Góngora, Luis de: Mese PolüphémoszróI és Galateiáról (Fábula de Polifemo y Galatea in Hungarian)

 

Al Conde de Niebla

 

Estas que me dictó, rimas sonoras,

Culta sí aunque bucólica Talía,

Oh excelso Conde, en las purpúreas horas

Que es rosas la alba y rosicler el día,

Ahora que de luz tu niebla doras,

Escucha, al son de la zampoña mía,

Si ya los muros no te ven de Huelva

Peinar el viento, fatigar la selva.

 

Templado pula en la maestra mano

El generoso pájaro su pluma,

O tan mudo en la alcándara, que en vano

Aun desmentir el cascabel presuma;

Tascando haga el freno de oro cano

Del caballo andaluz la ociosa espuma;

Gima el lebrel en el cordón de seda,

Y al cuerno al fin la cítara suceda.

 

Treguas al ejercicio sean robusto,

Ocio atento, silencio dulce, en cuanto

Debajo escuchas de dosel augusto

Del músico jayán el fiero canto.

Alterna con las Musas hoy el gusto,

Que si la mía puede ofrecer tanto

Clarín —y de la Fama no segundo—,

Tu nombre oirán los términos del mundo.

 

                    Fábula

 

Donde espumoso el mar sicilïano

El pie argenta de plata al Lilibeo,

Bóveda o de las fraguas de Vulcano

O tumba de los huesos de Tifeo,

Pálidas señas cenizoso un llano,

Cuando no del sacrílego deseo,

Del duro oficio da. Allí una alta roca

Mordaza es a una gruta de su boca.

 

Guarnición tosca de este escollo duro

Troncos robustos son, a cuya greña

Menos luz debe, menos aire puro

La caverna profunda, que a la peña;

Caliginoso lecho, el seno obscuro

Ser de la negra noche nos lo enseña

Infame turba de nocturnas aves,

Gimiendo tristes y volando graves.

 

De este, pues, formidable de la tierra

Bostezo, el melancólico vacío

A Polifemo, horror de aquella sierra,

Bárbara choza es, albergue umbrío

Y redil espacioso donde encierra

Cuanto las cumbres ásperas cabrío,

De los montes esconde: copia bella

Que un silbo junta y un peñasco sella.

 

Un monte era de miembros eminente

Este que —de Neptuno hijo fiero—

De un ojo ilustra el orbe de su frente,

Émulo casi del mayor lucero;

Cíclope a quien el pino más valiente

Bastón le obedecía tan ligero,

Y al grave peso junco tan delgado,

Que un día era bastón y otro cayado.

 

Negro el cabello, imitador undoso

De las oscuras aguas del Leteo,

Al viento que lo peina proceloso

Vuela sin orden, pende sin aseo;

Un torrente es su barba, impetuoso

Que —adusto hijo de este Pirineo—

Su pecho inunda— o tarde, o mal, o en vano

Surcada aun de los dedos de su mano.

 

No la Trinacria en sus montañas, fiera

Armó de crueldad, calzó de viento,

Que redima feroz, salve ligera

Su piel manchada de colores ciento:

Pellico es ya la que en los bosques era

Mortal horror al que con paso lento

Los bueyes a su albergue reducía,

Pisando la dudosa luz del día.

 

Cercado es, cuando más capaz más lleno,

De la fruta, el zurrón, casi abortada,

Que el tardo otoño deja al blando seno

De la piadosa yerba encomendada:

La serva, a quien le da rugas el heno;

La pera, de quien fue cuna dorada,

La rubia paja y —pálida turora—

La niega avara y pródiga la dora.

 

Erizo es, el zurrón, de la castaña;

Y —entre el membrillo o verde o datilado—

De la manzana hipócrita, que engaña,

A lo pálido no, a lo arrebolado,

Y de la encina honor de la montaña,

Que pabellón al siglo fue dorado,

El tributo, alimento, aunque grosero,

Del mejor mundo, del candor primero.

 

Cera y cáñamo unió —que no debiera—

Cien cañas, cuyo bárbaro rüido,

De más ecos que unió cáñamo y cera

Albogues, duramente es repetido.

La selva se confunde, el mar se altera,

Rompe Tritón su caracol torcido,

Sordo huye el bajel a vela y remo:

¡Tal la música es de Polifemo!

 

Ninfa, de Doris hija, la más bella,

Adora, que vio el reino de la espuma.

Galatea es su nombre, y dulce en ella

El terno Venus de sus Gracias suma.

Son una y otra luminosa estrella

Lucientes ojos de su blanca pluma:

Si roca de cristal no es de Neptuno,

Pavón de Venus es, cisne de Juno.

 

Purpúreas rosas sobre Galatea

La Alba entre lilios cándidos deshoja:

Duda el Amor cuál más su color sea,

O púrpura nevada, o nieve roja.

De su frente la perla es, eritrea,

Émula vana. El ciego dios se enoja,

Y, condenado su esplendor, la deja

Pender en oro al nácar de su oreja.

 

Invidia de las ninfas, y cuidado

De cuantas honra el mar deidades, era;

Pompa del marinero niño alado

Que sin fanal conduce su venera.

Verde el cabello, el pecho no escamado,

Ronco sí, escucha a Glauco la ribera

Inducir a pisar la bella ingrata,

En carro de cristal, campos de plata.

 

Marino joven, las cerúleas sienes,

Del más tierno coral ciñe Palemo,

Rico de cuantos la agua engendra bienes,

Del Faro odioso al promontorio extremo;

Mas en la gracia igual, si en los desdenes

Perdonado algo más que Polifemo,

De la que, aún no le oyó, y, calzada plumas,

Tantas flores pisó como él espumas.

