This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Salinger, J. D.: The Laughing Man

Portre of Salinger, J. D.

The Laughing Man (English)

In 1928, when I was nine, I belonged, with maximum esprit de corps, to an organization known as the Comanche Club. Every schoolday afternoon at three o'clock, twenty-five of us Comanches were picked up by our Chief outside the boys' exit of P. S. 165, on 109th Street near Amsterdam Avenue. We then pushed and punched our way into the Chief's reconverted commercial bus, and he drove us (according to his financial arrangement with our parents) over to Central Park. The rest of the afternoon, weather permitting, we played football or soccer or baseball, depending (very loosely) on the season. Rainy afternoons, the Chief invariably took us either to the Museum of Natural History or to the Metropolitan Museum of Art.
Saturdays and most national holidays, the Chief picked us up early in the morning at our various apartment houses and, in his condemned-looking bus, drove us out of Manhattan into the comparatively wide open spaces of Van Cortlandt Park or the Palisades. If we had straight athletics on our minds, we went to Van Cortlandt, where the playing fields were regulation size and where the opposing team didn't include a baby carriage or an irate old lady with a cane. If our Comanche hearts were set on camping, we went over to the Palisades and roughed it. (I remember getting lost one Saturday somewhere on that tricky stretch of terrain between the Linit sign and the site of the western end of the George Washington Bridge. I kept my head, though. I just sat down in the majestic shadow of a giant billboard and, however tearfully, opened my lunchbox for business, semi-confident that the Chief would find me. The Chief always found us.)
In his hours of liberation from the Comanches, the Chief was John Gedsudski, of Staten Island. He was an extremely shy, gentle young man of twenty-two or -three, a law student at N.Y.U., and altogether a very memorable person. I won't attempt to assemble his many achievements and virtues here. Just in passing, he was an Eagle Scout, an almost-All-America tackle of 1926, and it was known that he had been most cordially invited to try out for the New York Giants' baseball team. He was an impartial and unexcitable umpire at all our bedlam sporting events, a master fire builder and extinguisher, and an expert, uncontemptuous first-aid man. Every one of us, from the smallest hoodlum to the biggest, loved and respected him.
The Chief's physical appearance in 1928 is still clear in my mind. If wishes were inches, all of us Comanches would have had him a giant in no time. The way things go, though, he was a stocky five three or four--no more than that. His hair was blue-black, his hair-line extremely low, his nose was large and fleshy, and his torso was just about as long as his legs were. In his leather windbreaker, his shoulders were powerful, but narrow and sloping. At the time, however, it seemed to me that in the Chief all the most photogenic features of Buck Jones, Ken Maynard, and Tom Mix had been smoothly amalgamated.
Every afternoon, when it got dark enough for a losing team to have an excuse for missing a number of infield popups or end-zone passes, we Comanches relied heavily and selfishly on the Chief's talent for storytelling. By that hour, we were usually an overheated, irritable bunch, and we fought each other--either with our fists or our shrill voices--for the seats in the bus nearest the Chief. (The bus had two parallel rows of straw seats. The left row had three extra seats--the best in the bus--that extended as far forward as the driver's profile.) The Chief climbed into the bus only after we had settled down. Then he straddled his driver's seat backward and, in his reedy but modulated tenor voice, gave us the new installment of "The Laughing Man." Once he started narrating, our interest never flagged. "The Laughing Man" was just the right story for a Comanche. It may even have had classic dimensions. It was a story that tended to sprawl all over the place, and yet it remained essentially portable. You could always take it home with you and reflect on it while sitting, say, in the outgoing water in the bathtub.
The only son of a wealthy missionary couple, the Laughing Man was kidnapped in infancy by Chinese bandits. When the wealthy missionary couple refused (from a religious conviction) to pay the ransom for their son, the bandits, signally piqued, placed the little fellow's head in a carpenter's vise and gave the appropriate lever several turns to the right. The subject of this unique experience grew into manhood with a hairless, pecan-shaped head and a face that featured, instead of a mouth, an enormous oval cavity below the nose. The nose itself consisted of two flesh-sealed nostrils. In consequence, when the Laughing Man breathed, the hideous, mirthless gap below his nose dilated and contracted like (as I see it) some sort of monstrous vacuole. (The Chief demonstrated, rather than explained, the Laughing Man's respiration method.) Strangers fainted dead away at the sight of the Laughing Man's horrible face. Acquaintances shunned him. Curiously enough, though, the bandits let him hang around their headquarters--as long as he kept his face covered with a pale-red gossamer mask made out of poppy petals. The mask not only spared the bandits the sight of their foster son's face, it also kept them sensible of his whereabouts; under the circumstances, he reeked of opium.
Every morning, in his extreme loneliness, the Laughing Man stole off (he was as graceful on his feet as a cat) to the dense forest surrounding the bandits' hideout. There he befriended any number and species of animals: dogs, white mice, eagles, lions, boa constrictors, wolves. Moreover, he removed his mask and spoke to them, softly, melodiously, in their own tongues. They did not think him ugly.
(It took the Chief a couple of months to get that far into the story. From there on in, he got more and more high-handed with his installments, entirely to the satisfaction of the Comanches.)
The Laughing Man was one for keeping an ear to the ground, and in no time at all he had picked up the bandits' most valuable trade secrets. He didn't think much of them, though, and briskly set up his own, more effective system. On a rather small scale at first, he began to free-lance around the Chinese countryside, robbing, highjacking, murdering when absolutely necessary. Soon his ingenious criminal methods, coupled with his singular love of fair play, found him a warm place in the nation's heart. Strangely enough, his foster parents (the bandits who had originally turned his head toward crime) were about the last to get wind of his achievements. When they did, they were insanely jealous. They all single-filed past the Laughing Man's bed one night, thinking they had successfully doped him into a deep sleep, and stabbed at the figure under the covers with their machetes. The victim turned out to be the bandit chief's mother--an unpleasant, haggling sort of person. The event only whetted the bandits' taste for the Laughing Man's blood, and finally he was obliged to lock up the whole bunch of them in a deep but pleasantly decorated mausoleum. They escaped from time to time and gave him a certain amount of annoyance, but he refused to kill them. (There was a compassionate side to the Laughing Man's character that just about drove me crazy.)
Soon the Laughing Man was regularly crossing the Chinese border into Paris, France, where he enjoyed flaunting his high but modest genius in the face of Marcel Dufarge, the internationally famous detective and witty consumptive. Dufarge and his daughter (an exquisite girl, though something of a transvestite) became the Laughing Man's bitterest enemies. Time and again, they tried leading the Laughing Man up the garden path. For sheer sport, the Laughing Man usually went halfway with them, then vanished, often leaving no even faintly credible indication of his escape method. Just now and then he posted an incisive little farewell note in the Paris sewerage system, and it was delivered promptly to Dufarge's boot. The Dufarges spent an enormous amount of time sloshing around in the Paris sewers.
Soon the Laughing Man had amassed the largest personal fortune in the world. Most of it he contributed anonymously to the monks of a local monastery--humble ascetics who had dedicated their lives to raising German police dogs. What was left of his fortune, the Laughing Man converted into diamonds, which he lowered casually, in emerald vaults, into the Black Sea. His personal wants were few. He subsisted exclusively on rice and eagles' blood, in a tiny cottage with an underground gymnasium and shooting range, on the stormy coast of Tibet. Four blindly loyal confederates lived with him: a glib timber wolf named Black Wing, a lovable dwarf named Omba, a giant Mongolian named Hong, whose tongue had been burned out by white men, and a gorgeous Eurasian girl, who, out of unrequited love for the Laughing Man and deep concern for his personal safety, sometimes had a pretty sticky attitude toward crime. The Laughing Man issued his orders to the crew through a black silk screen. Not even Omba, the lovable dwarf, was permitted to see his face.
