This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Spenser, Edmund: A tündérkirálynő III. könyv 6. ének (részlet) (The Faerie Queene: Book III. Canto VI. (detail) in Hungarian)

Portre of Spenser, Edmund
Portre of Tandori Dezső

Back to the translator

The Faerie Queene: Book III. Canto VI. (detail) (English)

To search the God of loue, her Nymphes she sent

  Throughout the wandring forrest euery where:

  And after them her selfe eke with her went

  To seeke the fugitiue, both farre and nere,

  So long they sought, till they arriued were

  In that same shadie couert, whereas lay

  Faire Crysogone in slombry traunce whilere:

  Who in her sleepe (a wondrous thing to say)

Vnwares had borne two babes, as faire as springing day.


Vnwares she them conceiu'd, vnwares she bore:

  She bore withouten paine, that she conceiued

  Withouten pleasure: ne her need implore

  Lucinaes aide: which when they both perceiued,

  They were through wonder nigh of sense bereaued,

  And gazing each on other, nought bespake:

  At last they both agreed, her seeming grieued

  Out of her heauy swowne not to awake,

But from her louing side the tender babes to take.


Vp they them tooke, each one a babe vptooke,

  And with them carried, to be fostered;

  Dame Phoebe to a Nymph her babe betooke,

  To be vpbrought in perfect Maydenhed,

  And of her selfe her name Belphoebe red:

  But Venus hers thence farre away conuayd,

  To be vpbrought in goodly womanhed,

  And in her litle loues stead, which was strayd,

Her Amoretta cald, to comfort her dismayd.


She brought her to her ioyous Paradize,

  Where most she wonnes, whe[n] she on earth does dwel.

  So faire a place, as Nature can deuize:

  Whether in Paphos, or Cytheron hill,

  Or it in Gnidus be, I wote not well;

  But well I wote by tryall, that this same

  All other pleasant places doth excell,

  And called is by her lost louers name,

The Gardin of Adonis, farre renowmd by fame.


In that same Gardin all the goodly flowres,

  Wherewith dame Nature doth her beautifie,

  And decks the girlonds of her paramoures,

  Are fetcht: there is the first seminarie

  Of all things, that are borne to liue and die,

  According to their kindes. Long worke it were,

  Here to account the endlesse progenie

  Of all the weedes, that bud and blossome there;

But so much as doth need, must needs be counted here.


It sited was in fruitfull soyle of old,

  And girt in with two walles on either side;

  The one of yron, the other of bright gold,

  That none might thorough breake, nor ouer-stride:

  And double gates it had, which opened wide,

  By which both in and out men moten pas;

  Th'one faire and fresh, the other old and dride:

  Old Genius the porter of them was,

Old Genius, the which a double nature has.


He letteth in, he letteth out to wend,

  All that to come into the world desire;

  A thousand thousand naked babes attend

  About him day and night, which doe require,

  That he with fleshly weedes would them attire:

  Such as him list, such as eternall fate

  Ordained hath, he clothes with sinfull mire,

  And sendeth forth to liue in mortall state,

Till they againe returne backe by the hinder gate.


After that they againe returned beene,

  They in that Gardin planted be againe;

  And grow afresh, as they had neuer seene

  Fleshly corruption, nor mortall paine.

  Some thousand yeares so doen they there remaine;

  And then of him are clad with other hew,

  Or sent into the chaungefull world againe,

  Till thither they returne, where first they grew:

So like a wheele around they runne from old to new.


Ne needs there Gardiner to set, or sow,

  To plant or prune: for of their owne accord

  All things, as they created were, doe grow,

  And yet remember well the mightie word,

  Which first was spoken by th'Almightie lord,

  That bad them to increase and multiply:

  Ne doe they need with water of the ford,

  Or of the clouds to moysten their roots dry;

For in themselues eternall moisture they imply.


