This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Salinger, J. D.: Seymour: An Introduction

Portre of Salinger, J. D.

Seymour: An Introduction (English)

The actors by their presence always convince me, to my horror, that most of what I've written about them until now is false. It is false because I write about them with steadfast love (even now, while I write it down, this, too, becomes false) but varying ability, and this varying ability does not hit off the real actors loudly and correctly but loses itself dully in this love that will never be satisfied with the ability and therefore thinks it is protecting the actors by preventing this ability from exercising itself.
It is (to describe it figuratively) as if an author were to make a slip of the pen, and as if this clerical error became conscious of being such. Perhaps this was no error but in a far higher sense was an essential part of the whole exposition. It is, then, as if this clerical error were to revolt against the author, out of hatred for Iron, were to forbid him to correct it, and were to say, 'No, I will not be erased, I will stand as a witness against thee, that thou art a very poor writer.'
At times, frankly, I find it pretty slim pickings, but at the age of forty I look on my old fair-weather friend the general reader as my last deeply contemporary confidant, and I was rather strenuously requested, long before I was out of my teens, by at once the most exciting and the least fundamentally bumptious public craftsman I've ever personally known, to try to keep a steady and sober regard for the amenities of such a relationship, be it ever so peculiar or terrible; in my case, he saw it coming on from the first. The question is, how can a writer observe the amenities if he has no idea what his general reader is like? The reverse is common enough, most certainly, but just when is the author of a story ever asked what he thinks the reader is like? Very luckily, to push on and make my point here - and I don't think it's the kind of point that will survive an interminable buildup - I found out a good many years back practically all I need to know about my general reader; that is to say, you, I'm afraid. You'll deny it up and down, I fear, but I'm really in no position to take your word for it. You're a great bird-lover. Much like a man in a short story called 'Skule Skerry', by John Buchan, which Arnold L. Sugarman, Jr, once pressed me to read during a very poorly supervised study-hall period, you're someone who took up birds in the first place because they fired your imagination; they fascinated you because 'they seemed of all created beings the nearest to pure spirit- those little creatures with a normal temperature of 125°'. Probably just like this John Buchan man, you thought many thrilling related thoughts; you reminded yourself, I don't doubt, that: 'The gold crest, with a stomach no bigger than a bean, flies across the North Sea! The curlew sandpiper, which breeds so far north that only about three people have ever seen its nest, goes to Tasmania for its holidays!' It would be too much of a good thing to hope, of course, that my very own general reader should turn out to be one of the three people who have actually seen the curlew sandpiper's nest, but I feel, at least, that I know him - you - quite well enough to guess what kind of well-meant gesture might be welcomed from me right now. In this entre-nous spirit, then, old confidant, before we join the others, the grounded everywhere, including, I'm sure, the middle-aged hot-rodders who insist on zooming us to the moon, the Dharma Bums, the makers of cigarette filters for thinking men, the Beat and the Sloppy and the Petulant, the chosen cultists, all the lofty experts who know so well what we should or shouldn't do with our poor little sex organs, all the bearded, proud, unlettered young men and unskilled guitarists and Zenkillers and incorporated aesthetic Teddy boys who look down their thoroughly unenlightened noses at this splendid planet where (please don't shut me up) Kilroy, Christ, and Shakespeare all stopped - before we join these others, I privately say to you, old friend (unto you, really, I'm afraid), please accept from me this unpretentious bouquet of very early-blooming parentheses: ( ( ( ( ) ) ) ). I suppose, most unflorally, I truly mean them to be taken, first off, as bowlegged - buckle-legged - omens of my state of mind and body at this writing. Professionally speaking, which is the only way I've ever really enjoyed speaking up (and, just to ingratiate myself still less, I speak nine languages, incessantly, four of them stone-dead) - professionally speaking, I repeat I'm all ecstatically happy man. I've never been before. Oh, once, perhaps, when I was fourteen and wrote a story in which all the characters had Heidelberg dueling scars - the hero, the villain, the heroine, her old nanny, all the horses and dogs. I was reasonably happy then, you might say, but not ecstatically, not like this. To the point: I happen to know, possibly none better, that an ecstatically happy writing person is often a totally draining type to have around. Of course, the poets in this state are by far the most 'difficult', but even the prose writer similarly seized hasn't any real choice of behavior in decent company; divine or not, a seizure's a seizure. And while I think an ecstatically happy prose writer can do many good things on the printed page - the best things, I'm frankly hoping - it's also true, and infinitely more self-evident, I suspect, that he can't be moderate or temperate or brief; he loses very nearly all his short paragraphs. He can't be detached - or only very rarely and suspiciously, on down-waves. In the wake of anything as large and consuming as happiness, lie necessarily forfeits the much smaller but, for a writer, always rather exquisite pleasure of appearing on the page serenely sitting on a fence. Worst of all, I think, lie's no longer in a position to look after the reader's most immediate want; namely, to see the author get the hell on with his story. Hence, in part, that ominous offering of parentheses a few sentences back. I'm aware that a good many perfectly intelligent people can't stand parenthetical comments while a story's purportedly being told. (We're advised of these things by mail - mostly, granted, by thesis preparers with very natural, oaty urges to write us under the table in their off-campus time. But we read, and usually we believe; good, bad, or indifferent, any string of English words holds our attention as if it came from Prospero himself.) I'm here to advise that not only will my asides run rampant from this point on (I'm not sure, in fact, that there won't be a footnote or two) but I fully intend, from time to time, to jump tip personally on the reader's back when I see something off the beaten plot line that looks exciting or interesting and worth steering toward. Speed, here, God save my American hide, means nothing whatever to me. There are, however, readers who seriously require only the most restrained, most classical, and possibly deftest method of having their attention drawn, and I suggest - as honestly as a writer can suggest this sort of thing - that they leave now, while, I can imagine, the leaving's good and easy. I'll probably continue to point out available exits as we move along, but I'm not sure I'll pretend to put my heart into it again.
I'd like to start out with some rather unstinting words about those two opening quotations. 'The actors by their presence ...'is from Kafka. The second one- 'It is (to describe it figuratively) as if an author were to make a slip of the pen . . .' - is from Kierkegaard (and it's all I can do to keep from unattractively rubbing my hands together at the thought that this particular Kierkegaard passage may catch a few Existentialists and somewhat overpublished French mandarins with their - well, by some little surprise).* I don't really deeply feel that anyone
* This modest aspersion is thoroughly reprehensible, but the fact that the great Kierkegaard was never a Kicrkegaardian, let alone an Existentialist, cheers one bush-league intellectual's heart no end, never fails to reaffirm his faith in a cosmic poetic justice, if not a cosmic Santa Claus.
needs an airtight reason for quoting from the works of writers he loves, but it's always nice, I'll grant you, if lie has one. In this case, it seems to me that those two passages, especially in contiguity, are wonderfully representative of the best, in a sense, not only of Kafka and Kierkegaard but of all the four dead men, the four variously notorious Sick Men or underadjusted bachelors (probably only van Gogh, of the four, will be excused from making a guest appearance in these pages), whom I most often run to - occasionally in real distress - when I want any perfectly credible information about modern artistic processes. By and large, I've reproduced the two passages to try to suggest very plainly how I think I stand in regard to the overall mass of data I hope to assemble here - a thing that in some quarters, I don't a bit mind saying, an author can't be too explicit about, or any too early. In part, though, it would be rewarding for me to think, to dream, that those two short quotations may quite conceivably serve as a sort of spot convenience to the comparatively new breed of literary critics - the many workers (soldiers, I suppose you could say) who put in long hours, often with waning hopes of distinction, in our busy neo-Freudian Arts and Letters clinics. Especially, perhaps, those still very young students and greener clinicians, themselves implicitly bursting with good mental health, themselves (undeniably, I think) free of any inherent morbid attrait to beauty, who one day intend to specialize in aesthetic pathology. (Admittedly, this is a subject I've felt flinty about since I was eleven years old and watched the artist and Sick Man I've loved most in this world, then still in knee pants, being examined by a reputable group of professional Freudians for six hours and forty-five minutes. In my not altogether reliable opinion, they stopped just short of taking a brain smear from him, and I've had an idea for years that only the latish hour - 2 a.m. - dissuaded them from doing exactly that. Flinty, then, I do indeed mean to sound here. Churlish, no. I can perceive, though, that it's a very thin line, or plank, but I'd like to try to walk it for a minute more; ready or not, I've waited a good many years to collect these sentiments and get them off.) A great variety of rumors, of course, run high and wide about the extraordinarily, the sensationally creative artist - and I'm alluding exclusively, here, to painters and poets and full Dichter. One of these rumors - and by far, to me, the most exhilarating of the lot - is that he has never, even in the pre-psychoanalytical dark ages, deeply venerated his professional critics, and has, in fact, usually lumped them, in his generally unsound views of society, with the echt publishers and art dealers and the other, perhaps enviably prosperous camp followers of the arts, who, lie's just scarcely said to concede, would prefer different, possibly cleaner work if they could get it. But what, at least in modern times, I think one most recurrently hears about the curiously-productive-though-ailing poet or painter is that he is invariably a kind of super-size but unmistakably 'classical' neurotic, an aberrant who only occasionally, and never deeply, wishes to surrender his aberration; or, in English, a Sick Man who not at all seldom, though lie's reported to childishly deny it, gives out terrible cries of pain, as if he would wholeheartedly let go both his art and his soul to experience what passes in other people for wellness, and yet (the rumor continues) when his unsalutary-looking little room is broken into and someone - not infrequently, at that, someone who actually loves him - passionately asks him where the pain is, he either declines or seems unable to discuss it at any constructive clinical length, and in the morning, when even great poets and painters presumably feel a bit more chipper than usual, he looks more perversely determined than ever to see his sickness run its course, as though by the light of another, presumably working day he had remembered that all men, the healthy ones included, eventually die, and usually with a certain amount of bad grace, but that he, lucky man, is at least being done in by the most stimulating companion, disease or no, he has ever known. On the whole, treacherous as it may sound, coming from me, with just such a dead artist in the immediate family as I've been alluding to throughout this nearpolemic, I don't see how one can rationally deduce that this last general rumor (and mouthful) isn't based on a fairish amount of substantial fact. While my distinguished relative lived, I watched hint - almost literally, I sometimes think - like a hawk. By every logical definition, he was an unhealthy specimen, he did on his worst nights and late afternoons give out not only cries of pain but cries for help, and when nominal help arrived, he did decline to say in perfectly intelligible language where it hurt. Even so, I do openly cavil with the declared experts in these matters - the scholars, the biographers, and especially the current ruling intellectual aristocracy educated in one or another of the big public psychoanalytical schools - and I cavil with them most acrimoniously over this: they don't listen properly to cries of pain when they come. They can't, of course. They're a peerage of tin cars. With such faulty equipment, with those cars, how can anyone possibly trace the pain, by sound and quality alone, back to its source? With such wretched hearing equipment, the best, I think, that can be detected, and perhaps verified, is a few stray, thin overtones - hardly even counterpoint-coming from a troubled childhood or a disordered libido. But where does by far the bulk, the whole ambulance load, of pain really come from? Where must it come from? Isn't the true poet or painter a seer? Isn't he, actually, the only seer we have on earth? Most apparently not the scientist, most emphatically not the psychiatrist. (Surely the one and only great poet the psychoanalysts have had was Freud himself; he had a little car trouble of his own, no doubt, but who in his right mind could deny that an epic poet was at work?) Forgive me; I'm nearly finished with this. In a seer, what part of the human anatomy would necessarily be required to take the most abuse? The eyes, certainly. Please, dear general reader, as a last indulgence (if you're still here), re-read those two short passages from Kafka and Kierkegaard I started out with. Isn't it clear? Don't those cries come straight from the eyes? However contradictory the coroner's report - whether he pronounces Consumption or Loneliness or Suicide to be the cause of death - isn't it plain how the true artist-seer actually dies? I say (and everything that follows in these pages all too possibly stands or falls on my being at least nearly right) - I say that the true artist-seer, the heavenly fool who can and does produce beauty, is mainly dazzled to death by his own scruples, the blinding shapes and colors of his own scared human conscience.
My credo is stated. I sit back. I sigh - happily, I'm afraid. I light a Murad, and go on, I hope to God, to other things.

Something, now - and briskly, if I can - about that subtitle, 'An Introduction', up near the top of the marquee. My central character here, at least in those lucid intervals when I can prevail upon myself to sit down and be reasonably quiet, will be my late, eldest brother, Seymour Glass, who (and I think I'd prefer to say this in one obituary-like sentence), in 1948, at the age of thirty-one, while vacationing down in Florida with his wife, committed suicide. He was a great many things to a great many people while he lived, and virtually all things to his brothers and sisters in our somewhat outsized family. Surely lie was all real things to us: our blue-striped unicorn, our doublelensed burning glass, our consultant genius, our portable conscience, our supercargo, and our one full poet, and, inevitably, I think, since not only was reticence never his strongest suit but he spent nearly seven years of his childhood as star turn on a children's coast-to-coast radio quiz program, so there wasn't much that didn't eventually get aired, one way or another - inevitably, I think, he was also our rather notorious 'mystic' and 'unbalanced type'. And since I'm obviously going whole hog right here at the outset, I'll further enunciate - if one can enunciate and shout at the same time - that, with or without a suicide plot in his head, he was the only person I've ever habitually consorted with, banged around with, who more frequently than not tallied with the classical conception, as I saw it, of a mukta, a ringding enlightened man, a God-knower. At any rate, his character lends itself to no legitimate sort of narrative compactness that I know of, and I can't conceive of anyone, least of all myself, trying to write him off in one shot or in one fairly simple series of sittings, whether arranged by the month or the year. I come to the point: My original plans for this general space were to write a short story about Seymour and to call it 'SEYMOUR ONE', with the big 'ONE' serving as a built-in convenience to me, Buddy Glass, even more than to the reader - a helpful, flashy reminder that other stories (a Seymour Two, Three, and possibly Four) would logically have to follow. Those plans no longer exist. Or, if they do - and I suspect that this is much more likely how things stand - they've gone underground, with an understanding, perhaps, that I'll rap three times when I'm ready. But on this occasion I'm anything but a short-story writer where my brother is concerned. What I am, I think, is a thesaurus of undetached prefatory remarks about him. I believe I essentially remain what I've almost always been - a narrator, but one with extremely pressing personal needs. I want to introduce, I want to describe, I want to distribute mementos, amulets, I want to break out my wallet and pass around snapshots, I want to follow my nose. In this mood, I don't dare go anywhere near the short-story form it eats up fat little undetached writers like me whole.
But I have many, many unfelicitous-sounding things to tell you. For instance, I'm saying, cataloguing, so much so early about my brother. I feel. you must have noticed. You may also have noticed - I know it hasn't entirely escaped my attention - that everything I've so far said about Seymour (and about his blood type in general, as it were) has been graphically panegyric. It gives me pause, all right. Granted that I haven't cone to bury but to exhume and, most likely, to praise, I nonetheless suspect that the honor of cool, dispassionate narrators everywhere is remotely at stake here. Had Seymour no grievous faults, no vices, no meannesses, that can be listed, at least in a hurry? What was he, anyway? A saint?
Thankfully, it isn't my responsibility to answer that one. (Oh, lucky day!) Let me change the subject and say, without hesitation, he had a Heinzlike variety of personal characteristics that threatened, at different chronological intervals of sensitivity or thin-skinnedness, to drive every minor in the family to the bottle. In the first place, there is very evidently one rather terrible hallmark common to all persons who look for God, and apparently with enormous success, in the queerest imaginable places - e.g. in radio announcers, in newspapers, in taxicabs with crooked meters, literally everywhere. (My brother, for the record, had a distracting habit, most of his adult life, of investigating loaded ashtrays with his index finger, clearing all the cigarette ends to the sides - smiling from ear to ear as he did it - as if he expected to see Christ himself curled up cherubically in the middle, and he never looked disappointed.) The hallmark, then, of the advanced religious, nonsectarian or any other (and I graciously include in the definition of an 'advanced religious', odious though the phrase is, all Christians on the great Vivekananda's terms; i.e. 'See Christ, then you are a Christian; all else is talk') - the hallmark most commonly identifying this person is that he very frequently behaves like a fool, even an imbecile. It's a trial to a family that has a real grandee in it if he can't always be relied on to behave like one. I'm now about to quit cataloguing, but I can't do so quite at this point without citing what I think was his most trying personal characteristic. It had to do with his speech habits - or, rather, the anomalous range of his speech habits. Vocally, he was either as brief as a gatekeeper at a Trappist monastery - sometimes for days, weeks at a stretch - or he was a non-stop talker. When he was wound up (and, to state the matter exactly, almost everybody was forever winding him up, and then, of course, quickly sitting in close, the better to pick his brains) - when he was wound up, it was nothing for him to talk for hours at a time, occasionally with no redeeming awareness whatever that one or two or ten other people were in the room. He was an inspired non-stop talker, I'm firmly suggesting, but, to put it very mildly, even the most sublimely accomplished non-stop talker can't consistently please. And I say that, I should add, less from any repellent splendid impulse to play 'fair' with my invisible reader than - much worse, I suppose - because I believe that this particular non-stop talker can take almost any amount of knocking. Certainly from me, at any rate. I'm in the unique position of being able to call my brother, straight out, a non-stop talker - which is a pretty vile thing to call somebody, I think - and yet at the same time to sit back, rather, I'm afraid, like a type with both sleeves full of aces, and effortlessly remember a whole legion of mitigating factors (and 'mitigating' is hardly the word for it). I can condense them all into one: By the time Seymour was in mid-adolescence - sixteen, seventeen - he not only had learned to control his native vernacular, his many, many less than elite New York speech mannerisms, but had by then already cone into his own true, bull's-eye, poet's vocabulary. His non-stop talks, his monologues, his nearharangues then came as close to pleasing from start to finish - for a good many of as, anyway -as, say, the bulk of Beethoven's output after lie ceased being encumbered with a sense of hearing, and maybe I'm thinking especially, though it seems a trifle picky, of the B-flat-major and C-sharp-minor quartets. Still, we were a family of seven children, originally. And, as it happened, none of us was in the least tongue-tied. It's an exceedingly weighty matter when six naturally profuse verbalizers and expounders have an undefeatable champion talker hi the house. True, he never sought the title. And he passionately yearned to see one or another of us outpoint or simply outlast him in a conversation or an argument. A small matter which, of course, though he himself never saw it - he had his blank spots, like everybody else - bothered some of us all the more. The fact remains that the title was always his, and though I think lie would have given almost anything on earth to retire it - this is the weightiest matter of all, surely, and I'm not going to be able to explore it deeply for another few years - he never did find a completely graceful way of doing it.
At this point, it doesn't seem to me merely chummy to mention that I've written about my brother before. For that matter, with a little good-humored cajoling I might conceivably admit that there's seldom been a time when I haven't written about him, and if, presumably at gunpoint, I had to sit down tomorrow and write a story about a dinosaur, I don't doubt that I'd inadvertently give the big chap one or two small mannerisms reminiscent of Seymour - a singularly endearing way of biting off the top of a hemlock, say, or of wagging his thirty-foot tail. Some people - not close friends - have asked me whether a lot of Seymour didn't go into the young leading character of the one novel I've published. Actually, most of these people haven't asked me; they've told me. To protest this at all, I've found, makes me break out iii hives, but I will say that no one who knew my brother has asked me or told me anything of the kind - for which I'm grateful, and, in a way, more than a bit impressed, since a good marry of my main characters speak Manhattanese fluently and idiomatically, have a rather common flair for rushing in where most damned fools fear to tread, and are, by and large, pursued by an Entity that I'd much prefer to identify, very roughly, as the Old Man of the Mountain. But what I can and should state is that I've written and published two short stories that were supposed to be directly about Seymour. The more recent of the two, published in 1955, was a highly inclusive recount of his wedding day in 1942. The details were served up with a fullness possibly just short of presenting the reader with a sherbet mold of each and every wedding guest's footprint to take home as a souvenir, but Seymour himself - the main course - didn't actually put in a physical appearance anywhere. On the other hand, in the earlier, much shorter story I did, back in the late forties, lie not only appeared in the flesh but walked, talked, went for a dip in the ocean, and fired a bullet through his brain in the last paragraph. However, several members of my immediate, if somewhat far-flung, family, who regularly pick over my published prose for small technical errors, have gently pointed out to me (much too damned gently, since they usually cone down on me like grammarians) that the young man, the 'Seymour', who did the walking and talking in that early story, not to mention the shooting, was not Seymour at all but, oddly, someone with a striking resemblance to - alley oop, I'm afraid - myself. Which is true, I think, or true enough to make inc feel a craftsman's ping of reproof. And while there's no good excuse for that kind of faux pas, I can't forbear to mention that that particular story was written just a couple of months after Seymour's death, and not too very long after I myself, like both the ' Seymour' in the story and the Seymour in Real Life, had returned from the European Theater of Operations. I was using a very poorly rehabilitated, not to say unbalanced, German typewriter at the tine.

