Barba Jacob, Porfirio: Cintia deleitosa

Como una flor arcana, llameando
bajo el turquí del cielo apareció.
Fue su amor mi almohada matutina;
su seno azul, de gota coralina
en el pezón, de noche mi almohada.

Y era esencia tan dulce y regalada
la de su carne en flor, la de su boca
por enjambres de besos habitada,
la de su axila, ¡leche con canela!,
que un ansia de gozarla me extenuó.

Cintia concentra la onda de la vida.
el campo es de Ella y grana para Ella.
Mi sangre está en su carne consumida;
su alma radia con mi luz ardida,
y ella está en mí porque yo estoy en Ella.

-Dame tu axila, ¡leche con canela!
Dame tu beso, dámelo, y la lengua
fina y caliente y roja y ternezuela...

-¡Ay! ¡Ay! ¡Ay!
fatiga dulce, letal desvarío...

-¡Ay! ¡Ay! ¡Ay!
No más, amorcito mío,
que me muero...

Mint titkos virág tűzzel koronázva
az éj türkize alatt kivirágzott.
Hajnali párnám volt az ő szerelme;
bimbóján koráll-cseppel büszke melle
egy hosszú éjen át párnaként nyugtatott.

És oly édes ajándék-illatot
lehelt virágzó húsa és a szája
meg csókok méhrajaitól lakott
hónalja – fahéj és tej keveréke! –
hogy élvezetem vágya elcsigázott.

Cintia élet-tengert hord magában.
Rét anyja ő és kalász bomlik érte.
Az én vérem fogy el az ő húsában,
de fölizzó fényemtől lelke lángban
és bennem él mert benne élek égve.

Hónaljad add! – fahéj s tej keveréke! –
add csókod, add, és gyötörjön a nyelved
finom, meleg, vörös, gyengécske mérge!

Jaj! Jaj ! Jaj !
Édes fáradtság ... pusztuló erőm ...

Jaj! Jaj! Jaj!    
Ne kínozz, szeretőm, 
mert meghalok bele ...