I'm not saying I will, but I could go on for hours escorting the reader--forcibly, if necessary--back and forth across the Paris-Chinese border. I happen to regard the Laughing Man as some kind of super-distinguished ancestor of mine--a sort of Robert E. Lee, say, with the ascribed virtues held under water or blood. And this illusion is only a moderate one compared to the one I had in 1928, when I regarded myself not only as the Laughing Man's direct descendant but as his only legitimate living one. I was not even my parents' son in 1928 but a devilishly smooth impostor, awaiting their slightest blunder as an excuse to move in--preferably without violence, but not necessarily--to assert my true identity. As a precaution against breaking my bogus mother's heart, I planned to take her into my underworld employ in some undefined but appropriately regal capacity. But the main thing I had to do in 1928 was watch my step. Play along with the farce. Brush my teeth. Comb my hair. At all costs, stifle my natural hideous laughter.
Actually, I was not the only legitimate living descendant of the Laughing Man. There were twenty-five Comanches in the Club, or twenty-five legitimate living descendants of the Laughing Man--all of us circulating ominously, and incognito, throughout the city, sizing up elevator operators as potential archenemies, whispering side-of-the-mouth but fluent orders into the ears of cocker spaniels, drawing beads, with index fingers, on the foreheads of arithmetic teachers. And always waiting, waiting for a decent chance to strike terror and admiration in the nearest mediocre heart.
One afternoon in February, just after Comanche baseball season had opened, I observed a new fixture in the Chief's bus. Above the rear-view mirror over the windshield, there was a small, framed photograph of a girl dressed in academic cap and gown. It seemed to me that a girl's picture clashed with the general men-only decor of the bus, and I bluntly asked the Chief who she was. He hedged at first, but finally admitted that she was a girl. I asked him what her name was. He answered unforthrightly, "Mary Hudson." I asked him if she was in the movies or something. He said no, that she used to go to Wellesley College. He added, on some slow-processed afterthought, that Wellesley College was a very high class college. I asked him what he had her picture in the bus for, though. He shrugged slightly, as much as to imply, it seemed to me, that the picture had more or less been planted on him.
During the next couple of weeks, the picture--however forcibly or accidentally it had been planted on the Chief--was not removed from the bus. It didn't go out with the Baby Ruth wrappers and the fallen licorice whips. However, we Comanches got used to it. It gradually took on the unarresting personality of a speedometer.
But one day as we were on our way to the Park, the Chief pulled the bus over to a curb on Fifth Avenue in the Sixties, a good half mile past our baseball field. Some twenty back-seat drivers at once demanded an explanation, but the Chief gave none. Instead, he simply got into his story-telling position and swung prematurely into a fresh installment of "The Laughing Man." He had scarcely begun, however, when someone tapped on the bus door. The Chief's reflexes were geared high that day. He literally flung himself around in his seat, yanked the operating handle of the door, and a girl in a beaver coat climbed into the bus.
Offhand, I can remember seeing just three girls in my life who struck me as having unclassifiably great beauty at first sight. One was a thin girl in a black bathing suit who was having a lot of trouble putting up an orange umbrella at Jones Beach, circa 1936. The second was a girl aboard a Caribbean cruise ship in 1939, who threw her cigarette lighter at a porpoise. And the third was the Chief's girl, Mary Hudson.
"Am I very late?" she asked the Chief, smiling at him.
She might just as well have asked if she was ugly.
"No!" the Chief said. A trifle wildly, he looked at the Comanches near his seat and signalled the row to give way. Mary Hudson sat down between me and a boy named Edgar something, whose uncle's best friend was a bootlegger. We gave her all the room in the world. Then the bus started off with a peculiar, amateur-like lurch. The Comanches, to the last man, were silent.
On the way back to our regular parking place, Mary Hudson leaned forward in her seat and gave the Chief an enthusiastic account of the trains she had missed and the train she hadn't missed; she lived in Douglaston, Long Island. The Chief was very nervous. He didn't just fail to contribute any talk of his own; he could hardly listen to hers. The gearshift knob came off in his hand, I remember.
When we got out of the bus, Mary Hudson stuck right with us. I'm sure that by the time we reached the baseball field there was on every Comanche's face a some-girls-just-don't-know-when-to-go-home look. And to really top things off, when another Comanche and I were flipping a coin to decide which team would take the field first, Mary Hudson wistfully expressed a desire to join the game. The response to this couldn't have been more clean-cut. Where before we Comanches had simply stared at her femaleness, we now glared at it. She smiled back at us. It was a shade disconcerting. Then the Chief took over, revealing what had formerly been a well-concealed flair for incompetence. He took Mary Hudson aside, just out of earshot of the Comanches, and seemed to address her solemnly, rationally. At length, Mary Hudson interrupted him, and her voice was perfectly audible to the Comanches. "But I do," she said. "I do, too, want to play!" The Chief nodded and tried again. He pointed in the direction of the infield, which was soggy and pitted. He picked up a regulation bat and demonstrated its weight. "I don't care," Mary Hudson said distinctly, "I came all the way to New York--to the dentist and everything--and I'm gonna play." The Chief nodded again but gave up. He walked cautiously over to home plate, where the Braves and the Warriors, the two Comanche teams, were waiting, and looked at me. I was captain of the Warriors. He mentioned the name of my regular center fielder, who was home sick, and suggested that Mary Hudson take his place. I said I didn't need a center fielder. The Chief asked me what the hell did I mean I didn't need a center fielder. I was shocked. It was the first time I had heard the Chief swear. What's more, I could feel Mary Hudson smiling at me. For poise, I picked up a stone and threw it at a tree.
We took the field first. No business went out to center field the first inning. From my position on first base, I glanced behind me now and then. Each time I did, Mary Hudson waved gaily to me. She was wearing a catcher's mitt, her own adamant choice. It was a horrible sight.
Mary Hudson batted ninth on the Warriors' lineup. When I informed her of this arrangement, she made a little face and said, "Well, hurry up, then." And as a matter of fact we did seem to hurry up. She got to bat in the first inning. She took off her beaver coat--and her catcher's mitt--for the occasion and advanced to the plate in a dark-brown dress. When I gave her a bat, she asked me why it was so heavy. The Chief left his umpire's position behind the pitcher and came forward anxiously. He told Mary Hudson to rest the end of her bat on her right shouder. "I am," she said. He told her not to choke the bat too tightly. "I'm not," she said. He told her to keep her eye right on the ball. "I will," she said. "Get outa the way." She swung mightily at the first ball pitched to her and hit it over the left fielder's head. It was good for an ordinary double, but Mary Hudson got to third on it--standing up.
When my astonishment had worn off, and then my awe, and then my delight, I looked over at the Chief. He didn't so much seem to be standing behind the pitcher as floating over him. He was a completely happy man. Over on third base, Mary Hudson waved to me. I waved back. I couldn't have stopped myself, even if I'd wanted to. Her stickwork aside, she happened to be a girl who knew how to wave to somebody from third base.
The rest of the game, she got on base every time she came to bat. For some reason, she seemed to hate first base; there was no holding her there. At least three times, she stole second.
Her fielding couldn't have been worse, but we were piling up too many runs to take serious notice of it. I think it would have improved if she'd gone after flies with almost anything except a catcher's mitt. She wouldn't take it off, though. She said it was cute.
The next month or so, she played baseball with the Comanches a couple of times a week (whenever she had an appointment with her dentist, apparently). Some afternoons she met the bus on time, some afternoons she was late. Sometimes she talked a blue streak in the bus, sometimes she just sat and smoked her Herbert Tareyton cigarettes (cork-tipped). When you sat next to her in the bus, she smelled of a wonderful perfume.
One wintry day in April, after making his usual three o'clock pickup at 109th and Amsterdam, the Chief turned the loaded bus east at 110th Street and cruised routinely down Fifth Avenue. But his hair was combed wet, he had on his overcoat instead of his leather windbreaker, and I reasonably surmised that Mary Hudson was scheduled to join us. When we zipped past our usual entrance to the Park, I was sure of it. The Chief parked the bus on the comer in the Sixties appropriate to the occasion. Then, to kill time painlessly for the Comanches, he straddled his seat backward and released a new installment of "The Laughing Man." I remember the installment to the last detail, and I must outline it briefly.