Oh, this happiness is strong stuff. It's marvellously liberating. 1'rn free, I feel, to tell you exactly what you must be longing to hear now. That is, if, as I know you do, you love best in this world those little beings of pure spirit with a normal temperature of 125°, then it naturally follows that the creature you love next best is the person - the God-lover or God-hater (almost never, apparently, anything in between), the saint or profligate, moralist or complete immoralist - who can write a poem that is a poem. Among human beings, he's the curlew sandpiper, and I hasten to tell you what little I presume to know about his flights, his heat, his incredible heart.
Since early in 1948, I've been sitting - my family thinks literally - on a loose-leaf notebook inhabited by a hundred and eighty-four short poems that my brother wrote during the last three years of his life, both in and out of the Army, but mostly in, well in. I intend very soon now - it's just a matter of days or weeks, I tell myself - to stand aside from about a hundred and fifty of the poems and let the first willing publisher who owns a pressed morning suit and a fairly clean pair of gray gloves bear them away, right off to his shady presses, where they'll very likely be constrained in a two-tone dust jacket, complete with a back flap featuring a few curiously damning remarks of endorsement, as solicited and acquired from those 'name' poets and writers who have no compunction about commenting in public on their fellow-artists' works (customarily reserving their more deeply quarter-hearted commendations for their friends, suspected inferiors, foreigners, fly-by-night oddities, and toilers in another field), then on to the Sunday literary sections, where, if there's room, if the critique of the big, new, definitive biography of Grover Cleveland doesn't run too long, they'll be tersely introduced to the poetry-loving public by one of the little band of regulars, moderate-salaried pedants, and income-supplementers who can be trusted to review new books of poetry not necessarily either wisely or passionately but tersely. (I don't think I'll strike quite this sour note again. But if I do, I'll try to be equally transparent about it.) Now, considering that I've been sitting on the poems for over ten years, it might be well - refreshingly normal or un-perverse, at least - if I gave what I think are the two main reasons I've elected to get up, rise, from them. And I'd prefer to pack both reasons into the same paragraph, duffel bag-style, partly because I'd like them to stick close to each other, partly because I have a perhaps impetuous notion that I won't be needing them again on the voyage.
First, there is the matter of family pressure. It's doubtless a very common thing, if not much more common than I'd care to hear about, but I have four living, lettered, rather incontinently articulate younger brothers and sisters, of part Jewish, part-Irish, and conceivably part-Minotaur extraction - two boys, one, Waker, an ex-roving Carthusian monk-reporter, now impounded, and the other, Zooey, a no less vigorously called and chosen nonsectarian actor, aged, respectively, thirty-six and twenty-nine; and two girls, one a budding young actress, Franny, and the other, Boo Boo, a bouncy, solvent Westchester matron, aged, respectively, twenty-five and thirty-eight. Off and on since 1949, from seminary and boarding school, from the obstetrical floor of Woman's Hospital and the exchange-students' writing room below the waterline on the Queen Elizabeth, between, as it were, exams and dress rehearsals and matins and two-o'clock feedings, all four of these dignitaries have been laying down, through the mail, a series of unspecified but discernibly black ultimatums of what will happen to me unless I do something, soon, about Seymour's Poems. It should be noted, perhaps immediately, that besides being a writing man, I'm a part-time English Department member at a girls' college in upper New York, not far from the Canadian border. I live alone (but catless, I'd like everybody to know) in a totally modest, not to say cringing, little house, set deep in the woods and on the more inaccessible side of a mountain. Not counting students, faculty, and middle-aged waitresses, I see very few people during the working week, or year. I belong, in short, to a species of literary shut-in that, I don't doubt, can be coerced or bullied pretty successfully by mail. Everybody, anyhow, has a saturation point, and I can no longer open my post-office box without excessive trepidation at the prospect of finding, nestled among the farm-equipment circulars and the bank statements, a long, chatty, threatening postcard from one of my brothers or sisters, two of whom, it seems peculiarly worth adding, use ball-point pens. My second main reason for deciding to let go of the poems, get them published, is, in a way, much less emotional, really, than physical. (And it leads, I'm proud as a peacock to say, straight to the swamps of rhetoric.) The effects of radioactive particles on the human body, so topical in 1959, arc nothing new to old poetry-lovers. Used with moderation, a first-class verse is an excellent and usually fast-working form of heat therapy. Once, in the Army, when I had what might be termed ambulatory pleurisy for something over three months, my first real relief carne only when I had placed a perfectly innocent-looking Blake lyric in my shirt pocket and worn it like a poultice for a day or so. Extremes, though, arc always risky and ordinarily downright baneful, and the dangers of prolonged contact with any poetry that seems to exceed what we most familiarly know of the first-class are formidable. In any case, I'd be relieved to see my brother's poems moved out of this general small area, at least for a while. I feel mildly but extensively burned. And on what seems to me the soundest basis: During much of his adolescence, and all his adult life, Seymour was drawn, first, to Chinese poetry, and then, as deeply, to Japanese poetry, and to both in ways that he was drawn to no other poetry in the world.* I have no quick way of knowing, of course, how
* Since this is a record, of sorts, I ought to mumble, down here, that he read Chinese and Japanese poetry, for the most part, as it was written. Another time around, probably at irksome length - to me so, anyway - I'm going to have to dwell on an odd inborn characteristic common, to some extent, to all the original seven children in our family, and as pronounced as a limp in three of us, which made it possible for us to learn foreign languages with extreme ease. But this footnote is mainly for young readers. If, in the line of duty, I should incidentally titillate a few young people's interest in Chinese and Japanese poetry, it would be very good news to me. At all events, let the young person please know, if he doesn't already, that a goodish amount of first-class Chinese poetry has been translated into English, with much fidelity and spirit, by several distinguished people; Witter Bynner and Lionel Giles come most readily to mind. The best short Japanese poems - particularly haiku, but senryu, too - can be read with special satisfaction when R. H. Blyth has been at them. Blyth is sometimes perilous, naturally, since he's a highhanded old poem himself, but he's also subline - and who goes to poetry for safety anyway? (This last little piece of pedantry, I repeat, is for the young, who write to authors and never get any replies from the beasts. I'm also functioning, partly, on behalf of my title character, who was a teacher, too, poor bastard.)
familiar or unfamiliar my dear, if victimized, general reader is with Chinese or Japanese poetry. Considering, however, that even a short discussion of it may possibly shed a good deal of light oil my brother's nature, I don't think this is the time for me to go all reticent and forbearing. At their most effective, I believe, Chinese and Japanese classical verses are intelligible utterances that please or enlighten or enlarge the invited eavesdropper to within an inch of his life. They may be, and often are, fine for the car particularly, but for the most part I'd say that unless a Chinese or Japanese poet's real forte is knowing a good persimmon or a good crab or a good mosquito bite on a good arm when he sees one, then no matter how long or unusual or fascinating his semantic or intellectual intestines may be, or how beguiling they sound when twanged, no one in the Mysterious East speaks seriously of him as a poet, if at all. My inner, incessant elation, which I think I've rightly, i f repeatedly, called happiness, is threatening, I'm aware, to turn this whole composition into a fool's soliloquy. I think, though, that even I haven't the gall to try to say what makes the Chinese or Japanese poet the marvel and the joy he is. Something, however (wouldn't you know?), does happen to come to mind. (I don't imagine it's precisely the thing I'm looking for, but I can't simply throw it out.) Once, a terrible number of years ago, when Seymour and I were eight and six, our parents gave a party for nearly sixty people in our three and a half rooms at the old Hotel Alamac, in New York. They were officially retiring from vaudeville, and it was an affecting as well as a celebrative occasion. We two were allowed to get out of bed around eleven or so, and come in and have a look. We had more than a look. By request, and with no objections whatever on our part, we danced, we sang, first singly, then together, as children of our station often do. But mostly we just stayed up and watched. Toward two in the morning, when the leavetakings began, Seymour begged Bessie - our mother - to let him bring the leavers their coats, which were hung, draped, tossed, piled all over the small apartment, even on the foot of our sleeping younger sister's bed. He and I knew about a dozen of the guests intimately, ten or so more by sight or reputation, and the rest not at all or hardly. We had been in bed, I should add, when everyone arrived. But from watching the guests for some three hours, from grinning at them, from, I think, loving them, Seymour - without asking any questions first - brought very nearly all the guests, one or two at a time, and without any mistakes, their own true coats, and all the men involved their hats. (The women's hats he had some trouble with.) Now, I don't necessarily suggest that this kind of feat is typical of the Chinese or Japanese poet, and certainly I don't mean to imply that it makes him what he is. But I do think, that if a Chinese or Japanese verse composer doesn't know whose coat is whose, on sight, his poetry stands a remarkably slim chance of ever ripening. And eight, I'd guess, is very nearly the outside age limit for mastering this small feat.
(No, no, I can't stop now. It seems to me, in my Condition, that I'm no longer merely asserting my brother's position as a poet; I feel I'm removing, at least for a minute or two, all the detonators from all the bombs in this bloody world - a very tiny, purely temporary public courtesy, no doubt, but mine own.) It's generally agreed that Chinese and Japanese poets like simple subjects best, and I'd feel more oafish than usual if I tried to refute that, but 'simple' happens to be a word I personally hate like poison, since - where I come from, anyway - it's customarily applied to the unconscionably brief, the timesaving in general, the trivial, the bald, and the abridged. My personal phobias aside, I don't really believe there is a word, in any language - thank God - to describe the Chinese or Japanese poet's choice of material. I wonder who can find a word for this kind of thing: A proud, pompous Cabinet member, walking in his courtyard and reliving a particularly devastating speech lie made that morning in the Emperor's presence, steps, with regret, on a pen-and-ink sketch someone has lost or discarded. (Woe is me, there's a prose writer in our midst; I have to use italics where the Oriental poet wouldn't.) The great Issa will joyfully advise us that there's a fat-faced peony in the garden. (No more, no less. Whether we go to see his fat-faced peony for ourselves is another matter; unlike certain prose writers and Western poetasters, whom I'm in no position to name off, he doesn't police us.) The very mention of Issa's name convinces me that the true poet has no choice of material. The material plainly chooses him, not he it. A fat-faced peony will not show itself to anyone but Issa - not to Buson, not to Shiki, not even to Basho. With certain prosaic modifications, the same rule holds for the proud and pompous Cabinet member. He will not dare to step with divinely human regret on a piece of sketch paper till the great commoner, bastard, and poet Lao Ti-kao has arrived on the scene to watch. The miracle of Chinese and Japanese verse is that one pure poet's voice is absolutely the same as another's and at once absolutely distinctive and different. Tang-li divulges, when he is ninety-three and is praised to his face for his wisdom and charity, that his piles are killing him. For another, a last, example, Ko-huang observes, with tears coursing down his face, that his late master had extremely bad table manners. (There is a risk, always, of being a trifle too beastly to the West. A line exists in Kafka's Diaries - one of many of his, really - that could easily usher in the Chinese New Year: 'The young girl who only because she was walking arm in arm with her sweetheart looked quietly around.') As for my brother Seymour - ah, well, my brother Seymour. For this Semitic-Celtic Oriental I need a spankingnew paragraph.
Unofficially, Seymour wrote and talked Chinese and Japanese poetry all the thirty-one years he stopped with us, but I'd say that he made a formal beginning at composing it one morning when he was eleven, in the first-floor reading room of a public library on upper Broadway, near our house it was a Saturday, no school, nothing more pressing ahead of us than lunch, and we were having a fine time idly swimming around or treading water between the stacks, occasionally doing a little serious fishing for new authors, when he suddenly signalled to me to come over and see what lie had. He'd caught himself a whole mess of translated verses by P'ang, the wonder of the eleventh century. But fishing, as we know, in libraries or anywhere else, is a tricky business, with never a certainty of who's going to catch whom. (The hazards of fishing in general were themselves a favorite subject of Seymour's. Our younger brother Walt was a great bent-pin fisherman as a small boy, and for his ninth or tenth birthday he received a poem from Seymour - one of the major delights of his life, I believe - about a little rich boy who catches a lafayette in the Hudson River, experiences a fierce pain in his own lower lip on reeling him in, then dismisses the matter from his mind, only to discover when he is home and the still-alive fish has been given the run of the bathtub that he, the fish, is wearing a blue serge cap with the same school insignia over the peak as the boy's own; the. boy finds his own name-tape sewn inside the tiny wet cap.) Permanently, from that morning on, Seymour was hooked. By the tine he was fourteen, one or two of us in the family were fairly regularly going through his jackets and windbreakers for anything good lie might have jotted down during a slow gym period or a long wait at the dentist's. (A day has passed since this last sentence, and in the interim I've put through a long-distance call from my Place of Business to my sister Boo Boo, in Tuckahoe, to ask her if there's any poem from Seymour's very early boyhood that she'd especially like to go into this account. She said she'd call me back. Her choice turned out to be not nearly so apposite to my present purposes as I'd like, and therefore a trifle irritating, but I think I'll get over it. The one she picked, I happen to know, was written when the poet was eight: 'John Keats/ John Keats/ John/ Please put your scarf on.') When he was twenty-two, he had one special, not thin, sheaf of poems that looked very, very good to me, and I, who have never written a line longhand in my life without instantly visualizing it in eleven-point type, rather fractiously urged him to submit them for publication somewhere. No, he didn't think lie could do that. Not yet; maybe never. They were too un-Western, too lotusy. He said he felt that they were faintly affronting. He hadn't quite made up his mind where the affronting came in, but he felt at times that the poems read as though they'd been written by an ingrate, of sorts, someone who was turning his back - in effect, at least - on his own environment and the people in it who were close to him. He said he ate his food out of our big refrigerators, drove our eight-cylinder American cars, unhesitatingly used our medicines when lie was sick, and relied on the U.S. Army to protect his parents and sisters from Hitler's Germany, and nothing, not one single thing in all his poems, reflected these realities. Something was terribly wrong. He said that so often after he'd finished a poem he thought of Miss Overman. It should be said that Miss Overman had been the librarian in the first public-library branch in New York we regularly used when we were children. He said lie felt he owed Miss Overman a painstaking, sustained search for a form of poetry that was in accord with his own peculiar standards and yet not wholly incompatible, even at first sight, with Miss Overman's tastes. When lie got through saying that, I pointed out to him calmly, patiently - that is, of course, at the bloody top of my voice - what I thought were Miss Overman's shortcomings as a judge, or even a reader, of poetry. He then reminded me that on his first day in the public library (alone, aged six) Miss Overman, wanting or not as a judge of poetry, had opened a book to a plate of Leonardo's catapult and placed it brightly before him, and that it was no joy to him to finish writing a poem and know that Miss Overman would have trouble turning to it with pleasure or involvement, coming, as she probably would conic, fresh from her beloved Mr Browning or her equally dear, and no less explicit, Mr Wordsworth. The argument - my argument, his discussion - ended there. You can't argue with someone who believes, or just passionately suspects, that the poet's function is not to write what he must write but, rather, to write what he would write if his life depended on his taking responsibility for writing what he must in a style designed to shut out as few of his old librarians as humanly possible.
For the faithful, the patient, the hermetically pure, all the important things in this world - not life and death, perhaps, which are merely words, but the important things - work out rather beautifully. Before his finish, Seymour had over three years of what must have been the profoundest satisfaction that a veteran craftsman is permitted to feel. He found for himself a form of versification that was right for him, that met his most long-standing demands of poetry in general, and that, I believe, had she still been alive, Miss Overman herself would very likely have thought striking, perhaps even comely, to look upon, and certainly 'involving', provided she gave her attention to it as unfrugally as she gave it to her old swains, Browning and Wordsworth. What lie found for himself, worked out for himself, is very difficult to describe.* It may help, to start with, to say that Seymour probably loved the classical Japanese three-line, seventeen-syllable haiku as lie loved no other form of poetry, and that he himself wrote - bled - haiku (almost always in English, but sometimes, I hope I'm duly reluctant to bring in, in Japanese, German, or Italian). It could be said, and most likely will be, that a late-period poem of Seymour's looks substantially like an English translation of a sort of double haiku, if such a thing existed, and I don't think I'd quibble over that, but I tend to sicken at the strong probability that some tired but indefatigably waggish English Department member in 1970- not impossibly myself, God help inc - will get off a good one about a poem of Seymour's being to the haiku what a double Martini is to the usual Martini. And the fact that it isn't true won't necessarily stop a pedant, if he feels that the class is properly warmed up and ready. Anyway, while I'm able, I'm going to say this rather slowly and carefully: A late poem of Seymour's is a six-line verse, of no certain accent but usually more iambic than not, that, partly out of affection for dead Japanese masters and partly from his own natural bent, as a poet, for working inside attractive restricted areas, he has deliberately hold do-win to thirty-four syllables, or twice the number of the classical haiku. Apart from that, nothing in any of the hundred and eighty-four poems currently under my roof is much like anything except Seymour himself. To say the least, the acoustics, even, are as singular as Seymour. That is,
*The normal and only rational thing to do at this point would be to plank down one, two, or all hundred and eighty-four of the poems for the reader to see for himself I can't do it. I'm not even sure that I have a right to discuss the matter. I'm permitted to sit on the poems, edit them, look after them, and eventually pick out a hard-cover publisher for them, but, on extremely personal grounds, I've been forbidden by the poet's widow, who legally owns them, to quote any portion of them here.
each of the poems is as unsonorous, as quiet, as he believed a poem should be, but there are intermittent short blasts of euphony (for want of a less atrocious word for it), which have the effect on me personally of someone - surely no one completely sober - opening my door, blowing three or four or five unquestionably sweet and expert notes on a cornet into the room, then disappearing. (I've never known a poet to give the impression of playing a cornet in the middle of a poem before, let alone playing one beautifully, and I'd just as soon say next to nothing about it. In fact, nothing.) Within this six-line structure and these very odd harmonics, Seymour does with a poem, I think, exactly what he was meant to do with one. By far the majority of the hundred and eighty-finer poems are immeasurably not light- but high-hearted, and can be read by anyone, anywhere, even aloud in rather progressive orphanages on stormy nights, but I wouldn't unreservedly recommend the last thirty or thirty-five poems to any living soul who hasn't died at least twice in his lifetime, preferably slowly. My own favorites, if I have any, and I most assuredly do, arc the two final poems in the collection. I don't think I'll be stepping on anybody's toes if I very simply say what they are about. The next-to-last poem is about a young married woman and mother who is plainly having what it refers to here in my old marriage manual as an extra-marital love affair. Seymour doesn't describe her, but she comes into the poem just when that cornet of his is doing something extraordinarily effective, and I see her as a terribly pretty girl, moderately intelligent, immoderately unhappy, and not unlikely living a block or two away from the Metropolitan Museum of Art. She comes home very late one night from a tryst - in my mind, bleary and lipstick-smeared - to find a balloon on her bedspread. Someone has simply left it there. The poet doesn't say, but it can't be anything but a large, inflated toy balloon, probably green, like Central Park in spring. The other poem, the last one in the collection, is about a young suburban widower who sits down on his patch of lawn one night, implicitly in his pajamas and robe, to look at the full moon. A bored white cat, clearly a member of his household and almost surely a former kingpin of his household, comes up to him and rolls over, and he lets her bite his left hand as he looks at the moon. This final poem, in fact, could well be of extra interest to my general reader on two quite special counts. I'd like very much to discuss them.
As suits most poetry, and emphatically befits any poetry with a marked Chinese or Japanese 'influence', Seymour's verses arc all as bare as possible, and invariably ungarnished. However, on a weekend visit up here, some six months ago, my younger sister, Franny, while accidentally rifling my desk drawers, came across this widower poem I've just finished (criminally) plotting out; it had been detached from the main body of the collection for retyping. For reasons not strictly pertinent at the moment, she had never seen the poem before, and so, naturally, she read it on the spot. Later, in talking to me about the poem, she said she wondered why Seymour had said it was the left hand the young widower let the white cat bite. That bothered her. She said it sounded more like me than like Seymour, that 'left' business. Apart, of course, from the slanderous reflection on my ever-increasing professional passion for detail, I think she meant that the adjective struck her as obtrusive, overexplicit, unpoetic. I argued her down, and I'm prepared, frankly, to argue you down, too, if necessary. I'm certain in my own mind that Seymour thought it vital to suggest that it was the left, the second-best, hand the young widower let the white cat press her needle-sharp teeth into, thereby leaving the right hand free for breast- or foreheadsmiting - an analysis that may seem to many readers very, very tiresome indeed. And may be so. But I know how my brother felt about human hands. Besides, there is another, exceedingly considerable aspect of the matter. It may seem a little tasteless to go into it at any length - rather like insisting on reading the entire script of ' Abie's Irish Rose' to a perfect stranger over the phone - but Seymour was a half Jew, and while I can't speak up with the great Kafka's absolute authority on this theme, it's my very sober guess, at forty, that any thinking man with a muchness of Semitic blood in his veins either lives or has lived on oddly intimate, almost mutually knowledgeable terms with his hands, and though he may go along for years and years figuratively or literally keeping them in his pockets (not always, I'm afraid, altogether unlike two pushy old friends or relatives he'd prefer not to bring to the party), he will, I think, use them, break them out very readily, in a crisis, often do something drastic with them in a crisis, such as mentioning, unpoetically, in the middle of a poem that it was the left hand the cat bit - and poetry, surely, is a crisis, perhaps the only actionable one we can call our own. (I apologize for that verbiage. Unfortunately, there's probably more.) My second reason for thinking that the particular poem may be of extra - and, I hope, real - interest to my general reader is the queer personal force that has gone into it. I've never seen anything quite like it in print, and, I might injudiciously mention, from early childhood till I was well past thirty I seldom read fewer than two hundred thousand words a day, and often closer to four. At forty, admittedly, I rarely feel even peckish, and when I'm not required to inspect English compositions belonging either to young ladies or to myself, I customarily read very little except harsh postcards from relatives, seed catalogues, bird-watchers' bulletins (of one sort or another), and poignant Get-Well-Soon notes from old readers of nine who have somewhere picked up the bogus information that I spend six months of the year in a Buddhist monastery and the other six in a mental institution. The pride of a nonreader, however, I'm well aware - or, for that matter, the pride of a markedly curtailed consumer of books - is even more offensive than the pride of certain voluminous readers, and so I've tried (I think I mean this seriously) to keep up a few of my oldest literary conceits. One of the grossest of these is that I can usually tell whether a poet or prose writer is drawing from the first-, second-, or tenth-hand experience or is foisting off on us what he'd like to think is pure invention. Yet when I first read that young-widower-and-white-cat verse, back in 1948 - or, rather, sat listening to it - I found it very hard to believe that Seymour hadn't buried at least one wife that nobody in our family knew about. He hadn't, of course. Not (and first blushes here, if any, will be the reader's, not mine) - not in this incarnation, at any rate. Nor, to my quite extensive and somewhat serpentine knowledge of the man, had he any intimate acquaintance with young widowers. For a final and entirely ill-advised comment on the matter, he himself was about as far from being a widower as a young American male ca-an be. And while it's possible that, at odd moments, tormenting or exhilarating, every married man - Seymour, just conceivably, though almost entirely for the sake of argument, not excluded - reflects on how life would be with the little woman out of the picture (the implication here being that a first-class poet might work up a fine elegy from that sort of woolgathering), the possibility seems to me mere grist to psychologists' mills, and certainly much beside my point. My point being - and I'll try, against the usual odds, not to labor it - that the more personal Seymour's poems appear to be, or are, the less revealing the content is of any known details of his actual daily life in this Western world. My brother Waker, in fact, contends (and let us hope that his abbot never gets wind of it) that Seymour, in many of his most effective poems, seems to be drawing on the ups and downs of former, singularly memorable existences in exurban Benares, feudal Japan, and metropolitan Atlantis. I pause, of course, to give the reader a chance to throw up his hands, or, more likely, to wash them of the whole lot of us. Just the same, I imagine all the living children in our family would rather volubly agree with Waker about that, though one or two, perhaps, with slight reservations. For instance, on the afternoon of his suicide Seymour wrote a straight, classical style haiku on the desk blotter in his hotel room. I don't much like my literal translation of it - he wrote it in Japanese - but in it he briefly tells of a little girl on an airplane who has a doll in the scat with her and turns its head around to look at the poet. A week or so before the poem was actually written, Seymour had actually been a passenger on a commercial airplane, and my sister Boo Boo has somewhat treacherously suggested that there may have been a little girl with a doll aboard his plane. I myself doubt it. Not necessarily flatly, but I doubt it. And if such was the case - which I don't believe for a minute - I'd make a bet the child never thought to draw her friend's attention to Seymour.
Do I go on about my brother's poetry too much? Am I being garrulous? Yes. Yes. I go on about my brother's poetry too much. I'm being garrulous. And I care. But my reasons against leaving off multiply like rabbits as I go along. Furthermore, though I am, as I've already conspicuously posted, a happy writer, I'll take my oath I'm not now and never have been a merry one; I've mercifully been allowed the usual professional quota of unmerry thoughts. For example, it hasn't just this moment struck me that once I get around to recounting what I know of Seymour himself, I can't expect to leave myself either the space or the required pulse rate or, in a broad but true sense, the inclination to mention his poetry again. At this very instant, alarmingly, while I clutch my own wrist and lecture myself on garrulousness, I may be losing the chance of a lifetime - my last chance, I think, really - to make one final, hoarse, objectionable, sweeping public pronouncement on my brother's rank as an American poet. I mustn't let it slip. Here it is: When I look back, listen back, over the half-dozen or slightly more original poets we've had in America, as well as the numerous talented eccentric poets and - in modern times, especially - the many gifted style deviates, I feel something close to a conviction that we have had only three or four very nearly nonexpendable poets, and I think Seymour will eventually stand with those few. Not overnight, verständlich - zut, what would you? It's my guess, my perhaps flagrantly over-considered guess, that the first few waves of reviewers will obliquely condemn his verses by calling them Interesting or Very Interesting, with a tacit or just plain badly articulated declaration, still more damning, that they arc rather small, sub-acoustical things that have failed to arrive on the contemporary Western scene with their own built-in transatlantic podium, complete with lectern, drinking glass, and pitcher of iced sea water. Yet a real artist, I've noticed, will survive anything. (Even praise, I happily suspect.) And I'm reminded, too, that once, when we were boys, Seymour waked me from a sound sleep, much excited, yellow pajamas flashing in the dark. He had what my brother Walt used to call his Eureka Look, and lie wanted to tell the that he thought he finally knew why Christ said to call no man Fool. (It was a problem that had been baffling him all week, because it sounded to him like a piece of advice, I believe, more typical of Emily Post than of someone busily about his Father's Business.) Christ had said it, Seymour thought I'd want to know, because there are no fools. Dopes, yes - fools, no. It seemed to hint well worth waking me up for, but if I admit that it was (and I do, without reservations), I'll have to concede that if you give even poetry critics enough time, they'll prove themselves unfoolish. To be truthful, it's a thought that comes hard to me, and I'm grateful to be able to push on to something else. I've reached, at long last, the real head of this compulsive and, I'm afraid, occasionally somewhat pustulous disquisition on my brother's poetry. I've seen it coming from the very beginning. I would to God the reader had something terrible to tell me first. (Oh, you out there - with your enviable golden silence.)
I have a recurrent, and, in 1959, almost chronic, premonition that when Seymour's poems have been widely and rather officially acknowledged as First Class (stacked up in college book-stores, assigned in Contemporary Poetry courses), matriculating young men and women will strike out, in singlets and twosomes, notebooks at the ready, for my somewhat creaking front door. (It's regrettable that this matter has to come up at all, but it's surely too late to pretend to an ingenuousness, to say nothing of grace, I don't have, and I must reveal that my reputedly heart-shaped prose has knighted me one of the best-loved sciolists in print since Ferris L. Monahan, and a good many young English Department people already know where I live, hole up; I have their tire tracks in my rose beds to prove it.) By and large, I'd say without a shred of hesitation, there arc three kinds of students who have both the desire and the temerity to look as squarely as possible into any sort of literary horse's mouth. The first kind is the young man or woman who loves and respects to distraction any fairly responsible sort of literature and who, if he or she can't sec Shelley plain, will make do with seeking out manufacturers of inferior but estimable products. I know these boys and girls well, or think I do. They're naive, they're alive, they're enthusiastic, they're usually less than right, and they're the hope always, I think, of blasé or vested-interested literary society the world over. (By some good fortune I can't believe I've deserved, I've had one of these ebullient, cocksure, irritating, instructive, often charming girls or boys in every second or third class I've taught in the past twelve years.) The second kind of young person who actually rings doorbells in the pursuit of literary data suffers, somewhat proudly, from a case of academicitis, contracted from any one of half a dozen Modern English professors or graduate instructors to whom he's been exposed since his freshman year. Not seldom, if he himself is already teaching or is about to start teaching, the disease is so far along that one doubts whether it could be arrested, even if someone were fully equipped to try. Only last year, for example, a young man stopped by to see me about a piece I'd written, several years back, that had a good deal to do with Sherwood Anderson. He came at a time when I was cutting part of my winter's supply of firewood with a gasoline-operated chain saw-an instrument that after eight years of repeated use I'm still terrified of. It was the height of the spring thaw, a beautiful sunny day, and I was feeling, frankly, just a trifle Thoreauish (a real treat for me, because after thirteen years of country living I'm still a man who gauges bucolic distances by New York City blocks). In short, it looked like a promising, if literary, afternoon, and I recall that I had high hopes of getting the young man, a la Tom Sawyer and his bucket of whitewash, to have a go at my chain saw. He appeared healthy, not to say strapping. His deceiving looks, however, very nearly cost me my left foot, for between spurts and buzzes of my saw, just as I finished delivering a short and to me rather enjoyable eulogy on Sherwood Anderson's gentle and effective style, the young mail asked me - after a thoughtful, a cruelly promising pause - if I thought there was an endemic American Zeitgeist. (Poor young man. Even if he takes exceptionally good care of himself, he can't at the outside have more than fifty years of successful campus activity ahead of him.) The third kind of person who will be a fairly constant visitor around here, I believe, once Seymour's poems have been quite thoroughly unpacked and tagged, requires a paragraph to himself or herself.
It would be absurd to say that most young people's attraction to poetry is far exceeded by their attraction to those few or many details of a poet's life that may be defined here, loosely, operationally, as lurid. It's the sort of absurd notion, though, that I wouldn't mind taking out for a good academic run someday. I surely think, at any rate, that if I were to ask the sixty odd girls (or, that is, the sixty-odd girls) in my two Writing for Publication courses-most of them seniors, all of them English majors - to quote a line, any line from ' Ozymandias', or even just to tell me roughly what the poem is about, it is doubtful whether ten of them could do either, but I'd bet my unrisen tulips that some fifty of them could tell me that Shelley was all for free love, and had one wife who wrote ' Frankenstein' and another who drowned herself.* I'm neither shocked nor outraged at the idea, please mind. I don't think I'm even complaining. For if nobody's a fool, then neither am I, and I'm entitled to a non-fool's Sunday awareness that, whoever we are, no matter how like a blast furnace the heat from the candles on our latest birthday cake, and however presumably lofty the intellectual, moral, and spiritual heights we've all reached, our gusto for the lurid or the partly lurid (which, of course, includes both low and superior gossip) is probably the last of our fleshy appetites to be sated or effectively curbed. (But, my God, why do I rant on? Why am I not going straight to the poet for an illustration? One of Seymour's hundred and eighty-Four poems - a shocker on the first impact only; on the second, as heartening a paean to the living as I've read - is about a distinguished old ascetic on his deathbed, surrounded by chanting priests and disciples, who lies straining to hear what the washerwoman in the
*Just for the sake of making a point I could be embarrassing my students unnecessarily here. Schoolteachers have done it before. Or maybe I've just picked out the wrong poem. If it's true, as I've wickedly posed, that 'Ozymandias' has left my students vividly impressed, perhaps a good deal of the blame for this can be laid to 'Ozymandias' itself. Perhaps Mad Shelley wasn't quite mad enough. Assuredly, in any case, his madness wasn't a madness of the heart. My girls undoubtedly know that Robert Burns drank and romped to excess, and arc probably delighted about it, but I'm equally sure they also know all about the magnificent mouse his plow turned up. (Is it just possible, I wonder, that those 'two vast and trunkless legs of stone' standing in the desert arc Percy's own? Is it conceivable that his life is outliving much of his best poetry? And if so, is it because-Well, I'll desist. But young poets beware. If you want us to remember your best poems at least as fondly as we do your Racy, Colorful Lives, it might be as well to give us one good field mouse, flushed by the heart, in every stanza.)
courtyard is saying about his neighbor's laundry. The old gentleman, Seymour makes it clear, is faintly wishing the priests would keep their voices down a bit.) I can see, though, that I'm having a little of the usual trouble entailed in trying to make a very convenient generalization stay still and docile long enough to support a wild specific premise. I don't relish being sensible about it, but I suppose I must. It seems to me indisputably true that a good many people, the wide world over, of varying ages, cultures, natural endowments, respond with a special impetus, a zing, even, in some cases, to artists and poets who as well as having a reputation for producing great or fine art have something garishly Wrong with them as persons: a spectacular flaw in character or citizenship, a construably romantic affliction or addiction-extreme self-centredness, marital infidelity, stone-deafness, stone-blindness, a terrible thirst, a mortally bad cough, a soft spot for prostitutes, a partiality for grand-scale adultery or incest, a certified or uncertified weakness for opium or sodomy, and so on, God have mercy on the lonely bastards. If suicide isn't at the top of the list of compelling infirmities for creative men, the suicide poet or artist, one can't help noticing, has always been given a very considerable amount of avid attention, not seldom on sentimental grounds almost exclusively, as if he were (to put it much more horribly than I really want to) the floppy-eared runt of the litter. It's a thought, anyway, finally said, that I've lost sleep over many times, and possibly will again.
(How can I record what I've just recorded and still be happy? But I am. Unjolly, unmerry, to the narrow, but my afflatus seems to be punctureproof. Recollective of only one other person I've known in my life.) You can't imagine what big, handrubbing plans I had for this immediate space. They appear to have been designed, though, to look exquisite on the bottom of my wastebasket. I'd intended right here to relieve those last two midnight paragraphs with a couple of sunshiny witticisms, a matched pair of the sort of thigh-slappers that so often, I imagine, turn my fellow-raconteurs green with envy or nausea. It was my intention, right here, to tell the reader that when, or if, young people should stop by to see me about Seymour's life or death, a curious personal affliction of my own, alas, would make such an audience utterly unfeasible. I planned to mention -just in passing, because this will be developed at, I hope, interminable length someday - that Seymour and I, as children, together spent close to seven years answering questions on a network-radio quiz program, and that ever since we formally went off the air, I've felt pretty much about people who as little as ask me the time of day almost precisely the way Betsey Trotwood felt about donkeys. Next, I intended to divulge that after some twelve years as a college instructor I'm now, in 1959, subject to frequent attacks of what my faculty colleagues have been flattering enough to think of, I believe, as Glass's disease - in lay language, a pathological spasm of the lumbar and lower ventral regions that causes an off-duty classroom lecturer to double up and hurriedly cross streets or crawl under large pieces of furniture when he sees anyone tinder forty approaching. Neither of the two sallies will Ns,, irk for me here, though. There's a certain amount of perverse truth to both, but not nearly enough. For the terrible and undiscountable fact has just reached me, between paragraphs, that I yearn to talk, to be queried, to be interrogated, about this particular dead man. It's just got through to me, that apart from my many other - and, I hope to God, less ignoble - motives, I'm stuck with the usual survivor's conceit that he's the only soul alive who knew the deceased intimately. 0 let them come - the callow and the enthusiastic, the academic, the curious, the long and the short and the all-knowing! Let them arrive in busloads, let them parachute in, wearing Leicas. The mind swarms with gracious welcoming speeches. One hand already reaches for the box of detergent and the other for the dirty tea service. The bloodshot eye practices clearing. The old red carpet is out.

