Thoreau, H. D.: The Summer Rain

My books I'd fain cast off, I cannot read,
'Twixt every page my thoughts go stray at large
Down in the meadow, where is richer feed,
And will not mind to hit their proper targe.

Plutarch was good, and so was Homer too,
Our Shakespeare's life were rich to live again,
What Plutarch read, that was not good nor true,
Nor Shakespeare's books, unless his books were men.

Here while I lie beneath this walnut bough,
What care I for the Greeks or for Troy town,
If juster battles are enacted now
Between the ants upon this hummock's crown?

Bid Homer wait till I the issue learn,
If red or black the gods will favor most,
Or yonder Ajax will the phalanx turn,
Struggling to heave some rock against the host.

Tell Shakespeare to attend some leisure hour,
For now I've business with this drop of dew,
And see you not, the clouds prepare a shower--
I'll meet him shortly when the sky is blue.

This bed of herd's grass and wild oats was spread
Last year with nicer skill than monarchs use.
A clover tuft is pillow for my head,
And violets quite overtop my shoes.

And now the cordial clouds have shut all in,
And gently swells the wind to say all's well;
The scattered drops are falling fast and thin,
Some in the pool, some in the flower-bell.

I am well drenched upon my bed of oats;
But see that globe come rolling down its stem,
Now like a lonely planet there it floats,
And now it sinks into my garment's hem.

Drip drip the trees for all the country round,
And richness rare distills from every bough;
The wind alone it is makes every sound,
Shaking down crystals on the leaves below.

For shame the sun will never show himself,
Who could not with his beams e'er melt me so;
My dripping locks--they would become an elf,
Who in a beaded coat does gayly go.

Olvasni nincs időm, hát könyv se kell,
Minden lap után szétkószál eszem:
A réten bővebb táplálékra lel,
S biztosabban célt talál könnyeden.

Plutarkhosz jó volt s Homérosz is az,
Shakespeare-ünk sorsa átélni való;
Plutarkhosz kútfeje nem volt igaz,
Ha nem ember volt, s Shakespeare-é se jó.

Míg itt fekszem mogyoróág alatt,
Hellászt s Trója várát mit bánom én!
Nem valódibb harc-e, mely nem lohad
A hangyák közt, e kis boly peremén?

Homérosz várjon, míg én kitudom:
Vörös hangyák győznek vagy feketék,
S Ajax a hadra sziklát zúditón
Megfordítja-e csaták végzetét.

Shakespeare egy-két órát tétlen lehet,
Mert fő gondom a harmat csöppje most
- Nincs időm! Esőt hoznak fellegek! -,
Ha kék az ég, böngészem hamarost.

Különb munka, mint sok uralkodó
Palástja, e legelő s vadzab-ágy.
A vánkosom egy lóherecsomó,
S cipőm fölé szöktek az ibolyák.

- Így jó! - süvít a szél kedves-vadul,
Szívélyes felhő leng körös-körül:
Gyors és gyér zápor permet-csöppje hull,
Itt tócsába, ott kelyhekbe röpül.

S a zab-ágyban átázok bőrömig;
De ni, vízgömböcskét gördít a szár...
Most mint magányos bolygó lebeg itt,
S köntösszegélyem föl is itta már.

Verd, verd a fákat s mind a földeket;
Minden gallyról pompás bőség fakad,
Szerte csak szél felverte hang zizeg,
S lentibb levélre ráz kristályokat.

A nap elbúvik szégyenlős-sunyin,
Hisz fénysugara nem olvaszthat el;
Tündérré válnak csorgó fürtjeim,
Ki gyöngy-köpenyben vígan elszelel.