 

Huye la ninfa bella: y el marino

Amante nadador, ser bien quisiera,

Ya que no áspid a su pie divino,

Dorado pomo a su veloz carrera;

Mas, ¿cuál diente mortal, cuál metal fino

La fuga suspender podrá ligera

Que el desdén solicita? ¡Oh cuánto yerra

Delfín que sigue en agua corza en tierra!

 

Sicilia, en cuanto oculta, en cuanto ofrece,

Copa es de Baco, huerto de Pomona:

Tanto de frutas ésta la enriquece,

Cuanto aquél de racimos la corona.

En carro que estival trillo parece,

A sus campañas Ceres no perdona,

De cuyas siempre fértiles espigas

Las provincias de Europa son hormigas.

 

A Pales su viciosa cumbre debe

Lo que a Ceres, y aún más, su vega llana;

Pues si en la una granos de oro llueve,

Copos nieva en la otra mil de lana.

De cuantos siegan oro, esquilan nieve,

O en pipas guardan la exprimida grana,

Bien sea religión, bien amor sea,

Deidad, aunque sin templo, es Galatea.

 

Sin aras, no: que el margen donde para

Del espumoso mar su pie ligero,

Al labrador, de sus primicias ara,

De sus esquilmos es al ganadero;

De la Copia a la tierra poco avara

El cuerno vierte el hortelano, entero,

Sobre la mimbre que tejió prolija,

Si artificiosa no, su honesta hija.

 

Arde la juventud, y los arados

Peinan las tierras que surcaron antes,

Mal conducidos, cuando no arrastrados,

De tardos bueyes cual su dueño errantes;

Sin pastor que los silbe, los ganados

Los crujidos ignoran resonantes

De las hondas, si en vez del pastor pobre

El céfiro no silba, o cruje el robre.

 

Mudo la noche el can, el día dormido

De cerro en cerro y sombra en sombra yace.

Bala el ganado; al mísero balido,

Nocturno el lobo de las sombras nace.

Cébase —y fiero deja humedecido

En sangre de una lo que la otra pace.

¡Revoca, Amor, los silbos, o a su dueño,

El silencio del can siga y el sueño!

 

La fugitiva Ninfa en tanto, donde

Hurta un laurel su tronco al Sol ardiente,

Tantos jazmines cuanta yerba esconde

La nieve de sus miembros da una fuente.

Dulce se queja, dulce le responde

Un ruiseñor a otro, y dulcemente

Al sueño da sus ojos la armonía,

Por no abrasar con tres soles el día.

 

Salamandria del Sol, vestido estrellas,

Latiendo el Can del cielo estaba, cuando

—Polvo el cabello, húmidas centellas,

Si no ardientes aljófares, sudando—

Llegó Acis, y de ambas luces bellas

Dulce Occidente viendo al sueño blando,

Su boca dio, y sus ojos, cuanto pudo,

Al sonoro cristal, al cristal mudo.

 

Era Acis un venablo de Cupido,

De un Fauno —medio hombre, medio fiera—,

En Simetis, hermosa Ninfa, habido;

Gloria del mar, honor de su ribera.

El bello imán, el ídolo dormido,

Que acero sigue, idólatra venera,

Rico de cuanto el huerto ofrece pobre,

Rinden las vacas y fomenta el robre.

 

El celestial humor recién cuajado

Que la almendra guardó, entre verde y seca,

En blanca mimbre se lo puso al lado

Y un copo, en verdes juncos, de manteca;

En breve corcho, pero bien labrado,

Un rubio hijo de una encina hueca,

Dulcísimo panal, a cuya cera

Su néctar vinculó la primavera.

 

Caluroso, al arroyo da las manos,

Y con ellas, las ondas a su frente,

Entre dos mirtos que —de espuma canos—,

Dos verdes garzas son de la corriente.

Vagas cortinas de volantes vanos

Corrió Favonio lisonjeramente,

A la de viento, cuando no sea cama

De frescas sombras, de menuda grama.

 

La Ninfa, pues, la sonora plata

Bullir sintió del arroyuelo apenas,

Cuando —a los verdes márgenes ingrata—

Segur se hizo de sus azucenas.

Huyera... mas tan frío se desata

Un temor perezoso por sus venas,

Que a la precisa fuga, al presto vuelo

Grillos de nieve fue, plumas de hielo.

 

Fruta en mimbre halló, leche exprimida

En juncos, miel en corcho, mas sin dueño;

Si bien al dueño debe, agradecida,

Su deidad culta, venerado el sueño.

A la ausencia mil veces ofrecida,

Este de cortesía no pequeño

Indicio la dejó —aunque estatua helada—

Más discursiva y menos alterada.

 

No al Cíclope atribuye, no, la ofrenda;

No a Sátiro lascivo, ni a otro feo

Morador de las selvas, cuya rienda

El sueño aflija, que aflojó el deseo.

El niño dios, entonces, de la venda,

Ostentación gloriosa, alto trofeo

Quiere que al árbol de su madre sea

El desdén hasta allí de Galatea.

 

Entre las ramas del que más se lava

En el arroyo, mirto levantado,

Carcaj de cristal hizo, si no aljaba,

Su blanco pecho de un arpón dorado.

El monstruo de rigor, la fiera brava

Mira la ofrenda ya con más cuidado,

Y aun siente que a su dueño sea devoto,

Confuso alcaide más, el verde soto.

 

Llamáralo, aunque muda; mas no sabe

El nombre articular que más querría,

Ni lo ha visto; si bien pincel suave

Lo ha bosquejado ya en su fantasía.

Al pie —no tanto ya, del temor, grave—

Fía su intento; y, tímida, en la umbría

Cama de campo y campo de batalla,

Fingiendo sueño al cauto garzón halla.