A flux of circumstances delivered the Laughing Man's best friend, his timber wolf, Black Wing, into a physical and intellectual trap set by the Dufarges. The Dufarges, aware of the Laughing Man's high sense of loyalty, offered him Black Wing's freedom in exchange for his own. In the best faith in the world, the Laughing Man agreed to these terms. (Some of the minor mechanics of his genius were often subject to mysterious little breakdowns.) It was arranged for the Laughing Man to meet the Dufarges at midnight in a designated section of the dense forest surrounding Paris, and there, by moonlight, Black Wing would be set free. However, the Dufarges had no intention of liberating Black Wing, whom they feared and loathed. On the night of the transaction, they leashed a stand-in timber wolf for Black Wing, first dyeing its left hind foot snow white, to look like Black Wing's.
But there were two things the Dufarges hadn't counted on: the Laughing Man's sentimentality and his command of the timber-wolf language. As soon as he had allowed Dufarge's daughter to tie him with barbed wire to a tree, the Laughing Man felt called upon to raise his beautiful, melodious voice in a few words of farewell to his supposed old friend. The stand-in, a few moonlit yards away, was impressed by the stranger's command of the language and listened politely for a moment to the last-minute advice, personal and professional, that the Laughing Man was giving out. At length, though, the stand-in grew impatient and began shifting his weight from paw to paw. Abruptly, and rather unpleasantly, he interrupted the Laughing Man with the information that, in the first place, his name wasn't Dark Wing or Black Wing or Gray Legs or any of that business, it was Armand, and, in the second place, he'd never been to China in his life and hadn't the slightest intention of going there.
Properly infuriated, the Laughing Man pushed off his mask with his tongue and confronted the Dufarges with his naked face by moonlight. Mlle. Dufarge responded by passing out cold. Her father was luckier. By chance, he was having one of his coughing spells at the moment and thereby missed the lethal unveiling. When his coughing spell was over and he saw his daughter stretched out supine on the moonlit ground, Dufarge put two and two together. Shielding his eyes with his hand, he fired the full clip in his automatic toward the sound of the Laughing Man's heavy, sibilant breathing.
The installment ended there.
The Chief took his dollar Ingersoll out of his watch pocket, looked at it, then swung around in his seat and started up the motor. I checked my own watch. It was almost four-thirty. As the bus moved forward, I asked the Chief if he wasn't going to wait for Mary Hudson. He didn't answer me, and before I could repeat my question, he tilted back his head and addressed all of us: "Let's have a little quiet in this damn bus." Whatever else it may have been, the order was basically unsensible. The bus had been, and was, very quiet. Almost everybody was thinking about the spot the Laughing Man had been left in. We were long past worrying about him--we had too much confidence in him for that--but we were never past accepting his most perilous moments quietly.
In the third or fourth inning of our ball game that afternoon, I spotted Mary Hudson from first base. She was sitting on a bench about a hundred yards to my left, sandwiched between two nursemaids with baby carriages. She had on her beaver coat, she was smoking a cigarette, and she seemed to be looking in the direction of our game. I got excited about my discovery and yelled the information over to the Chief, behind the pitcher. He hurried over to me, not quite running. "Where?" he asked me. I pointed again. He stared for a moment in the right direction, then said he'd be back in a minute and left the field. He left it slowly, opening his overcoat and putting his hands in the hip pockets of his trousers. I sat down on first base and watched. By the time the Chief reached Mary Hudson, his overcoat was buttoned again and his hands were down at his sides.
He stood over her for about five minutes, apparently talking to her. Then Mary Hudson stood up, and the two of them walked toward the baseball field. They didn't talk as they walked, or look at each other. When they reached the field, the Chief took his position behind the pitcher. I yelled over to him. "Isn't she gonna play?" He told me to cover my sack. I covered my sack and watched Mary Hudson. She walked slowly behind the plate, with her hands in the pockets of her beaver coat, and finally sat down on a misplaced players' bench just beyond third base. She lit another cigarette and crossed her legs.
When the Warriors were at bat, I went over to her bench and asked her if she felt like playing left field. She shook her head. I asked her if she had a cold. She shook her head again. I told her I didn't have anybody in left field. I told her I had a guy playing center field and left field. There was no response at all to this information. I tossed my first-baseman's mitt up in the air and tried to have it land on my head, but it fell in a mud puddle. I wiped it off on my trousers and asked Mary Hudson if she wanted to come up to my house for dinner sometime. I told her the Chief came up a lot. "Leave me alone," she said. "Just please leave me alone." I stared at her, then walked off in the direction of the Warriors' bench, taking a tangerine out of my pocket and tossing it up in the air. About midway along the third-base foul line, I turned around and started to walk backwards, looking at Mary Hudson and holding on to my tangerine. I had no idea what was going on between the Chief and Mary Hudson (and still haven't, in any but a fairly low, intuitive sense), but nonetheless, I couldn't have been more certain that Mary Hudson had permanently dropped out of the Comanche lineup. It was the kind of whole certainty, however independent of the sum of its facts, that can make walking backwards more than normally hazardous, and I bumped smack into a baby carriage.
After another inning, the light got bad for fielding. The game was called, and we started picking up all the equipment. The last good look I had at Mary Hudson, she was over near third base crying. The Chief had hold of the sleeve of her beaver coat, but she got away from him. She ran off the field onto the cement path and kept running till I couldn't see her any more.
The Chief didn't go after her. He just stood watching her disappear. Then he turned around and walked down to home plate and picked up our two bats; we always left the bats for him to carry. I went over to him and asked if he and Mary Hudson had had a fight. He told me to tuck my shirt in.
Just as always, we Comanches ran the last few hundred feet to the place where the bus was parked, yelling, shoving, trying out strangleholds on each other, but all of us alive to the fact that it was again time for "The Laughing Man." Racing across Fifth Avenue, somebody dropped his extra or discarded sweater, and I tripped over it and went sprawling. I finished the charge to the bus; but the best seats were taken by that time and I had to sit down in the middle of the bus. Annoyed at the arrangement, I gave the boy sitting on my right a poke in the ribs with my elbow, then faced around and watched the Chief cross over Fifth. It was not yet dark out, but a five-fifteen dimness had set in. The Chief crossed the street with his coat collar up, the bats under his left arm, and his concentration on the street. His black hair, which had been combed wet earlier in the day, was dry now and blowing. I remember wishing the Chief had gloves.
The bus, as usual, was quiet when he climbed in--as proportionately quiet, at any rate, as a theatre with dimming house lights. Conversations were finished in a hurried whisper or shut off completely. Nonetheless, the first thing the Chief said to us was "All right, let's cut out the noise, or no story." In an instant, an unconditional silence filled the bus, cutting off from the Chief any alternative but to take up his narrating position. When he had done so, he took out a handkerchief and methodically blew his nose, one nostril at a time. We watched him with patience and even a certain amount of spectator's interest. When he had finished with his handkerchief, he folded it neatly in quarters and replaced it in his pocket. He then gave us the new installment of "The Laughing Man." From start to finish, it lasted no longer than five minutes.