A very delicate matter now. A trifle coarse, to be sure, but delicate, very delicate.
Considering that this matter may not come up in any desirable, or massive, detail later on, I think the reader should know right now, and preferably bear in mind to the very end, that all the children in our family were, are, descended from an astonishingly long and motley double-file of professional entertainers. For the most part, genetically speaking, or muttering, we sing, dance, and (can you doubt it?) tell Funny Jokes. But I think it peculiarly important to keep in mind - and so did Seymour, even as a child - that there is also among us a wide miscellany of performing circus people and performing, so to say, circus-fringe people. One of my great-grandfathers (and Seymour's), for an admittedly juicy example, was a quite famous Polish-Jewish carnival clown named Zozo, who had a penchant - up to the very end, one necessarily gathers - for diving from immense heights into small containers of water. Another of Seymour's and my great-grandfathers, an Irishman MacMahon (whom my mother, to her everlasting credit, has never been tempted to refer to as a 'darlin' man'), was a self-employed type who used to set out a couple of octaves of empty whiskey bottles in a meadow and then, when a paying crowd had closed in, dance, we're told, rather musically on the sides of the bottles. (So, surely you'll take my word, we have, among other things, a few nuts on the family tree.) Our parents themselves, Les and Bessie Glass, had a fairly conventional but (we believe) remarkably good song-and-dance-and-patter act in vaudeville and music halls, reaching perhaps most nearly top billing in Australia (where Seymour and I spent about two years, in total bookings, of our very early childhood) but later, too, achieving much more than just passing notability on the old Pantages and Orpheum circuits, here in America. In the opinion of not a few people, they might have gone on as a vaudeville team for quite a bit longer than they did. Bessie had ideas of her own, though. Not only has she always had something of an aptitude for reading handwriting on walls - two-a-day vaudeville already in 1925 was almost finished, and Bessie had, both as a mother and as a dancer, the very strongest convictions against doing four-a-day shows for the big, new, ever-multiplying movie-cum-vaudeville palaces - but, more important than that, ever since she was a child in Dublin and her twin sister succumbed, backstage, of galloping under nutrition, Security, in any form, has had a fatal attraction for Bessie. At any rate, in the spring of 1925, at the end of a so-so run at the Albee, in Brooklyn, with five children bedded down with German measles in three and a half unstately rooms at the old Hotel Alamac, in Manhattan, and a notion that she was pregnant again (mistaken, it turned out; the babies of the family, Zooey and Franny, were not born till 1930 and 1935, respectively), Bessie suddenly appealed to an honest-to-God 'influential' admirer, and my father took a job in what he invariably referred to, for years and years, with no real fear of being contradicted around the house, as the ministrative end of commercial radio, and Gallagher & Glass's extended tour was officially over. What I'm mainly trying to do here, though, is to find the firmest way of suggesting that this curious footlight and-three-ring heritage has been an almost ubiquitous and entirely significant reality in the lives of all seven of the children in our family. The two youngest, as I've already mentioned, arc, in fact, professional actors. But no heavy line can be drawn quite there. The elder of my two sisters, to most outward appearances, is a fully landed suburbanite, mother of three children, co-owner of a two-car, filled garage, but at all supremely joyful moments she will, all but literally, dance for her life; I've seen her, to my horror, break into a very passable soft shoe routine (a sort of Ned Wayburn out of Pat and Marion Rooney) with a five-day-old niece of mine in her arms. My late younger brother Walt, who was killed in a postwar accident in Japan (and of whom I plan to say as little as possible in this series of sittings, if I'm to get through them), was a dancer, too, in a perhaps less spontaneous but far more professional sense than my sister Boo Boo. His twin - our brother Waker, our monk, our impounded Carthusian - as a boy, privately canonized W. C. Fields and in that inspired and obstreperous but rather holy man's image used to practice juggling with cigar boxes, among a great many other things, by the hour, till he became spectacularly proficient at it. (Family rumor has it that he was originally cloistered off - that is relieved of his duties as a secular priest in Astoria - to free him of a persistent temptation to administer the sacramental wafer to his parishioners' lips by standing back two or three feet and trajecting it in a lovely arc over his left shoulder.) As for myself- I'd prefer to take Seymour last - I'm quite sure it goes without saying that I dance a little bit, too. On request, of course. Apart from that, I might mention that I often feel I'm watched over, if somewhat erratically, by Great-Grandfather Zozo; I feel he mysteriously provides that I don't trip over my invisible baggy clown-pants when I stroll in the woods or walk into classrooms, and perhaps also sees to it that my putty nose occasionally points east when I sit down at the typewriter.
Nor, finally, did our Seymour himself live or die a whit less affected by his 'background' than any of the rest of us. I've already mentioned that although I believe his poems couldn't be more personal, or reveal him more completely, he. goes through every one of them, even when the Muse of Absolute joy is sitting on his back, without spilling a single really autobiographical bean. The which, I suggest, though possibly not to everyone's taste, is highly literate vaudeville - a traditional first act, a man balancing words, emotions, a golden cornet on his chin, instead of the usual evening cane, chromium table, and champagne glass filled with water. But I have something far more explicit and leading to tell you than that. I've been waiting for it: In Brisbane, in 1922, when Seymour and I were five and three, Les and Bessie played on the same bill for a couple of weeks with Joe Jackson - the redoubtable Joe Jackson of the nickel-plated trick bicycle that shone like something better than platinum to the very last row of the theater. A good many years later, not long after the outbreak of the Second World War, when Seymour and I had just recently moved into a small New York apartment of our own, our father - Les, as he'll be called hereafter - dropped in on us one evening on his way home from a pinochle game. He quite apparently had held very bad cards all afternoon. He came in, at any rate, rigidly predisposed to keep his overcoat on. He sat. He scowled at the furnishings. He turned my hand over to check for cigarettetar stains on my fingers, then asked Seymour how many cigarettes he smoked a day. He thought he found a fly in his highball. At length, when the conversation-in my view, at least -was going straight to hell, he got up abruptly and went over to look at a photograph of himself and Bessie that had been newly tacked up on the wall. He glowered at it for a full minute, or more, then turned around, with a brusqueness no one in the family would have found unusual, and asked Seymour if he remembered the time Joe Jackson had given him, Seymour, a ride on the handle bars of his bicycle, all over the stage, around and around. Seymour, sitting in an old corduroy armchair across the room, a cigarette going, wearing a blue shirt, gray slacks, moccasins with the counters broken down, a shaving cut on the side of his face that I could see, replied gravely and at on cc, and in the special way he always answered questions from Les - as if they were the questions, above all others, he preferred to be asked in his life. He said he wasn't sure he had ever got off Joe Jackson's beautiful bicycle. And aside from its enormous sentimental value to my father personally, this answer, in a great many ways, was true, true, true.

Between the last paragraph and this, just over two and a half months have gone by, Elapsed. A little bulletin that I grimace slightly to have to issue, since it reads back to me exactly as though I were about to intimate that I always use a chair when I work, drink upward of thirty cups of black coffee during Composing Hours, and make all my own furniture in my spare time; in short, it has the tone of a man of letters unreluctantly discussing his work habits, his hobbies, and his more printable human frailties with the interviewing officer from the Sunday Book Section. I'm really not up to anything that intime just here. (I'm keeping especially close tabs on myself here, in fact. It seems to me that this composition has never been in more imminent danger than right now of taking on precisely the informality of underwear.) I've announced a major delay between paragraphs by way of informing the reader that I'm just freshly risen from nine weeks in bed with acute hepatitis. (You see what I mean about underwear. This last open remark of mine happens to be a straight line, almost intacta, right out of Minsky burlesque. Second Banana: 'I've been in bed for nine weeks with acute hepatitis.' Top Banana: 'Which one, you lucky dog? They're both cute, those Hepatitis girls.' If this be my promised clean bill of health, let me find a quick way back to the Valley of the Sick.) When I now confide, as I surely must, that I've been up and around for nearly a week, with the rose fully restored to check and jowl, will the reader, I wonder, misinterpret my confidence - mainly, I think, in two ways? One, will lie think it's a mild rebuke to him for neglecting to flood my sickroom with camellias? (Everyone will be relieved to know, it's a safe guess, that I'm running out of Humor by the second.) Two, will he, the reader, choose to think, on the basis of this Sick Report, that my personal happiness - so carefully touted at the very beginning of this composition - perhaps wasn't happiness at all but just liverishness? This second possibility is of extremely grave concern to me. For certain, I was genuinely happy to be working on this Introduction. In my own supine way, I was miraculously happy all through my hepatitis (and the alliteration alone should have finished me off). And I'm ecstatically happy at this moment, I'm happy to say. Which is not to deny (and I've come now, I'm afraid, to the real reason I've constructed this showcase for my poor old liver) - which is not to deny, I repeat, that my ailment left me with a single, terrible deficiency. I hate dramatic indentations with all my heart, but I suppose I do need a new paragraph for this matter.
The first night, just this last week, that I felt quite hale and bullish enough to go back to work on this Introduction, I found that I'd lost not my afflatus but my wherewithal to continue to write about Seymour. He'd grown too hunch while I was away. It was hardly credible. From the manageable giant he had been before I got sick, lie had shot up, in nine short weeks, into the most familiar human being in my life, the one person who was always much, much too large to fit on ordinary typewriter paper - any typewriter paper of mine, anyway. To put it flatly, I panicked, and I panicked for five consecutive nights thereafter. I think, though, that I mustn't paint this any blacker than I have to. For there happens to be a very stunning silver lining. Let me tell you, without pausing, what I did tonight that makes me feel I'll be back at work tomorrow night bigger and cockier and more objectionable, possibly, than ever. About two hours ago, I simply read an old personal letter - more accurately, a very lengthy memo - that was left on my breakfast plate one morning in 1940. Under half a grapefruit, to be precise. In just another minute or two, I mean to have the unutterable ('pleasure' isn't the word I want) - the unutterable Blank of reproducing the long memo here verbatim. (O happy hepatitis! I've never known sickness - or sorrow, or disaster, for that matter - not to unfold, eventually, like a flower or a good memo. We're required only to keep looking. Seymour once said, on the air, when he was eleven, that the thing he loved best in the Bible was the word WATCH!) Before I get to the main item, though, it behooves me, from head to foot, to attend to a few incidental platters. This chance may never come again.
It seems a serious oversight, but I don't think I've said that it was my custom, my compulsion, whenever it was practical, and very often when it wasn't, to try out my new short stories on Seymour. That is, read them aloud to him. Which I did molto agitato, with a clearly indicated required Rest Period for everybody at the finish. This is by way of saying that Seymour always refrained from making any comments after my voice had come to a stop. Instead, he usually looked at the ceiling for five or ten minutes -he invariably stretched out flat on the floor for a Reading - then got up, (sometimes) gently stamped a foot that had gone to sleep, and left the room. Later - usually in a matter of hours, but on one or two occasions days - he would jot down a few notes on a piece of paper or a shirt cardboard and either leave it on my bed or at my place at the dinner table or (very rarely) send it to me through the U.S. Mail. Here are a few of his brief criticisms. (This is a warmup, frankly. I see no point in disclaiming it, though I probably should.)

