Schwartz, Delmore: Nárcisszusz (Narcissus in Hungarian)

THE MIND IS AN ANCIENT AND FAMOUS CAPITAL

The mind is a city like London,
Smoky and populous: it is a capital
Like Rome, ruined and eternal,
Marked by the monuments which no one
Now remembers. For the mind, like Rome, contains
Catacombs, aqueducts, amphitheatres, palaces,
Churches and equestrian statues, fallen, broken or soiled.
The mind possesses and is possessed by all the ruins
Of every haunted, hunted generation's celebration.

"Call us what you will: we are made such by love."
We are such studs as dreams are made on, and
Our little lives are ruled by the gods, by Pan,
Piping of all, seeking to grasp or grasping
All of the grapes; and by the bow-and-arrow god,
Cupid, piercing the heart through, suddenly and forever.

Dusk we are, to dusk returning, after the burbing,
After the gold fall, the fallen ash, the bronze,
Scattered and rotten, after the white null statues which
Are winter, sleep, and nothingness: when
Will the houselights of the universe
Light up and blaze?
For it is not the sea
Which murmurs in a shell,
And it is not only heart, at harp o'clock,
It is the dread terror of the uncontrollable
Horses of the apocalypse, running in wild dread
Toward Arcturus—and returning as suddenly ...

THE FEAR AND DREAD OF THE MIND OF THE OTHERS

—The others were the despots of despair—

The river's freshness sailed from unknown sources—

... They snickered giggled, laughed aloud at last,
They mocked and marvelled at the statue which was
A caricature, as strained and stiff, and yet
A statue of self-love!—since self-love was
To them, truly my true love, how, then, was I a stillness of nervousness
So nervous a caricature: did they suppose
Self-love was unrequited, or betrayed?
They thought I had fallen in love with my own face,
And this belief became the night-like obstacle
To understanding all my unbroken suffering,
My studious self-regard, the pain of hope,
The torment of possibility:
How then could I have expected them to see me
As I saw myself, within my gaze, or see
That being thus seemed as a toad, a frog, a wen, a mole.
Knowing their certainty that I was only
A monument, a monster who had fallen in love
With himself alone, how could I have
Told them what was in me, within my heart, trembling and passionate
Within the labyrinth and caves of my mind, which is
Like every mind partly or wholly hidden from itself?
The words for what is in my heart and in my mind
Do not exist. But I must seek and search to find
Amid the vines and orchards of the vivid world of day
Approximate images, imaginary parallels
For what is my heart and dark within my mind:
Comparisons and mere metaphors: for all
Of them are substitutes, both counterfeit and vague:
They are, at most, deceptive resemblances,
False in their very likeness, like the sons
Who are alike and kin and more unlike and false
Because they seem the father's very self: but each one is
—Although begotten by the same forbears—himself,
The unique self, each one is unique, like every other one,
And everything, older or younger, nevertheless
A passionate nonesuch who has before has been.
Do you hear, do you see? Do you understand me now, and how
The words for what is my heart do not exist?

THE RIVER WAS THE EMBLEM OF ALL BEAUTY: ALL

...
The river was the abundant belly of beauty itself
The river was the dream space where I walked,
The river was itself and yet it was—flowing and freshening—
A self anew, another self, or self renewed
At every tick of eternity, and by each glint of light
Mounting or sparkling, descending to shade and black
—Had I but told them my heart, told how it was
Taunted at noon and pacified at dusk, at starfall midnight
Strong in hope once more, ever in eagerness
Jumping like joy, would they have heard? How could they?
How, when what they knew was, like the grass,
Simple and certain, known through the truth of touch, another form and fountain of falsehood's fecundity—
Gazing upon their faces as they gazed
Could they have seen my faces as whores who are
Holy and deified as priestesses of hope
—the sacred virgins of futurity—
Promising dear divinity precisely because
They were disfigured ducks who might become
And be, and ever beloved, white swans, noble and beautiful.
Could they have seen how my faces were
Bonfires of worship and vigil, blazes of adoration and hope
—Surely they would have laughed again, renewed their scorn,
Giggled and snickered, cruel. Surely have said
This is the puerile mania of the obsessed,
The living logic of the lunatic:
I was the statue of their merriment,
Dead and a death, Pharoah and monster forsaken and lost.

