Shakespeare, William: XCVII. Szonett (XCVII. Sonnet in Hungarian)

How like a winter hath my absence been
From thee, the pleasure of the fleeting year!
What freezings have I felt, what dark days seen!
What old December’s bareness everywhere!

And yet this time remov’d was summer’s time,
The teeming autumn, big with rich increase,
Bearing the wanton burden of the prime,
Like widow’d wombs after their lords’ decease;

Yet this abundant issue seem’d to me
But hope of orphans, and unfather’d fruit;
For summer and his pleasures wait on thee,
And, thou away, the very birds are mute;

   Or, if they sing, ‘tis with so dull a cheer,
   That leaves look pale, dreading the winter’s near.

De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt e szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:

e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örűl a nyárban
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;

   vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
   sápad, telet sejt és borzongva bólong.