Four of Dufarge's bullets struck the Laughing Man, two of them through the heart. When Dufarge, who was still shielding his eyes against the sight of the Laughing Man's face, heard a queer exhalation of agony from the direction of the target, he was overjoyed. His black heart beating wildly, he rushed over to his unconscious daughter and brought her to. The pair of them, beside themselves with delight and coward's courage, now dared to look up at the Laughing Man. His head was bowed as in death, his chin resting on his bloody chest. Slowly, greedily, father and daughter came forward to inspect their spoils. Quite a surprise was in store for them. The Laughing Man, far from dead, was busy contracting his stomach muscles in a secret manner. As the Dufarges came into range, he suddenly raised his face, gave a terrible laugh, and neatly, even fastidiously, regurgitated all four bullets. The impact of this feat on the Dufarges was so acute that their hearts literally burst, and they dropped dead at the Laughing Man's feet. (If the installment was going to be a short one anyway, it could have ended there; the Comanches could have managed to rationalize the sudden death of the Dufarges. But it didn't end there.) Day after day, the Laughing Man continued to stand lashed to the tree with barbed wire, the Dufarges decomposing at his feet. Bleeding profusely and cut off from his supply of eagles' blood, he had never been closer to death. One day, however, in a hoarse but eloquent voice, he appealed for help to the animals of the forest. He summoned them to fetch Omba, the lovable dwarf. And they did. But it was a long trip back and forth across the Paris-Chinese border, and by the time Omba arrived on the scene with a medical kit and a fresh supply of eagles' blood, the Laughing Man was in a coma. Omba's very first act of mercy was to retrieve his master's mask, which had blown up against Mlle. Dufarge's vermin-infested torso. He placed it respectfully over the hideous features, then proceeded to dress the wounds.
When the Laughing Man's small eyes finally opened, Omba eagerly raised the vial of eagles' blood up to the mask. But the Laughing Man didn't drink from it. Instead, he weakly pronounced his beloved Black Wing's name. Omba bowed his own slightly distorted head and revealed to his master that the Dufarges had killed Black Wing. A peculiar and heart-rending gasp of final sorrow came from the Laughing Man. He reached out wanly for the vial of eagles' blood and crushed it in his hand. What little blood he had left trickled thinly down his wrist. He ordered Omba to look away, and, sobbing, Omba obeyed him. The Laughing Man's last act, before turning his face to the bloodstained ground, was to pull off his mask.
The story ended there, of course. (Never to be revived.) The Chief started up the bus. Across the aisle from me, Billy Walsh, who was the youngest of all the Comanches, burst into tears. None of us told him to shut up. As for me, I remember my knees were shaking.
A few minutes later, when I stepped out of the Chief's bus, the first thing I chanced to see was a piece of red tissue paper flapping in the wind against the base of a lamppost. It looked like someone's poppy-petal mask. I arrived home with my teeth chattering uncontrollably and was told to go right straight to bed.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationThe New Yorker, March 19, 1949, pages 27-32

A nevető ember (Hungarian)

Ezerkilencszázhuszonnyolcban, kilencéves koromban szívvel-lélekkel tagja voltam egy Komancs Indiánok Klubja nevezetű szervezetnek. Tanítási napokon délután háromkor huszonötünket, csupa komancsot, felszedett a Főnök a 165. számú elemi iskola előtt a fiúk kijáratánál, az Amsterdam Avenue közelében levő 109. utcában. Akkor aztán betolongtunk, bepréselődtünk a Főnök kiszuperált és átalakított buszába, aki szüleinkkel kötött pénzügyi megállapodása értelmében a Central Parkba szállított bennünket. Ha az időjárás engedte, egész délután futballoztunk, rögbiztünk vagy baseballoztunk, attól függően (bár ez nem sokat számított), milyen évszak volt. Esős délutánokon a Főnök minden alkalommal vagy a Természettudományi Múzeumba, vagy a Metropolitan Szépművészeti Múzeumba vitt bennünket.
Szombatonként még a legtöbb nemzeti ünnepen a Főnök kora reggel felszedett bennünket a bérházak előtt, ahol laktunk, és viharvert buszával kivitt Manhattanről a Van Cortlandt Park vagy a Palisades viszonylag tágas térségeire. Ha versenyezni akartunk, a Van Cortlandtba mentünk, ahol szabványméretűek voltak a pályák, és ahol ellenfeleink sorát sem szaporították gyerekkocsik és mérges, sétabotos öreg hölgyek. Ha komancs szívünk nomád életre vágyott, a Palisadesre mentünk, és sátrat vertünk. (Emlékszem, egyszer egy szombaton eltévedtem, ott valahol azon a ravasz részen a liniti útjelző és a George Washington híd nyugati hídfője között. De nem vesztettem el a fejem. Csak leültem egy óriási hirdetőtábla hatalmas árnyékába, és könnyek között ugyan, de kibontottam tízórais táskámat, s nekiláttam, majdnem biztos lévén benne, hogy a Főnök majd csak megtalál. A Főnök mindig megtalált bennünket.)
Szabad óráiban, amikor nem kellett a komancsokkal foglalkoznia, a Főnököt John Gedsudskinak hívták, Staten Islanden lakott. Huszonkét-huszonhárom éves, rendkívül félénk, szelíd fiatalember volt, joghallgató a New York-i egyetemen, s egészében véve nevezetes személyiség. Meg sem kísérlem itt felsorolni sok-sok kiváló tettét és erényét. Csak kapásból néhányat: cserkész-rajvezető volt, majdnem bekerült az amerikai válogatott rögbicsapatba 1926-ban, és köztudomású volt, hogy igen melegen invitálta próbajátékra a New York-i Óriások baseballcsapata. Pártatlan és rendíthetetlen nyugalmú bírája volt valamennyi tébolyult sporteseményünknek, mestere a tűzrakásnak és a tűzoltásnak, ezenkívül tapasztalt és tapintatos elsősegélynyújtó. A legkisebb csibésztől a legnagyobb vagányig mindnyájan szerettük és tiszteltük.
A Főnök 1928-as külseje még ma is tisztán él emlékezetemben. Ha mások is a komancsok szemével nézték volna, rövid idő alatt óriássá változik. Valójában azonban zömök volt, öt láb és három-négy hüvelyk magas, semmivel se több. Haja kékesfekete, mélyen benőtt homlokába, orra nagy és húsos, törzse meg éppen csak olyan hosszú volt, mint a lába. Bőrkabátjában válla szélesnek látszott, pedig keskeny és csapott volt. Nekem mindenesetre úgy tetszett akkortájt, hogy a legjobb fényképarcok, Buck Jones, Ken Maynard és Tom Mix vonásai vegyülnek harmonikusan a Főnök arcában.
Délutánonként, ha eléggé besötétedett, s a vesztes csapat ennek a számlájára írhatta gyertyaütéseit és elrontott leadásait, mi, komancsok önzőn és teljes odaadással a Főnök mesemondó tehetségére hagyatkoztunk. Addigra már rendszerint forrófejű, ingerlékeny banda lettünk, hol öklünkkel püföltük egymást, hol meg éles hangon üvöltözve verekedtünk a buszban a Főnökhöz legközelebb eső ülésekért. (A buszban két párhuzamos sor szalmafonatú ülés volt. A bal oldali sorban hárommal több – ezek voltak a legjobbak – egészen elől a vezetővel egy vonalban.) A Főnök csak akkor mászott be a buszba, ha mi már elhelyezkedtünk. Aztán a sofőrülésen menetiránynak háttal elhelyezkedett, és éles, de dallamos hangján előadta a Nevető Ember legújabb folytatását. Ha már mesélni kezdett, érdeklődésünk nem lankadt egy percre sem. A Nevető Ember éppen a komancsoknak való történet volt. Talán még klasszikus dimenziói is voltak. Olyan história volt, amely nem ismert határokat, de lényegében mégis hordozható maradt. Haza is magunkkal vihettük, s eltűnődhettünk rajta, amíg például a fürdőkád túlcsorduló vizében üldögéltünk.
