Alberti, Rafael: Los campesinos

Se ven marchando, duros, color de la corteza

que la agresión del hacha repele y no se inmuta.

Como los pedernales, sombría cabeza,

pero lumbre en su sueño de cáscara de fruta.

Huelen los capotones a corderos mojados,

que forra un mal sabor a sacos de patatas,

uncido a los estiércoles y fangales pegados

en las cansinas botas más rígidas que patas.

Sonando a obscura tropa de mulos insistentes,

que rebasan las calles e impiden las aceras,

van los hombres del campo como inmensas simientes

a sembrarse en los hondos surcos de las trincheras.

Muchos no saben nada. Mas con la certidumbre

del que corre al asalto de una estrella ofrecida,

de sol a sol trabajan en la nueva costumbre

de matar a la muerte, para ganar la vida.

Itt lépnek ím keményen; arcuk a kéregé, mely

a fejsze támadását rebbenés nélkül állja.

Mint kiégett, köves föld, megannyi komor, vén fej.

De fénylik mindegyiknek gyümölcshéj-leplü álma.

Zekéjük ujja fürdik a nedves birkaszagban

s a bűzben, mely kiárad a nyitott krumplis-zsákon.

Gomolygó trágyaillat és száradó iszap van

a pata-merev szárú, megtikkadt bőrcsizmákon.

Mint utakon zajongó, csökönyös öszvércsorda,

tolonganak a járdán a mezők mívelői.

Most mintha minden ember egy nagy búzaszem volna,

kész roppant lövészárkok barázdáiba dőlni.

Sokan semmit se tudnak. De csillagbíró bő kedv

indítja harcra mindet azért, mit sorsa kínált.

Látástól vakulásig új szokás űzi őket:

hogy végzetük megöljék. Hogy életük kivívják.