Sweeney, Matthew: Jéghotel (The Ice Hotel in Hungarian)

I’m going back to the ice hotel,
this time under a false name
as I need to stay there again.

I’ll stand in the entrance hall,
marvelling at this year’s design,
loving the way it can’t be the same

because ice melts and all here is ice –
the walls, the ceiling, the floor,
the seats in the lobby, the bed.

Not that I lay on naked ice,
but on the skins of reindeers,
piled high, as on a sled.

First, though, I went to the bar –
no beer, only vodka –
and I met my sculptor there,

or I should say, my ice sculptor
whose pieces were on display
in every room in the ice hotel,

and who told me his name was Thor.
We stood in that ice-blue light
swapping whisper after whisper,

drinking vodka after vodka
till we agreed to go to bed,
and neither of us slept that night.

Let me tell you about that bed –
ice pillars, two foot high,
each with a lit candle on top,

and wedged in the middle of each
the four corners of an ice sheet
three, maybe four inches thick.

On this the pelts were laid,
then the Polar Survival bag
that the two of us climbed inside.

Next morning, over Arctic char,
he offered me any sculpture
but which could I take home?

And I didn’t want to go home
but I went. Now I’m going back –
back to the latest ice hotel

with its blue ice, its silence,
its flickering candlelight,
its sculptures I can claim.

Visszatérek a jéghotelbe,
ezúttal hamis név alatt,
mert újra itt kell maradnom.

Megállok majd az előcsarnokban,
elgyönyörködöm az idei formatervben,
szeretem, ahogy mindig újjászületik

mert a jég olvad és itt minden jégből van –
a falak, a mennyezet, a talaj,
a fotelok az előcsarnokban, az ágy.

Azért nem alszom ám puszta jégen,
hanem rakásban tornyosuló,
rénszarvas bőrökön, mint a szánkón.

Először a bárba vitt utam –
semmi sör, csak vodka –
és ott találkoztam a szobrászommal,

de nevezhetném jégszobrászomnak is,
kinek alkotásait a jéghotel
minden szobájában bemutatták,

és aki Thorként mutatkozott be nekem.
Ott álltunk abban a jeges-kék fényben
suttogást suttogásra cserélve,

vodkát vodka után kortyolva
megegyeztünk, hogy ideje ágyba bújni,
bár azon az éjjelen egyikünk sem aludt

Mesélnék nektek arról az ágyról –
két lábnyi magas jégoszlopokról,
melyek tetején gyertya pislákol,

mindegyik közepébe három,
talán négy ujj vastagságú
jégtakaró négy sarka ékelve.

Ezen feküdtek a bőrök,
aztán a sarki hálózsák,
melybe ketten másztunk bele.

Másnap reggel, tavi szaiblingot[1] falatozván,
felkínált nekem egy tetszőleges szobrot,
de vajon melyiket vihettem volna haza?

Bár nem akartam hazamenni
mégis elindultam. Most visszatérek –
vissza az újjászületett jéghotelbe

annak kék jegével, csendjével,
pislákoló gyertyafényeivel,
szobraival, melyekre igényt tarthatok.

[1] A tavi szaibling (Salvelinus alpinus salvelinus) a lazacfélék (Salmonidae) családjához tartozó hal. Élőhelye az Alpok előhegyei az alpesi tavak és az északi Jeges-tenger parti vizei ill. folyótorkolatai.