A Nevető Embert, jómódú misszionárius szülők egyetlen gyermekét, csecsemőkorában kínai banditák elrabolták. Amikor a jómódú misszionárius szülők (vallásos meggyőződésből) nem voltak hajlandók megfizetni fiukért a váltságdíjat, a banditák iszonyúan begurultak, ácssatuba szorították a kis kölyök fejét, és a megfelelő kart néhányszor jobbra csavarták. Mikor e páratlan kísérlet szenvedő alanya felnőtt, kopasz és hikoridió formájú lett a feje, s arcán meg száj helyett hatalmas ovális üreg tátongott az orra alatt. Maga az orr két hússal körülnőtt orrlyukból állt. Következésképpen amikor a Nevető Ember lélegzetet vett, a szörnyű, rémisztő nyílás az orra alatt úgy tágult és szűkült (legalábbis én úgy képzelem), mint egy amőba hatalmas tömlője. (A Főnök is inkább bemutatta, mint magyarázta a Nevető Ember lélegzési módszerét.) Az idegenek halálra váltak a Nevető Ember ijesztő arca láttán. Ismerősei kerülték. A banditák viszont, eléggé különös módon, hagyták, hogy főhadiszállásuk körül csellengjen, de ahhoz ragaszkodtak, hogy arcát befedje pipacsszirmokból készült halványpiros, fátyolszerű álarcával. Az álarc nemcsak nevelt fiuk arcának látványától kímélte meg a banditákat, de hollétét is folytonosan elárulta; hiszen csak úgy bűzlött az ópiumtól.
Reggelente, mélységes magányában a Nevető Ember kilopakodott a banditák rejtekét övező erdőbe (olyan könnyű járása volt, mint a macskának). Itt barátságot kötött minden rendű és rangú állattal: kutyákkal, fehér egerekkel, sasokkal, oroszlánokkal, óriáskígyókkal és farkasokkal. Sőt álarcát is levetette és beszélt hozzájuk, lágy, dallamos hangon, saját nyelvükön. Azok nem találták csúnyának.
(Hónapokig tartott, amíg a Főnök idáig jutott a történetben. Ettől kezdve, a komancsok teljes megelégedésére, egyszer szabadabban csapongott a képzelete a folytatások során.)
A Nevető Ember egyik fülét állandóan a földhöz tapasztva tartotta, s így rövid idő alatt elsajátította a banditák legértékesebb üzleti titkait. Nem mintha sokat tartott volna róluk. Hamarosan kialakította saját, eredményesebb módszerét. Önálló vállalkozásba kezdett – először csak szerényebb keretek között – a kínai határszélen; rabolt, útonállt, s végső esetben még gyilkolt is. Zseniális bűnözési módszerei a fair play iránti példátlan vonzalommal párosultak, és ezért nemsokára belopta magát a nép szívébe. Különös módon nevelőszülei (a banditák, akik eredetileg a bűn útjára vezették) neszelték meg utolsónak tetteit. S amikor ez megtörtént, eszeveszetten féltékenyek lettek. Egy éjjel mind odasorjáztak a Nevető Ember ágyához, azt hitték, sikerült mély álomba kábítaniuk, és hosszú késeiket a takaró alatt fekvő testbe döfték. Kiderült, hogy az áldozat a banditafőnök anyja – utálatos, zsémbes perszóna. Az esemény még csak fokozta a banditák szomját a Nevető Ember vérére, aki végül is kénytelen volt bezárni az egész bandát egy mély, de csinosan dekorált kriptába. Időnként kiszabadultak, és hellyel-közzel kellemetlenséget okoztak neki, de nem volt hajlandó megölni őket. (A Nevető Ember természetének ettől a könyörületes vonásától majd falra másztam!)
A Nevető Ember hamarosan rendszeresen átkelt a kínai határon Párizsba, Franciaországba, ahol szívesen fitogtatta kiváló, de komoly erkölcsi alapokon álló tehetségét Marcel Dufarge, a nemzetközi viszonylatban is híres detektív és csavaros észjárású tüdőbeteg orra előtt. Dufarge és leánya (remek leány volt, bár kissé talán fiús hajlamú) lett a Nevető Ember legmegátalkodottabb ellensége. Újra meg újra megpróbálták a Nevető Embert behúzni a csőbe. A Nevető Ember pusztán a tréfa kedvéért rendszerint félig belement a játékba, aztán eltűnt, s gyakran még a legcsekélyebb mértékben hihető jelet sem hagyott hátra, ami szökése módjára utalt volna. Olykor-olykor eleresztett egy-egy metszőn gúnyos hangú búcsúlevelet Párizs csatornahálózatában, s a levél pontosan Dufarge lába előtt kötött ki. Dufarge-ék hallatlanul sokat tocsogtak erre-arra Párizs csatornáiban.
A Nevető Ember hamarosan a világ legnagyobb vagyonát harácsolta össze. Java részét egy helybeli kolostor szerzeteseinek juttatta el névtelenül – alázatos aszkéták voltak, akik életüket német rendőrkutyák tenyésztésének szentelték. Ami még maradt vagyonából, azt a Nevető Ember gyémántokba fektette, ezeket időről időre smaragdpincékbe süllyesztette a Fekete-tenger fenekére. Személyes igénye alig volt. Kizárólag rizsen és sasvéren élt Tibet viharos partvidékén álló házikójában, amelynek föld alatti tornacsarnoka és lőtere volt. Négy vakon ragaszkodó társ lakott együtt vele: Fekete Szárny, a nagy dumájú erdei farkas, Omba, a szeretetre méltó törpe, Kong, az óriás mongol, akinek a nyelvét fehér emberek égették ki, és egy gyönyörű eurázsiai leány, aki a Nevető Ember iránt érzett viszonzatlan szerelme és biztonsága miatt érzett mély aggodalma folytán néha meglehetősen szőrszálhasogató magatartást tanúsított a bűnözéssel szemben. A Nevető Ember fekete selyemparaván mögül adta ki a parancsait a személyzetnek. Még Omba, a szeretetre méltó törpe sem láthatta az arcát.
Nincs ugyan szándékomban, de akár órákig kísérgethetném az olvasót – ha kell, erőszakkal is –, oda-vissza a Párizs–kínai határon keresztül. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Nevető Embert valamiféle szuper-előkelő ősömnek érzem, mondjuk egyfajta Robert E. Leenek, aki tűzön-vízen át kitart a neki tulajdonított erények mellett. És ez az illúzió még szerénynek mondható ahhoz képest, hogy 1928-ban nemcsak a Nevető Ember egyenes, hanem egyedüli törvényes, élő leszármazottjának tartottam magam. 1928-ban nem is a szüleim gyermeke voltam, hanem egy sátánian mézes-mázos imposztor, aki leste legkisebb botlásukat is, hogy jogcíme legyen föléjük kerekedni – hacsak lehet, bár nem feltétlenül, erőszak nélkül –, hogy érvényesítse igazi énjét. Hogy össze ne zúzzam látszat szerinti anyám szívét, úgy terveztem, hogy bevonom alvilági üzelmeimbe, illően fejedelmi minőségben. (Pontosan még nem tudtam, milyenben.) De legfőbb feladatom 1928-ban mégiscsak az volt, hogy vigyázzak minden lépésemre. Tovább játszani a komédiát. Fogat mosni. Fésülködni. Mindenáron elfojtani természet adta sátáni kacajomat.
Valójában nemcsak én voltam a Nevető Ember egyetlen élő törvényes leszármazottja. Huszonöt komancs tartozott a klubhoz, vagyis a Nevető Ember huszonöt törvényes leszármazottja – valamennyien baljóslatú arccal, inkognitóban jártuk a várost, úgy mértük végig a liftkezelőket, mint lehetséges főellenségeinket, szánk sarkából halk, de határozott parancsokat suttogtunk a spánielek fülébe, mutatóujjunkkal célba vettük a számtantanárok homlokát. És vártuk, egyre vártuk a megfelelő alkalmat, hogy rémületet és csodálatot kelthessünk az első köznapi lélekben.
Egy februári délután, éppen azután, hogy megindult a komancsok baseballszezonja, új berendezési tárgyat fedeztem fel a Főnök buszán. A szélvédőn, a visszapillantó tükör felett egyetemi talárba és sapkába öltözött lány bekeretezett fényképe volt látható. Úgy éreztem, hogy egy lány fényképe ellenkezik a busz általános, férfias jellegével, és kereken megkérdeztem a Főnököt, ki az. Előbb ötölt-hatolt, aztán végül annyit elárult, hogy egy lány. Megkérdeztem a nevét. Húzódozva válaszolta: „Mary Hudson”. Megkérdeztem, hogy a filmnél, vagy ilyesféle helyen dolgozik-e. Azt mondta, nem, a lány a Wellesley egyetemre járt. Kis idő múlva, mint akinek hosszas gondolkodás után még eszébe jutott valami, hozzátette, hogy a Wellesley egyetem elsőrangú intézmény. Megkérdeztem, hogy mégis minek tartja a képet a buszban. Kicsit megrántotta a vállát, ami, úgy gondoltam, azt jelentette, hogy a képet többé-kevésbé úgy tukmálták rá.
