Alberti, Rafael: Elegía a un poeta que no tuvo su muerte
|
Elegía a un poeta que no tuvo su muerte (Spanish)Federico Garcia Lorca
No tuviste tu muerte, la que a ti te tocaba. Malamente, a sabiendas, equivocó el camino. ¿Adónde vas? Gritando, por más que aligeraba no paré tu destino.
¡Que mi muerte madruga!¡Levanta! Por las calles, los terrados y torres tiembla un presentimiento. A toda costa el río llama a los arrabales, advierte a toda costa la oscuridad al viento.
Yo, por las islas, preso, sin saber que tu muerte te olvidaba, dejando mano libre a la mía. ¡Dolor de haberte visto, dolor de verte como yo hubiera estado, si me correspondía!
Debiste de haber muerto sin llevarte a tu gloria ese horror en los ojos de último fogonazo ante la propia sangre que dobló tu memoria, toda flor y clarísimo corazón sin balazo.
Mas si mi muerte ha muerto, quedándome la tuya, si acaso le esperaba más bella y larga vida, haré por merecerla, hasta que restituya a la tierra esa lumbre de cosecha cumplida.
|
Elégia a költőről, aki nem a saját halálával halt (Hungarian)(Federico Garcia Lorca)
Nem, nem az ragadott el, nem a magad halála. Készakarva, galádul, a téves útba botlott. Hová mész? Úgy suhant, hogy nem tudtam, rákiáltva megállítani sorsod.
Hogy dereng már halálom! Ébredj! Rossz sejtelem lep szerte tornyot, tetőket, partok csipkés szegélyét. Kétségbeesve ordít a folyó a tereknek, kiált kétségbeesve a szélhez a sötétség.
S én, foglya szigeteknek, azt sem tudom, halálod elfeledt-e, szabad tért nyitva már az enyémnek. Jaj, hogy így láttalak, jaj, hogy reád így találok, ahogy most én feküdnék, ha engem hív a végzet!
így kellett halnod, íme, a végső torkolattűz borzalmával szemedben, a diadalt se látva, ennen véreddel szemben, melynek emléke kettős, sebheteden szívednek tündökletes virága.
De ha halott halálom rámhagyta a tiédet, s tán szebb s hosszabb az élet, amely sorsomra várna, vajha méltó lehetnék rá, míg csak be nem érett földön a teljesülő szüretnek ragyogása.
|
