Yeats, William Butler: A torony (The Tower in Hungarian)

I

What shall I do with this absurdity—

O heart, O troubled heart—this caricature,

Decrepit age that has been tied to me

As to a dog’s tail?

                      Never had I more

Excited, passionate, fanatical

Imagination, nor an ear and eye

That more expected the impossible—

No, not in boyhood when with rod and fly,

Or the humbler worm, I climbed Ben Bulben’s back

And had the livelong summer day to spend.

It seems that I must bid the Muse go pack,

Choose Plato and Plotinus for a friend

Until imagination, ear and eye,

Can be content with argument and deal

In abstract things; or be derided by

A sort of battered kettle at the heel.

 

II

I pace upon the battlements and stare

On the foundations of a house, or where

Tree, like a sooty finger, starts from earth;

And send imagination forth

Under the day’s declining beam, and call

Images and memories

From ruin or from ancient trees,

For I would ask a question of them all.

 

Beyond that ridge lived Mrs. French, and once

When every silver candlestick or sconce

Lit up the dark mahogany and the wine,

A serving-man, that could divine

That most respected lady’s every wish,

Ran and with the garden shears

Clipped an insolent farmer’s ears

And brought them in a little covered dish.

 

Some few remembered still when I was young

A peasant girl commended by a song,

Who’d lived somewhere upon that rocky place,

And praised the colour of her face,

And had the greater joy in praising her,

Remembering that, if walked she there,

Farmers jostled at the fair

So great a glory did the song confer.

 

And certain men, being maddened by those rhymes,

Or else by toasting her a score of times,

Rose from the table and declared it right

To test their fancy by their sight;

But they mistook the brightness of the moon

For the prosaic light of day—

Music had driven their wits astray—

And one was drowned in the great bog of Cloone.

 

Strange, but the man who made the song was blind;

Yet, now I have considered it, I find

That nothing strange; the tragedy began

With Homer that was a blind man,

And Helen has all living hearts betrayed.

O may the moon and sunlight seem

One inextricable beam,

For if I triumph I must make men mad.

 

And I myself created Hanrahan

And drove him drunk or sober through the dawn

From somewhere in the neighbouring cottages.

Caught by an old man’s juggleries

He stumbled, tumbled, fumbled to and fro

And had but broken knees for hire

And horrible splendour of desire;

I thought it all out twenty years ago:

 

Good fellows shuffled cards in an old bawn;

And when that ancient ruffian’s turn was on

He so bewitched the cards under his thumb

That all but the one card became

A pack of hounds and not a pack of cards,

And that he changed into a hare.

Hanrahan rose in frenzy there

And followed up those baying creatures towards—

 

O towards I have forgotten what—enough!

I must recall a man that neither love

Nor music nor an enemy’s clipped ear

Could, he was so harried, cheer;

A figure that has grown so fabulous

There’s not a neighbour left to say

When he finished his dog’s day:

An ancient bankrupt master of this house.

 

Before that ruin came, for centuries,

Rough men-at-arms, cross-gartered to the knees

Or shod in iron, climbed the narrow stairs,

And certain men-at-arms there were

Whose images, in the Great Memory stored,

Come with loud cry and panting breast

To break upon a sleeper’s rest

While their great wooden dice beat on the board.

 

As I would question all, come all who can;

Come old, necessitous, half-mounted man;

And bring beauty’s blind rambling celebrant;

The red man the juggler sent

Through God-forsaken meadows; Mrs. French,

Gifted with so fine an ear;

The man drowned in a bog’s mire,

When mocking Muses chose the country wench.

 

Did all old men and women, rich and poor,

Who trod upon these rocks or passed this door,

Whether in public or in secret rage

As I do now against old age?

But I have found an answer in those eyes

That are impatient to be gone;

Go therefore; but leave Hanrahan,

For I need all his mighty memories.

 

Old lecher with a love on every wind,

Bring up out of that deep considering mind

All that you have discovered in the grave,

For it is certain that you have

Reckoned up every unforeknown, unseeing

Plunge, lured by a softening eye,

Or by a touch or a sigh,

Into the labyrinth of another’s being;

 

Does the imagination dwell the most

Upon a woman won or a woman lost?

If on the lost, admit you turned aside

From a great labyrinth out of pride,

Cowardice, some silly over-subtle thought

Or anything called conscience once;

And that if memory recur, the sun’s

Under eclipse and the day blotted out.

