Shakespeare, William: CXLVII. Szonett (CXLVII. Sonnet in Hungarian)

My love is as a fever longing still,
For that which longer nurseth the disease;
Feeding on that which dost preserve the ill,
The uncertain sickly appetite to please.

My reason, the physician to my love,
Angry that his prescriptions are not kept,
Hath left me, and I desperate now approve
Desire is death, which physic did except.

Past cure I am, now Reason is past care,
And frantic-mad with evermore unrest;
My thoughts and my discourse as madman's are,
At random from the truth vainly expressed;

   For I have sworn thee fair, and thought thee bright,
   Who art as black as hell, as dark as night.

Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik,
Amitől szenved, mindig betegebben;
Habzsolja kórja fenntartó csíráit,
Hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.

Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
Látván, hogy minden receptje hiába,
Elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
Halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.

Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;

   Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
   Te, éjsötét, te, pokolfekete.