Sitwell, Edith: Still Falls the Rain

(The Raids, 1940, Night and Dawn)

Still falls the Rain---
Dark as the world of man, black as our loss---
Blind as the nineteen hundred and forty nails
Upon the Cross.

Still falls the Rain
With a sound like the pulse of the heart that is changed to the hammer-beat
In the Potter's Field, and the sound of the impious feet

On the Tomb:
Still falls the Rain

In the Field of Blood where the small hopes breed and the human brain
Nurtures its greed, that worm with the brow of Cain.

Still falls the Rain
At the feet of the Starved Man hung upon the Cross.
Christ that each day, each night, nails there, have mercy on us---
On Dives and on Lazarus:
Under the Rain the sore and the gold are as one.

Still falls the Rain---
Still falls the Blood from the Starved Man's wounded Side:
He bears in His Heart all wounds,---those of the light that died,
The last faint spark
In the self-murdered heart, the wounds of the sad uncomprehending dark,
The wounds of the baited bear---
The blind and weeping bear whom the keepers beat
On his helpless flesh... the tears of the hunted hare.

Still falls the Rain---
Then ---O Ile leape up to my God: who pulles me doune---
See, see where Christ's blood streames in the firmament:
It flows from the Brow we nailed upon the tree

Deep to the dying, to the thirsting heart
That holds the fires of the world,---dark-smirched with pain
As Caesar's laurel crown.

Then sounds the voice of One who like the heart of man
Was once a child who among beasts has lain---
"Still do I love, still shed my innocent light, my Blood, for thee."

(Légitámadások, 1940. Éjjel és nappal)

Eső zuhog, zuhog –
sötét, mint az ember világa, fekete, mint a vesztem –
vak, mint az ezerkilencszáznegyven szög
a kereszten.

Eső zuhog, zuhog,
zeng, mint a szívverés, mely a szegénytemetőben kalapácsütéssé változott,
úgy zeng, mint mikor gonosz láb dobog

a Síron.
Eső zuhog, zuhog

a Vér mezején, hol sovány reményke nő, s az agyvelő élteti hévvel
mohóságát, mely kanyarog a Káin szemöldökével.

Eső zuhog, zuhog
a kereszten csüngő Kín-ember lábainál vég nélkül.
Ki éjt-nap oda szegeztetett, irgalmazzon nékünk,
gazdagnak és Lázárnak:
aranyat és kínt ugyanegy Eső áztat.

Eső zuhog, zuhog –
zuhog a Kín-ember sebzett oldalából vércsepp esik, esik.
Ő minden sebet szivében hord a megholt fény sebeit,
az öngyilkos szivének
végső pihe-szikráját, sebeit a bús, felfoghatatlan éjnek,
s a hajszolt medvének,
a vak és síró medvének – hogy az őrök verik
gyámoltalan husát… s az űzött nyúl könnyeit.

Eső zuhog, zuhog
Ó, Ile, szökj fel Istenemhez, ki lelök engem –
nézd, nézd, az égen a Krisztus vére folyik,
folyik annak homlokáról, kit fára vertünk,

le a haldokló, a szomju szívhez,
mely – mint Cézár babérkoszorúját – tartja a Föld tüzeit
kíntól éj-mocskosan.

Akkor az Egyetlen szól, ki, mint az emberszív,
kisded volt régen, s a barmok között szúnyt:
még mindig szeretlek, ontom ártatlan fényemet, véremet érted.