Horrible, but right. An honest Medusa's Head.

I wish I knew. The woman is fire, but the painter seems haunted by your friend the man who painted Anna Karenina's portrait in Italy. Which is swell haunting, the best, but you have your own irascible painters.

I think it should be done over, Buddy. The Doctor is so good, but I think you like him too late. The whole first half, he's out in the cold, waiting for you to like him, and lie's your main character. You sec his nice dialogue with the nurse as a conversion. It should have been a religious story, but it's puritanical. I feel your censure on all his Goddamns. That seems off to me. What is it but a low form of prayer when he or Les or anybody else God-damns everything? I can't believe God recognizes any form of blasphemy. It's a prissy word invented by the clergy.
I'm so sorry about this one. I wasn't listening right. I'm so sorry. The first sentence threw me way off. 'Henshaw woke up that morning with a splitting head.' I count so heavily on you to finish off all the fraudulent Henshaws in fiction. There just are no Henshaws. Will you read it to me again?
Please make your peace with your wit. It's not going to go away, Buddy. To dump it on your own advice would be as bad and unnatural as dumping your adjectives and adverbs because Prof. B. wants you to. What does lie know about it? What do you really know about your own wit?
I've been sitting here tearing up notes to you. I keep starting to say things like 'This one is wonderfully constructed', and 'The woman on the back of the truck is very funny', and 'The conversation between the two cops is terrific'. So I'm hedging. I'm not sure why. I started to get a little nervous right after you began to read it sounded like the beginning of something your arch-enemy Bob 13. calls a rattling good story. Don't you think lie would call this a step in the right direction? Doesn't that worry you? Even what is funny about the woman on the back of the, truck doesn't sound like something you think is funny. It sounds much more like something that you think is universally considered very funny. I feel gypped. Does that make you mad? You can say our relatedness spoils my judgement. It worries me enough. But I'm also just a reader. Are you a writer or just a writer of rattling good stories. I mind getting a rattling good story from you. I want your loot.
I can't get this new one of my mind. I don't know what to say about it. I know what the dangers off getting into sentimentality must have been. You got through it fine. Maybe too fine. I wonder if I don't wish you'd slipped up a little. Can I write a little story for you? Once there was a great music critic, a distinguished authority on Wolfgang Amadeus Mozart. His little daughter went to P.S.9, where she was in the Glee Club, and this great music-lover was very annoyed when she came home one day with another child to practice singing a medley of songs by Irving Berlin and Harold Arlen and Jerome Kern and people like that. Why shouldn't the children sing little simple Schubert Lieder instead of that 'trash'? So he went to the principal of the school and made a big stink about it. The principal was much impressed by such a distinguished person's arguments, and he agreed to turn the Music Appreciation Teacher, a very old lady, over his knee. The great musiclover left his office in very good spirits. On tine way home, he thought over the brilliant arguments he had advanced in the principal's office and his elation grew and grew. His chest expanded. His step quickened. He began to whistle a little tuac. The tune: 'K-K-K-Katy'.

The Memo now. As presented with pride and resignation. Pride because - Well, I'll pass that. Resignation because some of my faculty comrades may be listening - veteran interoffice cutups, all - and I have a notion that this particular enclosure is sooner or later bound to be entitled 'A Nineteen-Year-Old Prescription for Writers and Brothers and Hepatitis Convalescents Who Have Lost Their Way and Can't Go On'. (Ah, well. It takes a cutup to know one. Besides, I feel that my loins are oddly girded for this occasion.)
I think, first, that this was the lengthiest critical comment I ever had from Seymour about any Literary Effort of mine - and, for that matter, probably the longest non-oral communiqué I ever got from him during his life. (We very rarely wrote personal letters to each other, even during the war.) It was written in pencil, on several sheets of notepaper that our mother had relieved the Bismarck Hotel, in Chicago, of, some years earlier. He was responding to what was surely the most ambitious bloc of writing I had done tip to that time. The year was 1940, and we were both still living in our parents' rather thickly populated apartment in the East Seventies. I was twenty-one, as unattached as, shall I say, only a young, unpublished, green-complexioned writer can be. Seymour himself was twenty-three and had just begun his fifth year of teaching English at a university in New York. Herewith, then, in full. (I can foresee a few embarrassments for the discriminating reader, but the Worst, I think, will be over with the salutation. I figure that if the salutation doesn't embarrass me particularly, I don't see why it should embarrass any other living soul.

Dear old Tiger that Sleeps:
I wonder if there are many readers who have ever turned the pages of a manuscript while the author snores in the same room. I wanted to see this one for myself. Your voice was almost too much this time. I think your prose is getting to be all the theater your characters can withstand. I have so much I want to tell you, and nowhere to begin.
This afternoon I wrote what I thought was a whole letter to the ]lead of the English Department, of all people, that sounded quite a lot like you. It gave me such pleasure I thought I ought to tell you. It was a beautiful letter. It felt like the Saturday afternoon last spring when I went to Die Zauberflöte with Carl and Amy and that very strange girl they brought for me and I wore your green intoxicator. I didn't tell you I wore it. [He was referring here to one of four expensive neckties I'd bought the season before. I'd forbidden all my brothers - but especially Seymour, who had easiest access to then: - to go anywhere near the drawer I kept then: in. I stored them, only partly as a gag, in cellophane.] I felt no guilt when I wore it, only a mortal fear that you'd suddenly walk on the stage and see me sitting there in the dark with your tie on. The letter was a little bit different. It occurred to me that if things were switched around and you were writing a letter that sounded like rte, you'd be bothered. I was mostly able to put it out of my mind. One of the few things left in the world, aside from the world itself, that sadden me every day is an awareness that you get upset if Boo Boo or Walt tells you you're saying something that sounds like me. You sort of take it as an accusation of piracy, a little slam at your individuality. Is it so bad that we sometimes sound like each other? The membrane is so thin between us. Is it so important for us to keep in mind which is worse? That time, two summers ago when I was out so long, I was able to trace that you and Z. and I have been brothers for no fewer than four incarnations, maybe more. Is there no beauty in that? For us, doesn't each of our individualities begin right at the point where we own up to our extremely close connections and accept the inevitability of borrowing one another's jokes, talents, idiocies? You notice I don't include neckties. I think Buddy's neckties arc Buddy's neckties, but they are a pleasure to borrow without permission.
It must be terrible for you to think I have neckties and things on my mind besides your story. I don't. I'm just looking everywhere for my thoughts. I thought this trivia might help me to collect myself. It's daylight out, and I've been sitting here since you went to bed. What bliss it is to be your first reader. It would be straight bliss if I didn't think you valued my opinion more than your own. It really doesn't seem right to me that you should rely so heavily on my opinion of your stories. That is, you. You can argue me down another time, but I'm convinced I've done something very wrong that this situation should he. I'm not exactly wallowing in guilt at the moment, but guilt is guilt. It doesn't go away. It can't be nullified. It can't even be fully understood, I'm certain - its roots run too deep into private and long-standing karma. About the only thing that saves my neck when I get to feeling this way is that guilt is an imperfect form of knowledge. Just because it isn't perfect doesn't mean that it can't be used. The hard thing to do is to put it to practical use before it gets around to paralyzing you. So I'm going to write down what I think about this story as fast as I can. If I hurry, I have a powerful feeling my guilt will serve the best and truest purposes here. I do think that. I think if I rush with this, I may be able to tell you what I've probably wanted to tell you for years.
You must know yourself that this story is full of big jumps. Leaps. When you first went to bed, I thought for a while that I ought to wake tip everybody in the house and throw a party for our marvellous jumping brother. What am I, that I didn't wake everybody up? I wish I knew. A worrier, at the very best. I worry about big jumps that I can measure off with my eyes. I think I dream of your daring to jump right out of mny sight. Excuse this. I'm writing very fast now. I think this new story is the one you've been waiting for. And me, too, in a way. You know it's mostly pride that's keeping me up. I think that's my main worry. For your own sake, don't make me proud of you. I think that's exactly what I'm trying to say. If only you'd never keep me up again out of pride. Give me a story that just makes me unreasonably vigilant. Keep me up till five only because all your stars are out, and for no other reason. Excuse the underlining, but that's the first thing I've ever said about one of your stories that makes my head go up and down. Please don't let me say anything else. I think tonight that anything you say to a writer after you beg him to let his stars come out is just literary advice. I'm positive tonight that all 'good' literary advice is just Louis Bouilhet and Max Du Camup wishing Madame Bovary on Flaubert. All right, so between the two of them, with their exquisite taste, they got him to write a masterpiece. They killed his chances of ever writing his heart out. He died like a celebrity, which was the one thing he wasn't. His letters are unbearable to read. They're so much better than they should be. They read waste, waste, waste. They break my heart. I dread saying anything to you tonight, dear old Buddy, except the trite. Please follow your heart, win or lose. You got so mad at me when we were registering. [The week before, he and I and several million other young Americans went over to the nearest public school and registered for the draft. I caught him smiling at something I had written on my registration blank. He declined, all the way home, to tell me what struck him so funny. As anyone in my family could verify, he could be an inflexible decliner when the occasion looked auspicious to him.] Do you know what I was smiling at? You wrote down that you were a writer by profession. It sounded to me like the loveliest euphemism I had ever heard. When was writing ever your profession? It's never been anything but your religion. Never. I'm a little over-excited now. Since it is your religion, do you know what you will be asked when you die? But let me tell you first what you won't be asked. You won't be asked if you were working on a wonderful moving piece of writing when you died. You won't be asked if it was long or short, sad or funny, published or unpublished. You won't be asked if you were in good or bad form while you were working on it. You won't even be asked if it was the one piece of writing you would have been working oil if you had known your time would be up when it was finished-I think only poor Soren K. will get asked that. I'm so sure you'll get asked only two questions.' Were most of your stars out? Were you busy writing your heart out? If only you knew how easy it would be for you to say yes to both questions. If only you'd remember before ever you sit down to write that you've been a reader long before you were ever a writer. You simply fix that fact in your mind, then sit very still and ask yourself, as a reader, what piece of writing in all the world Buddy Glass would most want to read if he had his heart's choice. The next step is terrible, but so simple I can hardly believe it as I write it. You just sit down shamelessly and write the thing yourself. I won't even underline that. It's too important to be underlined. Oh, dare to do it, Buddy ! Trust your heart. You're a deserving craftsman. It would never betray you. Good night. I'm feeling very much overexcited now, and a little dramatic, but I think I'd give almost anything on earth to see you writing a something, an anything, a story, a poem, a tree, that was really and truly after your own heart. The Bank Dick is at the Thalia. Let's take the whole bunch tomorrow night. Love, S.

This is Buddy Glass back on the page. (Buddy Glass, of course is only my pen name. My real name is Major George Fielding Anti-Climax.) I'm feeling over-excited and a little dramatic myself, and my every heated impulse at this second is to make literally starry promises to the reader for our rendezvous tomorrow night. But if I'm smart, I think, I'll just brush my tooth and run along to bed. If my brother's long Memo was rather taxing to read, it was positively exhausting, I can't forbear to add, to type out for my friends. At this moment, I'm wearing that handsome firmament he offered me as a hurry-up-and-get well-from-your-hepatitis-and-faintheartedness present down around my knees.
Will it be too rash of me, though, to tell the reader what I intend to do, beginning tomorrow night? For ten years and more, I've dreamed of having the question 'What did your brother Look Like?' put to me by someone with no special preference for brief, crisp answers to very direct questions. In short, the piece of writing in this world, 'the something, the anything', that my recommended organ of authority tells me I'd most enjoy curling up with is a fill] physical description of Seymour written by somebody who isn't in an all-fired hurry to get him off his chest - in a properly shameless word, myself.
His hair jumping in the barbershop. This is Tomorrow Night, and I'm sitting here, it goes without saying, in my tuxedo. His hair jumping in the barbershop. Jesus God, is that my opening line? Is this room going to fill up, slowly, slowly, with corn muffins and apple pie? It may. I don't want to believe it, but it may. If I push for Selectiveness with a description, I'll quit cold again before I start. I can't sort out, can't clerk with this man. I can hope that some things will be bound to get done here with passing sensibility, but let me not screen every damned sentence, for once in my life, or I'm through again. His jumping hair in the barbershop is absolutely the first pressing thing that comes to mind. We went for haircuts usually every second broadcast day, or once every two weeks, right after school was out. The barbershop was at io8th and Broadway, nested verdantly (stop that, now) between a Chinese restaurant and a kosher delicatessen. If we'd forgotten to eat lunch, or, more likely, lost it somewhere, we sometimes bought about fifteen cents' worth of sliced salami and a couple of new dill pickles, and ate them in our chairs, at least till the hair started to fill. Mario and Victor were the barbers. Probably passed on, these many years, of an overdose of garlic, the way all New York barbers eventually go. (All right, cut that out. Just manage to nip that stuff in the bud, please.) Our chairs were adjoining, and when Mario had finished with me and was ready to take off and shake out that cloth throwover, I never, never failed to have more of Seymour's hair on me than my own. Few things in my life, before or since, have riled me more. Only once did I put in a complaint about it, and that was a colossal mistake. I said something, in a distinctively ratty tone of voice, about his 'damn hair' always jumping all over me. The instant I said it I was sorry, but it was out. He didn't say anything, but he immediately started to worry about it. It grew worse as we walked home, crossing streets in silence; he. was obviously trying to divine a way of forbidding his hair to jump on his brother in the barbershop. The homestretch on Both, the long block from Broadway to our building, on the corner of Riverside, was the worst. No one in the family could worry his or her way down that block the way Seymour could if lie had Decent Material.
Which is enough for one night. I'm exhausted.
Just this one other thing. What is it I want (italics all mine) from a physical description of him? More, what do I want it to do? I want it to get to the magazine, yes; I want to publish it. But that isn't it - I always want to publish. It has more to do with the way I want to submit it to the magazine. In fact, it has everything to do with that. I think I know. I know very well I know. I want it to get down there without my using either stamps or a Manila envelope. if it's a true description, I should be able to just give it train fare, and maybe pack a sandwich for it and a little something hot in a thermos, and that's all. The other passengers in the car must move slightly away from it, as though it were a trifle high. Oh, marvellous thought! Let him conic out of this trifle high. But what kind of high? High, I think, like someone you love coming tip on the. porch, grinning, grinning, after three hard sets of tennis, victorious tennis, to ask you if you saw that last shot he made. Yes. Oui.

Another night. This is to be read, remember. Tell the reader where you are. Be friendly - you never know. But of course. I'm in the conservatory, I've just rung for the port, and it will be brought in at any moment by the old family retainer, an exceptionally intelligent, fat, sleek mouse, who cats everything in the house except examination papers.
I'm going back to S.'s hair, since it's already on the page. Till it started coming out, at about nineteen, in handfuls, he had very wiry hair. The word is almost kinky, but not quite; I think I'd feel determined to use it if it had been. It was most exceedingly pullable-looking hair, and pulled it surely got; the babies in the family always automatically reached for it, even before the nose, which, God wot, was also Outstanding. But one thing at a time. A very hairy man, youth, adolescent. The other kids in the family, not exclusively but especially the boys, the many pre-puberty boys we always seemed to have around the house, used to be fascinated by his wrists and hands. My brother Walt, at about eleven, had a routine of looking at Seymour's wrists and inviting him to take off his sweater. 'Take off your sweater, hey, Seymour. Go ahead, hey. It's warm in here.' S. would beam back at him, shine back at him. He loved that kind of horseplay from any of the kids. I did, too, but only off and on. He did invariably. He thrived, too, waxed strong, on all tactless or underconsidered remarks directed at him by family minors. In 1959, in fact, when on occasion I hear rather nettling news of the doings of my youngest brother and sister, I think on the quantities of joy they brought S. I remember Franny, at about four, sitting on his lap, facing him, and saying, with immense admiration, 'Seymour, your teeth arc so nice and yellow!' He literally staggered over to me to ask if I'd heard
what she said.
One remark in this paragraph stops me cold. Why did I like horseplay from the kids only off and on? Undoubtedly because it sometimes had a fair amount of malice in it when it was directed at me. Not that 1 most probably didn't have it coming to me. What, I wonder, does the reader know of large families? More important, how much can he stand hearing on the subject, from me? I must say at least this much: If you're an older brother in a large family (particularly where, as with Seymour and Franny, there's an age difference of roughly eighteen years), and you either cast yourself or just not very advertently become cast in the role of local tutor or mentor, it's almost impossible not to turn into a monitor, too. But even monitors come in individual shapes, sizes, and colors. For example, when Seymour told one of the twins or Zooey or Franny, or even Mme Boo Boo (who was only two years younger than myself, and
often entirely the Lady), to take off his or her rubbers on coming into the apartment, each and all of them knew he mostly meant that the floor would get tracked up if they didn't and that Bessie would have to get out the mop. When I told them to take off their rubbers, they knew I mostly meant that people who didn't were slobs. It was bound to make no small difference in the way they kidded or ragged us separately. A confession, I groan to overhear, that can't avoid sounding suspiciously Honest and Ingratiating. What can I do about it? Am I to hold up the whole works every time an Honest John tone comes into my voice? Can't I count on the reader's knowing that I wouldn't play myself down - in this instance, stress my poor leadership qualities - if I didn't feel certain that I was much more than lukewarmly tolerated in that house? Would it help to tell you my age again? I'm a gray-haired, flaccid-bottomed forty as I write this, with a fair-sized pot and some commensurately fair-sized chances, I hope, of not throwing my silver pusher on the floor because I'm not going to make the basketball squad this year or because lily salute isn't snappy enough to send me to Officer Candidate School. Besides, a confessional passage has probably never been written that didn't stink a little bit of the writer's pride in having given up his pride. The thing to listen for, every time, with a public confessor, is what he's not confessing to. At a certain period of his life (usually, grievous to say, a successful period), a man may suddenly feel it Within His Power to confess that he cheated on his final exams at college, he may even choose to reveal that between the ages of twenty-two and twenty-four he was sexually impotent, but these gallant confessions in themselves are no guarantee that we'll fund out whether he once got piqued at his pet hamster and stepped on its head. I'm sorry to go on about this, but it seems to me I have a legitimate worry here. I'm writing about the only person I've ever known whom, on my own terms, I considered really large, and the only person of any considerable dimensions I've ever known who never gave me a moment's suspicion that he kept, on the sly, a whole closetful of naughty, tiresome little vanities. I find it dreadful - in fact, sinister - even to have to wonder whether I may not occasionally be nosing him out in popularity on the page. You'll pardon me, maybe, for saying so, but not all readers are skilled readers. (When Seymour was twenty-one, a nearly full professor of English, and had already been teaching for two years, I asked him what, if anything, got him down about teaching. He said he didn't think that anything about it got him exactly down, but there was one thing, he thought, that frightened him: reading the pencilled notations in the margins of books in the college library.) I'll finish this. Not all readers, I repeat, arc skilled readers, and I'm told - critics tell us everything, and the worst first - that I have many surface charms as a writer. I wholeheartedly fear that there is a type of reader who may find it somewhat winning of me to have lived to be forty; i.e. unlike Another Person on the page, not to have been 'selfish' enough to commit suicide and leave my Whole Loving Family high and dry. (I said I'd finish this, but I'm not going to make it after all. Not because I'm not a proper iron man but because to finish it right I'd have to touch on - my God, touch on - the details of his suicide, and I don't expect to be ready to do that, at the rate I'm going, for several more years.)
I'll tell you one thing, though, before I go to bed, that seems to me vastly pertinent. And I'd be grateful if everybody tried his hardest not to consider this a categorical afterthought. I can give you, that is, one perfectly explorable reason that makes my being forty at this writing a monstrous advantage-disadvantage. Seymour was dead at thirty-one. Even to bring him up to that exceedingly unhoary age will take me many, many months, as I'm geared, and probably years. For the present, you'll sec him almost exclusively as a child and young boy (never, T hope to God, as a nipper). While I'm with him in the business on the page, I'll be a child and young boy, too. But always I'll be aware, and so, I believe, will the reader, if rather less partisanly, that a somewhat paunchy and very nearly middle-aged man is rowing this show. In my view, this thought is no more melancholy than most of the facts of life and death, but no less, either. You've only my word for it so far, but I must tell you that I know as well as I know anything that if our positions were switched around and Seymour were in my seat, lie would be so affected - so stricken, in fact - by his gross seniority as narrator and official shot-caller that he'd abandon this project. I'll say no more about it, of course, but I'm glad it came up. It's the truth. Please don't simply see it; feel it.
I'm not going to bed after all. Somebody around here path murdered sleep. Good for him.
Shrill, unpleasant voice (not of any of my readers) : You said you were going to tell us what your brother Looked Like. We don't want all this goddamn analysis and gluey stuff.
But I do. I want every bit of this gluey stuff. I could use a little less analysis, no doubt, but I want every bit of the gluey stuff. If I have a prayer of staying straight with this, it's the gluey stuff that'll do it.
I think I can describe his face, form, manner - the works - at almost any time of his life (barring the overseas years) and get a good likeness. No euphemisms, please. A perfect image. (When and where, if I go on with this, will I have to tell the reader what sort of memories, powers of recall, some of us in the family have? Seymour, Zooey, myself. I can't put it off indefinitely, but how ugly will it look in print?) It would help enormously if some kind soul were to send me a telegram stating precisely which Seymour he'd prefer me to describe. If I'm called upon merely to describe Seymour, any Seymour, I get a vivid-type picture, all right, but in it lie appears before me simultaneously at the ages of, approximately, eight, eighteen, and twenty-eight, with a full head of hair and getting very bald, wearing a summer camper's red-striped shorts and wearing a creased suntan shirt with buck-sergeant stripes, sitting in padmasana and sitting in the balcony at the R.K.O. 86th Street. I feel the threat of presenting just that kind of picture, and I don't like it. For one thing, I think it would worry Seymour. It's rough when one's Subject is also one's cher maître. It wouldn't worry him a very great deal, I think, if after due consultation with my instincts I elected to use some sort of literary Cubism to present his face. For that matter, it wouldn't worry him at all if I wrote the rest of this exclusively in lower-case letters - if my instincts advised it. I wouldn't mind some form of Cubism here, but every last one of my instincts tells me to put up a good, lowermiddle-class fight against it. I'd like to sleep on it, anyway. Good night. Good night, Mrs Calabash. Good night, Bloody Description.