 

III

It is time that I wrote my will;

I choose upstanding men

That climb the streams until

The fountain leap, and at dawn

Drop their cast at the side

Of dripping stone; I declare

They shall inherit my pride,

The pride of people that were

Bound neither to Cause nor to State,

Neither to slaves that were spat on,

Nor to the tyrants that spat,

The people of Burke and of Grattan

That gave, though free to refuse—

Pride, like that of the morn,

When the headlong light is loose,

Or that of the fabulous horn,

Or that of the sudden shower

When all streams are dry,

Or that of the hour

When the swan must fix his eye

Upon a fading gleam,

Float out upon a long

Last reach of glittering stream

And there sing his last song.

And I declare my faith:

I mock Plotinus’ thought

And cry in Plato’s teeth,

Death and life were not

Till man made up the whole,

Made lock, stock and barrel

Out of his bitter soul,

Aye, sun and moon and star, all,

And further add to that

That, being dead, we rise,

Dream and so create

Translunar Paradise.

I have prepared my peace

With learned Italian things

And the proud stones of Greece,

Poet’s imaginings

And memories of love,

Memories of the words of women,

All those things whereof

Man makes a superhuman

Mirror-resembling dream.

 

As at the loophole there

The daws chatter and scream,

And drop twigs layer upon layer.

When they have mounted up,

The mother bird will rest

On their hollow top,

And so warm her wild nest.

 

I leave both faith and pride

To young upstanding men

Climbing the mountain-side,

That under bursting dawn

They may drop a fly;

Being of that metal made

Till it was broken by

This sedentary trade.

 

Now shall I make my soul,

Compelling it to study

In a learned school

Till the wreck of body,

Slow decay of blood,

Testy delirium

Or dull decrepitude,

Or what worse evil come—

The death of friends, or death

Of every brilliant eye

That made a catch in the breath—

Seem but the clouds of the sky

When the horizon fades,

Or a bird’s sleepy cry

Among the deepening shades.

I

Mit kezdjek e képtelenséggel itt -     

ó szív, zajgó szív, mily torzkép a roskadt     

vénember-kor, úgy rámkötözve, mint           

eb farkára!     

                Sosem volt izgatottabb,    

szenvedélyesebb, fantasztikusabb a 

képzeletem, a fülem és szemem        

a lehetetlent így sosem fogadta,       

fiúként sem, mikor, bot s légy velem,           

vagy csak kukac, a Ben Bulbenre másztam, 

a nyári napot kiélvezni hosszan.       

Úgy látszik, múzsám el kell hogy bocsássam,          

s barátkozzam Platónnal, Plotinosszal,         

a fill s a szem s a képzelet amíg        

torkig nem telik elvont dolgokat      

vitatva, gyúrva, vagy kinevetik        

a sarkán akadt rossz kanna miatt.

 

II

A bástyafokot róva nézem épp

egy ház alapjait, s kissé odébb

a fát, mely kormos ujjként nő ki lentről,

s a képzeletem nekilendül

a hanyatló nap sugarán, s idézem

a képeket s emlékeket

Ős fákban és romok felett,

én kérdezni s ők tán felelni készen.

 

A dombon túl élt Mrs. French, s egy este -

csillant már a gyertyatartók ezüstje

s gyertyák fényén a mahagoni s bor -

egy lakáj, tudva jól, mikor

mily vágy ég úrnője szivében,

a kerti ollóért szaladt,

s levágta egy pimasz paraszt

fülét, s fedett tálkán behozta szépen.

 

Ifjúkoromban még tudtak a vének

a parasztlányról, kit dicsért egy ének,

s valahol ott a sziklás tájon élt;

magasztalták arca színét,

s csak még jobban rajongtak érte,

mondván: ha a vásárban megjelent,

gazda gazdával ölre ment -

ilyen glóriát font a dal köréje.

 

Más férfiak részegen ily soroktól,

vagy mert ittak a lányra jó tucatszor,

felugrálva indultak, hogy saját

szemükkel lássák a csudát;

de becsapta őket a hold sugára,

mert prózai napfényre vették -

zene zilálta eszüket szét,

s egyikük belefúlt a Cloone mocsárba.

 

E dal szerzője vak volt: furcsa, nem?

De eltöprengve kissé, úgy hiszem,

nem az, hisz tragédiánk kezdetén

a vak Homérosz áll szegény,

és Heléne megcsalt minden szivet.

Ó, bár a nap s a hold kevert

sugárnyalábot szórna! mert

ha gyözök, mindenkit megőrjitek!

 

Én is megteremtettem Hanrahant,

s részegen? józanon? hajnal iránt

űztem őt egy kis szomszédos tanyáról.