Infinite shapes of creatures there are bred,

  And vncouth formes, which none yet euer knew,

  And euery sort is in a sundry bed

  Set by it selfe, and ranckt in comely rew:

  Some fit for reasonable soules t'indew,

  Some made for beasts, some made for birds to weare,

  And all the fruitfull spawne of fishes hew

  In endlesse rancks along enraunged were,

That seem'd the Ocean could not containe them there.


Daily they grow, and daily forth are sent

  Into the world, it to replenish more;

  Yet is the stocke not lessened, nor spent,

  But still remaines in euerlasting store,

  As it at first created was of yore.

  For in the wide wombe of the world there lyes,

  In hatefull darkenesse and in deepe horrore,

  An huge eternall Chaos, which supplyes

The substances of natures fruitfull progenyes.


All things from thence doe their first being fetch,

  And borrow matter, whereof they are made,

  Which when as forme and feature it does ketch,

  Becomes a bodie, and doth then inuade

  The state of life, out of the griesly shade.

  That substance is eterne, and bideth so,

  Ne when the life decayes, and forme does fade,

  Doth it consume, and into nothing go,

But chaunged is, and often altred to and fro.


The substance is not chaunged, nor altered,

  But th'only forme and outward fashion;

  For euery substance is conditioned

  To change her hew, and sundry formes to don,

  Meet for her temper and complexion:

  For formes are variable and decay,

  By course of kind, and by occasion;

  And that faire flowre of beautie fades away,

As doth the lilly fresh before the sunny ray.


Great enimy to it, and to all the rest,

  That in the Gardin of Adonis springs,

  Is wicked Time, who with his scyth addrest,

  Does mow the flowring herbes and goodly things,

  And all their glory to the ground downe flings,

  Where they doe wither, and are fowly mard:

  He flyes about, and with his flaggy wings

  Beates downe both leaues and buds without regard,

Ne euer pittie may relent his malice hard.


Yet pittie often did the gods relent,

  To see so faire things mard, and spoyled quight:

  And their great mother Venus did lament

  The losse of her deare brood, her deare delight:

  Her hart was pierst with pittie at the sight,

  When walking through the Gardin, them she spyde,

  Yet no'te she find redresse for such despight.

  For all that liues, is subiect to that law:

All things decay in time, and to their end do draw.


But were it not, that Time their troubler is,

  All that in this delightfull Gardin growes,

  Should happie be, and haue immortall blis:

  For here all plentie, and all pleasure flowes,

  And sweet loue gentle fits emongst them throwes,

  Without fell rancor, or fond gealosie;

  Franckly each paramour his leman knowes,

  Each bird his mate, ne any does enuie

Their goodly meriment, and gay felicitie.


There is continuall spring, and haruest there

  Continuall, both meeting at one time:

  For both the boughes doe laughing blossomes beare,

  And with fresh colours decke the wanton Prime,

  And eke attonce the heauy trees they clime,

  Which seeme to labour vnder their fruits lode:

  The whiles the ioyous birdes make their pastime

  Emongst the shadie leaues, their sweet abode,

And their true loues without suspition tell abrode.


Right in the middest of that Paradise,

  There stood a stately Mount, on whose round top

  A gloomy groue of mirtle trees did rise,

  Whose shadie boughes sharpe steele did neuer lop,

  Nor wicked beasts their tender buds did crop,

  But like a girlond compassed the hight,

  And from their fruitfull sides sweet gum did drop,

  That all the ground with precious deaw bedight,

Threw forth most dainty odours, & most sweet delight.


And in the thickest couert of that shade,

  There was a pleasant arbour, not by art,

  But of the trees owne inclination made,

  Which knitting their rancke braunches part to part,

  With wanton yuie twyne entrayld athwart,

  And Eglantine, and Caprifole emong,

  Fashiond aboue within their inmost part,

  That nether Phoebus beams could through the[m] throng,

Nor Aeolus sharp blast could worke them any wrong.