 

El bulto vio y, haciéndolo dormido,

Librada en un pie toda sobre él pende

—Urbana al sueño, bárbara al mentido

Retórico silencio que no entiende—:

No el ave reina, así el fragoso nido

Corona inmóvil, mientras no desciende

—Rayo con plumas— al milano pollo,

Que la eminencia abriga de un escollo,

 

Como la Ninfa bella —compitiendo

Con el garzón dormido en cortesía—

No sólo para, mas el dulce estruendo

Del lento arroyo enmudecer querría.

A pesar luego de las ramas, viendo

Colorido el bosquejo que ya había

En su imaginación Cupldo hecho

Con el pincel que le clavó su pecho,

 

De sitio mejorada, atenta mira,

En la disposición robusta, aquello

Que, si por lo suave no la admira,

Es fuerza que la admire por lo bello.

Del casi tramontado Sol aspira

A los confusos rayos su cabello;

Flores su bozo es cuyas colores,

Como duerme la luz, niegan las flores.

 

(En la rústica greña yace oculto

El áspid del intonso prado ameno,

Antes que del peinado jardín culto

En el lascivo, regalado seno.)

En lo viril desata de su vulto

Lo más dulce el Amor de su veneno:

Bébelo Galatea, y da otro paso,

Por apurarle la ponzoña al vaso.

 

Acis —aún más, de aquello que dispensa

La brújula del sueño, vigilante—,

Alterada la Ninfa esté o suspensa,

Argos es siempre atento a su semblante,

Lince penetrador de lo que piensa,

Cíñalo bronce o múrelo diamante:

Que en sus Paladiones Amor ciego,

Sin romper muros introduce fuego.

 

El sueño de sus miembros sacudido,

Gallardo el joven la persona ostenta,

Y al marfil luego de sus pies rendido,

El coturno besar dorado intenta.

Menos ofende el rayo prevenido,

Al marinero, menos la tormenta

Prevista le turbó, o pronosticada:

Galatea lo diga, salteada.

 

Más agradable, y menos zahareña,

Al mancebo levanta venturoso,

Dulce ya conociéndole y risueña,

Paces no al sueño, treguas sí al reposo.

Lo cóncavo hacía de una peña

A un fresco sitial dosel umbroso,

Y verdes celosías unas yedras,

Trepando troncos y abrazando piedras.

 

Sobre una alfombra, que imitara en vano

El tirio sus matices —si bien era

De cuantas sedas ya hiló gusano

Y artífice tejió la Primavera—,

Reclinados, al mirto más lozano

Una y otra lasciva, si ligera,

Paloma se caló, cuyos gemidos

—Trompas de Amor— alteran sus oídos.

 

El ronco arrullo al joven solicita;

Mas, con desvíos Galatea suaves,

A su audacia los términos limita,

Y el aplauso al concento de las aves.

Entre las ondas y la fruta, imita

Acis al siempre ayuno en penas graves:

Que, en tanta gloria, infierno son no breve

Fugitivo cristal, pomos de nieve.

 

No a las palomas concedió Cupido

Juntar de sus dos picos los rubíes

Cuando al clavel el joven atrevido

Las dos hojas le chupa carmesíes.

Cuantas produce Pafo, engendra Gnido,

Negras víolas, blancos alhelíes,

Llueven sobre el que Amor quiere que sea

Tálamo de Acis y de Galatea.

 

Su aliento humo, sus relinchos fuego

—Si bien su freno espumas— ilustraba

Las columnas, Etón, que erigió el Griego,

Do el carro de la luz sus ruedas lava,

Cuando de amor el fiero jayán ciego,

La cerviz oprimió a una roca brava,

Que a la playa, de escollos no desnuda,

Linterna es ciega y atalaya muda.

 

Árbitro de montañas y ribera,

Aliento dio, en la cumbre de la roca,

A los albogues que agregó la cera,

El prodigioso fuelle de su boca;

La Ninfa los oyó, y ser más quisiera

Breve flor, yerba humilde y tierra poca,

Que de su nuevo tronco vid lasciva,

Muerta de amor, y de temor no viva.

 

Mas —cristalinos pámpanos sus brazos—

Amor la implica, si el temor la anuda,

Al infelice olmo, que pedazos

La segur de los celos hará, aguda.

Las cavernas en tanto, los ribazos

Que ha prevenido la zampoña ruda,

El trueno de la voz fulminó luego:

Referillo, Piérides, os ruego.

 

«¡Oh bella Galatea, más süave

Que los claveles que tronchó la aurora;

Blanca más que las plumas de aquel ave

Que dulce muere y en las aguas mora;

Igual en pompa al pájaro que, grave,

Su manto azul de tantos ojos dora

Cuantas el celestial zafiro estrellas!

¡Oh tú, que en dos incluyes las más bellas!

 

»Deja las ondas, deja el rubio coro

De las hijas de Tetis, y el mar vea,

Cuando niega la luz un carro de oro,

Que en dos la restituye Galatea.

Pisa la arena, que en la arena adoro

Cuantas el blanco pie conchas platea,

Cuyo bello contacto puede hacerlas,

Sin concebir rocío, parir perlas.

 

»Sorda hija del mar, cuyas orejas

A mis gemidos son rocas al viento:

O dormida te hurten a mis quejas

Purpúreos troncos de corales ciento,

O al disonante número de almejas

—Marino, si agradable no, instrumento—,

Coros tejiendo estés, escucha un día

Mi voz, por dulce, cuando no por mía.

 

»Pastor soy, mas tan rico de ganados,

Que los valles impido más vacíos,

Los cerros desparezco levantados

Y los caudales seco de los ríos;

No los que, de sus ubres desatados,

O derivados de los ojos míos,

Leche corren y lágrimas; que iguales

En número a mis bienes son mis males.

 

»Sudando néctar, lambicando olores,

Senos que ignora aun la golosa cabra

Corchos me guardan, más que abeja flores

Liba inquïeta, ingenïosa labra;

Troncos me ofrecen árboles mayores,

Cuyos enjambres, o el abril los abra,

O los desate el mayo, ámbar distilan,

Y en ruecas de oro rayos del Sol hilan.