A következő hetekben, akár erőszakkal, akár véletlenül maradt a nyakán a kép, nem tűnt el a buszból. Nem seperték ki a csokoládészeletek sztanioljával, sem a nyalókák elhajigált nyelével. Mi, komancsok pedig megszoktuk. Idővel éppolyan érdektelenül személytelenné vált, mint a sebességmérő.
De egy napon, útban a park felé, a Főnök megállt a busszal a járda mellett a Fifth Avenue-n, a Hatvanas utcák táján, jó fél mérfölddel túl baseballpályánkon. A hátsó üléseken kb. húsz sofőrjelölt követelte a magyarázatot, de a Főnök adós maradt vele. Ehelyett mesélő-pozitúrába vágta magát, és idő előtt belekezdett a Nevető Ember új folytatásába. De alighogy belefogott, valaki kopogott a busz ajtaján. A Főnök reflexei aznap harmadik sebességre voltak kapcsolva. Mintha puskából lőtték volna ki, felpattant az ülésről, felrántotta az ajtókilincset, és egy nercbundás lány mászott be a buszba.
Mellesleg, mondhatom egész életemben csak három olyan lányra emlékszem, aki első látásra mellbe vágott osztályon felüli szépségével. Egyikük egy fekete fürdőruhás vékony lány volt, aki egy narancssárga napernyővel bajlódott Jones Beachben, cirka 1936-ban. A másikat egy Karib-tengeri hajó fedélzetén láttam, éppen öngyújtóját vágta hozzá egy delfinhez. A harmadik a Főnök barátnője volt, Mary Hudson.
– Nagyon elkéstem? – kérdezte a Főnöktől, és rámosolygott. Akár azt is kérdezhette volna, vajon nagyon csúnya-e.
– Nem – mondta a Főnök. Kissé zordul ránézett az üléséhez közel terpeszkedő komancsokra, s intett a sornak, húzódjanak összébb. Mary Hudson leült közém és nem-tudom-milyen Edgar közé, akinek a nagybátyja egy alkoholcsempész legjobb barátja volt. Annyi helyet adtunk neki, amennyit csak akart. Aztán a busz furcsa, dilettáns vezetőre valló zökkenéssel elindult. A komancsok egytől egyig mély hallgatásba merültek.
Útban vissza szokásos parkolóhelyünk felé, Mary Hudson előrehajolt az ülésen, és lelkesen beszámolt a Főnöknek, hogy melyik vonatokról késett le, és melyikről nem. Douglastonban lakott, Long Islanden. A Főnök nagyon ideges volt. Neki magának egyetlen hang sem jött ki a száján, de még a lány beszédére is alig tudott figyelni. Emlékszem, a sebességváltó gombja a kezében maradt.
Amikor kiszálltunk a buszból, Mary Hudson minden további nélkül velünk tartott. Biztos vagyok benne, hogy mire a baseballpályára értünk, minden komancs arcán rajta ült az egyesek-nem-tudják-mikor-kell-lelépni tekintet. És mindennek tetejében, amikor egy másik komancs meg én feldobtunk egy pénzdarabot, hogy eldöntsük, melyik csapat kezdje a játékot, Mary Hudson sóvárogva kifejezte vágyát, hogy szeretne részt venni a játékban. Világosabban nem is tudtunk volna válaszolni neki. Ha addig csak bámészkodtunk erre a nőszemélyre, most valósággal felnyársaltuk tekintetünkkel. A lány meg válaszul ránk mosolygott. Ez icipicit zavaró volt. Ekkor közbelépett a Főnök, és elárulta korábban jól titkolt tehetetlenségét. Félrehúzta Mary Hudsont, a komancsok hallótávolságán kívül, és láthatólag komolyan, értelmesen magyarázott neki valamit. Végül Mary Hudson félbeszakította, és hangját tisztán hallották a komancsok is. „De igen – mondta –, igenis, én is játszani akarok.” A Főnök bólintott, és újra nekirugaszkodott. A pálya felé intett, amely nedves és göröngyös volt. Felemelt egy ütőt, és megmutatta, milyen súlyos. „Nem érdekel – mondta Mary Hudson tisztán hallhatóan –, megtettem ezt a hosszú utat New Yorkba, a fogorvoshoz meg minden, és játszani fogok!” A Főnök megint csak bólintott, de már feladta a harcot. Óvatosan átsétált a gumilemezhez, ahol a Hősök és a Harcosok, a két komancs csapat várakozott, és rám nézett. Én voltam a Harcosok kapitánya. Állandó középcsatárom nevét említette, aki betegen feküdt otthon, s azt ajánlotta, vegye át Mary Hudson az ő helyét. Én azt mondtam, nincs szükségem középcsatárra. A Főnök megkérdezte, hogy a francba gondolom azt, hogy nincs szükségem középcsatárra. Megdöbbentem. Első eset, hogy a Főnököt káromkodni hallottam. És mindennek a tetejében éreztem, hogy Mary Hudson rám mosolyog. Hogy zavaromat leplezzem, felkaptam egy követ, és hozzávágtam egy fához.
Elsőnek mi foglaltuk el a mezőnyt. Az első menetben a középmezőnyben nem volt tennivaló. Időnként hátrasandítottam helyemről, az alappontról. Mary Hudson minden alkalommal vidáman integetett felém. Baseballkesztyűt viselt, ragaszkodott hozzá, hogy maga válassza ki. Rémes látvány volt.
Mary Hudson ütött kilencediknek a Harcosok csapatában. Amikor közöltem vele ezt a rendelkezést, kis grimaszt vágott, és azt mondta: „No, akkor mindent bele!” És szó, ami szó, úgy látszott, meg is fogadtuk a szavát. Az első menetben ütnie kellett. Erre az alkalomra levetette nercbundáját meg a baseballkesztyűjét is, és sötétbarna dresszben lépett a gumilemezre. Amikor odaadtam neki az ütőt, megkérdezte, miért olyan nehéz. A Főnök is otthagyta bírói posztját az adogató háta mögött, és aggodalmasan előrejött. Mondta Mary Hudsonnak, hogy támassza az ütő végét a jobb vállára. „Megvan” – válaszolta. Aztán azt mondta a lánynak, ne szorítsa az ütőt túl erősen. „Nem szorítom” – mondta a lány. Aztán azt mondta neki, ne vegye le a szemét a labdáról. – „Úgy lesz – válaszolta a lány –, menj az útból.” Hatalmas lendülettel belevágott az első, felé adott labdába, és elütötte a bal oldali mezőnyjátékos feje fölött. Közönséges kettős ütésnek is jó lett volna, de Mary Hudson elért a harmadik pontig – méghozzá esés nélkül.
Amikor lassacskán magamhoz tértem csodálkozásomból, majd megdöbbenésemből, majd elragadtatásomból, odalestem a Főnök felé. Úgy látszott, mint aki inkább lebeg az adogató fölött, nem pedig mögötte áll. Tökéletesen boldog volt. Arrébb, a harmadik pontról, Mary Hudson integetett felém. Visszaintegettem. Nem tudtam volna visszatartani magam, még ha akartam volna se. Ütőkezelésétől eltekintve olyan lány volt, aki tudta, hogyan kell a harmadik pontról integetni valakinek.
A játék további részében minden alkalommal odaért az alapponthoz, ahányszor ütéshez jutott. Úgy látszott, valamiért utálja az első alappontot. Nem lehetett ott tartani. Legalább háromszor átiramodott a második ponthoz.