...
My faces were my apes: my apes became
Performers in the Sundays of their parks,
Buffoons or clowns in the farce or comedy
When they took pleasure in knowing that they were not like me.

...
I waited like obsession in solitude:
The sun's white terror tore and roared at me,
The moonlight, almond white, at night,
Whether awake or sleeping, arrested me
And sang, softly, haunted, unlike the sun
But as the sun. Withheld from me or took away
Despair or peace, making me once more
With thought of what had never been before—

AZ ELME ŐSI, HÍRES VÁROS

Az elme oly város, mint London,
Füstös és népes: főváros ez,
Romos és örök, mint Róma,
Nagy művek jelölik, melyekre senki
Sem emlékezik most. Mert, ahogy Rómában, az elmében is vannak
Katakombák, akvaduktok, amfiteátrumok és paloták,
Templomok és lovasszobrok, minden, ami ledőlt, széttörött vagy sárbatiport.
Az elme uralkodik, és az elmét a sok kísértetjárta, űzött
Nemzedék ünnepének romjai uralják.

„Ő teremt meg minket, a szerelem."
Olyan viharból kavargunk, mint álmaink, s
Kis életünket istenek uralják, uralja Pán,
Mindnek furulyása, ki az összes szőlőt magának akarja
És meg is ragadja; s uralja az aranyíjas isten,
Ámor, ki a szívet üti át váratlanul, örökre.

Az alkony mi vagyunk, és a porba térünk vissza, az izzás után,
Az aranyeső, a lehullott hamu, és a bronz után,
Ami szétszóratott és rohad, a tél, az álom és a nihil
Fehér és értéktelen szobrai után: mikor
Gyúlnak ki és lángolnak fel az univerzum
Hajlékának fényei?
Mert nem a tenger
Morajlik a kagylóban,
És nem csak félóránként a szív,
Az apokalipszis féktelen lovainak
Félelmetes borzalma az, vad rettegéssel rohannak
Az Arcturus felé – és térnek vissza oly váratlanul...

FÉLELEM ÉS RETTEGÉS A TÖBBIEK ELMÉJÉTŐL

− A kétségbeesés zsarnokai a többiek voltak –

A folyó frissessége ismeretlen forrásokból fakadt –

... Végül kuncogtak, vihogtak, harsányan hahotáztak,
Gúnyolták és csodálták a szobrot, amely
Karikatúra volt, oly feszült és merev, és mégis
Az önimádat emlékműve! – mert önimádat volt
Nekik, őszinte, igaz szerelmem, ahogy az indulat némasága voltam...
Mennyire ideges torzkép: úgy képzelték
Az önimádat viszonzatlan, vagy cserben is hagyott?
Azt hitték, beleszerettem a saját arcomba,
És ez lett minden végtelen szenvedésem
Megértésének éjjeli akadálya,
Buzgó önbecsülésem, a remény gyötrelme,
A lehetőség tortúrája:
Hogyan is várhattam volna akkor tőlük, hogy úgy lássanak engem,
Ahogy én láttam magam, ámulatomban, vagy hogy meglássák
Azt a lényt, ami varangynak, békának, ragyának, vakondnak tűnt.
Tudtam, hogy bizonyosak benne: én csak
Emlékmű, egy szörnyeteg vagyok, aki egyedül
Saját magába szeretett bele, hogyan mondhattam volna
El nekik, hogy énbennem mi van, a szívem belsejében, remegés és szenvedély
Elmém labirintusában és üregeiben, amely
Mint minden elme, önmaga előtt részben vagy teljesen rejtve van?

