Wordsworth, William: Lucy (Lucy in Hungarian)
|
Lucy (English)I Trange fits of passion have I known: And I will dare to tell, But in the lover's ear alone, What once to me befell.
When she I loved look'd every day Fresh as a rose in June, I to her cottage bent my way, Beneath an evening moon.
Upon the moon I fix'd my eye, All over the wide lea; With quickening pace my horse drew nigh Those paths so dear to me.
And now we reach'd the orchard-plot; And, as we climb'd the hill, The sinking moon to Lucy's cot Came near and nearer still.
In one of those sweet dreams I slept, Kind Nature's gentlest boon! And all the while my eyes I kept On the descending moon.
My horse moved on; hoof after hoof He raised, and never stopp'd: When down behind the cottage roof, At once, the bright moon dropp'd.
What fond and wayward thoughts will slide Into a lover's head! 'O mercy!' to myself I cried, 'If Lucy should be dead!'
II He dwelt among the untrodden ways Beside the springs of Dove, A Maid whom there were none to praise And very few to love:
A violet by a mossy stone Half hidden from the eye! Fair as a star, when only one Is shining in the sky.
She lived unknown, and few could know When Lucy ceased to be; But she is in her grave, and oh, The difference to me!
III Travell’d among unknown men, In lands beyond the sea; Nor, England! did I know till then What love I bore to thee.
'Tis past, that melancholy dream! Nor will I quit thy shore A second time; for still I seem To love thee more and more.
Among the mountains did I feel The joy of my desire; And she I cherish'd turn'd her wheel Beside an English fire.
Thy mornings show'd, thy nights conceal'd, The bowers where Lucy play'd; And thine too is the last green field That Lucy's eyes survey'd.
IV Hree years she grew in sun and shower; Then Nature said, 'A lovelier flower On earth was never sown; This child I to myself will take; She shall be mine, and I will make A lady of my own.
'Myself will to my darling be Both law and impulse; and with me The girl, in rock and plain, In earth and heaven, in glade and bower, Shall feel an overseeing power To kindle or restrain.
'She shall be sportive as the fawn That wild with glee across the lawn Or up the mountain springs; And hers shall be the breathing balm, And hers the silence and the calm Of mute insensate things.
'The floating clouds their state shall lend To her; for her the willow bend; Nor shall she fail to see Even in the motions of the storm Grace that shall mould the maiden's form By silent sympathy.
'The stars of midnight shall be dear To her; and she shall lean her ear In many a secret place Where rivulets dance their wayward round, And beauty born of murmuring sound Shall pass into her face.
'And vital feelings of delight Shall rear her form to stately height, Her virgin bosom swell; Such thoughts to Lucy I will give While she and I together live Here in this happy dell.'
Thus Nature spake -- The work was done -- How soon my Lucy's race was run! She died, and left to me This heath, this calm and quiet scene; The memory of what has been, And never more will be.
V Slumber did my spirit seal; I had no human fears: She seem'd a thing that could not feel The touch of earthly years.
No motion has she now, no force; She neither hears nor sees; Roll'd round in earth's diurnal course, With rocks, and stones, and trees.
|
Lucy (Hungarian)I Átéltem egy vad szenvedélyt, most hadd meséljem el. Aki szerelemhez nem ért, bölcsebb, ha nem figyel.
Üdébbnek láttam kedvesem a nyár rózsáinál, hozzá mentem, míg fényesen sütött a holdsugár.
A holdat néztem hosszasan a tágas rét felett; a drága ösvényen lovam frissebben ügetett.
Most a gyümölcsöst hagytuk el, lábunk alatt a domb. Lucy kunyhójához közel járt már a holdkorong.
Egy szép álom, melyért szívem, Természet, téged áld, ringatott, míg tekintetem a bukó holdon állt.
Lovam tovább nyargalt velem, patáival dobolt, s a kunyhó mögött hirtelen eltűnt a telihold.
Mily kusza eszméket sugall olykor a szenvedély! E pár szó tört ajkamra: „Jaj! ha már Lucym nem él!"
II Ember-nem-járta tájon élt, ahol a Dove ered, egy lány, kit senki nem dicsért, s kevés szív szeretett.
Ibolya mohos szirt tövén, hol alig látni meg! Szép csillag, mely az ég ivén magányosan remeg.
Csöndben élt, s nem volt feltünő eltávozása sem; de most halott: és ó, minő különbség ez nekem!
III Tengeren túl éltem, csupa idegen arc között, és vágyam akkor, Anglia, végleg hozzád kötött!
Az a bús ábránd már nem él! Nem hagylak el sosem, sőt egyre forróbb szenvedély köti hozzád szívem.
Itt marasztalnak a hegyek, szerelmem tanui; angol tűznél melegedett s font rokkáján Lucy.
Fényben virult, éjbe borult itt Lucy ligete; és a te zöld meződre hullt végső tekintete.
IV Fényben, záporban három évet élt itt, majd így szólt a Természet: „Nem nyílott sohasem szebb virág a szemem előtt; tehát magamhoz veszem őt, hogy hölgyemmé tegyem.
Fék s ösztönzés magam leszek a kedvesemnek; szabja meg, bércen vagy sík mezőn, tisztáson, fák közt, földön, égben, hogy lobogjon-e, vagy kiégjen irányító erőm.
Mint fürge őz, fut a gyepen, vagy szökell a meredeken nyúló szirtekre fel, lélegzik élő balzsamot, s ha úgy kell, néma és halott, nem érez, nem lehel.
Felhő alakjában lebeg, hajladozik, mint a füzek, s ha mennyköveivel a vad vihara tájra csap, a gyöngéd bájú lányalak akkor sem tűnik el.
Lámpája a csillagsugár, elrejtezett helyekre jár, hallgatózik, mereng, hol szeszélyes patak kering, s a zsongó dallam bája mind az ő arcán dereng.
Így fogom ékesíteni. A szűz keble örömteli érzésektől dagad. Én Lucyt boldoggá teszem, míg együtt élünk csöndesen az árnyas fák alatt."
A szózat elhangzott, s vele letellett Lucy ideje! Meghalt, és most sivár magányomat betölti holt emlékével az, ami volt, de, nem lesz soha már.
V Lelkem álom béklyózta le; nem féltettem, hisz ő átváltozott, s nem bír vele a romboló idő.
Testében nincs erő, se vágy; vak, néma és süket; forog a földdel, mint a fák, a sziklák és kövek.
|