Wilde, Oscar: Rome Unvisited

I.

The corn has turned from grey to red,
   Since first my spirit wandered forth
   From the drear cities of the north,
And to Italia's mountains fled.

And here I set my face towards home,
   For all my pilgrimage is done,
   Although, methinks, yon blood-red sun
Marshals the way to Holy Rome.

O Blessed Lady, who dost hold
   Upon the seven hills thy reign!
   O Mother without blot or stain,
Crowned with bright crowns of triple gold!

O Roma, Roma, at thy feet
   I lay this barren gift of song!
   For, ah! the way is steep and long
That leads unto thy sacred street.

II.

And yet what joy it were for me
   To turn my feet unto the south,
   And journeying towards the Tiber mouth
To kneel again at Fiesole!

And wandering through the tangled pines
   That break the gold of Arno's stream,
   To see the purple mist and gleam
Of morning on the Apennines

By many a vineyard-hidden home,
   Orchard and olive-garden grey,
   Till from the drear Campagna's way
The seven hills bear up the dome!

III.

A pilgrim from the northern seas--
   What joy for me to seek alone
   The wondrous temple and the throne
Of him who holds the awful keys!

When, bright with purple and with gold
   Come priest and holy cardinal,
   And borne above the heads of all
The gentle Shepherd of the Fold.

O joy to see before I die
   The only God-anointed king,
   And hear the silver trumpets ring
A triumph as he passes by!

Or at the brazen-pillared shrine
   Holds high the mystic sacrifice,
   And shows his God to human eyes
Beneath the veil of bread and wine.

IV.

For lo, what changes time can bring!
   The cycles of revolving years
   May free my heart from all its fears,
And teach my lips a song to sing.

Before yon field of trembling gold
   Is garnered into dusty sheaves,
   Or ere the autumn's scarlet leaves
Flutter as birds adown the wold,

I may have run the glorious race,
   And caught the torch while yet aflame,
   And called upon the holy name
Of Him who now doth hide His face.

(1881)

I.

A búza már éppen pirult,
  Amikor lelkem útra kelt
  Sivár északot hagyva el,
S az Appeninekbe vonult.

De fordultam honom iránt,
  Letudva zarándokutam,
  Bár a vöröslő nap mutat
A Szent Róma felé irányt.

Áldott Asszony, a birtoka
  Kiterjed a hét domb fölé!
  Ó, szeplőtlen Anya, kié
A hármas arany korona!

Ajándékul ily puszta dalt,
  Róma, lábadhoz helyezek!
  Mert hosszú az út, s meredek,
Mi megszentelt utcádba tart.

II.

Nagy volt az élvezet pedig,
  Indulni, menni délre, le,
  S lerogyni, hol Fiesole
Van, s hová ömlik Tiberis.

Járni kusza fenyvesen át,
  Min Arno aranya törik,
  Hogy lássam bíbor ködjeit
S hegyeken hajnal sugarát.

Sok ház, mit a borág borít,
  Kert és szürke olajliget
  Campagna útjáig vezet,
Min hét domb dómhoz közelít.

III.

Ki északról zarándokol --
  Magam keresnem élvet ád
  A Szentélyt s Annak trónusát,
Ki roppant kulcsot birtokol!

Ragyogó arany és lila,
  Ha pap s szent bíboros jön ott,
  S a minden felett hordozott,
A Nyájnak szelíd Pásztora.

Látni, mielőtt vég ragad
  El, Isten-felkente királyt,
  S hallani ezüst trombitát,
Mi harsan, merre Ő halad!

S hogy folyik titkos áldozat
  A szentély oltárja fölött,
  S kenyérbe-borba költözött
Istent emberszemnek mutat.

IV.

Mily változást hoz az idő!
  Ahogy az évciklus forog,
  Szívem elhagyják démonok,--
És ajkamnak dalt tanit ő.

Mielőtt poros csűrökbe tér
  Rengő aranynak mezeje,
  Vagy madárként száll dombra le
Az őszi skarlát falevél,

Tán végzem a dicső futást,
  S foghatok fáklyát, amig ég,
  S hívhatom az Ő szent nevét,
Kinek arcán most még palást.