 

»Del Júpiter soy hijo, de las ondas,

Aunque pastor; si tu desdén no espera

A que el monarca de esas grutas hondas

En trono de cristal te abrace nuera,

Polifemo te llama, no te escondas,

Que tanto esposo admira la ribera

Cual otro no vio Febo más robusto,

Del perezoso Volga al Indo adusto.

 

»Sentado, a la alta palma no perdona

Su dulce fruto mi robusta mano;

En pie, sombra capaz es mi persona

De innumerables cabras el verano.

¿Qué mucho, si de nubes se corona

Por igualarme la montaña en vano,

Y en los cielos, desde esta roca, puedo

Escribir mis desdichas con el dedo?

 

»Marítimo Alción, roca eminente

Sobre sus huevos coronaba, el día

Que espejo de zafiro fue luciente

La playa azul de la persona mía;

Miréme, y lucir vi un sol en mi frente,

Cuando en el cielo un ojo se veía:

Neutra el agua dudaba a cuál fe preste:

O al cielo humano o al cíclope celeste.

 

»Registra en otras puertas el venado

Sus años, su cabeza colmilluda

La fiera, cuyo cerro levantado,

De helvecias picas es muralla aguda;

La humana suya el caminante errado

Dio ya a mi cueva, de piedad desnuda,

Albergue hoy por tu causa al peregrino,

Do halló reparo, si perdió camino.

 

»En tablas dividida, rica nave

Besó la playa miserablemente,

De cuantas vomitó riquezas grave,

Por las bocas del Nilo el Oriente.

Yugo aquel día, y yugo bien suave,

Del fiero mar a la sañuda frente

Imponiéndole estaba, si no al viento,

Dulcísimas coyundas mi instrumento,

 

»Cuando, entre globos de agua, entregar veo

A las arenas ligurina haya,

En cajas los aromas del Sabeo,

En cofres las riquezas de Cambaya:

Delicias de aquel mundo, ya trofeo

De Escila, que, ostentado en nuestra playa,

Lastimoso despojo fue dos días

A las que esta montaña engendra Harpías.

 

»Segunda tabla a un ginovés mi gruta

De su persona fue, de su hacienda:

La una reparada, la otra enjuta,

Relación del naufragio hizo horrenda.

Luciente paga de la mejor fruta

Que en yerbas se recline, en hilos penda,

Colmillo fue del animal que el Ganges

Sufrir muros le vio, romper falanges:

 

»Arco, digo, gentil, bruñida aljaba,

Obras ambas de artífice prolijo,

Y de Malaco rey a deidad Java

Alto don, según ya mi huésped dijo,

De aquél la mano, de ésta el hombro agrava;

Convencida la madre, imita al hijo:

Serás a un tiempo, en estos horizontes,

Venus del mar, Cupido de los montes».

 

Su horrenda voz, no su dolor interno

Cabras aquí le interrumpieron, cuantas

—Vagas el pie, sacrílegas el cuerno—

A Baco se atrevieron en sus plantas.

Mas, conculcado el pámpano más tierno

Viendo el fiero pastor, voces él tantas,

Y tantas despidió la honda piedras,

Que el muro penetraron de las yedras.

 

De los nudos, con esto, más suaves,

Los dulces dos amantes desatados,

Por duras guijas, por espinas graves

Solicitan el mar con pies alados:

Tal redimiendo de importunas aves

Incauto meseguero sus sembrados,

De liebres dirimió copia así amiga,

Que vario sexo unió y un surco abriga.

 

Viendo el fiero Jayán con paso mudo

Correr al mar la fugitiva nieve

(Que a tanta vista el Líbico desnudo

Registra el campo de su adarga breve)

Y al garzón viendo, cuantas mover pudo

Celoso trueno, antiguas hayas mueve:

Tal, antes que la opaca nube rompa

Previene rayo fulminante trompa.

 

Con violencia desgajó infinita

La mayor punta de la excelsa roca,

Que al joven, sobre quien la precipita,

Urna es mucha, pirámide no poca.

Con lágrimas la Ninfa solicita

Las deidades del mar, que Acis invoca:

Concurren todas, y el peñasco duro

La sangre que exprimió, cristal fue puro.

 

Sus miembros lastimosamente opresos

Del escollo fatal fueron apenas,

Que los pies de los árboles más gruesos

Calzó el líquido aljófar de sus venas.

Corriente plata al fin sus blancos huesos,

Lamiendo flores y argentando arenas,

A Doris llega que, con llanto pío,

Yerno lo saludó, lo aclamó río.

Niebla gróf úrnak

 

E csengő rímeket, ahogy a képzett,

bár pásztori Thália tollba mondta,

bíbor órákban, mik hajnali égnek

rózsái s rózsaszínűk nappalonta,

most, hogy a Ködöt aranyozza fényed,

halld, dicső gróf, nádsípomhoz hajolva,

ha már nem lát téged Huelva szellőt

fésülni vagy megtépázni az erdőt.

 

Tisztítsa szárnya tollát, megjoházva

ura kezén sólyma, a légben úszó,

vagy némán a kalitban, hol hiába

berzenkedik, ha szól a csengettyűszó;

marja, tétlenség tajtékában ázva,

arany zaboláját az andalúz ló;

az agár selyempórázon nyüszítsen,

és vadászkürtöt lant helyettesítsen.

 

Legyen a torna kedvéért feledve

édes csöndnek, figyelmes pihenésnek,

míg ékes baldachin alatt figyelsz te,

s zenész vadembert zeng félelmes ének.

Fogadd ma csak a múzsákat kegyedbe,

mert ha van annyi kürtje az enyémnek,

mint a Hírnévnek, s állja is a versenyt,

világ végsarkán is a te neved zeng.

