades había envejecido con una rapidez asombrosa. En sus primeros viajes parecía tener la misma edad de José Arcadio Buendia. Pero mientras éste conservaba su fuerza descomunal, que le permitía derribar un caballo agarrándolo por las orejas, el gitano parecía estragado por una dolencia tenaz. Era, en realidad, el resultado de múltiples y raras enfermedades contraídas en sus incontables viajes alrededor del mundo. Según él mismo le contó a José Arcadio Buendia mientras lo ayudaba a montar el laboratorio, la muerte lo seguía a todas partes, husmeándole los pantalones, pero sin decidirse a darle el zarpazo final. Era un fugitivo de cuantas plagas y catástrofes habían flagelado al género humano. Sobrevivió a la pelagra en Persia, al escorbuto en el archipiélago de Malasia, a la lepra en Alejandría, al beriberi en el Japón, a la peste bubónica en Madagascar, al terremoto de Sicilia y a un naufragio multitudinario en el estrecho de Magallanes. Aquel ser prodigioso que decía poseer las claves de Nostradamus, era un hombre lúgubre, envuelto en un aura triste, con una mirada asiática que parecía conocer el otro lado de las cosas. Usaba un sombrero grande y negro, como las alas extendidas de un cuervo, y un chaleco de terciopelo patinado por el verdín de los siglos. Pero a pesar de su inmensa sabiduría y de su ámbito misterioso, tenía un peso humano, una condición terrestre que lo mantenía enredado en los minúsculos problemas de la vida cotidiana. Se quejaba de dolencias de viejo, sufría por los más insignificantes percances económicos y había dejado de reír desde hacía mucho tiempo, porque el escorbuto le había arrancado los dientes. El sofocante mediodía en que reveló sus secretos, José Arcadio Buendía tuvo la certidumbre de que aquél era el principio de una grande amistad. Los niños se asombraron con sus relatos fantásticos. Aureliano, que no tenía entonces más de cinco años, había de recordarlo por el resto de su vida como lo vio aquella tarde, sentado contra la claridad metálica y reverberante de la ventana, alumbrando con su profunda voz de órgano los territorios más oscuros de la imaginación, mientras chorreaba por sus sienes la grasa derretida por el calor. José Arcadio, su hermano mayor, había de transmitir aquella imagen maravillosa, como un recuerdo hereditario, a toda su descendencia. Úrsula, en cambio, conservó un mal recuerdo de aquella visita, porque entró al cuarto en el momento en que Melquíades rompió por distracción un frasco de bicloruro de mercurio.
 
-Es el olor del demonio -dijo ella.
 
-En absoluto -corrigió Melquíades-. Está comprobado que el demonio tiene propiedades sulfúricas, y esto no es más que un poco de solimán.
 
Siempre didáctico, hizo una sabia exposición sobre las virtudes diabólicas del cinabrio, pero Úrsula no le hizo caso, sino que se llevó los niños a rezar. Aquel olor mordiente quedaría para siempre en su memoria, vinculado al recuerdo de Melquíades.
 
El rudimentario laboratorio -sin contar una profusión de cazuelas, embudos, retortas, filtros y coladores- estaba compuesto por un atanor primitivo; una probeta de cristal de cuello largo y angosto, imitación del huevo filosófico, y un destilador construido por los propios gitanos según las descripciones modernas del alambique de tres brazos de María la judía. Además de estas cosas, Melquíades dejó muestras de los siete metales correspondientes a los siete planetas, las fórmulas de Moisés y Zósimo para el doblado del oro, y una serie de apuntes y dibujos sobre los procesos del Gran Magisterio, que permitían a quien supiera interpretarlos intentar la fabricación de la piedra filosofal. Seducido por la simplicidad de las fórmulas para doblar el oro, José Arcadio Buendía cortejó a Úrsula durante varias semanas, para que le permitiera desenterrar sus monedas coloniales y aumentarlas tantas veces como era posible subdividir el azogue. Úrsula cedió, como ocurría siempre, ante la inquebrantable obstinación de su marido. Entonces José Arcadio Buendía echó treinta doblones en una cazuela, y los fundió con raspadura de cobre, oropimente, azufre y plomo. Puso a hervir todo a fuego vivo en un caldero de aceite de ricino hasta obtener un jarabe espeso y pestilente más parecido al caramelo vulgar que al oro magnífico. En azarosos y desesperados procesos de destilación, fundida con los siete metales planetarios, trabajada con el mercurio hermético y el vitriolo de Chipre, y vuelta a cocer en manteca de cerdo a falta de aceite de rábano, la preciosa herencia de Úrsula quedó reducida a un chicharrón carbonizado que no pudo ser desprendido del fondo del caldero.
 
Cuando volvieron los gitanos, Úrsula había predispuesto contra ellos a toda la población. Pero la curiosidad pudo más que el temor, porque aquella vez los gitanos recorrieron la aldea haciendo un ruido ensordecedor con toda clase de instrumentos músicos, mientras el pregonero anunciaba la exhibición del más fabuloso hallazgo de los nasciancenos. De modo que todo el mundo se fue a la carpa, y mediante el pago de un centavo vieron un Melquíades juvenil, repuesto, desarrugado, con una dentadura nueva y radiante. Quienes recordaban sus encías destruidas por el escorbuto, sus mejillas flaccidas y sus labios marchitos, se estremecieron de pavor ante aquella prueba terminante de los poderes sobrenaturales del gitano. El pavor se convirtió en pánico cuando Melquíades se sacó los dientes, intactos, engastados en las encías, y se los mostró al público por un instante un instante fugaz en que volvió a ser el mismo hombre decrépito de los años anteriores y se los puso otra vez y sonrió de nuevo con un dominio pleno de su juventud restaurada. Hasta el propio José Arcadio Buendía consideró que los conocimientos de Melquíades habían llegado a extremos intolerables, pero experimentó un saludable alborozo cuando el gitano le explicó a solas el mecanismo de su dentadura postiza. Aquello le pareció a la vez tan sencillo y prodigioso, que de la noche a la mañana perdió todo interés en las investigaciones de alquimia; sufrió una nueva crisis de mal humor, no volvió a comer en forma regular y se pasaba el día dando vueltas por la casa. «En el mundo están ocurriendo cosas increíbles -le decía a Úrsula-. Ahí mismo, al otro lado del río, hay toda clase de aparatos mágicos, mientras nosotros seguimos viviendo como los burros.» Quienes lo conocían desde los tiempos de la fundación de Macondo, se asombraban de cuánto había cambiado bajo la influencia de Melquíades.
 