Egy öreg hókuszpókuszától

lám csuklik, botlik, tántorogni kezd,

és térdét töri kis hiján

a szörnyű, égő vágy mián -

húsz év előtt gondoltam mind ki ezt:

 

Cimborák blattot vernek valahol,

és mikor a vén sliffentyűn a sor,

hogy keverjen, úgy bűvöli a paklit,

hogy egy kártyát kivéve, dakszlik

s dühös kopók lesznek lapjaiból,

az egyből meg nyúl, s már rohan;

örjöngve ugrik Hanrahan,

s a csaholó falka nyomán lohol -

 

Hová is? Már nem emlékszem - elég!

Még őt idézem, kit jó szók, zenék

s ellensége levágott füle sem

derített jókedvre sosem;

a figurát, kinek oly híre támadt,

hogy nincs már szomszéd, aki tudja,

mikor ért véget földi útja:

régi, csődbe ment gazdája e háznak.

 

A romlás előtt, századokon át

állig fegyverzett durva katonák

hada e keskeny lépcsőt döngve rótta,

s volt sok, kinek azóta

képét őrzi a Nagy Emlékezet,

s e kép, üvöltve és zihálva,

alvóknak álmát szétzilálja,

míg fakockájuk a padlón pereg.

 

Mindhez kérdésem van, hát mind jöhet:

jöjj, ínséges, félcédulás öreg,

s hozd a szépség vak, kóbor dalosát,

s kit elhagyott mezőkön át

űzött a kókler: a vörös sihedert,

Mrs. Frenchet finom fülével,

s azt, ki lápba fulladt egy éjjel,

mert a múzsa egy parasztlányt kegyelt.

 

Mindama férfi s nő, gazdag s szegény,

ki itt járt ajtón ki-be szirt tövén,

az aggkor ellen nyiltan, rejtve, szintén

úgy lázongott vajon, amint én?

S választ is leltem már azok szemében,

kik mennének mihamarabb:

el hát! de Hanrahan marad,

hogy erős emlékeit megidézzem.

 

Csélcsap vén szoknyapecér, állj elő,

s hozd fel csavaros elméd mélyiről,

amit csak lenn a sírban fölfedeztél,

mert tudom, számításba vettél

mindent, mielőtt vakon, mint a kába

elmerültél egy drága szemtől

vagy sóhajtól vagy sejtelemtől

csalva, egy más lét labirintusába.

 

Hol időzik inkább a képzelet:

az elnyert vagy vesztett nő felett?

Ha utóbbin, valld be, hogy gyávaság,

gőg, holmi fennkölt csacskaság

s régimódi lelkiismeret miatt

léptél ki a nagy labirintból,

s hogy ha az ember visszagondol,

megfogyatkozik és kihuny a nap.

 

III

Legjobb, ha most hagyatkozom:

erős ifjakra, kik

felmászva patakon

a forrásig, kivetik

horguk a kora fényben

mohos kőről: örökre

rájuk száll büszkeségem,

azé, kit nem kötött le

soha sem ügy, sem állam,

sem tiprott szolga-lélek,

sem tipró zsarnoki szellem,

Grattan s Burke büszkesége,

kik szabad szívvel adtak –

a hajnalé, mikoron

utat nyit a fénypataknak,

a mesés kürté ilyen,

vagy a nyári záporé,

ha minden ér kiapadt,

vagy az alkonyé,

ha a hattyú a bágyatag

fényre függesztve szemét,

föllebeg a sugár -

folyam végső habjára még,

s utolsó dala száll.

És ím hitet teszek:

Plotinosztól se félek,

Platón is nevetek,

nem volt halál, sem élet,

ember találta

mindent ő alkotott

keserű lelkiből,

nap-, hold- és csillagot,

s hozzátehetni végül,

hogy a holt újra él fenn,

s álmainkból megépül

a holdon túli éden.

Békét kötök veletek,

szép talján tudományok,

büszke görög kövek,

költői képzetek,

emlékek, szerelemből

s női szavakból állók,

mikből alkot az ember

emberfölötti álmot,

tükörhöz hasonlót.

 

Mint ott csárogva állnak

a lőrésnél a hollók,

s galyat galyra dobálnak.

Ha fölépült a halom,

a madár-anya néz szét,

s megülve a galyon

melengeti a fészkét.

 

Hit, büszkeség marad

az erős ifjakra, kik

megmásznak hegyfalat,

s horgukat kivetik

hajnalhasadáskor;

hisz én is vasból voltam,

míg ez ülő hivatástól

el nem puhultam.

 

Most lelkem megcsinálom,

tanulásra fogom, lásd,

jónevű iskolában,

mígnem a testi romlás,

hanyatló, lusta vér s

dühös delírium vagy

bamba elhülyülés

vagy épp valami rosszabb -

halála sok barátnak

vagy fényes szemsugaraknak,

miktől e szív kiáradt -

felhőknek látszanak csak

az alkonyi égen,

vagy álmos gerle-hangnak

a mélyülő sötétben.