 

                A mese

 

Hol habja a szicíliai árnak

ezüstözi Lilübaion hegyének

lábát, boltját Vulcanus hámorának

vagy sírját Tüphaón porhüvelyének,

lapályos hely mutatja hamusápadt

nyomát szentségtörő vágynál keményebb

mesterségnek; ott áll egy iszonyú nagy

szikla, szájpeckeként egy szirtodúnak.

 

Durva kerítésként magas fatörzsek

őrzik e zátonyt, torzonborz hajuknak

kevesebb fényt s jó levegőt köszönhet

a barlang annál, mit a szikla juttat;

sejtjük, sűrűjében az éji ködnek,

vacok-voltát az éjfekete lyuknak,

ocsmány raját az éji szárnyasoknak,

mik lomhán szállnak s szomorún huhognak.

 

Nos hát, a földgolyó e legsivárabb

ásításának bús ürege volna

Polüphémosznak, a hegy zsarnokának

barbár kunyhója, árnyas fogadója

s tágas karámja, ahová bezárhat

minden kecskét, mit sok meredek orma

elrejt a hegyvidéknek, számra ritka

nyájat, mit fütty terel s elzár a szikla.

 

Hegysége volt tornyosuló tagoknak

Neptunus e félelmes ivadéka,

homloka boltján egy szem ragyogott csak,

oly fénylőn, mint egy óriás planéta,

küklópsz volt, kinek vesszőként hajolgat

markában a legderekabb fenyőfa,

s vékony nádszál leszen, mi súlyra mázsa,

ma pásztorfütykös, holnap sétapálca.

 

Sötét, kondor haja mintha a Léthe

fekete habjainak mása volna;

s mely viharzón szánt rajta át, a szélbe

csapdos ziláltan, leng fölborzolódva,

s szilaj szakállbozont bő vízesése

lepi a Pireneusok mogorva

fiának mellét, mit tíz ujja fésül,

ritkán, lomhán, siker reménye nélkül.

 

Trinakria lábát föl nem saruzta

széllel vadnak, sosem fegyverezett föl

vérszomjjal bestiát, mely messze futva

száz folttal tarka bőrét e kezektől

megóvhatná: kacagány már a bunda,

mely réme volt annak, ki a hegyekből

nyáját hazaterelve ballagott, s a

napfény fakuló pásztáit taposta.

 

Mely bővebb, hogy belé még több ne férne,

a tarisznyát poshadt gyümölcs dagasztja,

mit a jóságos fű szelíd ölébe

hullat az őszutó kegyes bizalma:

berkenye, töppedt bőrén széna-véste

ráncokkal, s körte, mit a szőke szalma,

e sápadt gyám arany bölcsőbe dugva

megaranyoz, s ottlétét elhazudja.

 

Sün a tarisznya, birssel, gesztenyével

s álszent almával, mely csordulni vágyik,

vagy éretlen még, s mely nem zöld színével,

inkább kicsattanó pírjával ámít,

s makkal, melyet a hegység dísze érlel,

a tölgy, mely arany sátra volt sokáig

őseinknek, s termése durva tápját

egy jobb világban tisztább szívek áldták.

 

Egyesített a viasz és a kender

száz nádszálat, amely barbár zajokban

gazdagabb, és több visszhangot kever fel,

mint parasztduda megsokszorozottan,

fölbolydul a vadon, fölzúg a tenger,

a tritón kagylókürtje darabokban,

süketen menekül dereglye, gálya:

ilyen a Polüphémosz muzsikája.

 

Dórisz leányát, egy nimfát imád, kit

legszebbnek hisznek hab-birodalomban,

neve Galateia, s meglenni látszik

Venus minden bája e hajadonban.

Tündöklő csillag az egyik s a másik,

két fénylő pávaszem hótiszta tollban:

nem Neptunus kristálysziklája, inkább

Venus pávája, Junó hattya nimfánk.

 

Bíbor rózsákat szór Galateiára

a Hajnal, szűzi liljomokkal egyben:

Igaz színét Ámor ki nem találja,

piros hó-e, vagy bíbor hólepetten.

Homloka gyöngyének se volna párja

Erüthreiában. - Bosszús a vak isten,

s hogy büntettessék tündöklése végre,

arany függőt akaszt gyöngyház fülébe.

 

Nimfák irigyelték s vele törődni

istenek vágytak, kiket fél a tenger,

ama szárnyas fiúcskát követők, ki

kagylósajkára lámpást nem szerel fel.

Egész part hallja Glaukoszt könyörögni,

zöld fürtökkel, pikkelytelen kebellel,

a szép hálátlanhoz, hogy szeljen által

ezüst mezőket kristály hintajával.

 

Kék halántékán ifjú tengerésznek,

Palaimónnak, koráll zsengéje díszlik,

dúskál mindenben, mit a víz tenyészthet

a gyűlölt pharosztól a messze szirtig;

s bár Polüphémosz mélyebb megvetésnek

részese, kegyben őt sem részesítik,

tollsarut ölt, ki rá nem állt szavára,

s míg ő száz habra lép, az száz virágra.

 

Szép nimfánk fut, s a tengerész akarna

úszó kedvese lenni a leánynak

- ha nem áspis, égi lábába marva

arany almája a sebes futásnak.

De mely méregfog s csalafinta szablya

vethetne a gyors láb elébe gátat,

mit megvetés hajt? Ó, mennyit vesződhet

a delfin, vízben űzve földi őzet!

 

Szicília kincstárát zárvas nyitva,

Pomona kertje és Bakkhosz kupája,

egyik annyi gyümölccsel gazdagítja,

ahány fürttel a másik koronázza.