Since I'm having a little trouble speaking for myself, I decided this morning, in class (rather staring the while, I'm afraid, at Miss Valdemar's incredibly snug pedal pushers), that the really courteous thing to do would be to let one of my parents have the first word here, and where better to start than with the Primeval Mother? The risks involved, though, are overwhelming. If sentiment doesn't ultimately make fibbers of some people, their natural abominable memories almost certainly will. With Bessie, for instance, one of the main things about Seymour was his tallness. In her mind she sees him as an uncommonly rangy, Texan type, forever ducking his head as he came into rooms. The fact is, he was five ten and a half- a short tall man by modem, multiple-vitamin standards. Which was fuse with him. He had no love whatever for height. I wondered for a while, when the twins went over six feet, whether he was going to send them condolence cards. I think if he were alive today he'd be all smiles that Zooey, being all actor, grew up small. He, S., was a very firm believer in low centers of gravity for real actors.
That bit about 'all smiles' was a mistake. I can't get him to stop smiling now. I'd be very happy if some other earnest-type writer sat in for me here. One of my first vows when I took up this profession was to put the damper on my characters' Smiling or Grinning on the printed page. Jacqueline grinned. Big, lazy Bruce Browning smiled wryly. A boyish smile lit up Captain Mittagessen's craggy features. Yet it presses in on me like hell here. To get the worst over with first : I think lie had a very, very good smile, for somebody whose teeth were somewhere between so-so and bad. What seems not a whit onerous to write about is the mechanics of it. His mule often went backward or forward when all the other Facial traffic in the room was either not moving at all or moving in the opposite direction. His distributor wasn't standard, even in the family. He could look grave, not to say funereal, when candles on small children's birthday cakes were being blown out. On the other hand, he could look positively delighted when one of the kids showed him where he or she had scraped a shoulder swimming under the float. Technically, I think, he had no social smile whatever, and yet it seems true (maybe just a trifle extravagant) to say that nothing essentially right was ever missing in his face. His scraped-shoulder smile, for example, was often maddening, if it was your shoulder that had got scraped, but it also distracted where distraction counted. His gravity at birthday parties, surprise parties, didn't wet-blanket them - or almost never, any more than, say, his grinniness as a. guest at First Communions or Bar Mizvahs. And I don't think this is just the prejudiced brother talking. People who didn't know him at all, or knew him only slightly, or just as a Child Radio Celebrity, active or retired, were sometimes disconcerted by a particular expression - or a lack of one - on his face, but merely for a moment, I think. And often in such cases the victims felt something pleasantly close to curiosity-never, that I can remember, any real personal resentment or ruffling of the feathers. For one reason - the least complex, surely - his every expression was ingenuous. When he was to manhood grown (and this is, I suppose, the prejudiced brother speaking), I think he had about the last absolutely unguarded adult face in the Greater New York Area. The only times I can remember anything disingenuous, artful, going on in his face were when he was intentionally amusing some blood relative around the apartment. Even this, though, wasn't a daily occurrence. On the whole, I'd say, he partook of Humor with a temperateness denied to anyone else in our household. Which, rather emphatically, is not to imply that humor wasn't a staple of his diet, too, but it is to say that lie generally got, or took for himself, the smallest piece. The Standing Family joke almost invariably fell to him, if our father wasn't around at the moment, and he usually put it away with good grace. For a neat enough example, I think, of what I mean, when I read my new short stories aloud to him it was his unwavering custom, once in every story, to interrupt me in the middle of a line of dialogue to ask me if I knew that I had a Good Ear for the Rhythms and Cadences of Colloquial Speech. It was his pleasure to look very sapient as he put that one to me.
What I get next is Ears. In fact, I get a whole little movie of them - a streaky one-reeler of my sister Boo Boo, at about eleven, leaving the dinner table on a riotous impulse and lunging back into the room a minute later to try out a pair of rings, detached from a loose-leaf notebook, on Seymour's ears. She was very pleased with the result, and Seymour kept them on all evening. Not improbably till they drew blood. But they weren't for him. He hadn't, I'm afraid, the ears of a buccaneer but the ears of an old cabalist or an old Buddha. Extremely long, fleshy lobes. I remember Father Waker, passing through here a few years ago in a hot black suit, asking me, while I was doing the Times crossword, if I thought S.'s ears had been Tang dynasty. Myself, I'd put it earlier than that.
I'm going to bed. Perhaps a nightcap, first, in the Library, with Colonel Anstruther, then bed. Why does this exhaust me so? The hands are sweating, the bowels churning. The Integrated Man is simply not at home.
Except for the eyes, and maybe (I say maybe) the nose, I'm tempted to pass up the rest of his face, and the hell with Comprehensiveness. I couldn't bear to be accused of leaving nothing to the reader's imagination.

In one or two conveniently describable ways, his eyes were similar to nine, to Les's, and to Boo Boo's, in that (a) the eyes of this bunch could all be rather bashfully described as extradark oxtail in color, or Plaintive Jewish Brown, and (b) we all ran to half circles, and, in a couple of cases, outright bags. There, though, all intra-familial comparison stops dead. It seems a little ungallant to the ladies of the ensemble, but my vote for the two 'best' pairs of eyes in the family would go to Seymour and Zooey. And yet each of those pairs was so utterly different from the other, and color only the least of it. A few years ago, I published an exceptionally Haunting, Memorable, unpleasantly controversial, and thoroughly unsuccessful short story about a 'gifted' little boy aboard a transatlantic liner, and somewhere in it there was a detailed description of the boy's eyes. By a happy stroke of coincidence, I happen to have a copy of that very story on my person at this moment, tastefully pinned to the lapel of my bathrobe. I quote : 'His eyes, which were pale brown in color and not at all large, were slightly crossed - the left eye more than the right. They were not crossed enough to be disfiguring, or even to be necessarily noticeable at first glance. They were crossed just enough to be mentioned, and only in context with the fact that one might have thought long and seriously before wishing them straighter, or deeper, or browner, or wider set.' (Perhaps we'd better pause a second to catch our breath.) The fact is (truly, no Ho Ho intended), those were not Seymour's eyes at all. His eyes were dark, very large, quite adequately spaced, and, if anything, exceedingly uncrossed. Yet at least two members of my family knew and remarked that I was trying to get at his eyes with that description, and even felt that I hadn't brought it off too badly, in a peculiar way. In reality, there was something like a here-again, gone-again, super-gossamer cast over his eyes - except that it wasn't a cast at all, and that was where I ran into trouble. Another, equally fun-loving writer - Schopenhauer - tries, somewhere in his hilarious work, to describe a similar pair of eyes, and makes, I'm delighted to say, an entirely comparable hash of it.
All right. The Nose. I tell myself this'll only hurt a minute.
If, any time between 1919 and 1948, you came into a crowded room where Seymour and I were present, there would possibly be only one way, but it would be foolproof, of knowing that he and I were brothers. That would be by the noses and chins. The chins, of course, I can breezily dismiss in a minute by saying we almost didn't have any. Noses, however, we emphatically had, and they were close to being identical: two great, fleshy, drooping, trompe-like affairs that were different from every other nose in the family except, all too vividly, that of dear old Great Grandfather Zozo, whose own nose, ballooning out from an early daguerreotype, used to alarm me considerably as a small boy. (Come to think of it, Seymour, who never made, shall I say, anatomical jokes, once rather surprised me by wondering whether our noses - his, mine, Great-Grandfather Zozo's - posed the same bedtime dilemma that certain beards do, meaning did we sleep with them outside or inside the covers.) There's a risk, though, of sounding too airy about this. I'd like to make it very clear - offensively so, if need be - that they were definitely not romantic Cyrano protuberances. (Which is a dangerous subject on all counts, I think, in this brave new psychoanalytical world, where almost everybody as a matter of course knows which came first, Cyrano's nose or his wisecracks, and where there's a widespread, international clinical hush for all the big-nosed chaps who are undeniably tongue-tied.) I think the only difference worth mentioning in the general breadth, length, and contours of our two noses was that there was a very notable bend, I'm obliged to say, to the right, an extra lopsidedness, at the bridge of Seymour's nose. Seymour always suspected that it made my nose patrician by comparison. The 'bend' was acquired when someone in the family was rather dreamily making practice swings with a baseball bat in the hall of our old apartment on Riverside Drive. His nose was never set after the mishap.
Hurrah. The nose is over. I'm going to bed.

I don't dare look back yet over what I've written so far; the old occupational fear of turning into a used Royal typewriter ribbon at the stroke of midnight is very strong tonight. I have a good idea, though, that I haven't been presenting a living portrait of the Sheik of Arabee. Which is, I pray, fair and correct. At the same time, no one must be led to infer, through my dammed incompetence and heat, that S. was, in the usual, tiresome terminology, an Attractively Ugly Man. (It's a very suspect tag in any event, most commonly used by certain womenfolk, real or imaginary, to justify their perhaps too singular attraction to spectacularly sweet-wailing demons or, somewhat less categorically, badly brought-up swans.) Even if I have to hammer at it - and I already have, I'm aware - I must make it plain that we were, if to slightly different degrees, two obtrusively 'homely' children. My God, were we homely. And though I think I may say that our looks 'unproved considerably' with age and as our faces 'filled out', I must assert and reassert that as boys, youths, adolescents, we undoubtedly gave a great many genuinely thoughtful people a distinct pang at first sight. I'm speaking here, of course, of adults, not other children. Most young children don't pang very readily - not that way, anyhow. On the other hand, neither are most young children notably large-hearted. Often, at children's parties, someone's rather showily broad-minded mother would suggest a game of Spin the Bottle or Post Office, and I can freely attest that throughout childhood the two eldest Glass boys were veteran recipients of bag after bag of unmailed letters (illogically but satisfactorily put, I think), unless, of course, the Postman was a little girl called Charlotte the Harlot, who was a trifle mad anyway. Did this bother us? Did it cause pain? Think carefully, now, writer. My very slow, very considered answer: Almost never. In my own case, for three reasons that I can easily think of. First, except for one or two shaky intervals, I believed straight through my childhood - thanks largely to Seymour's insistence, but by no means entirely - that I was an egregiously charming, able fellow, and it was at once a marked and a curiously unimportant reflection on anyone's taste if he thought otherwise. Second (if you can stand this one, and I don't see how you can), I had a rosy, full conviction before I was five that I was going to be a superlative writer when I grew up. And, third, with very few deviations, and none whatever within the heart, I was always secretly pleased and proud to bear any physical resemblance to Seymour. With Seymour himself, the case, as usual, was different. He cared alternately much and not at all about his funny-lookingness. When lie cared much, he cared for the sake of other people, and I find myself thinking especially, at this moment, of our sister Boo Boo. Seymour was wild about her. Which isn't saying a great deal, since he was wild about everybody in the family and most people outside it. But, like all young girls I've ever known, Boo Boo went through a stage - admirably short, in her case, I must say-when she 'died' at least twice daily of the gaffes, the faux pas, of adults in general. At the height of this period, a favorite history teacher who came into class after lunch with a dot of charlotte russe on her cheek was quite sufficient cause for Boo Boo to wither and die at her desk. Quite frequently, however, she came home dead from somewhat less trivial causes, and these were the times that bothered and worried Seymour. He worried rather particularly, for her sake, about adults who came over to us (him and me) at parties or such to tell us how handsome we were looking tonight. If not that precisely, that sort of thing happened not seldom, and Boo Boo always seemed to be within earshot when it did, positively waiting to die.
Perhaps I feel less concerned than I ought to feel about the possibility of going overboard on this subject of his face, his physical face. I'll concede, readily, a certain absence of total perfection in my methods. Perhaps I'm overdoing this whole description. For one thing, I see that I've discussed almost every feature of his face and haven't so much as touched on the 1 fe of it yet. That thought in itself-I hadn't expected it-is a staggering depressant. Yet even while I feel it, even while I go under with it, a certain conviction that I've had from the beginning remains intact-snug and dry. 'Conviction' isn't the right word at all. It's more like a prize for the best glutton for punishment, a certificate of endurance. I feel I have a knowledge, a kind of editorial insight gained from all my failures over the past eleven years to describe him on paper, and this knowledge tells me he cannot be got at with understatement. The contrary, in fact. I've written and histrionically burned at least a dozen stories or sketches about him since 1948 - some of them, and I says it what shouldn't, pretty snappy and readable. But they were not Seymour. Construct an understatement for Seymour and it turns, it matures, into a lie. An artistic lie, maybe, and sometimes, even, a delicious lie, but a lie.
I feel I should stay up for another hour or so. Turnkey ! See that this man doesn't go to bed.
There was such a lot that wasn't gargoyle in the least. His hands, for instance, were very fine. I hesitate to say beautiful, because I don't want to run into the thoroughly damnable expression 'beautiful hands'. The palms were broad, the muscle between thumb and index forger unexpectedly developed looking, 'strong' (the quotes are unnecessary - for God's sake, relax), and yet the fingers were longer and thinner than Bessie's, even; the middle fingers looked like something you would measure with a tailor's tape.
I'm thinking about this last paragraph. That is, about the amount of personal admiration that has gone into it. To what extent, I wonder, may one be allowed to admire one's brother's hands without raising a few modern eyebrows? In my youth, Father William, my heterosexuality (discounting a few, shall I say, not always quite voluntary slow periods) was often rather common gossip in some of my old Study Groups. Yet I now fund myself recalling, perhaps just a wee bit too vividly, that Sofya Tolstoy, in one of her, I don't doubt, well-provoked marital piques, accused the father of her thirteen children, the elderly man who continued to inconvenience her every night of her married life, of homosexual leanings. I think, on the whole, Sofya Tolstoy was a remarkably unbrilliant woman - and my atoms, moreover, arc arranged to make me constitutionally inclined to believe that where there's smoke there's usually strawberry Jello, seldom fire but I do very emphatically believe there is an enormous amount of the androgynous in any all-or-nothing prose writer, or even a would-be one. I think that if he titters at male writers who wear invisible skirts he does so at his eternal peril. I'll say no more on the subject. This is precisely the sort of confidence that can be easily and juicily Abused. It's a wonder we're not worse cowards inn print than we already are.
Seymour's speaking voice, his incredible voice box, I can't discuss right here. I haven't room to back up properly first. I'll just say, for the moment, in my own unattractive Mystery Voice, that his speaking voice was the best wholly imperfect musical instrument I've ever listened to by the hour. I repeat, though, I'd like to postpone going ahead with a full description of it.
His skin was dark, or at least on the very far, safe side of sallow, and it was extraordinarily clear. He went all through adolescence without a pimple, and this both puzzled and irritated me greatly, since he ate just about the same amount of pushcart fare - or what our mother called Unsanitary Food Made by Dirty Men That Never Even Wash Their Hands - that I did, drank at least as much bottled soda as I drank, and surely washed no more often than I did. If anything, he washed a lot less than I did. He was so busy seeing to it that the rest of the bunch - particularly the twins - bathed regularly that he often missed his own turn. Which snaps me, not very conveniently, right back to the subject of barbershops. As we were on our way to get haircuts one afternoon, he stopped dead short in the middle of Amsterdam Avenue and asked me, very soberly, with cars and trucks clipping past us from both directions, if I'd mind very much getting a haircut without him. I pulled him over to the curb (I'd like to have a nickel for every curb I pulled him over to, man and boy) and said I certainly would mind. He had a notion his neck wasn't clean. He was planning to spare Victor, the barber, the offense of looking at his dirty neck. It was dirty, properly speaking. This was neither the first nor the last time that he inserted a finger in the back of his shirt collar and asked me to take a look. Usually that area was as well policed as it ought to have been, but when it wasn't, it definitely wasn't.
I really must go to bed now. The Dean of Women - a very sweet person - is coming at the crack of dawn to vacuum.

The terrible subject of clothes should get in here somewhere. What a marvellous convenience it would be if writers could let themselves describe their characters' clothes, article by article, crease by crease. What stops us? In part, the tendency to give the reader, whom we've never met, either the short end or the benefit of the doubt - the short end when we don't credit him with knowing as much about men and mores as we do, the benefit when we prefer not to believe that he has the same kind of petty, sophisticated data at his fingertips that we have. For example, when I'm at my foot doctor's and I run across a photograph in Peekaboo magazine of a certain kind of up-andcoming American public personality - a movie star, a politician, a newly appointed college president - and the man is shown at home with a beagle at his feet, a Picasso on the wall, and himself wearing a Norfolk jacket, I'll usually be very nice to the dog and civil enough to the Picasso, but I can be intolerable when it comes to drawing conclusions about Norfolk jackets on American public figures. If, that is, I'm not taken with the particular personage in the first place, the jacket will cinch it. I'll assume from it that his horizons are widening just too goddam fast to suit me.
Let's go. As older boys, both S. and I were terrible dressers, each in his own way. It's a little odd (not really very) that we were such awful dressers, because as small boys we were quite satisfactorily and unremarkably turned out, I think. In the early part of our career as hired radio performers, Bessie used to take us down to De Pinna's, on Fifth Avenue, for our clothes. How she discovered that sedate and worthy establishment in the first place is almost anybody's guess. My brother Walt, who was a very elegant young man while lie lived, used to feel that Bessie had simply gone up and asked a policeman. A not unreasonable conjecture, since our Bessie, when we were children, habitually took her knottiest problems to the nearest thing we had in New York to a Druidic oracle - the Irish traffic cop. In a way, I can suppose the reputed luck of the Irish did have something to do with Bessie's discovery of De Pinna's. But surely not everything, by a long shot. For instance (this is extraneous, but nice), my mother has never in any known latitude of the expression been a book-reader. Yet I've seen her go into one off the gaudy book palaces on Fifth Avenue to buy one of my nephews a birthday present and come out, emerge, with the Kay Nielsen-illustrated edition of 'East of the Sun and West of the Moon', and if you knew her, you'd be certain that she'd been Ladylike but aloof to cruising helpful salesmen. But let's go back to the way we looked as Youths. We started to buy our own clothes, independent of Bessie and of each other, when we were in our earliest teens. Being the older, Seymour was the first to branch out, as it were, but I made up for lost time when my chance came. I remember dropping Fifth Avenue like a cold potato when I had just turned fourteen, mid making straight for Broadway - specifically, to a shop in the Fifties where the sales force, I thought, were more than faintly hostile but at least knew a born snappy dresser when they saw one coming. In the last year S. and I were on the air together-1933 - I showed up every broadcast night wearing a pale-gray double-breasted suit with heavily wadded shoulders, a midnight-blue shirt with a Hollywood 'roll' collar, and the cleaner of two identical crocus-yellow cotton neckties I kept for formal occasions in general. I've never felt as good in anything since, frannkly. (I don't suppose a writing man ever really gets rid of his old crocus-yellow neckties. Sooner or later, I think, they show up in his prose, and there isn't a hell of a lot lie can do about it.) Seymour, on the other hand, picked out marvellously orderly clothes for himself. The main hitch there was that nothing he bought - suits, overcoats particularly - ever fitted him properly. He must have bolted, possibly half dressed, and certainly unchalked, whenever anyone from the alteration department approached hint. His jackets all hiked either up or down on him. His sleeves usually either extended to the middle joints of his thumbs or stopped at the wrist-bones. The seats of his trousers were always close to the worst. They were sometimes rather aw-inspiring, as if a 36-Regular behind had been dropped like a pea in a basket into a 42-Long pair of trousers. But there are other and more formidable aspects to be considered here. Once an article of clothing was actually on his body, he lost all earthly consciousness of it - barring, perhaps, a certain vague technical awareness that he was no longer stark naked. And this wasn't simply a sign of an instinctive, or even a well-educated, antipathy to being what was known in our circles as a Good Dresser. I did go along with him once or twice when he was Buying, and I think, looking back, that he bought his clothes with a mild but, to me, gratifying degree of pride - like a young brahmacharya, or Hindu-religious novice, picking out his first loincloth. Oh, it was a very odd business. Something always went wrong, too, with Seymour's clothes at the exact instant lie was actually putting them on. He could stand for a good, normal three or four minutes in front of an open closet door surveying his side of our necktie rack, but you knew (if you were donned fool enough to sit around watching him) that once he'd actually made his selection the tic was doomed. Either its knot-to-be was fated to balk at fitting snugly into the V of his shirt collar - it most often came to rest about a quarter of an inch short of the throat button - or if the potential knot was to be slid safely into its proper place, then a little band of foulard was definitely fated to stick out from under the collar fold at the back of his neck, looking rather like a tourist's binoculars strap. But I'd prefer to leave this large and difficult subject. His clothes, in short, often wore the whole family to something akin to despair. I've given only a very passing description, really. The thing came in any number of variations. I might just add, and then drop it quickly, that it can be a deeply disturbing experience to be standing, say, beside one of the potted palms at the Biltmore, at cocktail rush hour, on a summer day, and have your liege lord come bounding up the public stairs obviously pleased as punch to see you but not entirely battened down, fastened.
I'd love to pursue this stairs-bounding business for a minute - that is, pursue it blind, without giving a great damn where it lands me. He bounded up all flights of stairs. He rushed them. I rarely saw him take a flight of stairs any other way. Which delivers me up - penitently, I'm going to assume - to the subject of vine, vigor, and vitality. I can't imagine anyone, these days (I can't easily imagine anyone these days) - with the possible exception of unusually insecure longshoremen, a few retired general officers of the Army and Navy, and a great many small boys who worry about the size of their biceps - taking much stock in the old popular aspersions of Unrobustness laid to poets. Nonetheless, I'm prepared to suggest (particularly since so many military and outdoorsy thoroughgoing he-men number me among their favorite yarn spinners) that a very considerable amount of sheer physical stamina, and not merely nervous energy or a cast-iron ego, is required to get through the final draft of a first-class poem. Only too often, sadly, a good poet turns into a damned poor keeper of his body, but I believe he is usually issued a highly serviceable one to start out with. My brother was the most nearly tireless person I've known. (I'm suddenly time-conscious. It's not yet midnight, and I'm playing with the idea of sliding to the floor and writing this from a supine position.) It's just struck me that I never saw Seymour yawn. He must have, of course, but I never saw him. Surely not for any reasons of etiquette, either; yawns weren't fastidiously suppressed at home. I yawned regularly, I know - and I got more sleep than lie did. Emphatically, though, we were both short sleepers, even as small boys. During, especially, our middle years on radio - the years, that is, when we each carried at least three library cards around with us in our hip pockets, like manhandled old passports - there were very few nights, school nights, when our bedroom lights went out before two or three in the morning, except during the crucial little post-Taps interval when First Sergeant Bessie was making her general rounds. When Seymour was hot on something, investigating something, he could and frequently did, from the age of about twelve, go two and three nights in a row without going to bed at all, and without distinctly looking or sounding the worse for it. Much loss of sleep apparently affected just his circulation; his hands and feet got cold. Along about the third wakeful night in a row, he'd look up at least once from whatever he was doing and ask me if I felt a terrible draft. (No one in our family, not even Seymour, felt drafts. Only terrible drafts.) Or he'd get up from the chair or the floor - wherever he was reading or writing or contemplating -and check to see if someone had left the bathroom window open. Besides me, Bessie was the only one in the apartment who could tell when Seymour was ignoring sleep. She judged by how many pairs of socks he was wearing. In the years after he'd graduated from knickers to long trousers, Bessie was forever lifting up the cuffs of his trousers to see if lie was wearing two pairs of draftproof socks.
I'm my own Sandman tonight. Good night! Good night, all you infuriatingly uncommunicative people!

