Shakespeare, William: IV. Szonett (IV. Sonnet in Hungarian)

Unthrifty loveliness, why dost thou spend 
Upon thyself thy beauty's legacy? 
Nature's bequest gives nothing but doth lend,
And being frank she lends to those are free. 

Then, beauteous niggard, why dost thou abuse 
The bounteous largess given thee to give? 
Profitless usurer, why dost thou use 
So great a sum of sums, yet canst not live?

For having traffic with thyself alone, 
Thou of thyself thy sweet self dost deceive.
Then how, when nature calls thee to be gone, 
What acceptable audit canst thou leave? 

   Thy unused beauty must be tomb'd with thee, 
   Which, used, lives th' executor to be.

Tékozló báj, mért pazarlod saját
Gyönyörödre szépséged örökét?
A természet csak kölcsönöket ád,
S mert bőkezű, csak bőkezűt segít.

Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a
Bőséggel, melyet továbbadnod adtak?
Kamattal uzsorás, ekkora
Pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

Mert magaddal kalmárkodva csupán,
Megcsalod magad felől szép magad;
S ha hív a természet, a sír után
Mily tűrhető számadásod marad?

   Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;
   Használva: él, és hagyatékod őre.