Alberti, Rafael: Goya

La dulzura, el estupro,

la risa, la violencia,

la sonrisa, la sangre,

el cadalso, la feria.

Hay un diablo demente persiguiendo

a cuchillo la luz y las tinieblas.

 

De ti me guardo un ojo en el incendio.

A ti te dentelleo la cabeza.

Te hago crujir los húmeros. Te sorbo

el caracol que te hurga en una oreja.

A ti te entierro solamente

en el barro las piernas.

Una pierna.

Otra pierna.

Golpea.

 

¡Huir!

Pero quedarse para ver,

para morirse sin morir.

¡Oh luz de enfermería!

Ruedo tuerto de la alegría.

Aspavientos de la agonía.

Cuando todo se cae

y en adefesio España se desvae

y una escoba se aleja.

Volar.

El demonio, senos de vieja.

Y el torero,

Pedro Romero.

Y el desangrado en amarillo,

Pepe-Hillo.

Y el anverso

de la duquesa con reverso.

Y la Borbón esperpenticia

con su Borbón espertenticio.

Y la pericia

de la mano del Santo Oficio.

Y el escarmiento

del más espantajado

fusilamiento.

Y el repolludo

cardenal narigado,

narigudo.

Y la puesta de sol en la Pradera.

Y el embozado

con su chistera.

Y la gracia de la desgracia.

Y la desgracia de la gracia.

Y la poesía

de la pintura clara

y la sombría.

Y el mascarón

que se dispara

para

bailar en la procesión.

 

El mascarón, la muerte,

la Corte, la carencia,

el vómito, la ronda,

la hartura, el hambre negra,

el cornalón, el sueño,

la paz, la guerra.

 

¿De dónde vienes tú, gayumbo extraño, animal fino,

corniveleto,

rojo y zaíno?

¿De dónde vienes, funeral,

feto,

irreal

disparate real,

boceto,

alto

cobalto,

nube rosa,

arboleda,

seda umbrosa,

jubilosa

seda?

 

Duendecitos. Soplones.

Despacha, que despiertan.

El sí pronuncian y la mano alargan

al primero que llega.

Ya es hora.

¡Gaudeamus!

Buen viaje.

Sueño de la mentira.

Y un entierro

que verdaderamente amedrenta al paisaje.

 

Pintor.

En tu inmortalidad llore la Gracia

y sonría el Horror.

Gyöngédség és gyalázás,

nevetés és erőszak,

gyötrelem és mosolygás,

a körmenet, a vérpad.

Egy őrült ördög, késsel a kezében

a világosság és homály felé csap.

 

Neked egy szemedet tartom a tűzben.

Neked fogam vágom fejedbe.

Teneked megroppantom a lapockád.

Neked füled csigáját szakítom le.

Neked csak épp a sárba

a lábad temetem be.

Egyiket is.

Másikat is.

Kopognak.

 

El messze, messze!

Vagy itt maradni: látni,

meghalni s meg nem halni mégse.

Ó, betegszoba fénye!

Örömnek csorba széle!

Halál lázas beszéde!

Midőn minden aláhull

és Spanyolhon az őrületbe ájul,

s egy seprű elmegy.

Repülni.

Démon, lógó vén női mellek.

És a torero,

Pedro Romero.

És kinek sárga vére hulló,

nagy Pepe Hillo.

S a hercegnői szajha

eleje és hátulja.

És a Bourbon, az undorító,

undorító Bourbon-nejével.

S a Szent Inkvizíció,

minden-lében-kanál kezével.

És elrettentő

például az iszonyba-ejtő

kivégzés.

S a káposztafejű,

nagy, húsos orrot

hordó bíbornok.

S a Pradera fölött a naplemente.

S lefátyolozott nő,

nagy halaskosarát cipelve.

S a kegyvesztett szerencse.

S a szerencse kegyelme.

És a piktúra

költészete, ha fényre

gyúlva, vagy ha homályba hullva.

S az álarc,

amely lelebben,

hogy táncra keljen

a Körmenetben.

 

A halál és az álarc,

az Udvar és a népe,

őrjárat és okádás,

bőség, s ínség sötétje,

a nyúló csáp, az álom,

a háború, a béke.

 

Honnan dugod ide, fura növény, te finom állat,

görbe szarvú

vörös pofádat?

Honnan veszed, te gyászos,

te ronda fattyú,

e lehetetlen

s mégis lehető bárgyuságot?

A rajzok,

kinyalt

kobalt,

rózsa-felleg,

fasorok,

lágy selyemnek

árnya lenget

lobogót.

 

Kísértetek. Besúgók.

Vigyáz, mert mind felébred.

Igent mond s menten kezet ad,

ha kéred.

Itt az idő.

Gaudeamus.

Jó utazást.

Álom-hazugság.

És egy temetés,

mely valósággal rémületbe ejti a határt.

 

Festőm, te nagy.

Halhatatlanságodban sír a Szépség,

s kacag az Iszonyat.