Wordsworth, William: Ballada Lucy Grayről (Lucy Gray [or Solitude] in Hungarian)

Oft I had heard of Lucy Gray,
And when I cross'd the Wild,
I chanc'd to see at break of day
The solitary Child.

No Mate, no comrade Lucy knew;
She dwelt on a wild Moor,
The sweetest Thing that ever grew
Beside a human door!

You yet may spy the Fawn at play,
The Hare upon the Green;
But the sweet face of Lucy Gray
Will never more be seen.

"To-night will be a stormy night,
You to the Town must go,
And take a lantern, Child, to light
Your Mother thro' the snow."

"That, Father! will I gladly do;
'Tis scarcely afternoon—
The Minster-clock has just struck two,
And yonder is the Moon."

At this the Father rais'd his hook
And snapp'd a faggot-band;
He plied his work, and Lucy took
The lantern in her hand.

Not blither is the mountain roe,
With many a wanton stroke
Her feet disperse, the powd'ry snow
That rises up like smoke.

The storm came on before its time,
She wander'd up and down,
And many a hill did Lucy climb
But never reach'd the Town.

The wretched Parents all that night
Went shouting far and wide;
But there was neither sound nor sight
To serve them for a guide.

At day-break on a hill they stood
That overlook'd the Moor;
And thence they saw the Bridge of Wood
A furlong from their door.

And now they homeward turn'd, and cry'd
"In Heaven we all shall meet!"
When in the snow the Mother spied
The print of Lucy's feet.

Then downward from the steep hill's edge
They track'd the footmarks small;
And through the broken hawthorn-hedge,
And by the long stone-wall;

And then an open field they cross'd,
The marks were still the same;
They track'd them on, nor ever lost,
And to the Bridge they came.

They follow'd from the snowy bank
The footmarks, one by one,
Into the middle of the plank,
And further there were none.

Yet some maintain that to this day
She is a living Child,
That you may see sweet Lucy Gray
Upon the lonesome Wild.

O'er rough and smooth she trips along,
And never looks behind;
And sings a solitary song
That whistles in the wind.

Hallottam róla már sokat;
úgy hívták: Lucy Gray.
S láttam egyszer a fák alatt,
amint eltűnt az éj.

Nem kellett néki társ, barát,
kinn élt a láposon,
így nőtt az édes-szép virág,
ilyen magányosan.

Fürkészd a hajnali mezőt:
friss még a nyúl nyoma,
surran a játszi őz - de őt
nem láthatod soha.

„Vihar, vihar lesz éjszaka,
siess a dombon át,
gyerek, lámpással hozd haza
a városból anyád."

„Megyek örömmel, jóapám,
hisz délután van még,
az óra kettőt üt csupán,
és holdas lesz az ég."

És apja nem felel neki,
rőzsét tör szótlanul,
inog a lámpás - megy Lucy,
s a fény a hóra hull.

Mint könnyüléptü őzike,
a dombon úgy szökell,
porzik nyomán a hópihe,
füstként repülve fel.

Vihar támadt nagyon korán;
a kislány bandukolt.
És domb fehérlett domb után,
s a város messze volt...

A boldogtalan pár rohan,
de Lucy nincs sehol.
Kiáltoznak a dombokon,
de ő nem válaszol.

Kutatják késő hajnalig,
s ím, látszik már a láp,
amott a ház, s a kis fahíd
pár lépéssel odább.

Búcsút zokognak a szülők:
„Fogunk még látni - Ott !"
S most meglátnak a hóban ők
két csöppnyi lábnyomot.

Követték Lucy lábnyomát
lejtőkön, völgyeken,
a tüskés, tört sövényen át
s a kőfal mentiben,

s egy tág mezőre értek el,
a lábnyom arra vitt,
mentek, egyet sem vétve el,
s előttük állt a híd;

s tovább vezet, tovább kisér
a parti friss havon -
s a deszkapalló véginél
csak megszakadt a nyom!

Mesélik róla még sokat,
hogy él, s ha tűn az éj:
kinn jár a csöndes fák alatt
az édes Lucy Gray.

Hátra se néz, s mig hómezőn
és lankán kóborog:
magányos dal száll könnyezőn
s a szélben fellobog.