Many, many men my age and in my income bracket who write about their dead brothers in enchanting semi-diary form never even bother to give us dates or tell us where they are. No sense of collaboration. I've vowed not to let that happen to me. This is Thursday, and I'm back in my horrible chair.
It's a quarter to one in the morning, and I've been sitting here since ten, trying, while the physical Seymour is on the page, to find a way to introduce him as Athlete and Gamesman without excessively irritating anybody who hates sports and games. I'm dismayed and disgusted, really, to find I can't get into it unless I start with an apology. For one reason, I happen to belong to an English Department of which at least two members are well on their way to becoming established repertory modem poets and a third member is a literature critic of enormous chic here on the academic Eastern Seaboard, a rather towering figure among Melville specialists. All three of these men (they have great soft spots for me, too, as you might imagine) make what I tend to regard as a somewhat too public rush at the height of the professional-baseball season for a television set and a bottle of cold beer. Unfortunately, this small, ivy-covered stone is a little less devastating for the circumstance that I throw it froth a solid-glass house. I've been a baseball fan myself all my life, and I don't doubt that there's an area inside my skull that must look like a bird-cage bottom of old shredded Sports Sections. In fact (and I consider this the last word in intimate writer-reader relations), probably one of the reasons I stayed on the air for well over six consecutive years as a child was that I could tell the Folks in Radioland what the Waner boys had been up to all week or, still more impressive, how many times Cobb had stolen third in 1921, when I was two. Am I still a trifle touchy about it? Have I still not made my peace with the afternoons of youth when I fled Reality, via the Third Avenue 'El', to get to my little womb off third base at the Polo Grounds? I can't believe it. Maybe it's partly because I'm forty and I think it's high time all the elderly boy writers were asked to move along from the ballparks and the bull rings. No. I know - my God, I know - why I'm so hesitant to present the Aesthete as Athlete. I haven't thought of this in years and years, but this is the answer: There used to be an exceptionally intelligent and likeable boy on the radio with S. and me - one Curtis Caulfield, who was eventually killed during one of the landings in the Pacific. He trotted off with Seymour and me to Central park one afternoon, where I discovered he threw a ball as if he had two left hands - like most girls, in short - and I can still see the look on Seymour's face at the sound of my critical horse-laugh, stallion-laugh. (How can I explain away this deep-type analysis? Have I gone over to the Other Side? Should I hang out my shingle?)
Out with it. S. loved sports and games, indoors or outdoors, and was himself usually spectacularly good or spectacularly bad at them - seldom anything in between. A couple of years ago, my sister Franny informed me that one of her Earliest Memories is of lying in a 'bassinet' (like an Infanta, I gather) and watching Seymour play ping-pong with someone in the living room. In reality, I think, the bassinet she has in mind was a battered old crib on casters that her sister Boo Boo used to push her around in, all over the apartment, bumping her over doorsills, till the center of activity was reached. It's more than possible, though, that she did watch Seymour play ping-pong when she was an infant, and his unremembered and apparently colorless opponent could easily have been myself. I was generally dazed into complete colorlessness when I played ping-pong with Scymour. It was like having Mother Kali herself on the other side of the net, multi-armed and grinning, and without a particle of interest in the score. He banged, he chopped, he went after every second or third ball as though it were a lob and duly smashable. Roughly three out of five of Seymour's shots either went into the net or way the hell off the table, so it was virtually a volleyless game you played with him. This was a fact, though, that never quite caught his undivided attention, and he was always surprised and abjectly apologetic when his opponent at length complained loudly and bitterly about chasing his balls all over the goddam room, under chairs, couch, piano, and in those nasty places behind shelved books.
He was equally crashing, and equally atrocious, at tennis. We played often. Especially my senior year in college, in New York. He was already teaching at the same institution, and there were many days, especially in spring, when I dreaded conspicuously fair weather, because I knew some young man would fall at my feet, like the Minstrel Boy, with a note from Seymour saying wasn't it a marvellous day and what about a little tennis later. I refused to play with him on the university courts, where
I was afraid some of my friends or his - especially some of his fishier Kollegen - might spot him in action, and so we usually went down to Rip's Courts, on Ninety-sixth Street, an old hangout of ours. One of the most impotent stratagems I've ever devised was to deliberately keep my tennis racket and sneakers at home, rather than in my locker on campus. It had one small virtue, though. I usually got a modicum of sympathy while I was dressing to meet him on the courts, and not infrequently one of my sisters or brothers trooped compassionately to the front door with me to help me wait for the elevator.
At all card games, without exception - Go Fish, poker, cassino, hearts, old maid, auction or contract, slapjack, blackjack - he was absolutely intolerable. The Go Fish games were watchable, however. He used to play with the twins when they were small, and he was continually dropping hints to them to ask him if he had any fours or jacks, or elaborately coughing and exposing his hand. At poker, too, he was stellar. I went through a short period in my late teens when I played a semi-private, strenuous, losing game of turning into a good mixer, a regular guy, and I had people in frequently to play poker. Seymour often sat in on those sessions. It took some effort not to know when he was loaded with aces, because he'd sit there grinning, as my sister put it, like an Easter Bunny with a whole basketful of eggs. Worse still, he had a habit of holding a straight or a full house, or better, and then not raising, or even calling, somebody he liked across the table who was playing along with a pair of tens.
He was a lemon at four out of five outdoor sports. During our elementary-school days, when we lived at cloth and the Drive, there was usually a choose-up game of some kind going on in the afternoon, either on the side streets (stickball, rollerskate hockey) or, more often, on a pitch of grass, a fair-sized dog run, near the statue of Kossuth, on Riverside Drive (football or soccer). At soccer or hockey, Seymour had a way, singularly unendearing to his teammates, of charging downfield - often brilliantly - and then stalling to give the opposing goalie time to set himself in an impregnable position. Football he very seldom played, and almost never unless one team or the other was short a man. I played it constantly. I didn't dislike violence, I was mostly just scared to death of it, and so had no real choice but to play; I even organized the damned games. On the few occasions when S. joined the football games, there was no way of guessing beforehand whether lie was going to be an asset or a liability to his teammates. More often than not, he was the first boy picked in a choose-up game, because he was definitely shaky-hippcd and a natural ballcarrier. If, in midfield, when he was carrying the ball, he didn't suddenly elect to give his heart to an oncoming tackler, he was a distinct asset to his side. As I say, though, there was no real telling, ever, whether he'd help or hinder the cause. Once, at one of the very rare and savory moments when my own teammates grudgingly allowed me to take the ball around one of the ends, Seymour, playing for the opposite side, disconcerted me by looking overjoyed to see me as I charged in his direction, as though it were an unexpected, an enormously providential chance encounter. I stopped almost dead short, and someone, of course, brought me down, in neighborhood talk, like a ton of bricks.
I'm going on too long about this, I know, but I really can't stop now. As I've said, he could be spectacularly good at certain games, too. Unpardonably so, in fact. By that I mean there is a degree of excellence in games or sports that we especially resent seeing reached by an unorthodox opponent, a categorical 'bastard' of some kind - a Formless Bastard, a Showy Bastard, or just a plain hundred-per-cent American bastard, which, of course, runs the gamut from somebody who uses cheap or inferior equipment against us with great success all the way down the line to a winning contestant who has an unnecessarily happy, good face. Only one of Seymour's crimes, when lie excelled at games, was Formlessness, but it was a major one. I'm thinking of three games especially: stoopball, curb marbles, and pocket pool. (Pool I'll have to discuss another time. It wasn't just a game with its, it was almost a protestant reformation. We shot pool before or after almost every important crisis of our young manhood.) Stoopball, for the information of rural readers, is a ball game played with the support of a flight of brownstone steps or the front of an apartment building. As we played it, a rubber ball was thrown against solve architectural granite fancywork - a popular Manhattan mixture of Greek Ionic and Roman Corinthian molding -along the facade of our apartment house, about waist-high. If the ball rebounded into the street or over to the far sidewalk and wasn't caught on the fly by someone on the opposing team, it counted as an infield hit, as in baseball; if it was caught - and this was more usual than not - the player was counted out. A home run was scored only when the ball sailed just high and hard enough to strike the wall of the building across the street without being caught on the bounce-off. In our day, quite a few balls used to reach the opposite wall on the fly, but very few fast, low, and choice enough so that they couldn't be handled on the fly. Seymour scored a home run nearly every time he was up. When other boys on the block scored one, it was generally regarded as a fluke - pleasant or unpleasant, depending on whose team you were on - but Seymour's failures to get home runs looked like. flukes. Still more singular, and rather more to the point of this discussion, lie threw the ball like no one else in the neighborhood. The rest of us, if we were normally right-handed, as he was, stood a little to the left of the ripply striking surfaces and let fly with a hard sidearm motion. Seymour faced the crucial area and threw straight down at it - a motion very like his unsightly and abominably unsuccessful overhand smash at ping-pang or tennis - and the ball zoomed back over his head, with a minimum of ducking on his part, straight for the bleachers, as it were. If you tried doing it his way (whether in private or under his positively zealous personal instruction), either you made an easy out or the (goddam) ball flew back and stung you in the face. There came a tine when no one on the block would play stoopball with him - not even myself. Very often, then, lie either spent some tine explaining the. fine points of the game to one of our sisters or turned it into an exceedingly effective game of solitaire, with the rebound from the opposite building lining back to him in such a way that he didn't have to change his footing to catch it on the trickle-in. (Yes, yes, I'm making too damned much of this, but I find the whole business irresistible, after nearly thirty years.) He was the same kind of heller at curb marbles. In curb marbles, the first player rolls or pitches his marble, his shooter, twenty or twenty-five feet along the edge of a side street where there are no cars parked, keeping his marble quite close to the curb. The second player then tries to hit it, shooting from the same starting line. It was rarely done, since almost anything could deflect a marble from going straight to its mark: the unsmooth street itself, a bad bounce against the curb, a wad of chewing gum, any one of a hundred typical New York side-street droppings - not to mention just plain, everyday lousy aim. If the second player missed with his first shot, his marble usually came to rest in a very vulnerable, close position for the first player to shoot at on his second turn. Eighty or ninety times out of a hundred, at this game, whether he shot first or last, Seymour was unbeatable. On long shots, he curved his marble at yours in a rather wide arc, like a bowling shot from the far-right side of the foul line. Here, too, his stance, his forth, was maddeningly irregular. Where everybody else on the block made his long shot with an underhand toss, Seymour dispatched his marble with a sidearm - or, rather, a sidewrist - flick, vaguely like someone scaling a flat stone over a pond. And again imitation was disastrous. To do it his way was to lose all chance of any effective control over the marble.
I think a part of my mind has been vulgarly laying for this next bit. I haven't thought of it in years and years.
One late afternoon, at that faintly soupy quarter of an hour in New York when the street lights have just been turned on and the parking lights of cars are just getting turned on - some on, some still off- I was playing curb marbles with a boy named Ira Yankauer, on the farther side of the side street just opposite the canvas canopy of our apartment house. I was eight. I was using Seymour's technique, or trying to - his side flick, his way of widely curving his marble at the other guy's - and I was losing steadily. Steadily but painlessly. For it was the time of day when New York City boys are much like Tiffin, Ohio, boys who hear a distant train whistle just as the last cow is being driven into the barn. At that magic quarter hour, if you lose marbles, you lose just marbles. Ira, too, I think, was properly time-suspended, and if so, all he could have been winning was marbles. Out of this quietness, and entirely in key with it, Seymour called to me. It came as a pleasant shock that there was a third person in the universe, and to this feeling was added the justness of its being Seymour. I turned around, totally, and I suspect Ira must have, too. The bulby bright lights had just gone on under the canopy of our house. Seymour was standing on the curb edge before it, facing us, balanced on his arches, his hands in the slash pockets of his sheep-lined coat. With the canopy lights behind him, his face was shadowed, dimmed out. He was ten. From the way he was balanced on the curb edge, from the position of his hands, from - well, the quantity x itself, I knew as well then as I know now that he was immensely conscious himself of the magic hour of the day. 'Could you try not aiming so much?' he asked me, still standing there. 'If you hit him when you aim, it'll just be luck.' He was speaking, communicating, and yet not breaking the spell. I then broke it. Quite deliberately. 'How can it be luck if I aim?' I said back to him, not loud (despite the italics) but with rather more irritation in my voice than I was actually feeling. He didn't say anything for a moment but simply stood balanced on the curb, looking at me, I knew imperfectly, with love. 'Because it will be,' he said. 'You'll be glad if you hit his marble - Ira's marble - won't you? Won't you be glad? And if you're glad when you hit somebody's marble, then you sort of secretly didn't expect too much to do it. So there'd have to be some luck in it, there'd have to be slightly quite a lot of accident in it.' He stepped down off the curb, his hands still in the slash pockets of his coat, and came over to us. But a thinking Seymour didn't cross a twilit street quickly, or surely didn't seem to. In that light, he came toward us much like a sailboat. Pride, on the other hand, is one of the fastest-moving things in this world, and before he got within five feet of us, I said hurriedly to Ira, 'It's getting dark anyway,' effectively breaking tip the game.
This last little pentimento, or whatever it is, has started me sweating literally froml head to foot. I want a cigarette, but my pack is empty, and I don't feel up to leaving this chair. Oh, God, what a noble profession this is. How well do I know the reader? How much can I tell him without unnecessarily embarrassing either of us? I can tell him this: A place has been prepared for each of us in his own mind. Until a minute ago, I'd seen mine four times during my life. This is the fifth time. I'm going to stretch out on the floor for a half hour or so. I beg you to excuse me.