Míg szekerét nyári termés borítja,

Ceres nagy munkát ró a rónaságra,

honnan széthordják a kövér kalangyát

Európa országai, e hangyák.

 

Köszön annyit Palesnek a magaslat,

mint amennyit a rónaság Ceresnek,

mert ha emitt esőzik az arany mag,

amott a gyapjú hópihéi esnek;

s kik havat nyírnak s aranyat aratnak,

vagy mustot átalagban félretesznek,

imádják hitből, szívből mindahányan

Galateiát, noha templom híján van,

 

de nem oltár hiján: mert hol a partot

őrzi a habzó tenger fürge lába,

zsengéiket áldozzák a parasztok,

s gyapjúcsomó a pásztor adománya;

a nem szűkmarkú föld termette hasznot

bőségszaruból önti a kosárba

a becsületes kertész, mit erényes

leánya font, s nem művészi, de széles.

 

Lángol az ifjúság, s ekék hasítják

a földeket, hol rosszul hajtva rótták

a barázdát, vagy vonszoltatva inkább,

lomha ökrök, mik, mint a gazda, kószák;

nem tudná, hogy sziszegnek a parittyák,

füttyentgető pásztor nélkül a jószág,

ha a szegény pásztor helyett az enyhe

szél nem fütyülne, tölgyfa nem zizegne.

 

Az éjjel néma Eb, a Nap henyélve

dől dombról dombra, faárnyról faárnyra.

Béget a nyáj; a gyászos bégetésre

a homály éjfarkasa jön világra:

rájuk ront - és dühödten mártja vérbe,

az egyikébe, mit legel a társa.

Hagyj fel a füttyel, Ámor, vagy kövesse

gazdáját az álom s a Kutya csendje!

 

A futó nimfa egy babérfa mellett,

mely törzsét a hő Naptól megtagadja,

és rejteke jázminoknak, füveknek,

forrást lel, s mártja hótestét a habba.

Lágyan panaszkodik, lágyan felelget

a csalogány s a párja, lágyan adja

át szeme párját álomnak az ének,

mondván: három nap perzselőbben éget.

 

A Nap, e csillagruhás szalamandra,

az égi Eb ugatott jóelőbb még,

hogy jött porral haján Akisz, s takarta

nedves szikra vagy tüzes gyöngy a bőrét,

s hogy két szép fényességnek alkonyatra

hajoltát látta, lágy álomra-dőltét,

eltátotta száját, s lett szeme is tárt,

nézve a zengő kristályt s néma kristályt.

 

Dárda Akisz, mit vet szerelemisten,

egy faun - félig vadállat, félig ember -

magva, mely megfogant szép Szimetiszben,

a szűzben, kit tisztelt a part s a tenger.

a bájkép mágnesvasként vonzza itten,

szendergő bálványt imád szerelemmel;

mit alázatos kert nyujt, gazdag abban,

s tehenek adta tejben, tölgyfamakkban.

 

Friss sűrűlékét a mennyei nedvnek,

mit mandula rejt, se zölden, se vénen,

teszi le kosárban a nimfa mellett,

majd vajat zöld színű sásszövedékben,

s szőke fiút, kit odvas cserfa nemzett:

kicsiny, de kellőn megmunkált fakérgen

a mézédes lépet, hol a viaszra

nektárját az ifjú Tavasz tapasztja.

 

Kezét a vízbe mártja, mert erősen

melege van, s homlokát meglocsolja

két mirtusz közt, mik - habtól félig őszen -

zöld kócsagok, az ár fölé hajolva.

Kósza fodrokból von hízelkedően

függönyt Favonius, s hosszabbra toldja

függönyét a szélnek, mely - ha nem ágy, mit

hűs árny takar - fűből szőtt, lenge kárpit.

 

A nimfa, mihelyt álmából fölérez

a pezsgő patak ezüst énekére,

hálátlanul már a zöld partszegélyhez,

indulna, liliomoktól kisérve,

Menekülne, de valami nehézkes

félelem áraszt oly fagyot erébe,

mely futást, repülést marasztva gátol,

mint hóbilincs, mint jég-alkotta szárnytoll.

 

Kosár gyümölcsöt, friss vajat talál a

sáson, mézet fakérgen, gazda nélkül;

jóllehet gazdájuknak hála járna,

hisz szent voltát s álmát tisztelte végül.

A figyelem e nem csekély nyomára

ő, ki ezerszer is távozni készül,

ha jéghideg szoborként áll is ottan,

de tűnődőbben s nem oly izgatottan.

 

Nem hiszi, hogy a küklópsztól erednek,

vagy buja szatírtól, az adományok,

sem más csúf erdőlakótól, amelynek

fékét vágy oldja, hogy zavarjon álmot.

S a bekötött szemű isteni gyermek

dicsőséges vadászzsákmányra vár ott,

hogy hadd legyen anyja fájának éke

Galateia addigi büszkesége.

 

Az ágait patakvízben feresztő

nyúlánk mirtusznak levelein által

csinál kristály puzdrát, ha nem tegezt, ő

a lány lágy kebléből arany nyilával.

A bátor vadóc, a szigor ijesztő

réme többet gondol az adománnyal,

és a gazda szolgáját sejti nyomban

a zavart foglárban, a zöld vadonban.

 

Szólítaná, bár némán; de nevét nem

mondhatja ki, akárhogy is akarja;

nem látta még őt, de képzeletében

lágy ecsettől rajzolódik ki arca.

Lába nem béna már rémületében,

rábízza tervét, s félénken a csalfa

ifjúra lel, kit hűs mezei ágyon

s harcmezőn színleg elnyomott az álom.

