Alberti, Rafael: El otoño y el Ebro

El otoño, otra vez. Sigue la guerra. Fría.

Insensible al periódico descenso de las hojas.

Como el hombre del Ebro junto a la artillería,

las despobladas aguas junto a las aguas rojas.

Resistencia del árbol, tan dura, tan humana,

como la del soldado que entre los vendavales

de la muerte nocturna ve crecer la mañana

florida nuevamente de ramos inmortales.

Miro las hojas, miro cuán provisionalmente

se desnuda la tierra del bosque más querido,

y de qué modo el hombre de esta España se siente,

como los troncos, firme, ya desnudo o vestido.

El otoño, otra vez. Luego, el invierno. Sea.

Caiga el traje del árbol. El sol no nos recuerde.

Pero como los troncos, el hombre en la pelea,

seco, amarillo, frío, mas por debajo, verde.

Hát itt az ősz megint. Nyakunkon háború, fagy.

Levelek hullására a szurony nem ügyelhet.

Mint Ebro-parti hősök, kik körül aknák zúgnak,

kopár fatörzsek állnak rőt vizek sodra mellett.

Dacuk kemény, csikorgó, s egész emberszabású,

akár a katonáé, ki gyilkos förgetegben

az éji boltra nézve meglátja: pirkadás gyúl,

s a halhatatlan ágon új rügyek zöldje lebben.

Nézem a hulló lombot s a vetkeződő földet,

mely kedves erdejétől ma sem örökre válik,

s a spanyol férfit is, ki megérzi, mint e törzsek,

hogyan nő pőre testben is derűs és szilárd hit.

Eljött az ősz megint. Aztán a tél. Legyen hát.

Hulljon a fák ruhája, hírünk a Nap se tudja!

Ám mint fa törzse áll az ember, kit förgeteg vág:

szikkadtan, fázva, sárgán, de kizöldelve újra!