This sounds to me very suspiciously like a playbill note, but after the last, theatrical paragraph I feel I have it coming to me. The time is three hours later. I fell asleep on the floor. (I'm quite myself again, dear Baroness. Dear me, what can you have thought of nee? You'll allow me, I beg of you, to ring for a rather interesting little bottle of wine. It's from my owns little vineyards, and I think you might just ...) I'd like to announce - as briskly as possible - that whatever it precisely was that caused the Disturbance on the page three hours ago, I was not, am not now, and never have been the least bit intoxicated by my own powers (my own little powers, dear Baroness) of almost total recall. At the instant that I became, or made of myself, a dripping wreck, I was not strictly mindful of what Seymour was saying - or of Seymour himself, for that matter. What essentially struck me, incapacitated me, I think, was the sudden realization that Seymour is my Davega bicycle. I've been waiting most of my life for even the faintest inclination, let alone the follow-through required, to give away a Davega bicycle. I rush, of course, to explain
When Seymour and I were fifteen and thirteen, we came out of our room one night to listen, I believe, to Stoopnagle and Budd on the radio, and we walked into a great and very ominously hushed commotion in the living room. There were only three people present - our father, our mother, and our brother Waker - but I have a notion there were other, smaller folk eavesdropping from concealed vantage points. Les was rather horribly flushed, Bessie's lips were compressed almost out of existence, and our brother Waker - who was at that instant, according to my figures, almost exactly nine years and fourteen hours old - was standing near the piano, in his pajamas, barefooted, with tears streaming down his face. My own first impulse in a family situation of that sort was to make for the hills, but since Seymour didn't look at all ready to leave, I stuck around, too. Les, with partly suppressed heat, at once laid the case for the prosecution before Seymour. That morning, as we already knew, Waker and Walt had been given matching, beautiful, well-over-the-budget birthday presents - two red-and-white striped, double-barred twenty-six inch bicycles, the very vehicles in the window of Davega's Sports Store, on Eighty-sixth between Lexington and Third, that they'd both been pointedly admiring for the better part of a year. About ten minutes before Seymour and I calve out of the bedroom, Les had found out that Waker's bicycle wasn't safely stored in the basement of our apartment building with Walt's. That afternoon, in Central Park, Waker had given his away. An unknown boy ('some shnook he never saw before in his life') had come up to Waker and asked him for his bicycle, and Waker had handed it over. Neither Les nor Bessie, of course, was unmindful of Waker's 'very nice, generous intentions', but both of them also saw the details of the transaction with an implacable logic of their own. What, substantially, they felt that Waker should have done - and Les now repeated this opinion, with great vehemence, for Seymour's benefit - was to give the boy a nice, long ride on the bicycle. Here Waker broke in, sobbing. The boy didn't want a nice, long ride, he wanted the bicycle. He'd never had one, the boy; he'd always wanted one. I looked at Seymour. He was getting excited. He was acquiring a look of well-mewling but absolute inaptitude for arbitrating a difficult dispute of this kind - and I knew, from experience, that peace in our living room was about to be restored, however miraculously. ('The sage is full of anxiety and indecision in undertaking anything, and so he is always successful.'- Book XXVI, The Texts of Chuang-tzu.) I won't describe in detail (for once) how Seymour - and there must be a better way of putting this, but I don't know it - competently blundered his way to the heart of the matter so that, a few minutes later, the three belligerents actually kissed and made up. My real point here is a blatantly personal one, and I think I've already stated it.
What Seymour called over to me - or, rather, coached over to me - that evening at curb marbles in 1927 seems to me Contributive and important, and I think I must certainly discuss it a little. Even though, somewhat shocking to say, almost nothing seems more contributive and important in my eyes at this interval than the fact of Seymour's flatulent brother, aged forty, at long last being presented with a Davega bicycle of his own to give away, preferably to the first asker. I find myself wondering, musing, whether it's quite correct to pass on from one pseudo-metaphysical fine point, however puny or personal, to another, however robust or impersonal. That is, without first lingering, lolling around a bit, in the wordy style to which I'm accustomed. Nonetheless, here goes: When he was coaching me, from the curb-stone across the street, to quit aiming my marble at Ira Yankauer's - and he was ten, please remember - I believe he was instinctively getting at something very close in spirit to the sort of instructions a master archer in Japan will give when he forbids a willful new student to aim his arrows at the target; that is, when the archery master permits, as it were, Aiming but no aiming. I'd much prefer, though, to leave Zen archery and Zen. himself out of this pint-size dissertation - partly, no doubt, because Zen is rapidly becoming a rather smutty, cultish word to the discriminating ear, and with great, if superficial, justification. (I say superficial because pure Zen will surely survive its Western champions, who, in the main, appear to confound its near-doctrine of Detachment with an invitation to spiritual indifference, even callousness - and who evidently don't hesitate to knock a Buddha down without first growing a golden fist. Pure Zen, need I add - and I think I do need, at the rate I'm going - will be here even after snobs like me have departed.) Mostly, however, I would prefer not to compare Seymour's marble-shooting advice with Zen archery simply because I am neither a Zen archer nor a Zen Buddhist, much less a Zen adept. (Would it be out of order for me to say that both Seymour's and my roots in Eastern philosophy - if I may hesitantly call them 'roots' - were, are, planted in the New and Old Testaments, Advaita Vedanta, and classical Taoism? I tend to regard myself, if at all by anything as sweet as an Eastern name, as a fourth-class Karma Yogin, with perhaps a little Jnana Yoga thrown in to spice up the pot. I'm profoundly attracted to classical Zen literature, I have the gall to lecture on it and the literature of Mahayana Buddhism one night a week at college, but my life itself couldn't very conceivably be less Zenful than it is, and what little I've been able to apprehend - I pick that verb with care - of the Zen experience has been a by-result of following my own rather natural path of extreme Zenlessness. Largely because Seymour himself literally begged me to do so, and I never knew him to be wrong in these matters.) Happily for me, and probably for everybody, I don't believe it's really necessary to bring Zen into this. The method of marble-shooting that Seymour, by sheer intuition, was recommending to me can be related, I'd say, legitimately and un-Easternly, to the fine art of snapping a cigarette end into a small wastebasket from across a room. An art, I believe, of which most male smokers are true masters only when either they don't care a hoot whether or not the butt goes into the basket or the room has been cleared of eyewitnesses, including, quite so to speak, the cigarette snapper himself. I'm going to try hard not to chew on that illustration, delectable as I find it, but I do think it proper to append - to revert momentarily to curb marbles - that after Seymour himself shot a marble, he would be all smiles when he heard a responsive click of glass striking glass, but it never appeared to be clear to him whose winning click it was. And it's also a fact that someone almost invariably had to pick up the marble he'd won and hand it to him.
Thank God that's over. I can assure you I didn't order it.
I think - I know - this is going to be my last 'physical' notation. Let it be reasonably funny. I'd love to clear the air before I go to bed.
It's an Anecdote, sink me, but I'll let it rip: At about nine, I bad the very pleasant notion that I was the Fastest Boy Runner in the World. It's the kind of queer, basically extracurricular conceit, I'm inclined to add, that dies hard, and even today, at a super-sedentary forty, I can picture myself, in street clothes, whisking past a series of distinguished but hard-breathing Olympic milers and waving to them, amiably, without a trace of condescension. Anyway, one beautiful spring evening when we were still living over on Riverside Drive, Bessie sent me to the drugstore for a couple of quarts of ice cream. I came out of the building at that very same magical quarter hour described just a few paragraphs back. Equally fatal to the construction of this anecdote, I had sneakers on - sneakers surely being to anyone who happens to be the Fastest Boy Runner in the World almost exactly what red shoes were to Hans Christian Andersen's little girl. Once I was clear of the building, I was Mercury himself, and broke into a 'terrific' sprint up the long block to Broadway. I took the corner at Broadway on one wheel and kept going, doing the impossible: increasing speed. The drugstore that sold Louis Sherry ice cream, which was Bessie's adamant choice, was three blocks north, at 113th. About halfway there, I tore past the stationery store where we usually bought our newspapers and magazines, but blindly, without noticing any acquaintances or relatives in the vicinity. Then, about a block further on, I picked up the sound of pursuit at my rear, plainly conducted on foot. My first, perhaps typically New Yorkese thought was that the cops were after me - the charge, conceivably, Breaking Speed Records on a Non-School-Zone Street. I strained to get a little more speed out of my body, but it was no use. I felt a hand clutch out at me and grab hold of my sweater just where the winning-team numerals should have been, and, good and scared, I broke my speed with the awkwardness of a gooney bird coming to a stop. My pursuer was, of course, Seymour, and lie was looking pretty damned scared himself. 'What's the matter? What happened?' he asked me frantically. He was still holding on to my sweater. I yanked myself loose from his hand and informed him, in the rather scatological idiom of the neighborhood, which I won't record here verbatim, that nothing had happened, nothing was the matter, that I was just running, for cryin' out loud. His relief was prodigious. 'Boy, did you scare me!' he said. 'Wow, were you moving ! I could hardly catch up with you!' We then went along, at a walk, to the drugstore together. Perhaps strangely, perhaps not strangely at all, the morale of the now Second-Fastest Boy Runner in the World had not been very perceptibly lowered. For one thing, I had been outrun by him. Besides, I was extremely busy noticing that he was panting a lot. It was oddly diverting to see him pant.
I'm finished with this. Or, rather, it's finished with me. Fundamentally, my mind has always balked at any kind of ending. How many stories have I torn up since I was a boy simply because they had what that old Chekhov-baiting noise Somerset Maugham calls a Beginning, a Middle, and an End? Thirty-five? Fifty? One of the thousand reasons I quit going to the theater when I was about twenty was that I resented like hell filing out of the theater just because some playwright was forever slamming down his silly curtain. (What ever became of that stalwart bore Fortinbras? Who eventually fixed his wagon?) Nonetheless, I'm done here. There are one or two more fragmentary physical-type remarks I'd like to make, but I feel too strongly that my time is up. Also, it's twenty to seven, and I have a nine-o'clock class. There's just enough time for a half-hour nap, a shave, and maybe a cool, refreshing blood bath. I have an impulse - more of a n old urban reflex than an impulse, thank God - to say something mildly caustic about the twenty-four young ladies, just back from big weekends at Cambridge or Hanover or New Haven, who will be waiting for me in Room 307, but I can't finish writing a description of Seymour - even a bad description, even one where my ego, my perpetual lust to share top billing with him, is all over the place - without being conscious of the good, the real. This is too grand to be said (so I'm just the man to say it), but I can't be my brother's brother for nothing, and I know - not always, but I know - there is no single thing I do that is more important than going into that awful Room 307. There isn't one girl in there, including the Terrible Miss Zabel, who is not as much my sister as Boo Boo or Franny. They may shine with the misinformation of the ages, but they shine. This thought manages to stun me: There's no place I'd really rather go right now than into Room 307. Seymour once said that all we do our whole lives is go from - one little piece of Holy Ground to the next. Is he never wrong?
Just go to bed, now. Quickly. Quickly and slowly.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Seymour: Bemutatás (Hungarian)