 

Látta a testet, mely aludni látszott,

és fél térden hajolt fölébe mélyen

- álomhoz értőn, s nem értve az álnok

csend ékesszólásából egy igét sem -:

madárkirálynő sosem koronázott

vadon fészket úgy, mielőtt a mélyben

tollas villámként csap az ölyvfiókra,

mely lent lapul, hol szirtszögellet óvja,

 

mint a szép nimfa - galantériában

az alvó ifjú  versenytársaképpen;

nemcsak megáll, de gátolná a lágyan

csobogó csermelyt édes énekében.

Majd látja, bár az ágak közt homály van,

a színes képmást, mit képzeletében

Cupidó maga festett meg örökre,

ecsetjét mélyen kebelébe döfve.

 

Jobban megnézi most, jobb helyre állva;

egész izmos valóját a legénynek,

ki, ha lágyságáért nem is csodálja,

csodálója szépsége kellemének.

Haja hasonlít kúsza sugarára

a napnak, ha már búcsút mond az égnek:

pihéi színe, mint mit megtagadnak

a virágok, lenyugodtán a napnak.

 

(A nyíratlan rét paraszti bozontja

jobb leshely az áspisnak, mint a szépen

megfésült kert vagy gondozott pagony, ha

még oly jó is feküdni lágy ölében.)

Akisz férfias termetére ontja

Ámor mérge minden mézét serényen:

issza Galateia, s előbbre lép, míg

méregpoharat ürít ki fenékig.

 

Akisz - tovább menvén, mint hol határt szab

a színlelt álom delejtűje néki -,

megriadt-e avagy félénk a lány csak,

örök-éber Árgusként egyre nézi,

hiúzszemű kéme gondolatának,

ha érc- vagy gyémántfal is, ami védi,

mert a vak Ámor, Palladiumán át,

falrontás nélkül is belopja lángját.

 

Lerázva minden tagjáról az álmot,

deli voltát az ifjú megmutatja,

elefántcsont lábához hull, s imádott

arany saruját csókolná az ajka.

Nem döbbent meg így az előrelátott

villámcsapás hajóst, meg nem zavarja

várt vagy jósolt elemek-háborúja:

a meglepődött nimfa a tanúja.

 

Kedvesebben s kevésbé riadozva

bátorságot ad a boldog legénynek,

békét hagy már, édesen mosolyogva,

nem az álomnak, de a pihenésnek.

Árnyas mennyezetet egy szikla odva

kínál kettejük hűvös fekhelyének,

s zöld zsalugátert alkot a borostyán,

felkúszva fákra s kövekre fonódván.

 

Lágy szőnyegen, melynek színét hiába

utánozná a tirusi - olyan bár,

mint más selyem, akár hernyó, akár a

művész Tavasz szövi -, dőltek hanyatt már,

s leszállt a legmagasabb mirtuszágra

egy könnyed röptű, de buja galambpár,

s kezdett legott turbékoló panaszba,

fülüket Ámor kürtjeként fölajzva.

 

Búgó hangjuk sürgeti a legényt, de

Galateia, eltolni igyekezve,

határt szab még merészsége elébe,

s a madárhangversenyt taps inti csendre.

Mintha nehéz kínok közt étlen élne

Akisz, habok s gyümölcsök közepette:

mert nem csekély a pokla annyi kéjnek,

hol a kristály s hóalmák szökevények.

 

Cupidó nem a két galambra bízta,

csőrük rubintja hogy egymáshoz érjen,

míg karmazsinpiros kelyhét kiissza

páros szegfűnek az ifjú merészen.

Mely Paphosz s Knidosz mezejét borítja,

violák kéklőn, liljomok fehéren

hullnak, hol vetve, Ámor óhajára,

Akisz és Galateia nászi ágya.

 

Aithón, tüzet nyerítve, gőzt lehelve

- bár tajték fékezi -, az oszlopokra

fényt szórt, miket a Görög tett a helyre,

hol kerekét a fény szekere mossa,

míg az óriás, kit hajt vak szerelme,

háttal támaszkodott egy kőkoloncra,

mely szirttől nem csupasz homokmezőben

meredt, mint vak fárosz, mint néma őrszem.

 

Ő, kit urának vall a hegy s a síkság,

hatalmas szája fújtatója által

a szirttetőn megszólaltatta sípját,

ahol nádat viasz köt össze náddal;

hallja a nimfa és egy lenne inkább

röggel, szerény fűvel, kicsiny virággal,

mintsem új tőke buja venyigéje,

kéjtől holtan s féltében már nem élve.

 

Mégis kristály szőlőinda a karja...

Ha félsz köti meg, ráfonja szerelme

a szegény szilfára, mit száz darabra

hasít a féltékenység, mint a fejsze.

Közben minden barlang s partmenti lanka

fölött, mint a durva sip már jelezte,

máris a hang szörnyű visszhangja dörgött:

tolmácsoljátok azt, Múzsák, könyörgök.

 

„Ó, te szép Galateia, ki puhább vagy

szegfűnél, mit a Hajnal köt csokorba,

hófehérebb, mint tolla a madárnak,

mely szelíden hal meg, vízen lakozva,

nem pompásabb a fennkölt páva nálad,

melynek ugyanannyi szem aranyozza

kék palástját, ahány csillag az égnek

zafírját! Ó, a két legszebb tiéd lett!

 

Hagyd el a habot, hagyd szőke karát ott

Thetisz lányainak, s lássa a tenger,

hogy ha aranyszekér nem ad világot,

te duplán pótolod azt két szemeddel.

Lépj a homokra, amelyen imádok

minden kagylót, mit ezüsttel lepett el

fehér lábad, s érintésére annak,

nemző harmat nélkül gyöngyöt fogannak.

 

Tenger süket lánya, a te fülednek

sóhajom annyi, mint szirtnek a szellő;

raboljon bár el alva, míg kesergek,

korállfákat sorjázó bíbor erdő,

vagy kagylókürt fülsértő hangja mellett

- tengeri hangszer az, bár nem hízelgő -

lejts kartáncot, halld egyszer, mire kérlek,

nem kedvemért, szóm édes volta végett.