And all about grew euery sort of flowre,

  To which sad louers were transformd of yore;

  Fresh Hyacinthus, Phoebus paramoure,

  And dearest loue:

  Foolish Narcisse, that likes the watry shore,

  Sad Amaranthus, made a flowre but late,

  Sad Amaranthus, in whose purple gore

  Me seemes I see Amintas wretched fate,

To whom sweet Poets verse hath giuen endlesse date.


There wont faire Venus often to enioy

  Her deare Adonis ioyous company,

  And reape sweet pleasure of the wanton boy;

  There yet, some say, in secret he does ly,

  Lapped in flowres and pretious spycery,

  By her hid from the world, and from the skill

  Of Stygian Gods, which doe her loue enuy;

  But she her selfe, when euer that she will,

Possesseth him, and of his sweetnesse takes her fill.


And sooth it seemes they say: for he may not

  For euer die, and euer buried bee

  In balefull night, where all things are forgot;

  All be he subiect to mortalitie,

  Yet is eterne in mutabilitie,

  And by succession made perpetuall,

  Transformed oft, and chaunged diuerslie:

  For him the Father of all formes they call;

Therefore needs mote he liue, that liuing giues to all.


There now he liueth in eternall blis,

  Ioying his goddesse, and of her enioyd:

  Ne feareth he henceforth that foe of his,

  Which with his cruell tuske him deadly cloyd:

  For that wilde Bore, the which him once annoyd,

  She firmely hath emprisoned for ay,

  That her sweet loue his malice mote auoyd,

  In a strong rocky Caue, which is they say,

Hewen vnderneath that Mount, that none him losen may.


There now he liues in euerlasting ioy,

  With many of the Gods in company,

  Which thither haunt, and with the winged boy

  Sporting himselfe in safe felicity:

  Who when he hath with spoiles and cruelty

  Ransackt the world, and in the wofull harts

  Of many wretches set his triumphes hye,

  Thither resorts, and laying his sad darts

Aside, with faire Adonis playes his wanton parts.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

A tündérkirálynő III. könyv 6. ének (részlet) (Hungarian)

A Szerelemistent keresni, küldte

nimfáit a széles vadon körén,

s maga is elindult, hogy megkerülne

közel vagy távol ez a szökevény;

így keresték, s meglelték rejtekén,

árnyak mélyén, ahol önkívületben

a szép Crysogone feküdt, s – mily merény! –

álmán szült két gyermeket; soha szebben

nem hasadt hajnal, mint ez a két drága lény.


Öntudatlan foganta s szülte őket;

kín nélkül szült, amiképp örömek

nélkül fogant: s nem hívta segitőnek

Luciná-t – ők meg szinte eszüket

vesztették, látván; csend következett,

egyikük se szólt, s már e némaságból

megformálták jó egyezségüket:

kár felkölteni őt ez ájulásból,

elvették csak a két Gyöngét hű oldaláról.


Felvettek így hát egy-egy gyermeket,

és magukkal vitték, hogy felneveljék;

Phoebe egy jó Nimfához sietett

védencével: sorsa lenne Szüzesség,

s híven Belphoebé-nek hívta lelencét;

ám Vénusz a magáét messze vitte,

hogy egykor jóravaló nő legyen még,

s a kóbor Ámor helyén elnevezte

kis Amorettá-nak, hogy vígasza lehetne.


Vitte hát örömre, szép Édenébe;

ott lakik ő, ha jár földi uton.

E hely volt a Természet minta-képe:

Cytheron dombján vagy a Paphos-on,

vagy a Gnidus-on, én nem is tudom,

csak tapasztaltam, hogy gyönyörei

a legkülönbek — el nem mondhatom!

S tűnt szeretője után nevezi

Adonis kertjé-nek, s jeles hír övezi.


Nyílik itt mind a sok kedves virág,

mellyel Természet Asszony ékesül,

s díszíti szeretői homlokát;

e friss, első melegágyból kerül

minden, mit élni és meghalni szül

e Föld. S bizony, végtelen feladat,

számlálni, mi nő itt végtelenül

burjánozván — rügyet, virágokat

számolunk mégis, ha kéri a Pillanat.


