Alberti, Rafael: Tú hiciste aquella obra

Tú hiciste aquella obra y le pusiste un título.

Ése y no otro. Siempre,

desde el primer llanto del mundo,

las guerras fueron conocidas,

las batallas tuvieron cada una su nombre.

Tú habías vivido una:

la primera más terrible de todas.

Y sin embargo, mientras

a tu mejor amigo, Apollinaire,

un casco de metralla le tocaba las sienes,

tu desvelada mano,

y no a muchos kilómetros de lo que sucedía,

continuaba inventando la nueva realidad maravillosa

tan llena de futuro.

Pero cuando después,

a casi veinte años de distancia,

fue tocado aquel toro,

el mismo que arremete por tus venas,

bajaste sin que nadie lo ordenara

a la mitad del ruedo,

al centro ensangrentado de la arena de España.

Y acusaste con furia,

levantaste hasta el cielo tu lamento,

los gritos del caballo

y sacaste a las madres los dientes de la ira

con los niños troncados,

presentaste por tierra la rota espada del defensor caído,

las médulas cortadas y los nervios tirantes afuera de la piel,

la angustia, la agonía, la rabia y el asombro de ti mismo,

tu pueblo,

del que saliste un día.

Y no llamaste a esto

ni el Marne ni Verdun ni ningún otro nombre merecedor

del recuerdo más hondo

(aunque allí la matanza fue mucho más terrible).

Lo llamaste Guernica.

Y es el pueblo español,

aunque tantos no quieran,

el que está siempre allí,

el que tuvo el arrojo de poner en tu mano

esa luz gris y blanca que salió entonces de su sangre

para que iluminaras su memoria.

Te készítetted azt a művet és címet adtál neki.

Ezt és nem mást. Mindig,

a világ első sírása óta

ismertek voltak a háborúk,

minden csatának megvolt a maga neve.

Te átéltél egyet:

mind közül a legrettentőbb legelsőt.

És mindazonáltal, mialatt

legjobb barátodnak, Apollinaire-nek

kartácsszilánk hatolt halántékába,

éber kezed

néhány kilométernyire onnan, ahol ez történt,

új, csodás valóság kitalálásán buzgólkodott,

jövendővel teli.

De amikor később,

vagy húsz év elmúltával,

azt a bikát érte a kartácsszilánk,

ki a véredben száguldóval ugyanegy,

alászálltál, bárki parancsa nélkül,

a küzdőtér közepéig,

Spanyolország porondjának átvérzett közepéig.

Es vádoltál haraggal,

sírásod az égig emelted,

lovak nyihogását,

és haragos fogú anyákat formáltál

széttört gyerekekkel.

Megmutattad az elhullt védő földre zuhant, törött kardját,

a kihasított velőt, a bőrből kitépett idegeket,

a szorongást, a haláltusát, a dühöt és a tenmagadtól való döbbenetet,

népedként,

kiből lettél egy napon

És nem hívtad ezt

sem Marne-nak, sem Verdun-nek, sem a legmélyebb emlék megérdemelt

másféle nevén

(habár ott a vérengzés még rettenetesebb volt).

Guernicának nevezted.

És a spanyol nép,

noha ez sokaknak nem tetszik,

mindigre ott van,

ő tette elszántan a te kezedbe

ezt a vérből szivárgó fehér és szürke fényt,

hogy emlékezetét megvilágítsd örökétig.