Al principio, José Arcadio Buendía era una especie de patriarca juvenil, que daba instrucciones para la siembra y consejos para la crianza de niños y animales, y colaboraba con todos, aun en el trabajo físico, para la buena marcha de la comunidad. Puesto que su casa fue desde el primer momento la mejor de la aldea, las otras fueron arregladas a su imagen y semejanza. Tenía una salita amplia y bien iluminada, un comedor en forma de terraza con flores de colores alegres, dos dormitorios, un patio con un castaño gigantesco, un huerto bien plantado y un corral donde vivían en comunidad pacífica los chivos, los cerdos y las gallinas. Los únicos animales prohibidos no sólo en la casa, sino en todo el poblado, eran los gallos de pelea.
 
La laboriosidad de Úrsula andaba a la par con la de su marido. Activa, menuda, severa, aquella mujer de nervios inquebrantables, a quien en ningún momento de su vida se la oyó cantar, parecía estar en todas partes desde el amanecer hasta muy entrada la noche, siempre perseguida por el suave susurro de sus pollerines de olán. Gracias a ella, los pisos de tierra golpeada, los muros de barro sin encalar, los rústicos muebles de madera construidos por ellos mismos estaban siempre limpios, y los viejos arcones donde se guardaba la ropa exhalaban un tibio olor de albahaca.
 
José Arcadio Buendía, que era el hombre más emprendedor que se vería jamás en la aldea, había dispuesto de tal modo la posición de las casas, que desde todas podía llegarse al río y abastecerse de agua con igual esfuerzo, y trazó las calles con tan buen sentido que ninguna casa recibía más sol que otra a la hora del calor. En pocos años, Macondo fue una aldea más ordenada y laboriosa que cualquiera de las conocidas hasta entonces por sus 300 habitantes. Era en verdad una aldea feliz, donde nadie era mayor de treinta años y donde nadie había muerto.
 
Desde los tiempos de la fundación, José Arcadio Buendía construyó trampas y jaulas. En poco tiempo llenó de turpiales, canarios, azulejos y petirrojos no sólo la propia casa, sino todas las de la aldea. El concierto de tantos pájaros distintos llegó a ser tan aturdidor, que Úrsula se tapó los oídos con cera de abejas para no perder el sentido de la realidad. La primera vez que llegó la tribu de Melquíades vendiendo bolas de vidrio para el dolor de cabeza, todo el mundo se sorprendió de que hubieran podido encontrar aquella aldea perdida en el sopor de la ciénaga, y los gitanos confesaron que se habían orientado por el canto de los pájaros.
 
Aquel espíritu de iniciativa social desapareció en poco tiempo, arrastrado por la fiebre de los imanes, los cálculos astronómicos, los sueños de trasmutación y las ansias de conocer las maravillas del mundo. De emprendedor y limpio, José Arcadio Buendía se convirtió en un hombre de aspecto holgazán, descuidado en el vestir, con una barba salvaje que Úrsula lograba cuadrar a duras penas con un cuchillo de cocina. No faltó quien lo considerara víctima de algún extraño sortilegio. Pero hasta los más convencidos de su locura abandonaron trabajo y familias para seguirlo, cuando se echó al hombro sus herramientas de desmontar, y pidió el concurso de todos para abrir una trocha que pusiera a Macondo en contacto con los graneles inventos.
 
José Arcadio Buendía ignoraba por completo la geografía de la región. Sabía que hacia el Oriente estaba la sierra impenetrable, y al otro lado de la sierra la antigua ciudad de Riohacha, donde en épocas pasadas -según le había contado el primer Aureliano Buendía, su abuelo- sir Francis Drake se daba al deporte de cazar caimanes a cañonazos, que luego hacía remendar y rellenar de paja para llevárselos a la reina Isabel. En su juventud, él y sus hombres, con mujeres y niños y animales y toda clase de enseres domésticos, atravesaron la sierra buscando una salida al mar, y al cabo de veintiséis meses desistieron de la empresa y fundaron a Macondo para no tener que emprender el camino de regreso. Era, pues, una ruta que no le interesaba, porque sólo podía conducirlo al pasado. Al sur estaban los pantanos, cubiertos de una eterna nata vegetal, y el vasto universo de la ciénaga grande, que según testimonio de los gitanos carecía de límites. La ciénaga grande se confundía al Occidente con una extensión acuática sin horizontes, donde había cetáceos de piel delicada con cabeza y torso de mujer, que perdían a los navegantes con el hechizo de sus tetas descomunales. Los gitanos navegaban seis meses por esa ruta antes de alcanzar el cinturón de tierra firme por donde pasaban las muías del correo. De acuerdo con los cálculos de José Arcadio Buendía, la única posibilidad de contacto con la civilización era la ruta del Norte. De modo que dotó de herramientas de desmonte y armas de cacería a los mismos hombres que lo acompañaron en la fundación de Macondo; echó en una mochila sus instrumentos de orientación y sus mapas, y emprendió la temeraria aventura.
 
Los primeros días no encontraron un obstáculo apreciable. Descendieron por la pedregosa ribera del río hasta el lugar en que años antes habían encontrado la armadura del guerrero, y allí penetraron al bosque por un sendero de naranjos silvestres. Al término de la primera semana, mataron y asaron un venado, pero se conformaron con comer la mitad y salar el resto para los próximos días. Trataban de aplazar con esa precaución la necesidad de seguir comiendo guacamayas, cuya carne azul tenía un áspero sabor de almizcle. Luego, durante más de diez días, no volvieron a ver el sol. El suelo se volvió blando y húmedo, como ceniza volcánica, y la vegetación fue cada vez más insidiosa y se hicieron cada vez más lejanos los gritos de los pájaros y la bullaranga de los monos, y el mundo se volvió triste para siempre. Los hombres de la expedición se sintieron abrumados por sus recuerdos más antiguos en aquel paraíso de humedad y silencio, anterior al pecado original, donde las botas se hundían en pozos de aceites humeantes y los machetes destrozaban lirios sangrientos y salamandras doradas. Durante una semana, casi sin hablar, avanzaron como sonámbulos por un universo de pesadumbre, alumbrados apenas por una tenue reverberación de insectos luminosos y con los pulmones agobiados por un sofocante olor de sangre. No podían regresar, porque la trocha que iban abriendo a su paso se volvía a cerrar en poco tiempo, con una vegetación nueva que casi veían crecer ante sus ojos. «No importa -decía José Arcadio Buendía-. Lo esencial es no perder la orientación.» Siempre pendiente de la brújula, siguió guiando a sus hombres hacia el norte invisible, hasta que lograron salir de la región encantada. Era una noche densa, sin estrellas, pero la oscuridad estaba impregnada por un aire nuevo y limpio. Agotados por la prolongada travesía, colgaron las hamacas y durmieron a fondo por primera vez en dos semanas. Cuando despertaron, ya con el sol alto, se quedaron pasmados de fascinación. Frente a ellos, rodeado de heléchos y palmeras, blanco y polvoriento en la silenciosa luz de la mañana, estaba un enorme galeón español. Ligeramente volteado a estribor, de su arboladura intacta colgaban las piltrafas escuálidas del velamen, entre jarcias adornadas de orquídeas. El casco, cubierto con una tersa coraza de remora petrificada y musgo tierno, estaba firmemente enclavado en un suelo de piedras. Toda la estructura parecía ocupar un ámbito propio, un espacio de soledad y de olvido, vedado a los vicios del tiempo y a las costumbres de los pájaros. En el interior, que los expedicionarios exploraron con un fervor sigiloso, no había nada más que un apretado bosque de flores.
 