 

Pásztor vagyok, juhban annyira gazdag,

hogy nyájam elrekeszthet bármi völgyet,

minden magas hegyhátat eltakarhat,

s folyókat kiihat, míg hömpölyögnek:

kivéve, melyek tőgyükből fakadnak,

vagy két szememből öntözik a földet,

s tejjel, könnyel folynak; mert min haszon van,

részem egyenlő azzal fájdalomban.

 

Nektárt izzadva, illatozva áldott

keblek, miket falánk kecskék kerülnek,

kérgek táplálnak; méh oly sok virágot

nem szív, hogy méze legyen a köpűnek;

törzsüket kínálják faóriások,

méhrajaik ámbrát versengve szűrnek

tavasznak elején vagy delelőjén,

s arany rokkán szövődik a verőfény.

 

A habok Jupitere volt apám, ha

pásztor vagyok is; és ha büszkeséged

nem várja, hogy a mély grották királya

kristály trónjára öleljen menyének,

ne bújj el, s hallgass a küklópsz szavára,

kiben csodál e part akkora férjet,

hogy nem láthat nagyobbat a Napisten

rest Volgától a forró Indusig sem.

 

Ülve, édes gyümölcseit letépem

izmos kézzel, bármily magas a pálma;

ha állok, hűsöltet a nyár hevében

számtalan sok kecskét személyem árnya.

Magát a hegycsúcs, hogy hozzám fölérjen,

fellegekkel hiába koronázza.

Avagy búmat, állva e szikla ormán,

ujjammal az égre, nem írhatom tán?

 

Tengeri Alküonként sziklabércet

ült meg a nap, tojásait kiköltve,

míg lenn a tenger végtelenje kéklett,

s én belenéztem, mint zafír tükörbe;

homlokom napja kápráztatva fénylett,

s az égen egy nap izzott tündökölve;

bámult a víz: hitelt melyiknek adhat,

az égi küklópsznak vagy földi napnak?

 

Más kapuban elmélkedik koráról

a szarvas, jaj az agancsos fejeknek,

a vadnak, melynek magas homlokáról,

mint várfalról, helvét lándzsák merednek;

emberi főt áldoz a kósza vándor

irgalomtól pőre rejtekhelyemnek,

hol oltalmat lel most az odatévedt

és szállást a zarándok, hála néked.

 

Egy gazdag hajó nemrég megfeneklett

a part mentén, és deszkáira vált ott,

megrakva minden kincsével Keletnek,

mit csak torkán a Nílus kiokádott.

S én ádáz homlokára vad vizeknek

jármot kényszerítettem, drága jármot

ama napon, ha tombolt is a szél még,

kötőféket, sípom édes zenéjét.

 

Mert vízgömbök között, kivetve láttam

liguriai bükkfát part homokján,

Sába illatszereit ládikákban

s Cambaya drágaságait dobozszám;

a világ minden gyönyörét kitártan,

mit Szkülla zsákmányolt, a partra dobván,

s prédául szolgált két napon keresztül

a hárpiáknak, kiket ez a hegy szül.

 

Mentődeszkát magának s vagyonának

nálam lelt egy génuai személy, kit

kövérnek láttam, vagyonát soványnak.

Szörnyű hajótöréséről mesélt itt.

Fizetsége a gyümölcs legjavának,

mely a fűben hever vagy száron érik,

agyar volt, állaté, mit lát a lomha

Gangesz, falat s falanxot összerontva.

 

Azaz finom íj s tegez, tündökölve,

mindkettő mestermunka a javából,

fő ajándék, mint vendégem közölte,

Jáva istenének maláj királytól,

súlyuk gyengébb kezet s vállat letörne;

győzd meg az anyát, tanulj a fiától:

s együtt ismer benned, meddig szemed lát,

Venust a tenger, Cupidót a hegyhát."

 

Rémes hangját, de nem benső keservét,

szentségtörő szarvval és kósza lábbal

elnémították e szónál a kecskék,

vakon rontva Bakkhosz tőkéin által.

Majd, porban látva ágat, levelecskét,

a bősz pásztor, annyi kurjongatással,

parittyából annyi követ ereszt meg,

hogy a borostyánsövény belereszket.

 

A szeretők, immár kibontakozva

édes béklyójából a szerelemnek,

tüskébe lépve s kemény kavicsokra,

a tenger felé futva igyekeztek:

gondatlan csősz így hesseget gyakorta

madárnépet, tolvaját búzaszemnek,

és ráriaszt óvatlanul a párra,

mit két nem egyesít s rejt egy barázda.

 

Látva az órjás, hogy utat titokban

a szökevény hó tengerpart felé lel,

Libüa pőre sarja dühre lobban,

s dombja pajzsáról rónaszerte kémlel;

látja az ifjút, s kelta bükkpagonyban

vihart féltékenysége dörejével;

miként még meg se nyílt felhőbe tör rést

villámsugár, megelőzvén a dörgést.

 

Fékevesztett indulattal a szikla

magasló, mázsás csúcsát leszakítván,

az ifjúnak, kire azt lehajítja,

sírnak túl sok, piramisnak se hitvány.

Tengeri isteneket híva nimfa

segítségül, hullatva könnyeit, s lám

mind odagyűlt, s mely vért sajtolt, a durva

kőtömb tiszta kristállyá lesz szavukra.

 

Mihelyt szétzúzta valamennyi tagját

siralmasan a gyilkos kő kolonca,

erei folyékony gyöngyét a nagy fák

viselték, mint sarut, lábukra fonva.

Fehér csontjai bőkezűn folyatták

ezüstjüket virágra és homokra,

Dórisz könnyek közt fogadta vejéül

Akiszt, s folyóvá változtatta végül.