Barba Jacob, Porfirio: Futuro

Decid cuando yo muera... (¡y el día esté lejano!)
soberbio y desdeñoso, pródigo y turbulento,
en el vital deliquio por siempre insaciado,
era la llama al viento...

Vagó, sensual y triste, por las islas de su América;
en un pinar de Honduras vigorizó el aliento;
la tierra mexicana le dio su rebeldía,
su libertad, su fuerza... Y era una llama al viento.

De simas no sondadas subía a las estrellas;
un gran dolor incógnito vibraba por su acento;
fue sabio en sus abismos, y humilde, humilde, humilde,
porque no es nada una llamita al viento.

Y supo cosas lúgubres, tan hondas y letales,
que nunca humana lira jamás esclareció,
y nadie ha comprendido su trágico lamento...
Era una llama al viento y el viento la apagó.

Ha meghaltam, hadd mondják... (de ez soká legyen még!),
gőgös volt és fölényes, nagy a heveskedésben,
s a szédítő életben nem lohaszthatva kedvét,
lángként lobogott a szélben...

Érzékien és búsan-járt Amerika-szerte,
a hondurasi fenyves zúgott lélegzetében,
nyughatatlan kedélyét Mexikó földjén nyerte,
a vad szabadságvágyat... S lángként lobogott a szélben.

Irdatlan mélységekből szökött a csillagokba;
rezgett egy ismeretlen fájdalom húrjaképpen;
szakadékok tették bölccsé - és mélyen alázatossá,
mert semmi az, ha egy szál lángocska lobog a szélben.

Tudott a gyászról, olyan mély és halálos sötétről,
amilyet emberi líra nem tárt föl azelőtt,
s nem értették, mi sárt föl tragikus énekében...
Lángként lobogott a szélben s a szél elfújta őt.