El hallazgo del galeón, indicio de la proximidad del mar, quebrantó el ímpetu de José Arcadio Buendía. Consideraba como una burla de su travieso destino haber buscado el mar sin encontrarlo, al precio de sacrificios y penalidades sin cuento, y haberlo encontrado entonces sin buscarlo, atravesado en su camino como un obstáculo insalvable. Muchos años después, el coronel Aureliano Buendía volvió a travesar la región, cuando era ya una ruta regular del correo, y lo único que encontró de la nave fue el costillar carbonizado en medio de un campo de amapolas. Sólo entonces convencido de que aquella historia no había sido un engendro de la imaginación de su padre, se preguntó cómo había podido el galeón adentrarse hasta ese punto en tierra firme. Pero José Arcadio Buendía no se planteó esa inquietud cuando encontró el mar, al cabo de otros cuatro días de viaje, a doce kilómetros de distancia del galeón. Sus sueños terminaban frente a ese mar color de ceniza, espumoso y sucio, que no merecía los riesgos y sacrificios de su aventura.
 
-iCarajo! -gritó-. Macondo está rodeado de agua por todas partes.
 
La idea de un Macondo peninsular prevaleció durante mucho tiempo, inspirada en el mapa arbitrario que dibujó José Arcadio Buendía al regreso de su expedición. Lo trazó con rabia, exagerando de mala fe las dificultades de comunicación, como para castigarse a sí mismo por la absoluta falta de sentido con que eligió el lugar. «Nunca llegaremos a ninguna parte -se lamentaba ante Úrsula-. Aquí nos hemos de pudrir en vida sin recibir los beneficios de la ciencia.» Esa certidumbre, rumiada varios meses en el cuartito del laboratorio, lo llevó a concebir el proyecto de trasladar a Macondo a un lugar más propicio. Pero esta vez, Úrsula se anticipó a sus designios febriles. En una secreta e implacable labor de hormiguita predispuso a las mujeres de la aldea contra la veleidad de sus hombres, que ya empezaban a prepararse para la mudanza. José Arcadio Buendía no supo en qué momento, ni en virtud de qué fuerzas adversas, sus planes se fueron enredando en una maraña de pretextos, contratiempos y evasivas, hasta convertirse en pura y simple ilusión. Úrsula lo observó con una atención inocente, y hasta sintió por él un poco de piedad, la mañana en que lo encontró en el cuartito del fondo comentando entre dientes sus sueños de mudanza, mientras colocaba en sus cajas originales las piezas del laboratorio. Lo dejó terminar. Lo dejó clavar las cajas y poner sus iniciales encima con un hisopo entintado, sin hacerle ningún reproche, pero sabiendo ya que él sabía (porque se lo oyó decir en sus sordos monólogos) que los hombres del pueblo no lo secundarían en su empresa. Sólo cuando empezó a desmontar la puerta del cuartito, Úrsula se atrevió a preguntarle por qué lo hacía, y él le contestó con una cierta amargura: «Puesto que nadie quiere irse, nos iremos solos.» Úrsula no se alteró.
 
-No nos iremos -dijo-. Aquí nos quedamos, porque aquí hemos tenido un hijo.
 
-Todavía no tenemos un muerto -dijo él-. Uno no es de ninguna parte mientras no tenga un muerto bajo la tierra.
 
Úrsula replicó, con una suave firmeza:
 
-Si es necesario que yo me muera para que se queden aquí, me muero.
 
José Arcadio Buendía no creyó que fuera tan rígida la voluntad de su mujer. Trató de seducirla con el hechizo de su fantasía, con la promesa de un mundo prodigioso donde bastaba con echar unos líquidos mágicos en la tierra para que las plantas dieran frutos a voluntad del hombre, y donde se vendían a precio de baratillo toda clase de aparatos para el dolor. Pero Úrsula fue insensible a su clarividencia.
 
-En vez de andar pensando en tus alocadas novelerías, debes ocuparte de tus hijos -replicó-. Míralos cómo están, abandonados a la buena de Dios, igual que los burros.
 
José Arcadio Buendía tomó al pie de la letra las palabras de su mujer. Miró a través de la ventana y vio a los dos niños descalzos en la huerta soleada, y tuvo la impresión de que sólo en aquel instante habían empezado a existir, concebidos por el conjuro de Úrsula. Algo ocurrió entonces en su interior; algo misterioso y definitivo que lo desarraigó de su tiempo actual y lo llevó a la deriva por una región inexplorada de los re cuerdos. Mientras Úrsula seguía barriendo la casa que ahora estaba segura de no abandonar en el resto de su vida él permaneció contemplando a los niños con mirada absorta hasta que los ojos se le humedecieron y se los secó con el dorso de la mano, y exhaló un hondo suspiro de resignación.
 
-Bueno -dijo-. Diles que vengan a ayudarme a sacar las cosas de los cajones.
 
José Arcadio, el mayor de los niños, había cumplido catorce años. Tenía la cabeza cuadrada, el pelo hirsuto y el carácter voluntarioso de su padre. Aunque llevaba el mismo impulso de crecimiento y fortaleza física, ya desde entonces era evidente que carecía de imaginación. Fue concebido y dado a luz durante la penosa travesía de la sierra, antes de la fundación de Macondo, y sus padres dieron gracias al cielo al comprobar que no tenía ningún órgano de animal. Aureliano, el primer ser humano que nació en Macondo, iba a cumplir seis años en marzo. Era silencioso y retraído. Había llorado en el vientre de su madre y nació con los ojos abiertos. Mientras le cortaban el ombligo movía la cabeza de un lado a otro reconociendo las cosas del cuarto, y examinaba el rostro de la gente con una curiosidad sin asombro. Luego, indiferente a quienes se acercaban a conocerlo, mantuvo la atención concentrada en el techo de palma, que parecía a punto de derrumbarse bajo la tremenda presión de la lluvia. Úrsula no volvió a acordarse de la intensidad de esa mirada hasta un día en que el pequeño Aureliano, a la edad de tres años, entró a la cocina en el momento en que ella retiraba del fogón y ponía en la mesa una olla de caldo hirviendo. El niño, perplejo en la puerta, dijo: «Se va a caer.» La olla estaba bien puesta en el centro de la mesa, pero tan pronto como el niño hizo el anuncio, inició un movimiento irrevocable hacia el borde, como impulsada por un dinamismo interior, y se despedazó en el suelo. Úrsula, alarmada, le contó el episodio a su marido, pero éste lo interpretó como un fenómeno natural. Así fue siempre, ajeno a la existencia de sus hijos, en parte porque consideraba la infancia como un período de insuficiencia mental, y en parte porque siempre estaba demasiado absorto en sus propias especulaciones quiméricas.
 