Szavak arra, amit a szívem, az elmém rejt,
Nem léteznek. De keresnem, kutatnom kell, hogy megtaláljam
A nappalhoz közelítő képek, a képzeletbeli párhuzamok
Élénk világának szőlőtövei és gyümölcsöskertjei között,
Mert ez az én szívem és ez elmémben a sötétség:
Hasonlatok és puszta metaforák: mivel mind-
Egyikük pótszer, egyaránt hamis és bizonytalan:
Legfeljebb csalóka hasonlatosságok,
Hamisak az ő nagy hasonlóságukban, mint a fiak,
Akik egyformák és egyívásúak és eltérőbbek és hamisabbak,
Mert úgy fest, ők maguk az apa: de mindegyikük
− Bár ugyanaz az ős nemzette őket ̶ önmaga,
Egyszeri önmaga, egyszeri mindegyik, mint a többi,
És akár ifjú, akár vén, mind csak
Az a szenvedélyes senki, aki korábban is volt.
Hallod, látod ezt? Megértesz most engem és azt, ahogyan
Nem léteznek szavak arra, hogy a szívem micsoda?

A FOLYÓ VOLT MINDEN SZÉPSÉG JELKÉPE: MINDENÉ

...
A folyó volt magának a szépségnek a dús hasa
A folyó volt az áloműr, ahol jártam én
A folyó önmaga volt és mégis – hömpölygő és frissítő –
Újból önmaga, egy másik önmaga, vagy megújult önmaga
Az örökkévalóság minden pillanatában, és a fény minden egyes villanására
Emelkedő vagy szikrázó, árnyékba és feketébe hanyatló
̶ Ha meséltem volna nekik a szívemről, elmondván hogyan
Gúnyolták délben s nyugodott le alkonyatkor, az éjfél csillaghullásán
Megerősödve újra a reményben, egyre mohóbban
Ugrálva, mint az öröm, meghallották volna? Hogy is tehették volna?
Hogyan, mikor az, amit ők tudtak, olyan volt, mint a fű,
Biztos és egyszerű, amit az érintés igazságán keresztül ismerünk, és ami a hamisság termékenységének másik alakja és kútfeje –
Arcukba bámultam, ahogy bámultak
Bárcsak szajhákat láttak volna az arcaimban, akik
Szentek és imádottak, mert a remény papnői
− a jövendő felszentelt szüzei ̶
Drága istenséget ígérnek hűségesen, mert
Ők a rút kacsák, akik nemes és gyönyörű
Fehér hattyúkká válhatnak és azokká is lesznek, örökre kedvesek.
Bár látták volna, hogyan lettek arcaim
Az imádat és a vigília máglyái, a rajongás és a remény tüzei
̶ Biztos, megint nevettek volna, ismét gúnyosan,
Vihogtak, kuncogtak volna, kegyetlenül. A megszállottak
Együgyű mániájának nevezték volna ezt biztosan,
A holdkórosok élénk logikájának:
Mulatságuk szobra én voltam,
Halott és a halál, Fáraó és az elhagyott s elveszett szörnyeteg.

...
Az arcaim majmok voltak: és ezek a majmok lettek
Vasárnapi bohócokká az ő parkjaikban,
Pojácákká vagy paprikajancsikká a komédiában, a bohózatban,
Ahogy örömüket abban lelték, hogy tudták, nem olyanok, mint én.

...
Mint a megszállott, úgy várakoztam a magányosságban;
A nap fehér borzalma szaggatott és üvöltött reám,
Akár aludtam, akár ébren voltam éjjel,
Mandulafehér holdsugár tartott fogva
És énekelt, lágyan, kísértetiesen, de nem úgy, mint a nap,
Hanem maga volt a nap. Elhallgatta, elvette tőlem
A kétségbeesést vagy a békét, ismét arra kellett
Gondolnom, ami még sohasem volt ̶