Kezdettől dúsan termett e talaj,

s kétfelől védő fal állt ércesen —

az egyik vas, a másik színarany —,

hogy be ne hatolhasson idegen;

kettős kapuja tárult szélesen,

ezeken ki-be járni egyszerű,

s jártak: újabbikon, vénebbiken;

s az öreg Genius volt őr, e hű,

öreg Genius, a kettős természetű.


Beenged vándorokat és kienged,

mehet, aki oda vágyik a Földre;

tenger mezítlen csecsemőt terelget

éjjel-nappal, s mindje azt kéri tőle,

lenne hússal-sárral öltöztetője,

kedvére, s mint az örök Sors tanítja:

s ő ruhát szab leendő bűnösökre,

menjenek, mulandónak, oda túlra,

míg a hátsó kapun nem térnek vissza újra.


Amikor aztán ilyképp visszajönnek,

elültetik őket megint a Kertben:

s mint kik nem láttak romlást, újra nőnek,

múló létről nem tudván, önfeledten.

Pár ezer évig boldogok e jelben;

s az őrtől új formát új útra kapnak:

végzetük a Múlóba visszalebben,

míg meg nem térnek oda, hol fogantak;

mint a kerék, egyre így forognak, rohannak.


Nem kell oda Kertész, ültetni-vetni,

nyesegetni, nő minden ön-erőből,

ahogy teremtették, és nem felejti

a hatalmas szót, amelyet először

a Mindenható ejtett, ős-időktől

parancsolván: nőjenek sokasodva,

és mit sem kérnek ők forrás vizétől,

se felhőtől, hogy gyökerük itassa,

mert örök nedveit mindnek ön-léte adja.


Kél ott végtelen formájú-teremtmény,

s furcsa formák, miket senki se lát,

és nő mind külön virágágya rendjén,

magában, s tartván tiszta rend sorát;

olyik eszes lénnyé lelkesül át,

másból állat lesz, madár-testet ölt fel,

hordja hal vagy gyümölcs változatát,

láttukon Végtelen érzése tölt el,

s félsz már, az Óceán se bír ily telje-körrel!


Naponta nőnek, ekképp küldik őket,

hogy a világot újra-népesítsék;

és az anyag nem fogy, örök e készlet,

mert mindegyre megteremtődik ismét,

mint még először, amaz ős-időn rég.

Mert a világ nagy ölén ott a Káosz,

mély borzadály, gyűlölködő sötétség,

örök Erő, mely új szubsztanciát hoz

a Természet igen tarkálló állagához.


Ekképp jön létre akármely dolog,

és anyaga is hozzá így kerül;

ez, ha már formát ölt és alakot,

testté válik, valóvá lényegül,

s a szürke árnyból megelevenül.

E szubsztancia örök, így igéri:

bár fogy a forma s az élet kihűl,

ő maga nem fog a semmibe térni,

hanem csak változik, alakjait cseréli.


Nem is a szubsztancia változik,

csak formája s külszíni jellege;

mert benne az Állandóság lakik,

ez ölthet más-más alakot vele,

mely – mint arcszíne, vérmérséklete;

a formák változóak, pusztulóak,

mindet körülménye s természete

szabja; így hát a szép virág, ha horgad,

így a friss liliom, mely a nap fényébe fonnyad.


Nagy ellensége, s mind a többinek,

ő, aki Adonis kertjé-n fakad:

a gonosz Idő, kaszás szörnyeteg,

levág virágokat, hű javakat,

s minden dicsőséget a földnek ad;

hevernek s hervadnak e sebesültek,

s az Idő csüggedt szárnyával lecsap

rügyre, levélre, sorra leterülnek,

s benne nincs szánalom, semmin sem könyörül meg.


De istenek szánalma gyakran ébred

szép dolgok romlása-múlása láttán:

s erős anyjuk, Vénusz sírt örömének,

sok hű ivadékának pusztulásán:

szívét szánalomra bírta e látvány

a Kertet járván, mindet észrevette,

s mit sem tehetett, legyőzte ez Ármány,

mert ami él, ily Törvény él felette:

idül minden dolog a Véghez közelebbre.


