Stevens, Wallace: A dolgok egyszerű értelme (The Plain Sense of Things in Hungarian)

After the leaves have fallen, we return

To a plain sense of things. It is as if

We had come to an end of the imagination,

Inanimate in an inert savior.

It is difficult even to choose the adjective

For this blank cold, this sadness without cause.

The great structure has become a minor house.

No turban walks across the lessened floors.

The greenhouse never so badly needed paint.

The chimney is fifty years old and slants to one side.

A fantastic effort has failed, a repetition

In a repetitiousness of men and flies.

Yet the absence of the imagination had

Itself to be imagined. The great pond,

The plain sense of it, without reflections, leaves,

Mud, water like dirty glass, expressing silence

Of a sort, silence of a rat come out to see,

The great pond and its waste of the lilies, all this

Had to be imagined as an inevitable knowledge,

Required, as necessity requires.

Lehulltak a levelek, s visszatértünk

A dolgok egyszerű értelméhez. Mintha

A képzelet végállomása volna

Egy lélektelen, tohonya tudásban.

Jelzőt találni sem könnyű e puszta

Hidegre, oktalan szomoruságra.

Kis házzá zsugorodott a nagy egység.

Szűk parketten turbán nem imbolyog.

Az üvegház egyszerre oly kopottas.

A kémény ötvenéves, dől. Hihetetlen

Erőfeszítés kudarca ez, legyek

S emberek létének egyformasága.

De a képzelet hiányát azért csak

El kell képzelni. A nagy vízmedencét,

Egyszerű értelmét, mely nem tükör, csak

Levél, iszap, tört-üveg víz, és csend, egy

Patkányé, mely kiváncsian előbújt,

Ezt mind, s a tűnt vízililiomokat is

El kell képzelni, kénytelen tudást,

A szükségszerűség megrendelését.