Mezőnyjátéka rosszabb már nem is lehetett, de addigra már annyi előnyt szereztünk, hogy ezt nem vettük nagyon komolyan. Azt hiszem, mindenképpen javult volna, ha csak kesztyű nélkül megy a repülő labdák után. De sehogy se akarta levetni. Azt mondta, hogy klassz így.
Aztán vagy egy hónapig hetenként többször is eljött baseballozni a komancsokkal (nyilván valahányszor kezelésre ment a fogorvoshoz). Néha idejében ott volt a busznál, máskor meg késett. Néha szinte lyukat beszélt a hasunkba a buszon, máskor csak ült, és szívta Herbert Tareyton cigarettáját (filteres cigaretta volt). Ha mellette ült az ember a buszon, érezte, hogy csodás parfümillat árad belőle.
Egy télies áprilisi napon, miután a Főnök szokás szerint háromkor felszedett bennünket a százkilencedik utca és az Amsterdam Avenue sarkán, a zsúfolt busszal keletre fordult a száztizedik utca felé, és ahogy szokott, lefelé döcögött a Fifth Avenue-n. De haja nedvesre volt kefélve, felöltőt viselt bőrkabátja helyett, s így joggal feltételezhettem, hogy Mary Hudson csatlakozására számít. Amikor elsuhantunk a bejárat mellett, már biztos voltam benne. A Főnök szokás szerint a Hatvanas utcák sarkán parkolt. Aztán, hogy megkönnyítse a komancsoknak a várakozás nehéz perceit, lovagló ülésbe vágta magát, és megeresztett egy új folytatást a Nevető Emberről. A legapróbb részletekig emlékszem erre a folytatásra, s röviden fel kell vázolnom.
A körülmények úgy hozták, hogy a Nevető Ember legjobb barátja, Fekete Szárny, az erdei farkas, fizikai és szellemi értelemben egyaránt Dufarge-ék csapdájába esett. Dufarge-ék – ismerve a Nevető Ember emelkedett felfogását a baráti hűségről – felajánlották neki Fekete Szárny szabadságát a sajátjáért cserébe. A Nevető Ember teljes jóhiszeműséggel elfogadta a feltételeket. (Géniusza gépezetének valamelyik jelentéktelenebb részén gyakran előfordultak ilyen rejtélyes kis rövidzárlatok.) A megállapodás szerint a Nevető Embernek éjfélkor kellett találkoznia Dufarge-ékkal a Párizst körülvevő rengeteg meghatározott pontján, ahol a hold fényénél majd szabadon eresztik Fekete Szárnyat. Dufarge-éknak azonban eszük ágában sem volt szabadon bocsátani Fekete Szárnyat, akitől rettegtek és irtóztak. A megbeszélt éjszakán Fekete Szárny helyett egy másik erdei farkast kötöttek pórázra, de előbb a bal hátsó lábát fehérre festették, hogy Fekete Szárnyéra hasonlítson.
Két dologgal azonban nem számoltak: a Nevető Ember érzelmességével, és azzal, hogy tud az erdei farkasok nyelvén. Hagyta, hogy Dufarge leánya szögesdróttal egy fához kötözze, de közben valami azt súgta neki, hogy szép, dallamos hangját megeresztve néhány búcsúszót intézzen ahhoz, akit öreg barátjának gondol. A hasonmásra, aki pár lábnyival arrébb a holdfényes erdőben állt, nagy hatást tett az ismeretlen nyelvtudása, s egy darabig udvariasan hallgatta a búcsú perceiben adott személyes és szakmai jellegű tanácsokat. A vége felé azonban már elfogyott a türelme, egy lábáról a másikra állt. Hirtelen, elég udvariatlanul félbeszakította a Nevető Embert, közölve, hogy ő először is nem Sötét Szárny, Fekete Szárny, Szürke Láb vagy micsoda a neve, hanem Armand, másodszor pedig soha életében nem volt Kínában, s esze ágában sincs odamenni.
A Nevető Ember joggal dühbe gurult, nyelvével letolta álarcát, és csupasz arcával szembenézett Dufarge-ékkal a holdfényben. Dufarge kisasszonyt azon nyomban kilelte a hideg. Apja szerencsésebb volt. Véletlenül épp akkor jött rá egy köhögési roham, s így elmulasztotta a gyilkos hatású lelepleződés pillanatát. Amikor elmúlt a köhögőroham, s meglátta leányát hanyatt fekve a holdfényben a földön, rögtön tudja, honnan fúj a szél. Szemét tenyerével eltakarta, s automata pisztolyának teljes tölténytárát kilőtte abba az irányba, ahonnan a Nevető Ember súlyos, sziszegő lélegzetét hallotta.
Itt véget ért a folytatás.
A Főnök elővette órazsebéből egydolláros Ingersollját, megnézte, aztán megfordult a székén, és begyújtotta a motort. Én is megnéztem az órámat. Majdnem fél öt volt. Amint a busz elindult, megkérdeztem a Főnököt, nem várja-e meg Mary Hudsont. Nem válaszolt, s mielőtt még megismételhettem volna a kérdést, hátrahajtotta fejét, és így szólt mindnyájunkhoz: „Legyünk csendben egy kicsit ebben az átok buszban!” Ennek a parancsnak aztán igazán nem volt semmi értelme, hogy mást ne mondjak. A buszban már jó ideje teljes volt a csönd. A társaság esze nagyrészt a Nevető Embernél járt, akit így behúztak a csőbe. Azon rég túl voltunk, hogy aggódjunk érte – ehhez túlságosan is bíztunk benne –, de még nem tudtuk megszokni, hogy nyugodtan tudomásul vegyük legveszélyesebb pillanatait.
Aznap délután meccsünk harmadik vagy negyedik menetében pillantottam meg Mary Hudsont az alappontról. Úgy százyardnyira, balra ült egy padon, beszorulva két gyerekkocsit őrző dada közé. Nercbundában volt, cigarettázott, és úgy látszott, hogy játékunk irányába bámul. Izgalomba jöttem a felfedezéstől, és üvöltve tájékoztattam a Főnököt is, aki az adogató háta mögött állt. Hozzám sietett, majdnem futott, de azért nem egészen. „Hol?” – kérdezte. Megint arra böktem. Egy pillanatig csak bámult a megjelölt irányba, aztán azt mondta, azonnal visszajön, és lement a pályáról. Lassan ment, kigombolta a kabátját, és kezét nadrágzsebébe dugta. Leültem az alappontnál, és figyeltem. Mire a Főnök odaért Mary Hudsonhoz, kabátja megint be volt gombolva, és a kezét is lógatta.
Vagy öt percig ott állt a lány mellett, látszott, hogy beszél hozzá. Aztán Mary Hudson felállt, és kettesben a baseballpálya felé ballagtak. Útközben nem beszéltek, nem is néztek egymásra. Amikor odaértek, a Főnök elfoglalta helyét az adogató mögött. Odakiáltottam: „Ő nem játszik?” Azt válaszolta, hogy pofa be. Befogtam és Mary Hudsont figyeltem. Lassan lépkedett a gumilemez mögé, kezét a nercbunda zsebébe süllyesztve, s végül leült a harmadik ponton túl egy félretolt padra, ahol a játékosok szoktak ülni. Megint rágyújtott, és keresztbe tette a lábát.
