Scott, F. R.: Overture

In the dark room, under a cone of light,
You precisely play the Mozart sonata. The bright
Clear notes fly like sparks through the air
And trace a flickering pattern of music there.

Your hands dart in the light, your fingers flow.
They are ten careful operatives in a row
That pick their packets of sound from steel bars
Constructing harmonies as sharp as stars.

But how shall I hear old music? This is an hour
Of new beginnings, concepts warring for power,
Decay of systems - the tissue of art is torn
With overtures of an era being born.

And this perfection which is less yourself
Than Mozart, seems a trinket on a shelf,
A pretty octave played before a window
Beyond whose curtain grows a world crescendo.

Sötét szobádban, kis fénysáv világít,
a Mozart-szonátát játszod. Cikázik,
szikrázik a légen át a zene,
mintha villódzva testet öltene.

Ujjaid úsznak, kezed föl-le száll.
Tíz precíz szalagmunkás, sorban áll,
s acél-szalagokon hang-köteget
csillámló dallammá szerkesztenek.

De hogy hallgassak régi zenét? Minden óra
új eszmét, rendszert lök a hatalomra,
elvek hullanak, a művészet fátyla-szakadtan
hever, új korszaknak nyitánya harsan.

A befejezés sem te vagy, ez Mozart,
mint régi komódon valami dísztárgy,
bájos oktáv, itt, az ablak mögött,
s a függönyön túl crescendo dörög.