Mert rontójuk csak az Idő merénye,

különben boldog minden kertlakó,

és tudna mint élni, csak gyönyörére:

örömben, szüntelenül áradó

szerelemben, sok édes ájuló;

féltékenység, gyűlölet nem fakad

e körben, s minden Egység újuló,

élnek őszintén, páros madarak,

s irígy nem rontaná meg boldogságukat.


Örök a tavasz és az aratás,

így találkoznak egyre, körbeérnek:

mert ág-bog még épp csak sziromruhás,

buja Tavaszt üde színekkel éltet,

de már a súlyos terhek is beértek,

szülők, hordják évük gyümölcseit,

míg a víg madarak röptézve élnek

kedvükre, lombos-szép hajlékaik

igaz szerelmüket nem rejtik: hirdetik.


Legközepén épp e Paradicsomnak,

derék, nagy hegy kör-forma tetején

mirtuszliget mély árnyai borongtak;

fejsze nem járt még e fák sűrüjén,

gonosz állat nem legelt friss rügyén,

háborítatlan nyújtóztak a törzsek,

és édes gyantacseppjeik üdén

ékesítették, harmatként, a földet:

forrása mennyei illatnak, szín örömnek.


És legsürűbb rejtekén e ligetnek

szép tisztás nyílt, nem ember keze műve,

hanem maguk a fák így növekedtek,

ág-bog részeiket jól összeszőve,

dús fenyőkhöz kettősen is kötődve,

mert vadrózsa s lonc is futott közöttük,

belső terüket fonva és tetőzve,

hogy Phoebus fénye elsiklott felettük,

s Aeolus vihara se lett így soha vesztük.


S nyílt ott sokféle virág: ilyenekké

váltak hajdan a bús szerelmesek:

Hyacinthus, bár Phoebus érdemelné —

ó, szerető szivek! —,

s bolond Narcissus, lesvén vizeket,

bús Amaranthus, ki oly késve nyílt csak,

bús Amaranthus, méltatlan veszett

Amintas-t vélem bíbora alíttat,

kiről édes Poéták ős-idők óta írnak.


A szép Vénusz itt élvezte gyakorta

Adonis-ának kedves társaságát,

kéjenc fiún gyönyörét gyakorolva;

sejtik még ma is ott vágya e tárgyát,

rá szórta volna fűszerét, virágát,

rejtse styxi istenektől, világtól,

mert irigyelték tőle ezt a társát,

s így most az övé lehet, valahányszor

kívánja, senki meg nem foszthatja birtokától.


S ez igaz lehet: hiszen ő örökre

nem halhat meg, nem nyughat komor éjben,

hol a dolgok pihennek elfeledve;

élt bár a mulandóság részeképpen,

de öröklétű a következésben,

s csak változásban, ha kiteljesedhet,

úgy lehet minden Részben és Egészben,

kit Formák Atyjának joggal neveznek,

élnie kell, mert ő ad életet mindeneknek.


Így hever ott most, örök szerelemben

istennője iránt, ki élvezi;

így nem fél már ellenségtől, kegyetlen

agyartól, mely halálra vérezi:

mert ama Vadkan el nem érheti,

Vénusz elzárta jól, már kit se rémít,

a szép szerelmet meg nem sértheti

a Sziklabarlangból, mely, úgy beszélik,

a Hegy alatt van, ott él idők végzetéig.


Így Adonis, örömben, istenek

örök társa, kik ott járnak s vadásznak,

és a Szárnyas Fiú is ott lebeg,

veszélyek túlján testét edzve játszhat:

Cupido, ős-romlása e világnak,

fosztván s dúlván elegek szíveit,

fényes oka oly sok nyomoruságnak,

ide vonul el, hagyja nyilait,

s csak a szép Adonisszal féktelenkedik.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation