Alberti, Rafael: Castigos
Castigos (Spanish)Es cuando golfos y bahías de sangre, coagulados de astros difuntos y vengativos, inundan los sueños. Cuando golfos y bahías de sangre atropellan la negación de los hechos y a la diestra del mundo muere olvidado un ángel. Cuando saben a azufre los vientos y las bocas nocturnas a hueso, vidrio y alambre. Oídme.
Yo no sabía que las puertas cambiaban de sitio, que las almas podían ruborizarse de sus cuerpos, ni que al final de un túnel la luz traía la muerte. Oídme aún.
Quieren huir los que duermen. Pero esas tumbas del mar no son fijas, esas tumbas que se abren por abandono y cansancio del cielo no son estables, y las albas tropiezan con rostros desfigurados. Oídme aún. Más todavía.
Hay noches en que las horas se hacen de piedra en los espacios, en que las venas no andan y los silencios yerguen siglos y dioses futuros. Un relámpago baraja las lenguas y trastorna las palabras. Pensad en las esferas derruidas, en las órbitas secas de los hombres deshabitados, en los milenios mudos. Más, más todavía. Oídme.
Se ve que los cuerpos no están en donde estaban, que la luna se enfría de ser mirada y que el llanto de un niño deforma las constelaciones. Cielos enmohecidos nos oxidan las frentes desiertas, donde cada minuto sepulta su cadáver sin nombre. Oídme, oídme por último.
Porque siempre hay un último posterior a la caída de los páramos, al advenimiento del frío en los sueños que se descuidan, a los derrumbos de la muerte sobre el esqueleto de la nada.
|
Büntetések (Hungarian)Akkor, amikor a vér öblei és kikötői bosszuálló, lehullt csillagoktól megalvadnak s álmainkat elöntik. Mikor a vér öblei és kikötői megállítják a tettek tagadását, a világtól jobbra elfeledve meghal egy angyal. Mikor kén-íze van a szeleknek, s csontba, üvegbe, drótba akadnak az éji ajkak. Hallgassatok meg.
Nem tudtam én, hogy helyet változtattak az ajtók, hogy testük miatt szégyenkezhetnek a lelkek, sem hogy egy alagút kijáratában a fény halált okozhat. Hallgassatok csak.
Menekülnek az alvók. De a tenger e gödrei nem mozdíthatatlanok, nem állandók e gödrök, miket az ég unalma és fáradtsága ás, s a hajnalok eltorzult arcokba botlanak. Hallgassatok rám. Egy kicsit még.
Vannak éjek, mikor az órák megkövülnek az éjben, s a vér megáll az érben, s a mély csönd századokkal és jövendő istenekkel vemhes. Villámcsapás keveri össze és dúlja fel a szavakat és nyelveket. Gondolkodjatok lebontott terekben, lakatlan emberek szikkadt szemüregében, néma évezredekben. Hallgassatok rám. Még, még.
Látni, hogy többé nincsenek ott, ahol voltak, a testek, s míg rámeredünk, a hold kihül, s egy kisgyerek sírásától a csillagok összekeverednek. Penészes egek rozsdázzák kongó homlokunkat, melybe minden perc beletemeti névtelen tetemét. Hallgassatok rám még utolszor.
Mert minden elsüllyedt sivatag után marad még egy végső azután, azután is, hogy a nemtörődöm álmokon úrrá lesz a hideg, s a halál rátapad a semmi csontjaira.
|