Sitwell, Sacheverell: Fountains

This night is pure and clear as thrice refined silver.

Silence, the cape of Death, lies heavy

Round the bare shoulders of the hills.

Faint throbs and murmurs

At moments growing to a mutter, then subsiding,

Fill the night with mystery and panic.

The honey-tongued arguings of fountains

Stir the air with flutes and gentle voices. –

The graven fountain-masks suffer and weep –

Curved with a smile, the poor mouths

Clutch at a half-remembered song

Striving to forget the agony of ever laughing, –

Laughing while they hear the secrets

Echoed from the depths of Earth beneath them.

This half-remembered song –

This flow of sad-restrained laughter

Jars with the jets of youthful water

Springing from the twisted masks,

For this is but the birth of water ;

And singing joyfully

It springs upon the world

And wanders ceaselessly

Along its jewelled valleys to the sea,

Rattling like rolls of drums

The shells and pebbles down its bed.

The endless argument of water ceases,

A few drops fall heavily, splashing on the marble

A sultan with his treasures

Seeking to gain the goodwill of his love,

Pouring before her chains of crackling pearls

And weeping heavy jealous tears

Because she will not heed him.

Az éj világos, tiszta, mint sokszor csiszolt ezüst.

A Csönd - a Halál köpenye - átvetve fekszik

a dombok pőre vállán.

Halk lüktetések és neszek

- melyek olykor morajjá nőnek, majd elcsöndesednek

az éjt megtöltik rettegéssel és titokkal.

A szökőkútak édes-hangú fecsegése

fuvolaszót, halk hangokat vegyít az éjbe.

A faragott fejek szenvednek és zokognak –

bár nevetésbe hajlanak, a szájukon

félig elfelejtett dalok lebegnek,

szeretnék elfeledni, hogy valaha is nevettek, –

hogy nevettek, amíg fülükbe eljutott a Föld

mélyének titka, visszhangként remegve.

A félig elfeledt dalok –

a visszafojtott bús nevetés-áramok

a gyermeteg víz sugaraival zizegve

szöknek elő a vésett álarcok mögül –

mert ez mégis csak a víz születése;

és vígan dalolva

szökken a világba

és vándorol szüntelenül

ékszeres völgyei között a tengerig,

dobok pergéseként görgetve medre mélyén

a kagylók és kavicsok seregét.

A víz végnélküli érvei szűnnek:

néhány csepp lezuhan, szétfröccsen a márványlapokon:

egy Szultán a kincseivel meg akarja

nyerni szerelme kegyeit,

eléje pergeti sok zengő gyöngysorát és

gyanakvó könnyeket zokog elébe -

de jaj, hiába, mert nem kell a lánynak.