Amikor a Harcosokra került az ütés sora, odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem akar-e balösszekötő lenni. Megrázta a fejét. Megkérdeztem, tán megfázott. Megint megrázta a fejét. Mondtam neki, hogy a balmezőnyön nincs játékosom. Mondtam neki, hogy ugyanaz a kölyök játszik középcsatárt és balösszekötőt egy személyben. Erre a kijelentésemre már semmiféle választ nem kaptam. Baseballkesztyűmet feldobtam a levegőbe, és megpróbáltam belefejelni, de beleesett egy sártócsába. Megtöröltem a nadrágomba, és megkérdeztem Mary Hudsont, nem lenne-e kedve egyszer nálunk ebédelni. Mondtam neki, hogy a Főnök gyakran feljár. „Hagyjál – mondta. – Nagyon kérlek, hagyjál.” Rámeredtem, aztán arrébb ténferegtem a Harcosok padja felé, közben kivettem zsebemből egy mandarint, és fel-feldobtam a levegőbe. Félúton a harmadik pont oldalvonalánál megfordultam, és elindultam visszafelé, közben Mary Hudsont néztem, és szorongattam a mandarint. Fogalmam sem volt, mi történt a Főnök és Mary Hudson között (még most se tudom, legfeljebb nagyon halványan, ösztönösen sejtem), mégis halálbiztos voltam benne, hogy Mary Hudson örökre kiesett a komancsok sorából. Valami olyasféle teljes bizonyosság volt e, noha független a tények összességétől, ami visszafelé ballagásomat még a szokásosnál is kockázatosabbá tette, s egyenesen nekimentem egy gyerekkocsinak.
A következő játszma után már olyan sötét lett, hogy nem játszhattunk tovább. Lefújtuk a játékot, és elkezdtük összeszedni a felszerelést. Amikor még utoljára jól láthattam Mary Hudsont, nem járt messze a harmadik alaptól, és sírt. A Főnök megfogta a nercbunda ujját, a lány azonban kiszakította magát a kezéből. Lerohant a pályáról, a kis aszfaltozott útra, s futott-futott, amíg egészen eltűnt a szemem elől. A Főnök nem ment utána. Csak állt, és nézte, hogy tűnik el. Aztán megfordult, és odaballagott az alapponthoz, felvette a két ütőt – mindig hagytuk, hogy az ütőket ő vigye. Odamentem, és megkérdeztem, hogy összeveszett-e Mary Hudsonnal. Azt válaszolta, hogy törődjek a magam dolgával.
Mint ahogy máskor is, mi komancsok, a parkolóbuszig az utolsó néhány száz lábnyi utat futva tettük meg, ordítottunk, lökdösődtünk, cselgáncsfogásokat próbáltunk ki egymáson, de mindnyájunkat az pezsdített fel, hogy tudtuk, megint a Nevető Ember következik. A Fifth Avenue-n átrohanva valamelyikünk elejtette ócska, vagy tartalék szvetterét, én belebotlottam, és eltenyereltem. Folytattam a rohamot a busz felé, de mire odaértem, a legjobb helyeket már elfoglalták, s a busz közepe táján kellett leülnöm. Bosszúsan, amiért így alakultak a dolgok, könyökömmel oldalba vágtam a jobbomon ülő fiút, aztán hátrafordultam, és a Főnököt figyeltem, amint átjött a Fifth Avenue-n. Még nem volt sötét, de már leszállt a fél hat körüli szürkület. A Főnökfeltűrt gallérral, az ütőket bal hóna alá szorítva, az utcára koncentrálva figyelmét haladt át az úttesten. Fekete haja, amelyet délután szép nedvesen hátrafésült, most száraz volt, és lobogott a szélben. Emlékszem, arra gondoltam, jó lenne, ha kesztyűt viselne a Főnök.
A busz, mint mindig, csöndes volt, amikor a Főnök bemászott, legalábbis viszonylag csöndes, mint amikor a színház nézőterén kialusznak a fények. A beszélgetések sietős suttogással elhalkultak vagy teljesen megszakadtak. A Főnök első szava mégis ez volt: „No, vagy lesz csönd, vagy nem mesélek!” Egy pillanat alatt teljes csönd borult a buszra, s a Főnök mi mást tehetett volna, elfoglalta mesélő pozitúráját. Aztán elővette zsebkendőjét, és módszeresen kifújta az orrát, mindkét orrlyukát külön. Türelemmel, sőt bizonyos mértékig a néző kíváncsiságával figyeltük. Amint végzett zsebkendőjével, gondosan négyrét hajtotta, és visszatette a zsebébe. Aztán elmondta a Nevető Ember újabb folytatását. Elejétől végig nem tartott tovább öt percnél.
Dufarge-ék golyói közül négy találta el a Nevető Embert, kettő a szívébe fúródott. Amikor Dufarge, aki még mindig eltakarta szemét, hogy ne lássa a Nevető Ember arcát, meghallotta a furcsa, fájdalmas lélegzést célpontja irányából, odavolt az örömtől. Gonosz szíve vadul vert, odarohant eszméletlen leányához és magához térítette.  Mindketten magukon kívül voltak a boldogságtól, a gyávák merészségével most már rá mertek nézni a Nevető Emberre. Feje lehajtva, mintha halott lenne, álla véres mellén nyugodott. Apa és leánya lassan, mohón közeledett, hogy szemügyre vegye áldozatát. De micsoda meglepetés várta őket! A Nevető Ember távolról sem halt meg, sőt éppen azzal foglalatoskodott, hogy valami titkos módon összehúzza gyomorizmait. Amint Dufarge-ék a közelébe értek, hirtelen felkapta fejét, szörnyű nevetést hallatott, s mint egy ínyenc, akinek megfeküdte a gyomrát, szépen kihányta mind a négy golyót. Ennek a teljesítménynek olyan hatása volt Dufarge-ékra, hogy szívük a szó szoros értelmében megszakadt, és holtan rogytak a Nevető Ember lába elé. (Ha a folytatás mindenképpen rövidnek volt szánva, itt végződhetett volna; a komancsok meg tudták volna magyarázni maguknak Dufarge-ék hirtelen halálát. De nem ért véget.) A Nevető Ember napokig állt ott szögesdróttal a fához kötözve, míg lábai előtt Dufarge-ék oszlásnak indultak. Mivel erősen vérzett, és nem juthatott hozzá sasvér-adagjához, olyan közel járt a halálhoz, mint még soha. Egy nap aztán, rekedt, de ékesszóló hangon segítségért fordult az erdő vadjaihoz. Felszólította őket, kerítsék elő Ombát, a szeretetre méltó törpét. És megtették. De hosszú az út Párizstól a kínai határig és vissza, és mire Omba gyógyszeres ládikájával és egy adag friss sasvérrel a helyszínre érkezett, a Nevető Ember eszméletlen volt. Omba első irgalmas cselekedete az volt, hogy visszarakta gazdája álarcát, amit Dufarge kisasszony férgektől nyüzsgő felsőtestére fújt a szél. Tiszteletteljesen rárakta a szörnyű arcvonásokra, aztán hozzálátott a sebek bekötözéséhez.
Amikor a Nevető Ember végre kinyitotta apró szemét, Omba mohón odatartotta a sasvérrel teli üvegcsét az álarchoz. De a Nevető Ember nem ivott belőle, hanem gyönge hangon szeretett barátja, Fekete Szárny nevét sóhajtotta. Omba lehajtotta kissé torz fejét, és közölte urával, hogy Dufarge-ék megölték Fekete Szárnyat. A Nevető Emberből a végső bánat különös, szívszaggató zihálása tört ki. Bágyadtan a sasvért tartalmazó üvegcse után nyúlt, és összeroppantotta markában. Az a kevés vér, ami még volt a testében, vékony érben szivárgott le csuklóján. Megparancsolta Ombának, forduljon el, s Omba zokogva engedelmeskedett. A Nevető Ember utolsó cselekedete az volt, hogy mielőtt még lehajtotta volna arcát a vérrel áztatott földre, levette álarcát.
Itt persze vége szakadt a történetnek. (S többé nem is kelt életre.) A Főnök begyújtotta a motort. A másik üléssoron, szemközt velem, Billy Walsh, a legifjabb komancs, könnyekben tört ki. Senki se mondta, hogy fogja be a száját. Nekem, emlékszem, remegett a térdem.
Amikor pár perc múlva kiszálltam a Főnök buszából, elsőnek egy darab piros selyempapírra esett pillantásom, amit a szél neki-nekicsapott egy lámpaoszlop aljának. Mintha valakinek a pipacsszirom álarca lett volna. Mire hazaértem, hideglelősen vacogott a fogam, s azonnal ágyba parancsoltak.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.terebess.hu

minimap