Pero desde la tarde en que llamó a los niños para que lo ayudaran a desempacar las cosas del laboratorio, les dedicó sus horas mejores. En el cuartito apartado, cuyas paredes se fueron llenando poco a poco de mapas inverosímiles y gráficos fabulosos, les enseñó a leer y escribir y a sacar cuentas, y les habló de las maravillas del mundo no sólo hasta donde le alcanzaban sus conocimientos, sino forzando a extremos increíbles los límites de su imaginación. Fue así como los niños terminaron por aprender que en el extremo meridional del África había hombres tan inteligentes y pacíficos que su único entretenimiento era sentarse a pensar, y que era posible atravesar a pie el mar Egeo saltando de isla en isla hasta el puerto de Salónica. Aquellas alucinantes sesiones quedaron de tal modo impresas en la memoria de los niños, que muchos años más tarde, un segundo antes de que el oficial de los ejércitos regulares diera la orden de fuego al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía volvió a vivir la tibia tarde de marzo en que su padre interrumpió la lección de física, y se quedó fascinado, con la mano en el aire y los ojos inmóviles, oyendo a la distancia los pífanos y tambores y sonajas de los gitanos que una vez más llegaban a la aldea, pregonando el último y asombroso descubrimiento de los sabios de Memphis.
 
Eran gitanos nuevos. Hombres y mujeres jóvenes que sólo conocían su propia lengua, ejemplares hermosos de piel aceitada y manos inteligentes, cuyos bailes y músicas sembraron en las calles un pánico de alborotada alegría, con sus loros pintados de todos los colores que recitaban romanzas italianas, y la gallina que ponía un centenar de huevos de oro al son de la pandereta, y el mono amaestrado que adivinaba el pensamiento, y la máquina múltiple que servía al mismo tiempo para pegar botones y bajar la fiebre, y el aparato para olvidar los malos recuerdos, y el emplasto para perder el tiempo, y un millar de invenciones más, tan ingeniosas e insólitas, que José Arcadio Buendía hubiera querido inventar la máquina de la memoria para poder acordarse de todas. En un instante transformaron la aldea. Los habitantes de Macondo se encontraron de pronto perdidos en sus propias calles, aturdidos por la feria multitudinaria.
 
Llevando un niño de cada mano para no perderlos en el tumulto, tropezando con saltimbanquis de dientes acorazados de oro y malabaristas de seis brazos, sofocado por el confuso aliento de estiércol y sándalo que exhalaba la muchedumbre, José Arcadio Buendía andaba como un loco buscando a Melquíades por todas partes, para que le revelara los infinitos secretos de aquella pesadilla fabulosa. Se dirigió a varios gitanos que no entendieron su lengua. Por último llegó hasta el lugar donde Melquíades solía plantar su tienda, y encontró un armenio taciturno que anunciaba en castellano un jarabe para hacerse invisible. Se había tomado de un golpe una copa de la sustancia ambarina, cuando José Arcadio Buendía se abrió paso a empujones por entre el grupo absorto que presenciaba el espectáculo, y alcanzó a hacer la pregunta. El gitano le envolvió en el clima atónito de su mirada, antes de convertirse en un charco de alquitrán pestilente y humeante sobre el cual quedó flotando la resonancia de su respuesta: «Melquíades murió.» Aturdido por la noticia, José Arcadio Buendía permaneció inmóvil, tratando de sobreponerse a la aflicción, hasta que el grupo se dispersó reclamado por otros artificios y el charco del armenio taciturno se evaporó por completo. Más tarde, otros gitanos le confirmaron que en efecto Melquíades había sucumbido a las fiebres en los médanos de Singapur, y su cuerpo había sido arrojado en el lugar más profundo del mar de Java. A los niños no les interesó la noticia. Estaban obstinados en que su padre los llevara a conocer la portentosa novedad de los sabios de Memphis, anunciada a la entrada de una tienda que, según decían, perteneció al rey Salomón. Tanto insistieron, que José Arcadio Buendía pagó los treinta reales y los condujo hasta el centro de la carpa, donde había un gigante de torso peludo y cabeza rapada, con un anillo de cobre en la nariz y una pesada cadena de hierro en el tobillo, custodiando un cofre de pirata. Al ser destapado por el gigante, el cofre dejó escapar un aliento glacial. Dentro sólo había un enorme bloque transparente, con infinitas agujas internas en las cuales se despedazaba en estrellas de colores la claridad del crepúsculo. Desconcertado, sabiendo que los niños esperaban una explicación inmediata, José Arcadio Buendía se atrevió a murmurar:
 
-Es el diamante más grande del mundo.
 
-No -corrigió el gitano-. Es hielo.
 
José Arcadio Buendía, sin entender, extendió la mano hacia el témpano, pero el gigante se la apartó. «Cinco reales más para tocarlo», dijo. José Arcadio Buendía los pagó, y entonces puso la mano sobre el hielo, y la mantuvo puesta por varios minutos, mientras el corazón se le hinchaba de temor y de júbilo al contacto del misterio. Sin saber qué decir, pagó otros diez reales para que sus hijos vivieran la prodigiosa experiencia. El pequeño José Arcadio se negó a tocarlo. Aureliano, en cambio, dio un paso hacia adelante, puso la mano y la retiró en el acto. «Está hirviendo», exclamó asustado. Pero su padre no le prestó atención. Embriagado por la evidencia del prodigio, en aquel momento se olvidó de la frustración de sus empresas delirantes y del cuerpo de Melquíades abandonado al apetito de los calamares. Pagó otros cinco reales, y con la mano puesta en el témpano, como expresando un testimonio sobre el texto sagrado, exclamó:
 
-Éste es el gran invento de nuestro tiempo.


Uploaded bySebestyén Péter
PublisherHarper
Source of the quotationHarper
Bookpage (from–to)1-28
Publication date

Száz év magány (részlet) (Hungarian)

I

 
Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket, és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. - A dolgoknak is megvan a maguk élete - hirdette a cigány érdes kiejtéssel -, csak fel kell ébreszteni a lelküket. - José Arcadio Buendía, akinek hatalmas képzelőereje mindig túlszárnyalta a természet leleményességét s még a csodákat és a mágiát is, úgy gondolta, hogy a haszontalan találmány segítségével ki lehetne húzni az aranyat a földből. Melchiades, aki becsületes ember volt, figyelmeztette: - Arra nem jó. - De José Arcadio Buendía akkoriban nem hitt a cigányok becsületességében, így hát odaadott egy öszvért meg egy fél tucat bakkecskét a mágneses rudakért. Ursula Ignaránnak, a feleségének, aki ezekkel az állatokkal szerette volna a zsugorodó családi vagyont szaporítani, nem sikerült lebeszélnie. - Hamarosan annyi lesz az aranyunk, hogy a padlót is azzal borítjuk - felelte a férje. Hónapokon át munkálkodott, hogy igazolja a feltevését. A két vasrudat cipelve, araszról araszra végigvizsgálta a vidéket meg a folyó medrét is, s közben fennhangon mondogatta Melchiades varázsigéit. De semmi mást nem szedett ki a földből, mint egy XV. századi páncélt; részeit összeforrasztotta a rozsda, és a belseje úgy kongott, mint egy hatalmas, kavicsokkal teli tök. Amikor José Arcadio Buendíának az expedíció négy emberével együtt végre sikerült szétszednie a páncélt, egy elmeszesedett csontvázat talált benne, a nyakában réz amulett volt, női hajfürttel.
 
Márciusban visszatértek a cigányok. Ezúttal távcsövet és egy nagyítóüveget hoztak, akkora volt, mint egy dob, és úgy mutatták be, mint az amszterdami zsidók legújabb találmányát. A falu végén leültettek egy cigánylányt, a távcsövet pedig a sátor bejáratába helyezték. Az emberek öt reál ellenében belenézhettek a távcsőbe, és a cigánylány ott volt az orruk előtt. - A tudomány kiküszöbölte a távolságokat - hirdette Melchiades. - Az emberek rövidesen megláthatnak mindent, akárhol történik, a föld bármely pontján, még csak ki sem kell tenniük a lábukat a házból. - Egy forró délben döbbenetes mutatványt végeztek az óriáslencsével: az út közepére szénakupacot raktak, és a napsugarakat oda összpontosítva, lángra gyújtották. José Arcadio Buendíában, aki még alig vigasztalódott meg mágneseinek kudarca miatt, megfogant az ötlet, hogy a találmányt harci eszközként alkalmazza. Melchiades újból megpróbálta lebeszélni. De végül a nagyítóért cserébe elfogadta a két mágnesrudat és azonkívül három régi aranypénzt. Ursula sírva fakadt a megdöbbenéstől. A pénz egy aranyakkal tele ládából került elő, apja kuporgatta össze, egy hosszú élet lemondásai árán: ő elásta az ágy alatt, valami jó alkalomra várva, amikor majd kamatoztathatja. José Arcadio Buendía még csak vigasztalni se próbálta, annyira elmerült hadi kísérleteiben, önfeláldozóan, mint egy tudós, az életét is kockáztatva. Hogy bemutassa, milyen hatással van a nagyító az ellenséges csapatra, ő maga állt a sugárkévébe, és olyan égési sebeket kapott, hogy kifekélyesedtek, és hosszú idő telt el, míg begyógyultak. Hiába tiltakozott a veszélyes találmánytól rémüldöző felesége, majdnem felgyújtotta a házat. Hosszú órákon át ült a szobájában, és mérlegelte az új fegyver stratégiai alkalmazását, aztán egy didaktikailag bámulatosan világos és ellenállhatatlanul meggyőző kézikönyvet állított össze. A könyvet a kísérletek számos szemtanújának nyilatkozataival és szemléltető rajzokkal együtt elküldte a hatóságoknak; a küldönc hegyeket mászott meg, vég nélküli mocsarakban bolyongott, örvénylő folyókon gázolt át, és majdnem áldozatul esett a vadállatoknak, a kétségbeesésnek és a pestisnek, míg kijutott a levélhordó öszvérek útjára. Annak ellenére, hogy akkoriban egy fővárosi utazás a lehetetlennel volt határos, José Arcadio Buendía megfogadta: azonnal nekivág az útnak, mihelyt megjön a kormány utasítása, hogy találmányát a gyakorlatban is szemléltesse a katonai vezetők színe előtt, és személyesen avassa be őket a napsugárharc bonyolult művészetébe. Több éven keresztül várta a választ. Végül, a várakozást megunva, elpanaszolta Melchiadesnek a vállalkozása kudarcát, s a cigány akkor meggyőző tanújelét adta becsületességének: a nagyító ellenében visszaadta az aranyakat, sőt néhány portugál térképpel és hajózási műszerrel is megajándékozta. Melchiades saját kezűleg leírta Hermann atya tanulmányainak tömör összefoglalását, útmutatóul az asztrolábium, az iránytű és a szextáns használatához. José Arcadio Buendía az esős évszak hosszú hónapjaira bezárkózott egy kis szobába, amelyet a ház legeldugottabb sarkába épített, hogy senki ne zavarhassa a kísérleteit. A házi tennivalókat is teljesen elhanyagolva, egész éjszakákon át vizsgálta az udvaron a csillagok pályáját, és a hőguta kerülgette, miközben azon igyekezett, hogy pontos módszert dolgozzon ki a délpont meghatározására. Miután megtanulta a műszerek kezelését, úgy el tudott igazodni a térben, hogy ismeretlen tengereket hajózott be, lakatlan földrészeket fedezett fel, és csodálatos lényekkel érintkezett, bár ki sem mozdult a laboratóriumából. Ekkor vált a szokásává, hogy a házban fel-alá járkálva, s másokra ügyet sem vetve, magában beszéljen, miközben Ursula és a gyerekek a veteményeskertben görnyedtek, és a banánt meg a malangát, a jukkát meg a namét, az ahuyamát meg a padlizsánt gondozták. Lázas tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja felfedezését:
 
- A föld kerek, mint a narancs.
 
Ursulának elfogyott a türelme. - Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak - kiáltotta. - De a fiaid fejét ne tömd tele azzal a cigánymaszlaggal. - José Arcadio Buendía érzéketlen maradt, és akkor sem rettent meg, amikor a felesége dühében földhöz vágta az asztrolábiumot: másikat készített helyette, kis szobájába összehívta a helység férfinépét, és valamennyiük számára érthetetlen elméletek alapján bebizonyította, hogy az ember, ha mindvégig keletnek hajózik, visszaér a kiindulási pontra. Az egész falu biztos volt benne, hogy José Arcadio Buendiának elment az esze, de végül megérkezett Melchiades, és tisztázta a dolgot. Nyilvánosan magasztalta José Arcadio Buendía értelmi erejét, hiszen pusztán asztrológiai spekulációk alapján olyan elméletet sikerült kidolgoznia, amelyet a gyakorlat már igazolt, noha Mócondóban mindaddig nem tudtak róla: csodálatának jeléül pedig megajándékozta valamivel, ami aztán döntő hatást gyakorolt a falu jövőjére: egy alkimista vegykonyha kellékeivel.
 
Melchiades közben elképesztő gyorsasággal megöregedett. Az első látogatásai idején José Arcadio Buendíával egykorúnak látszott. De míg emez megőrizte rendkívüli erejét, amellyel fülénél fogva a lovat is le tudta dönteni a lábáról, a cigányt mintha valami makacs kór sorvasztotta volna. Nem csoda, hiszen megszámlálhatatlan világ körüli útján sok ritka betegséget szedett össze. Ő maga úgy mondta José Arcadio Buendíának, miközben a laboratórium fölszerelésében segédkezett, hogy a halál mindenütt a sarkában jár, a nadrágját szaglássza, de még nem szánta rá magát, hogy a mancsával leterítse. Kilábolt már mindenféle csapásból és vészből, ami csak embert érhetett. Perzsiában túlélte a pellagrát, Malájföldön a skorbutot, Alexandriában a leprát, Japánban a beriberít, Madagaszkárban a bubópestist, Sziciliában a földrengést, a Magellán-szorosban pedig ezrek közül menekült meg egy hajótörésből. E csodálatos lény, aki állítása szerint a zsebében hordta Nostradamus kulcsait, komor ember volt, bánat lengte körül, s ázsiai tekintete mintha a dolgok másik oldalát látta volna. Nagy, fekete kalapot viselt, olyat, mint a holló kiterjesztett szárnya, és bársonyzekét, amit belepett az évszázadok penésze. Mérhetetlen tudása és titokzatossága ellenére romlandó teste, földi mivolta a mindennapi élet apró-cseprő bajaihoz láncolta. Az öregkor nyavalyáit nyögte, szűkös anyagi gondok kínozták, és hosszú idő óta felhagyott a nevetéssel, mert a skorbuttól minden foga kihullott. A fullasztó déli órában, amikor a cigány felfedte titkait, José Arcadio Buendía megbizonyosodott róla, hogy nagy barátság vette kezdetét. A cigány fantasztikus történetei ámulatba ejtették a gyerekeket. Aureliano, aki akkor még csak ötéves volt, egész életében úgy emlékezett rá, ahogy azon a délutánon maga előtt látta: háttal ül az ablak fémes, visszaverődő fényének, mély orgonahangjával bevilágítja a képzelet legsötétebb tereit, s közben a hőségtől megolvadt zsír végigcsorog a halántékán. José Arcadio, a bátyja pedig úgy adta tovább a csodálatos képet, mint valami öröklődő emléket valamennyi utódjának. Ursulában viszont rossz emléket hagyott a látogató: éppen akkor lépett a szobába, amikor Melchiades szórakozottságból eltört egy üveg higanykloridot.
 
- Az ördög bűze - mondta Ursula.
 
- Kizárt dolog - felelte Melchiades. - Kimutatták, hogy az ördögnek kénes tulajdonságai vannak, ez meg csak egy kis szublimát.
 
Oktató szerepéből továbbra sem zökkenve ki, belefogott a cinóber ördögi varázserejének tudományos magyarázatába, de Ursula nem hallgatott oda, hanem imádkozni vitte a gyerekeket. Az a maró bűz örökre az emlékezetébe ivódott, Melchiades képéhez rögződve.
 
A kezdetleges laboratórium tartozékai - a fiolák, tégelyek, tölcsérek, retorták és szűrők összevisszaságát nem számítva - a következők voltak: egy primitív athanor, egy keskeny és hosszú nyakú üvegedény, amely a bölcsesség tojására hasonlított, és egy lepárló készülék, amit maguk a cigányok szerkesztettek a zsidó Mária háromágú lombikjának modern leírásai alapján. Melchiades ezenfelül mintákat adott a hét bolygónak megfelelő hét fémből, s átadta Mózes és Zosimus aranykettőzési formuláit, valamint számos feljegyzést és rajzot a Nagy Magisterium műveleteihez: aki meg tudja fejteni, a bölcsek kövének előállításával is megpróbálkozhatik. José Arcadio Buendía az aranykettőzési formulák egyszerűségétől csábíttatva heteken át udvarolt Ursulának, hogy kiáshassa a földből az antik aranypénzeket, hisz úgy elszaporíthatja őket, akár a higanyt, amelynek minden cseppje számtalan további cseppre bontható. Ursula, mint mindig, most is engedett férje törhetetlen csökönyösségének. Ekkor José Arcadio Buendía harminc aranyat egy tégelybe szórt, s rézforgáccsal, auripigmenttel, kénnel és ólommal összekeverte. Egy nagy ricinusolajas üstben az egészet tűzre tette, és addig forralta, amíg sűrű és bűzös sziruppá nem főtt, amely inkább közönséges karamellhez hasonlított, mint a fenséges aranyhoz. Ursula értékes öröksége kockázatos és kétségbeesett lepárlási műveletek után, a hét bolygófémmel összeötvözve, hermetikus higannyal meg ciprusi vitriollal maratva, majd retekolaj híján disznózsírban újra megsütve elszenesedett, töpörtyűvé zsugorodott, és nem lehetett az üst aljáról levakarni.
 
Mire a cigányok visszatértek, Ursula már az egész falu népét ellenük hangolta. De a kíváncsiság legyőzte a félelmet, mivel a cigányok ezúttal mindenféle fajta hangszerek fülrepesztő zenebonájával verték fel a falut, miközben a kikiáltó hírül adta, hogy itt látható a nazianzosiak legmesésebb találmánya. Oda is gyűlt mindenki a sátorhoz, és egy centavo ellenében megnézhették Melchiadest, aki ismét fiatal volt, friss erőben, ráncok nélkül, új és vakító fogsorral. Akik emlékeztek skorbut rágta ínyére, sorvadt orcájára és fonnyadt ajkaira, a cigány emberfeletti hatalmának e döntő bizonysága láttán reszketni kezdtek a rémülettől. A rémületből pánik lett, amikor Melchiades épen, egészben, ínyestül kivette a fogait, és egy pillanatra a közönség felé emelte - egy röpke pillanatra, amelyben ismét a korábbi aggastyánná változott -, majd a helyükre rakta őket, és újra elmosolyodott a visszanyert ifjúság magabiztos mosolyával. Még José Arcadio Buendía is úgy vélte, hogy ez már több a soknál, és Melchiades tudása borzadállyal töltötte el, de amikor a cigány négyszemközt elmagyarázta neki a protézis szerkezetét, jóleső öröm járta át. Annyira egyszerűnek, ugyanakkor csodálatosnak tartotta az újdonságot, hogy máról holnapra elmúlt az alkímiai kutatások iránti érdeklődése; kedélye ismét elborult, elhanyagolta az étkezést, és egész nap fel-alá járkált a házban. - Hihetetlen dolgok történnek a világban - mondta Ursulának. - Amott, a folyó túlsó partján mindenféle varázslatos készülék van, mi pedig továbbra is úgy élünk, mint a tulkok. - Akik Macondo megalapításának idejétől fogva ismerték, elámultak, hogy mennyire megváltozott Melchiades hatására.
 
José Arcadio Buendía eleinte afféle ifjú pátriárka volt, irányította a vetési munkálatokat, tanácsokat osztogatott a gyerekek és a háziállatok nevelését illetően, mindenkinek segített még a kétkezi munkában is, a közösség jóléte érdekében. Mivel kezdettől fogva az ő háza volt a legszebb a faluban, a többit is annak képére és hasonlatosságára építették. Tágas és világos bejárata volt, teraszos ebédlője élénk színű virágokkal, két hálószobája, egy belső udvara óriási gesztenyefával, dús veteményeskertje és baromfiudvara, ahol kecskék, disznók és tyúkok éltek békés közösségben. A házból, sőt az egész faluból egyetlen állatfajtát száműztek csupán: a viadalok kakasát.
 
Ursula szorgalma nem maradt el a férjéé mögött. Az apró termetű, mozgékony, szigorú és kötélidegzetű asszony, akit egész életében senki se hallott énekelni, hajnaltól késő estig mindenütt ott volt halkan suhogó alsószoknyáival. Keze nyomán a döngölt földpadló, a meszeletlen vályogfalak, a saját kezűleg ácsolt rusztikus bútorok mindig tiszták voltak, s az öreg ládákból, ahol a ruhákat tartották, enyhe bazsalikomillat áradt.
 
José Arcadio Buendía, aki olyan vállalkozó szellem volt, amilyen sohasem akadt a faluban, úgy szabta meg a házak helyét, hogy mindenkinek egyformán kellett fáradoznia, ha vízért ment a folyóra, és olyan ügyesen jelölte ki az utcákat, hogy a hőség órájában egyik házra sem tűzött jobban a nap, mint a másikra. Macondo néhány év alatt rendezett és dolgos falu lett, olyan, amilyet háromszáz lakosa még sohasem látott. Csakugyan boldog falu volt, ahol senki sem múlt harmincéves, és még senki sem halt meg.
 
José Arcadio Buendía már a falu alapításakor csapdákat és kalitkákat készített. Rövid idő alatt rigókkal, kanárikkal, gyurgyalagokkal és vörösbegyekkel árasztotta el nemcsak a saját, hanem a falu valamennyi házát. A rengeteg és sokféle madár füttykoncertje oly süketítő volt, hogy Ursula méhviasszal tömte be a fülét, hogy a valóság iránti érzéke meg ne zavarodjon. Amikor Melchiades törzse fejfájás elleni üveggolyókat árulva első ízben felbukkant, mindenki csodálta, hogyan találhattak rá a mocsár mélyén szunnyadó falura: a cigányok akkor bevallották, hogy a madárcsicsergés vezette oda őket.
 
A közügyek ápolásának szelleme hamarosan elenyészett; elűzte a mágnesláz, az asztronómiai kutatás, az anyag átváltoztatásának álma és az a vágy, amely a világ csodáinak megismerésére sarkallta José Arcadio Buendíát. Tetterős, tiszta emberből lompos öltözetű csavargó lett, s úgy elvadult a szakálla, hogy Ursula csak konyhakéssel tudta nagy nehezen megnyesni. Akadtak olyanok is, akik valami különös varázslat áldozatának tartották. De még azok is, akik biztosra vették, hogy megbolondult, faképnél hagytak munkát és családot, és hozzászegődtek, amikor csákánnyal és baltával a vállán mindenkit felszólított: vágjanak utat közös erővel, hogy Macondo népe megismerhesse a nagy találmányokat.
 
José Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa, ahol hajdani korokban - nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint - Sir Francis Drake ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta és szalmával tömette ki őket, ajándékul Erzsébet királynőnek. Amikor José Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben sima bőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. José Arcadio Buendía számításai szerint a civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak.
 
Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsmaíze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el. - Nem baj - mondta José Arcadio Buendía. - Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. - Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerülten felakasztották a függőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne.
 
A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De José Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a kaland veszélyeit és áldozatait vállalni.
 
- A süly essen belé! - kiáltotta. - Macondót mindenütt víz veszi körül.
 
Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet José Arcadio Buendía a felfedező útról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. - Soha sehová nem jutunk el - panaszolta Ursulának. - Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül. - Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezgetéseinek. Titokban törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. José Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: - Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. - Ursula nem vesztette el a hidegvérét.
 
- Nem megyünk el - mondta. - Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.
 
- De nincs még halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.
 
Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:
 
- Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok.
 
José Arcadio Buendía nem gondolta, hogy a felesége akarata ennyire hajthatatlan. A képzelet varázsával próbálta hát elcsábítani, egy csodálatos világot ígérve neki, ahol elég, ha valami bűvös folyadékot öntenek a földre, s a növények máris olyan gyümölcsöket teremnek, amilyeneket akar az ember, és ahol potom pénzért mindenféle fájdalomcsillapító masinákat lehet kapni.
 
E látnoki szavak azonban nem hatottak Ursulára.
 
- Ahelyett, hogy folyton azokon a bolond találmányaidon járna az eszed, inkább a fiaiddal törődnél - felelte. - Nézz csak rájuk, úgy ki vannak csapva az Isten szabad ege alá, akár a barmok.
 
José Arcadio Buendía szó szerint vette, amit a felesége mondott. Kinézett az ablakon, meglátta a két gyereket mezítláb a napsütötte veteményeskertben, és az az érzése támadt, mintha Ursula varázsigéitől fogantak volna, s csupán attól a pillanattól fogva léteznének. És akkor lejátszódott benne valami: valami titokzatos és döntő folyamat, mely kiszakította a jelenből, és az emlékek felderítetlen tájai felé sodorta. Mialatt Ursula tovább söpörte a házat, amit, immár biztosan tudta, élete végéig nem fog elhagyni, ő elmerülten nézte gyermekeit, míg csak könnyezni nem kezdett, keze fejével megtörülte a szemét, és beletörődése jeléül mélyet sóhajtott.
 
- Jól van - mondta. - Küldd ide őket, segítsenek kirámolni a ládákat.
 
José Arcadio, a nagyobbik fiú tizennégy éves múlt. Szögletes feje volt, bozontos üstöke és olyan önfejű természete, mint az apjának. Bár magas termetével és testi erejével az apjára ütött, már akkor is nyilvánvalónak látszott, hogy nincs fantáziája. A sierrán való keserves átkelés idején, Macondo alapítása előtt fogant és jött a világra, és szülei hálát adtak az égnek, amikor látták, hogy nincs egyetlen állati testrésze sem. Aureliano, az első emberi lény, aki Macondóban született, márciusban töltötte be a hatodik évét. Csöndes és visszahúzódó gyermek volt. Már az anyja hasában sírt, és nyitott szemmel született. Míg elvágták a köldökzsinórját, a fejét forgatta, a szobában levő tárgyakat szemlélte, kíváncsian, de minden elképedés nélkül fürkészte az emberek arcát. Majd közönyt tanúsítva azok iránt, akik odamentek hozzá, hogy megnézzék, figyelmét a pálmamennyezetre összpontosította, mely az eső rettentő nyomása alatt már-már beszakadni látszott. Ez az átható tekintet csak azon a napon jutott Ursula eszébe, amikor a kis Aureliano hároméves korában belépett a konyhába: ő éppen levett a tűzről egy fazék forró levest, és az asztalra tette. A gyerek, az ajtóban megtorpanva, így szólt: - Le fog esni. - A fazék biztosan állt az asztal közepén, de ahogy a gyerek a jóslatot kimondta, menthetetlenül megindult az asztal széle felé, mintha egy belső erő taszítaná, és darabokra tört a padlón. A rémült Ursula elmesélte az esetet a férjének, de ez természetes jelenségnek tartotta. Ilyen volt mindig, idegenül állt a fiaival szemben, részint mivel a gyermekkort a szellemi fogyatékosság korszakának tekintette, másrészt mert mindig teljesen belemerült a saját hóbortos spekulációiba.
 
De attól a délutántól, hogy segítségül hívta a gyerekeket a laboratóriumi eszközök kipakolásához, a legjobb óráit nekik szentelte. A félreeső szobácskában, amelynek falait lassanként fantasztikus térképek és mesebeli ábrák borították el, írni, olvasni és számolni tanította őket, s a világ csodáiról beszélt nekik: azokról, amelyeket ismert és azokról, amelyek határtalan képzeletében öltöttek testet. Így tanulták meg a gyerekek, hogy Afrika legdélibb részén mily művelt és békés emberek élnek, s egyetlen szórakozásuk, hogy ülnek és gondolkodnak; és hogy az Égei-tengeren a szaloniki kikötőig szigetről szigetre ugorva, gyalog is át lehet kelni. E kápráztató leckeórák úgy bevésődtek a gyerekek fejébe, hogy hosszú évek múltán, egy másodperccel azelőtt, hogy a reguláris hadsereg tisztje tüzet vezényelt a kivégzőosztagnak, Aureliano Buendía ezredes újból átélte a langyos márciusi délutánt, amikor apja egyszer csak félbeszakította a fizikaórát, s mintha megbűvölték volna, keze megállt a levegőben, szeme kimeredt, úgy hallgatta a sípok, csörgők, dobok távoli hangját: a cigányok újból a faluba érkeztek, hírül adva a memphiszi bölcsek legújabb, elképesztő felfedezését.
 
Új cigányok voltak. Fiatal férfiak és nők, akik csak a saját nyelvükön beszéltek, olajos bőrű és finom kezű, szép emberpéldányok, akiknek tánca és zenéje szilaj jókedvet árasztott szerte az utcákon, s voltak tarka papagájaik, melyek olasz románcokat adtak elő, egy tyúkjuk, amely dobpergés mellett száz aranytojást tojt, és egy idomított, gondolatolvasó majmuk és egy mindentudó gépük, amely egyidőben gombot varrt fel és lázat csillapított, és egy rossz emlékeket feledtető készülékük meg valami flastromuk, amitől elmúlik az idő, és még ezer más, olyan szellemes és újszerű találmányuk, hogy José Arcadio Buendía szerette volna feltalálni az emlékező gépet, nehogy egyet is elfelejtsen közülük. Egy szempillantás alatt felforgatták a falut. A zsibvásártól elbódult macondói lakosok egyszer csak azon kapták magukat, hogy fejvesztetten bolyonganak a saját utcáikon.
 
José Arcadio Buendía mindkét gyermekét kézen fogva, nehogy a zűrzavarban elveszítse őket, aranyfogú kikiáltókba és hatkarú egyensúlyozó művészekbe botolva, a tömeg zavaros, trágya- és szantálfaszagú leheletétől fulladozva, mint egy őrült, mindenfelé kereste Melchiadest, hogy megtudja tőle e mesés lidércnyomás számtalan titkát. Sok cigányt megkérdezett, de nem értették a szavait. Végül arra a helyre ért, ahol Melchiades sátra szokott állni, s egy hallgatag örményt talált ott, aki spanyol nyelven ajánlgatta szirupját, amelytől láthatatlanná válik az ember. Az örmény éppen felhajtott egy pohárral az ámbraszínű léből, amikor José Arcadio Buendía utat tört a könyökével a látványosságra odagyűlt bámészkodók csoportjában, és föltette a kérdést. A cigány végigjártatta rajta elképedt pillantását, majd bűzös és füstölgő kátránytócsává alakult át: a tócsa fölött ott lebegett válaszának visszhangja: - Melchiades meghalt. - José Arcadio Buendía a hírtől fejbe kólintva, dermedten állt, és igyekezett úrrá lenni a fájdalmán, míg az embercsoport egyéb mutatványoktól csábítva szétoszlott, s a hallgatag örmény tócsája egészen elpárolgott. Később más cigányok is megerősítették, hogy Melchiades valóban láztól pusztult el a szingapúri fövenyen, és testét a jávai tenger legmélyebb pontján vízbe vetették. A gyerekeket nem érdekelte a hír. Mindenáron azt akarták, hogy az apjuk vigye oda őket a memphiszi bölcsek csodálatos találmányához, amit egy sátor bejáratában hirdettek: maga a sátor, mint mondták, Salamon királyé volt. Annyira erőszakoskodtak, hogy José Arcadio Buendía legombolta a harminc reált, és a sátor közepére vezette őket, ahol egy szőrös mellű és borotvált fejű óriás állt rézgyűrűvel az orrában, súlyos vaslánccal a bokáján, és egy kalózládát őrzött. Amikor az óriás fölemelte a láda fedelét, jeges lehelet csapta meg őket. Csak egy hatalmas, átlátszó tömb látszott számtalan tűvel a belsejében, amelyeken sziporkázó színekben tört meg az alkony fénye. Mivel José Arcadio Buendía tudta, hogy a fiai azonnali magyarázatot várnak tőle, zavartan hebegte:
 
- Ez a világ legnagyobb gyémántja.
 
- Nem - igazította ki a cigány. - Ez a jég.
 
José Arcadio Buendía értetlenül nyúlt a jégtömb felé, de az óriás visszatartotta. - Csak öt reálért lehet megfogni - mondta. José Arcadio Buendía fizetett, majd rátette a kezét a jégre, és perceken át rajta tartotta, miközben szívét félelem és ujjongás töltötte el a misztérium érintésétől. Szóhoz sem jutott, csak kifizetett még tíz reált, hogy a csodálatos élményben a fiai is részesüljenek. A kis José Arcadio nem volt hajlandó megfogni. Aureliano viszont odalépett, rátette a kezét, és abban a pillanatban vissza is rántotta. - Forró - kiáltott fel rémülten. De az apja oda se hallgatott. Megrészegülve a nyilvánvaló csodától, egészen megfeledkezett habókos vállalkozásainak kudarcáról és Melchiades testéről, amely a tintahalak martaléka lett. Újabb öt reált fizetett, és kezével a jégtömbön, mintha a Szentírásra esküdne, felkiáltott:
 
- Ez a mi korunk nagy találmánya!


Uploaded bySebestyén Péter
PublisherMagvető
Source of the quotationMagvető
Bookpage (from–to)1-28
Publication date

minimap