Barba Jacob, Porfirio: La Carne Ardiente

En un jardín de aquel país horrendo
hallé a Fantina, de ojos maternales
y desnudeces mórbidas, tejiendo
guirnaldas con las rosas vesperales.

Y cual las agujas túrbidas de un río
que rompe un viento en procelosa huella,
gimió de amor mi corazón sombrío
y suspiró mi mocedad por Ella.

“Fantina -dije con ahogadas voces
que al brotar abrasábanme la lengua-,
quiero hundir mis mejillas en la falda
de tu traje, que apenas roza el viento,
entreverar un lirio en tu guirnalda
y ungir tus trenzas con precioso ungüento”.

La vi volverse, rígida y sañuda,
por esquivarme el juvenil encanto:
¡quizá en mis voces se sintió desnuda
y la vergüenza desató su llanto!

En la tórrida noche cenicienta
de ondas pesadas, que al jardín caía,
miré mi carne ansiosa y opulenta,
¡y en un rojizo resplandor ardía!

Egy szörnyű ország kertjében bolyongva
Fantina anyás, szép szemére leltem
s halálosan csupasz bőrére: fonta
sötét rózsa-láncát a szürkületben.

És mint folyó, örvény igába törten,
ha megsebzi a szél viharos lépte,
szerelem-mocskos szívvel nyögve nyőgtem
és kamasz fővel sóhajtoztam érte ...

„Fantina" - mondtam visszafojtott hangon
s hangom lávája elpörzsölte nyelvem:
„szelektől szűz ruháid hűvösébe,
arcomat sötét szoknyádba temesd el,
és rózsaláncod liliomos éke,
én megkenem hajad csodás kenettel."

Megfordult erre bölcsen és haragvón,
hogy elszöktesse tőlem ifju báját,
mert meztelenre vetkőztette hangom
és könnyes szégyen görbitette száját.

És míg a nyár üszkös órája izzott
s a kertre ólmos hullám-tenger ömlött,
húsom bámultam: sóvárogva duzzadt
és olthatatlan izzásban vöröslött ...