A színészek, rémületemre, jelenlétükkel újra meg újra arról győznek meg, hogy amit eddig írtam róluk, java részében hamis. Hamis, mert változatlan szeretettel (most, hogy leírom, még ez is hamissá lett), de váltakozó erőm szerint írok róluk, és ez a mindig váltakozó erő sem éri el pontosan és hatásosan magukat a színészeket, hanem elvész, beletompul éppen a szeretetbe, mely viszont soha nem lesz elégedett ezzel az erővel, és éppen ezért, mintha óvni akarná a színészeket, mindig feltartóztatja azt.
Mintha (képletesen szólva) az írónak félreszaladna a tolla, s az így keletkezett melléfogás önmaga téves voltának tudatára ébredne. De talán szó sincs melléfogásról, hanem – magasabb értelemben – az egész folyamat valamely lényegesebb alkotóeleméről. És mintha a melléfogás éppen dühös indulattal az író ellen fordulna és tiltakozna, nehogy talán kiigazítsák, mondván: „Nem, engem ugyan nem radírozol ki, itt maradok vádló tanúságodul, tanúságául annak, hogy te nagyon, nagyon is rossz író vagy.”
Őszintén szólva, nem sok hasznát érzem a dolognak, mégis: negyvenéves fejjel jobb napokat megélt öreg barátomat, az átlagolvasót tartom egyedüli valóban kortárs bizalmasomnak, és még jóval húszéves korom előtt energikusan felszólított legizgalmasabb és a legkevésbé felfújt egyéniségű újságíró-szaktekintély ismerősöm, akivel eddig összekerültem, hogy próbáljam, amennyire csak lehet, egy ilyesfajta kapcsolat előnyös oldalait józanul figyelembe venni és megőrizni, bármily szörnyűségesnek vagy furcsának látsszék is elsőre a dolog; ő tehát az én estemben előre látta, hogy kezdettől fogva így lesz majd. Csak az a kérdés, hogyan ügyelhet az író efféle kapcsolatok előnyös oldalaira, ha halvány sejtelme sincs róla, ugyan milyen is hát az ő átlagolvasója. Mármost, hogy valamelyest előrehaladjunk, és a dologra térjünk – és az a meggyőződésem, hogy ez itt most nem olyasféle dolog, ami végtelenbe nyúló bevezetéseket megtűr –: szerencsémre legyen mondva, már évekkel ezelőtt mindent, de mindent kiderítettem, amit az én átlagolvasómról, sajnos, éppen önről, tudnom kell. Sajnálatomra ön tiltakozni fog, mégpedig nyomatékosan, de nem tehetek róla, csakugyan nem vagyok abban a helyzetben, hogy hajtsak a szavára. Ön bizonyára nagy madárbarát, olyasféleképpen, mint John Buchan novellájának, a Skule Skerry-nek figurája. Annak idején egy nyomorúságosan szigorúan vett szilenciumórán ifj. Arnold J. Sugarman kényszerített rá, hogy olvassam el, egyszóval ön bizonyára egyike azoknak, akik szívből rajonganak a madarakért, mert képzelőerejük szinte szárnyakat kap tőlük. Valóban elragadók „ezek a kis teremtmények, s minden teremtett élőlény közül a legközelebb állnak a szellemhez – normális testhőmérsékletük egyébként 50–51 Celsius-fok körül mozog”; valószínűleg ön is, mint John Buchan történetének alakja, sok érdekes gondolatra jutott e tárgyban, sok izgalmas gondolatra; nem kétlem, eszébe jutott önnek, hogy: „Az ökörszem, bár a gyomrocskája alig nagyobb egy babszemnél, átrepüli az Északi-tengert! A póling, mely viszont fenn a magas Északon fészkel és költ, oly messze fenn, hogy legfeljebb ha három ember akad, aki látta a fészkét, a póling a nyári időszakra Tasmániába repül!” Természetesen hiú remény lenne részemről azt hinni, hogy az átlagolvasó, valóságosan az én olvasóm, éppen ama három ember közül kerül ki, aki csakugyan látta a póling fészkét, mindazonáltal úgy vélem, ismerem őt – vagyis önt! –, éppen elég jól ismerem ahhoz, hogy átérezzem, milyen jó szándékú gesztust is vár most éppen tőlem. Ebben az entrenous hangulatban hát, öreg barátom, mielőtt csatlakoznánk a többiekhez, a mindent olyan jól tudókhoz, ideértve a középkorú tüzes fantáziákat, amelyek makacsul akár valamennyiünket kilövetnének a Holdra, ideértve a Dharma-vagabundokat, az entellektüelek számára gyártott cigaretták készítőit, a beatnikeket, huligánokat és a hippiket, az összes kiválasztottakat, mindezeket a szép növésű lélekkel megáldott szakértőket, akik olyan végtelenül pontosan tudják, mit kellene kezdenünk vagy éppen mit nem kellene kezdenünk szegényke kis nemi szervünkkel, mielőtt tehát csatlakoznánk a szakállas, büszkén míveletlen ifjakhoz, dilettáns gitárzenészekhez és zen-észekhez, valamint a világ egyesült irodalmár teddyboyaihoz, akik teljességgel és kizárólag csak a saját semeddig sem érő (vagy mindenbe belelógó) orruk mentében pillantgatnak szét remek planétánkon, ahol (kérem, ne próbálják belém fojtani a szuszt) Kilroy, Jézus Krisztus és Shakespeare mind egész rendesen elidőztek a maguk módján – mielőtt tehát feladnánk ezt az édes kettest, hadd mondjam, teljesen magánjelleggel, drága barátom (félek, nehogy rábeszélésnek vegye; ki tudja!), hadd kérhessem tehát: fogadja tőlem e korán nyíló szép zárójelek szerény csokrát: (((0))). Egészen komolyan gondolom a dolgot; hadd fejezzék ki legelsősorban megannyi donga- és ó-lábukkal azt a testi-lelki állapotot, mely rám írás közben oly jellemző. Szakszerűen szólva, és hadd tegyem hozzá mindjárt, ez az egyetlen mód, ahogy világéletemben szívesen, sőt, örömmel mondtam bármit is (s hogy még csökkentsek valamit az irántam megnyilvánuló rokonszenven, elmondom mindjárt: kilenc nyelven beszélek – méghozzá szüntelenül –, s e kilenc közül négy: abszolúte holt nyelv), ismétlem tehát: szakszerűen szólva már-már eksztatikus boldogságot érzek, mint még talán soha, vagy legfeljebb csak egyszer: amikor – úgy tizennégy lehettem – írtam egy novellát, ahol minden-de-mindenki kivétel nélkül a heidelbergi egyetemi bajtársi párbajforradások nyomát viseli: a főhős, a gazfickó, a hősnő, öreg dadája, ló, kutya – szóval, ami jött. Annak idején meglehetősen boldog voltam, így mondhatnám a pontosság kedvéért, semmi esetre sem olyan eksztatikusan azonban, mint most. De hogy a tárgyra térjek: véletlenségből tudom, és bizonyára senki nálam jobban nem tudja, hogy valaki, aki eksztatikusan boldog és mindamellett még ír is, igen gyakran kibírhatatlanul idegtépő társaságnak bizonyulhat bárki számára. Természetes, hogy efféle állapotba kerülve a költők „igen nehéz emberek”, de a prózaírónak sincs éppenséggel sok választása, hogyan viselkedjék valami tisztes társaságban, ha történetesen ilyen megszállottság vesz rajta erőt; mert a megszállottság – akár isteni, akár nem – csak ugyanúgy megszállottság marad. S miközben az a véleményem, hogy az eksztatikusan boldog prózaíró sok jót – őszintén megvallva, remélem, a lehető legjobbat – képes egy nyomtatott oldalon összehozni, az is igaz, sőt azt gyanítom, teljesen nyilvánvaló, hogy sem szerény, sem mértéktartó, sem rövid nem lehet; ezért nem képes aztán rövid bekezdésekben előadni a mondókáját. Pártatlan sem maradhat, semmiképp, vagy ha igen, csak nagyon ritkán, és akkor is kissé gyanúsan, hullámvölgyben. A boldogság oly roppant tág és magával ragadó valami, hogy farhullámán hajózva szükségszerűen kockára kell tennie azt a kisszerűbb, de az író számára mindig kétségtelenül roppant becsű gyönyörűséget, hogy minden egyes oldalon a hanyag derű és kívülállás fegyverzetében jelenjék meg. Ami azonban a legrosszabb: az író azáltal nincs többé abban a helyzetben, hogy az olvasó legsürgetőbb, és mondjuk meg, legelemibb kívánságának eleget tegyen, miszerint az a dolga, hogy ha a fene fenét eszik is, valahogy előrejusson a történetével. Részben ezért került sor arra az ominózus ajánlatra a zárójelekkel, valamivel fentebb. Semmi kétségem afelől, hogy igen sok, fölöttébb értelmes olvasó sem tudja elviselni, ha zárójeles közbevetés áll ott, ahol a cselekmény jelentős fordulatot vesz. (Effélékre levélben is kapunk kellő számú figyelmeztetést – többnyire, állíthatom, olyanoktól, akik egyetemi szakdolgozatot írnak, és az a nagyon is természetes, elemi erejű kényszer hajtja őket, hogy szabad idejükben az asztal alá érveljenek bennünket. Mi pedig nemcsak hogy elolvassuk, amit írnak, hanem általában még el is hisszük; ha jó, ha rossz, ha semmi köze hozzánk; minden, ami angolul van, érdeklődésünkre tarthat számot, éppúgy, mintha maga Prospero üzenne netalán.) Ezennel bejelentem tehát, hogy ettől a pillanattól fogva nemcsak hogy vadul és szabadon csaponganak majd megjegyzéseim jobbra-balra, ahogy jön (persze, éppenséggel nem biztos, nem lesz-e még egy-két lábjegyzet is), hanem még komoly szándékomat is elárulhatom, hogy olykor-olykor magam is felpattanok az olvasó hátára, ha az elbeszélés előírt menetétől eltérő irányban megpillantok valamit, ami izgatónak, érdekesnek vagy legalábbis arra érdemesnek látszik, hogy egy kicsit közelebbről megszemléljük. És ebben a vonatkozásban – Isten irgalmazz szegény amerikai fejemnek – a gyorsaság a lehető legkisebb mértékben sem jön számításba nálam. Kétségkívül vannak olyanok, akik komolyan elvárják, hogy a lehető legtakarékosabb, legklasszikusabb módon és (talán) a legmegbízhatóbban tartsák izgalomban őket; s éppen ezért én most itt azt javaslom – olyan becsületesen és őszintén, ahogy az író ilyesmit csak javasolhat –, hagyjanak el bennünket még itt, ahol ez a búcsú még helyénvaló és nem is nehéz. Mert én ugyan a továbbiakban sem fogom elmulasztani, hogy más, könnyen járható kibúvókra felhívjam a figyelmet, de az már nem biztos, hogy ugyanilyen jó szívvel és udvariasan teszem-e majd.
Kezdetnek hadd szóljak néhány keresetlen és félreérthetetlen szót arról a két idézetről, mely az iménti részt bevezette. Az első: „A színészek, rémületemre, jelenlétükkel újra meg újra arról győznek meg...” – Kafkától származik. A másik: „Mintha (képletesen szólva) az írónak félreszaladna a tolla...” – Kierkegaard-tól, és alig-alig tudom megállni, hogy arra a gondolatra, miszerint éppen ez a Kierkegaard-idézet talál – meglepő módon – olyannyira elevenébe néhány egzisztencialistának, köztük néhány túlságosan is gyakran publikált francia mandarinnak, ne dörzsölgessem némiképp diadalmasan a kezemet.*
*Ez az igen-igen szerény kis szidalmazás teljes egészében gáncsolható, ugyanakkor azonban az a tény, hogy a nagy Kierkegaard soha nem volt kierkegaardiánus, még kevésbé egzisztencialista, nem szűnő örömmel tölt el egy bizonyos szerény besorolású entellektüelt, sőt mindjobban megerősíti hitét valamiféle kozmikus költői igazságszolgáltatásban, ha nem egyenesen egy kozmikus Mikulásban.
Nem tartom okvetlenül szükségesnek, hogy valakinek mindenképpen külön víz- és rázhatlan ok kell ahhoz, hogy idézzen írók műveiből, akiket szeret, de biztosíthatom önöket, hogy ha valakinek történetesen van ilyen oka, az mindig nagyon rokonszenves, és ebben az esetben itt úgy érzem, hogy a két idézet, különösen így, egymás közvetlen szomszédságában, egy bizonyos értelemben nemcsak Kafka és Kierkegaard legjava színvonalát képviseli, hanem mind a négy halottét, e négy, különféle okokból hírhedt beteg vagy éppenséggel nem túl kiegyensúlyozott agglegény legjava szintjén (a négy közül bizonyára csak Van Gogh részesül abban a szerencsében, hogy nem kényszerül vendégjátékra ezeken az oldalakon), akikhez gyakran menekülök – olykor szinte félve –, ha a modern művészettel kapcsolatban valóban hiteles adalékra van szükségem. Őszintén megvallva, ezért is folyamodtam a két idézethez, mivel mindenképpen meg szeretném kísérelni, hogy minden részletében világossá tegyem álláspontomat a mindenfelé szétszórt adatok halmazára vonatkozóan, melyeket itt összegyűjteni szeretnék – olyan dolog ez, amiről az író, és én itt nem átallom kimondani ezt, egyes helyeken soha nem tud eleget és eléggé korán beszélni. Azonkívül szeretném hinni, vagy legalábbis remélni, hogy ez a két rövid idézet – és ez minden további nélkül elképzelhető – holmi könnyű kiindulópontot jelent majd az irodalomkritikusok viszonylag fiatalka nemzedékének, ennek a tekintélyes munkáscsapatnak (nevezhetném őket éppenséggel katonáknak is), mely oly sok-sok órán át s gyakran olyannyira tűnni látszó reménnyel kitüntetésre pályázik nagy forgalmú új-freudiánus művészeti és irodalmi klinikáinkon. Különösen ezekre a még mindig nagyon fiatal diákokra gondolok, valamint a még ifjabb alorvosnemzedékre, a gyakorlóévesekre, akik korlátlan szellemi egészségükkel berzenkednek, s (gondolom: vitathatatlanul) mentesek bármiféle velük született, beteges szépség iránti vonzódástól, s méghozzá feltett szándékuk, hogy egy szép napon esztétikai patológiára specializálják magukat. (Bevallom: ez az a pont, ahol rendíthetetlen vagyok és sziklaszilárd, mióta tizenegy évesen végig kellett néznem, hogy azt a művészt és beteget, akit a világon a legjobban szerettem, és bár akkor még maga is rövidnadrágos korban volt, hat órán és negyvenöt percen keresztül hallgatta ki hivatásos freudiánusok nagy tekintélyű grémiuma. Mértékadónak nem mondható véleményem szerint nem voltak messze attól, hogy felnyissák a koponyáját, és éveken át úgy képzeltem, csak a jócskán előrehaladott idő – mert hajnali két óra volt már – tartotta vissza őket attól, hogy ezt csakugyan meg is tegyék.) Kérlelhetetlenség: jó, hadd legyek hát itt kérlelhetetlen. De kicsinyes: soha. Egyelőre még abban a helyzetben vagyok, hogy érzékelni tudom: végtelenül keskeny pallón egyensúlyozok, vagy éppen csak egy szál kötélen, de még egy percig legalább szeretnék fönnmaradni rajta; akár van rá idő, akár nincs: évekig gyűjtögettem magamban ezeket az érzéseket, és alig vártam, hogy megszabaduljak tőlük. Egész sereg vad híresztelés és pletyka járja mindenfelé a rendkívüli, szenzációs alkotó művészről – kizárólag festőkre és költőkre gondolok itt, és a vérbeli Dichter-re. Egyike ezeknek a híreszteléseknek – és, mondhatom, számomra ez messze a legszívvidítóbb –, hogy soha, még a legsötétebb, pszichoanalízis előtti korokban sem tisztelte mélyen és igazán kritikusait, sőt, ellenkezőleg: a valóságban, a társadalomról alkotott egészében egészségtelen nézeteinek szellemében, egy kalap alá vette őket az echt kiadókkal és műkereskedőkkel és a művészethez csapódó más, valóban irigylésre méltóan tehetős személyekkel, akik – és már-már kész lenne bevallani róluk – nagyon szívesen választottak volna valami más tiszta munkát a művészet helyett, ha módjuk lett volna rá. De amit, legalábbis a mostani időkben – a modern időkben –, újra meg újra hallhatunk a sajátos módon, betegesen talán, de mégis oly termékeny költőkről és festőkről, mindig egy és ugyanaz: vagyis hogy mindegyikük, ha túldimenzionáltan is, mégis félreérthetetlenül „klasszikus” neurotikus, aberrált lélek, aki csak néha-néha próbál meg, akkor sem szíve mélyén, túllépni aberrációin; vagy még egyszerűbben szólva: beteg, bár ezt, mint mondják, tagadja, eléggé gyakran tör ki gyermeki módon szörnyűséges jajkiáltásokban, mintha szíves-örömest odaadná érte egész lelkét és művészetét, ha ő is érezhetné azt, amit más emberek örömnek neveznek, és mégis (ez a híresztelés járja makacsul), ha valaki netalán behatol eléggé barátságtalan, vendégekre nem túlságosan váró kunyhójába, s ha ez a valaki – igen gyakran olyan, aki csakugyan szereti őt – részvéttel kérdezi meg tőle, mije fáj, a művész akkor vagy elzárkózik s nem mond semmit, vagy képtelennek mutatkozik legalább valamelyest is használható klinikai pontossággal beszélni a dologról, s aztán másnap reggel, amikor még az igazán nagy költők és festők is joggal érzik valamelyest bátrabbnak magukat, másnap reggel tehát teljesen abnormális módon csak még eltökéltebbnek látszik abban a tekintetben, hogy nem állítja meg betegségét, hadd fusson, hadd menjen előre a maga útján, mintha az új, minden bizonnyal munkanap reggeli fényében világossá válna előtte megint egyszer, hogy végül is mindenkinek, az egészséges embernek is meg kell halnia, s ez általában nem mindig a legmegadóbb módon történik, őt azonban, őt, a boldogot, elpusztítják: elpusztítja az a legizgalmasabb útitárs – akár betegség, akár nem –, amelyhez foghatót még egyet nem ismer. Egészében véve: bármilyen furcsán és visszásan hasson is, éppen azért, mert én mondom, akinek a családjában, a legközvetlenebb rokonságban ilyen halott művész akad, miként ezt polémiaszerű célzásaim sorozatán át véges-végig kifejezésre juttatni szándékoztam, mégsem tartom lehetségesnek, hogy racionális módon bebizonyítható volna, miszerint ez az utolsó általános híresztelés és hiedelem nem tények egész csinos kis halmazán nyugszik. Míg ez a kitűnő rokonom élt, élesen szemmel tartottam, sőt mondhatom – többnyire szó szerint – sólyomszemmel figyeltem. Logikusan másképp ki sem fejezhetem, valóban beteg alkat volt, legnehezebb éjszakáin és a késő délutáni órákban csakugyan a fájdalom hangos kiáltása tört ki belőle, sőt: segélykérő jajongás, ha pedig megjött a segítség, vonakodott, hogy teljesen érthető és világos kifejezésmódján adja tudtul, hol fáj neki, és mi fáj. És mégis: gondolkodás nélkül mindenben ellentmondok az elismert szakemberek véleményének mindezekben a kérdésekben – szembefordulok tehát az akadémikusokkal, életrajzírókkal és mindenekelőtt a pillanatnyilag uralkodó szellemi arisztokráciával, bármely pszichoanalitikus-iskolát képviseljék is –, és egy ponton a legélesebben bírálom őket: abban nevezetesen, hogy ha jajkiáltások hangzanak fel valahonnét, nem figyelnek oda tisztességesen. Természetes, hogy nem: mert nem is képesek rá. A nagyothallás udvari arisztokráciája ez a réteg; egytől egyig. Hogy is lehetne képes valaki ilyen tökéletlen felszereléssel, ilyen fülekkel a fájdalom mértékét és minőségét felfogni, vagy legalább eredetére ráérezni? Azt hiszem, a legtöbb, amit ilyen hiányos hallóberendezéssel ki lehet venni vagy éppenséggel igazolni, nem egyéb, mint egypár elhaló, kósza felhang – igen, felhang, s mert még egy ellenpontra se futja az ilyenből –, olyasmi tehát, ami afféle zavaros gyermekkorból vagy rendezetlen libidóból tör fel. De honnan jön akkor az a töméntelen szenvedés, az a mentőkocsira való kín és fájdalom? Honnan jöhet egyáltalán? Mert: vajon nem látnok-e az igazi költő vagy festő? Nem ő-e az egyetlen látnok köztünk itt, e földön? Mert az egészen bizonyos, hogy sem a természettudós, és bizonyítani sem kell, a pszichiáter sem az. (Minden kétséget kizáróan az egyetlen nagy pszichiáter költő: maga Freud volt; az ő hallásával is volt ugyan egy kis baj, szó se róla, de józanul nézve a dolgot, ki tagadhatná, hogy személyében mégiscsak igazi epikus elme működött?) Elnézést kérek. Mindjárt végzek ezzel. Kérdem: vajon egy látnok esetében az emberi szervezetnek melyik része a legfontosabb, a legszükségszerűbb, és melyiket szidalmazzák ugyanebben az értelemben a leginkább? Nos, ez a testrész, ez a szerv minden kétséget kizáróan: a szem. Kérem, kedves átlagolvasóm (ha még egyáltalán itt van), nagyon kérem, még egyetlenegyet tegyen meg: olvassa el újra azt a két idézetet, a Kafkát és a Kierkegaard-t, mellyel nekivágtam. Hát nem világos? Hát nem közvetlenül a szemből jönnek ezek a kilátások? Bármily ellentmondásos legyen is a halotti bizonylat – nevezze meg bár a halál okaként a kimerültséget, a magányt, vagy éppenséggel vegye az esetet öngyilkosságnak –, mindegy, mert hiszen nem végtelenül egyszerű és nyilvánvaló-e, mi az, amibe végül az igazi művész és látnok belehal? Állítom (és ami a következő oldalakon olvasható, mind azon áll vagy bukik, hogy legalább körülbelül igazam van-e ebben a kérdésben, vagy sem) – állítom tehát, hogy az igazi művészt és látnokot, a mennyei őrültet, aki szépséget tud alkotni, és valóban alkot is, mindenekelőtt saját kétségei vakítják halálra, ősidőktől érintetlen és szent emberi lelkiismeretének vakító, soha nem egészen kéznyújtásnyira lebegő látomásos formái és színei.
Megvagyok tehát a credómmal. Most hátradőlhetek, felsóhajthatok – sajnálatomra, boldogan. Rágyújtok egy Muradra, és – az ég szerelmére, csak sikerülni fog! – és más dolgokra térek át.
Nos hát, hadd mondjak még gyorsan valamit – röviden és velősen, ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet – az alcímről is: „Bemutatás”, ami mindjárt a kapubejárat felett olvasható. Főalakom, legalábbis azokban a pillanatokban, amikor képes leszek majd a továbbiakban szép nyugodtan leülni és úgy viselkedni, ahogy illik, főalakom tehát elhunyt bátyám, családunk legidősebb fia, Seymour Glass lesz, aki (azt hiszem, legjobb lesz erről olyasféle nekrológmondattal beszámolni) 1948-ban, harmincegy éves korában, öngyilkosságot követett el lent Floridában, ahová feleségével együtt nyaralni ment. Míg élt, nagyon sok ember volt, akinek számára nagyon sokat jelentett, nekünk, testvéreinek pedig, kissé nagyra sikerült családunkban gyakorlatilag mindent ő jelentett. Minden kétséget kizáróan ő volt számunkra minden, ami csakugyan számít: ő volt kék csíkos egyszarvúnk, duplalencsés nagyítóüvegünk, tanácsadó házigéniuszunk, hordozható lelkiismeretünk, supercargónk, egyedüli és kizárólagos, ízig-vérig költőnk, és mert soha nem volt legerősebb oldala a tartózkodás, s azonkívül gyermekkorának hét esztendejét egy gyermek kvíz-műsor egyik főszereplőjeként töltötte el, melyet egész Amerika hallgatott, alig volt valami is az életében, ami így vagy úgy beszéd tárgyává ne lett volna előbb vagy utóbb, s ily módon, azt hiszem, elkerülhetetlenül többé-kevésbé hírhedt „misztikusunk” vagy „nagy kiegyensúlyozatlanunk” szerepét is neki kellett betöltenie. S ha már egyszer itt, mindjárt az elején nagy horderejű kijelentésekre vállalkozom, hadd jelentsem ki – már amennyiben lehetséges egyszerre ordítozni is meg kijelenteni is valamit –, hadd jelentsem ki, függetlenül attól, hogy kezdettől fogva fejében forgatta-e az öngyilkosság gondolatát vagy sem, ő volt számomra az egyetlen, akinek a társaságához egyáltalán hozzászokhattam, akivel jólesett együtt lógni, vagy éppen együtt bütykölni valamin, ahogy jött, s aki csak a legritkább esetben nem volt teljesen azonos a klasszikus értelemben vett mukta-képpel, legalábbis ahogy én értelmezem a dolgot, aki – mondhatom így is – minden ízében megvilágosodott ember volt, igazi Isten-ismerő. S egyáltalán el sem tudok képzelni olyan módot, ahogy személye valamiféle elbeszélés tárgyául felkínálkozna avagy alkalmassá válhatna, és nem is tudok elképzelni ezenfelül senkit, legkevésbé magamat, aki egyáltalán megpróbálhatná, hogy csak úgy nekikezdjen mesélni róla, vagy éppen néhány ülésben, történjék az bár havonkénti vagy éppenséggel évenkénti periódusokban, egyszerűen és minden további nélkül megfesthetné az arcképét. És most már valóban a dologra térek: eredeti tervem életművemnek ezzel a vállalkozásával kapcsolatban az volt, hogy elbeszélést írok Seymourról, és azt SEYMOUR I-nek nevezem, ahol is a római I-es afféle gondolati tartógerendaként nekem, Buddy Glassnak, valójában sokkal többet kellett volna hogy jelentsen, mint az olvasónak – afféle segítőkész, jól látható, fényes figyelmeztető táblaként, miszerint egészen logikus módon további elbeszéléseknek (Seymour II, III és talán IV) kell következniök. Ezekből a tervekből azonban ma már semmi sincs. Azaz, ha mégis – és az az erős gyanúm, hogy ahogy a dolgokat nézem, nagyon olyasformán lehet –, szóval ha mégis, hát akkor leszorultak valahova a mélybe, olyan feltétellel esetleg, hogy hármat tapsolok, ha kész vagyok. Amennyiben azonban a bátyámról van szó, megszűnök novellista lenni. És hogy mi vagyok valóban, mi a véleményem erről: nos, azt hiszem, olyan kamraszerűség, egy kicsit lomtár, tele mindeddig zavarosan egymásba gabalyodó, bevezető megjegyzésekkel – mind őróla. Azt hiszem, lényegében az maradok, aki mindig is voltam: elbeszélő, de abból a fajtából, akit különösen nyomós személyi okok hajtanak. Szeretnék valakit bemutatni, szeretnék leírni dolgokat, emlékdarabkákat, amuletteket szeretnék osztogatni, szeretném kiüríteni a levéltárcámat, és fotókat nyújtani körbe, szeretnék toronyiránt haladni, vagy legalábbis az orrom irányába, és ilyen hangulatban még csak meg sem fordul a fejemben, hogy netalán arra a merészségre vetemedjem, amit az elbeszélés rövidre fogott műfajához való közeledés jelenthet. Hozzám hasonló szép, kövér írócskákat, akik nem tudnak elszakadni szívük anyagától, szőröstül-bőröstül felfal ez a műfaj.
Nekem azonban sok-sok látszólag érdektelen és ide nem illő dolgot kell elmesélnem. Például adatközlésként már a kezdet kezdetén nagyon sokat elmondtam a bátyámról. Azt hiszem, ezt észre kellett venniök. Talán észre is vették – ami, legjobb tudomásom szerint, az én figyelmemet nem kerülte el egészen –, hogy mindaz, amit eddig Seymourról elmondtam (s általában a vércsoportjáról, alapvetően), afféle dicshimnusz-zengedezés lehetett. Rendben van, ezzel most legalább lélegzetnyi szünethez jutok. Beismerem: nem azért jöttem, hogy temessek, hanem azért, hogy exhumáljak, és – nagyon úgy fest a dolog – azért, hogy magasztaljak, és mégis az a gyanúm (nem lehet másképp!), hogy a hűvös, tárgyilagos elbeszélő becsülete forog egy kicsit itt is, mint mindig és mindenütt, kockán. Mert hát csakugyan nem volt Seymournak említésre méltó fogyatékossága, hibája, valóban mentes volt a lénye minden rossztól, minden bűntől, melyekről, ha csak nagy sietve is, de mégis: számot lehetne adni? Mi volt hát Seymour egyáltalán? Szent?
Szerencsére – és ezért, azt hiszem, külön hálát kell adnom – nem feladatom, és kívül is esik hatáskörömön, hogy erre a kérdésre válaszoljak. (Még egyszer mondom: szerencsére!) És most hadd beszéljek itt valami másról, és hadd mondjam el – habozás nélkül teszem! –, milyen sokoldalú volt Seymour, ami tulajdonságait illeti: olyasféleképpen, ahogy a Heinz-cég kínálata is bőséges választékot ajánl a vevőnek, és ezek a tulajdonságai szabálytalan időközönként fellépő érzékenységi vagy éppenséggel túlérzékenységi rohamai esetén már-már kétségbeesésbe hajszolták családunk minden kiskorú tagját. Először is itt van egy igen jól észrevehető, eléggé borzasztó tünet, mely minden Isten-kereső embert egyképp jellemez, mégpedig akik Istent – s hadd tegyem hozzá mindjárt, meglehetős sikerrel – olyan képtelen helyeken keresik, mint például rádióbemondásokban, újságokban, hamisan beállított taxaméterrel futó bérautókban, vagyis szó szerint mindenütt. Bátyám, hadd szóljak erről is röviden, azzal a mindenképpen rendkívülinek és nem éppen megnyugtatónak nevezhető szokással bírt, hogy felnőtt korának java részén keresztül telis-teli hamutartókat kutatott át mutatóujjával, minek során is minden egyes cigarettavéget odább tolt, oldalt – s miközben így kotorászott, egész arca sugárzott –, mintha azt várta volna, hogy ott találja majd valahol középen, kerubként összegöngyölődve, magát Krisztust, és soha nem látszott csalódottnak. Nos hát, ez a tulajdonság, mely minden haladottabb hívőt elárul, akár valamely szektához tartozik, akár nem (és ebbe a meghatározásba: „haladottabb hívő”, bármily otrombán hangozzék is egyébként maga a kifejezés, nagylelkűen minden keresztényt is beleszámítok a nagy Vivekananda meghatározása értelmében, miszerint: „Lásd Krisztust, és akkor keresztény vagy; minden egyéb fecsegés”) – ez a jegy tehát, mely az ilyesfajta személyeket elárulja, abban áll, hogy igen gyakran úgy viselkedik, mint a bolond, sőt, akár mondhatnám hülyének is. S annak a családnak a számára, melynek tagjai közt ilyen igazi nagyság található, mondhatni kereszt ez a dolog, hiszen soha nem lehet tudni, mikor kezd csakugyan úgy viselkedni az illető, mint az őrült vagy a hülye. Most hát csaknem teljesen végére értem a tudnivalók közlésének, mindazonáltal nem hagyhatom abba egészen, míg nem említettem azt a tulajdonságát, ami csakugyan leginkább az idegeinkre ment. A beszédmodoráról van szó ugyanis – helyesebben szólva: beszédszokásainak abnormális bő választékáról; ami azt jelenti: vagy napokon, sőt heteken át olyan szófukar volt, mint a kapus barát a karthauzi kolostorban, vagy szüntelenül beszélt. Ha felhúzták (és a pontosság kedvéért el kell mondanom: majdnem mindenki és mindenkor felhúzta, és akkor az illető természetesen odaült mellé, jó közel, nehogy valamit is elveszítsen esetleg Seymour gondolataiból) – egyszóval, ha ilyen állapotba került, egyáltalán észre sem vette, nemhogy nehezére esett volna, hogy akár órák hosszat szüntelen és megszakítás nélkül beszél, néha még akár a nélkül a megnyugtató tudat nélkül is, hogy egy, két vagy netalán tíz személy tartózkodik a szobában. Seymour – hadd erősítsem meg ezt mindenképpen – istenáldotta nonstop szónok volt, de hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, még az istenáldotta és rendkívül finom elméjű nonstop szónokot és néha nehezen viseli el a hallgatósága. És azt is mindjárt hozzá kellene tennem, hogy mindezt nem valami ellenszenvesen nemes lelkű kényszer hatására mondom, miszerint láthatatlan olvasómmal szemben fair-nek akarok látszani, hanem teszem ezt azért – ami, feltételezésem szerint, még ennél is rosszabb –, mert legjobb meggyőződésem szerint ez bizonyos non-stop szónok immáron bármit, de bármit elvisel. Részemről legalábbis páratlannak mondható helyzetben vagyok, hogy bátyámat minden további nélkül lenonstopszónokozhatom – ami, véleményem szerint, eléggé kellemetlen, mondhatni rosszindulatú jellemzés –, és közben szépen hátradőlhetek, mint a hamisjátékos, akinek a kabátujja tele van adukkal, és anélkül, hogy különösen megerőltetném az agyamat, máris egész sereg enyhítő körülmény jut ezzel kapcsolatban az eszembe (ahol is „enyhítő”: aligha helyes kifejezés). Mindezeket a körülményeket végül is egy példává tömöríthetem: amikor Seymour még úgy tizenhat-tizenhét éves volt, vagyis már több, mint nagyfiú, de még nem egészen felnőtt, nemcsak szülővárosának dialektusát ismerte, mind az összes, „elit”-nek éppenséggel nem nevezhető New York-i zsargon szóhasználatot, hanem megvolt neki már a saját, mondom, a saját, minden vonatkozásban pontosan találó költői szókincse is. Nonstop szónoklatai, monológjai, ezek a majdnemhogy ünnepinek nevezhető nyilvános beszédek az első szótól a legutolsóig olyan szórakoztatók voltak, olyan élvezetesek – legalábbis számunkra, legtöbbünk számára – , mint mondjuk azoknak a Beethoven-műveknek a javarésze, melyek már akkor születtek, mikor alkotójukat nem terhelte többé a hallás, s itt elsősorban, bár ez esetleg kissé sznobízűnek hat majd, a B-dúr és a cisz-moll kvartettekre gondolok. Ott persze figyelembe kell venni azt is, hogy hétgyermekes família voltunk, s véletlenül egyikünk sem volt még csak a legcsekélyebb mértékig észrevehetően sem hallgatag természetű. És az megint csak valami, ha hat, természettől fogva beszédes ember közt van egy – nos, egy mindenképpen verhetetlen mesterszónok. Hadd tegyem hozzá az igazság kedvéért: soha nem pályázott a bajnoki címre. Sőt, mondhatni, lázasan törekedett arra, hogy egyikünk vagy másikunk alaposan ráverjen, vagy éppenséggel csak beszélgetés, vita során kitartóbbnak bizonyuljon nála. Olyan kis részlet ez, ami, anélkül persze, hogy ő észrevette volna – neki is, mint mindenkinek, megvolt a maga vakfoltja –, mindnyájunkra csak még nagyobb hatást gyakorolt. Tény, ami tény: ő maradt mindig a bajnok, s bár azt hiszem, mindent megtett, ami emberileg csak lehetséges, hogy megszabaduljon e címtől, soha nem talált igazán méltó utat-módot rá, hogy letehesse – és ez bizonyára a legsúlyosabb érv, mely ellene szól, és néhány évig még aligha leszek abban a helyzetben, hogy pontosabban továbbelemezhessem a dolgot.
Mármost az, hogy itt említést tegyek olyasmiről, miszerint már korábban is írtam a bátyámról, eléggé gyenge dolognak tetszene, igen-igen gyenge dolognak. Ami ezt a kérdést illeti, megelégszem azzal, hogy valamelyest mulatságos formába öntve bevallom: szinte soha nem volt olyan időszakom, amikor ne róla írtam volna, s ha netalán – hadd tegyem hozzá mindjárt, ez csak mellemnek szegezett pisztollyal lehetséges – arra kényszerítenének egyszer, hogy üljek le és írjak holmi történetet egy dinoszauruszról, nem kételkedem abban, hogy a vastagbőrű öreglegénybe is belelopnék egy-két olyan manírt, mely némiképp Seymourra emlékeztet – például azt, hogy milyen páratlan, szívet melengető módon harapja le a derék állat egy bürök virágát, vagy éppen azt, hogy miképp is csóválja vagy tízméteresre nőtt farkát. Néhányan – nem közeli barátaim – megkérdeztek már, vajon egyetlen megjelent regényem főalakjába nem Seymour vonásait dolgoztam-e bele javarészt. Valójában a legtöbbjük nem is kérdezett, hanem egyszerűen közölte velem a tényt. Megállapítottam, hogy már attól is csalánkiütést kapok, ha egyáltalán csak tiltakozni próbálok ez ellen, szeretném azonban megjegyezni, hogy senki, aki csakugyan ismerte a bátyámat, nem állt elő ilyesfajta kérdéssel, és nem mondott soha ilyesmit, s ezért csakugyan hálás vagyok, sőt, a maga módján – nem is kicsit – megindítónak találom, hiszen írásaim főhősei javarészt folyékonyan beszélik a manhattani nyelvet, mondhatnám úgy, mint az anyanyelvüket, és mindannyiukra egyaránt jellemző, hogy szépen fogják magukat, és csak úgy egyszerűen besétálnak mindenüvé, ahova a legtöbb idióta a lábát se merné betenni, és közben szinte majdnem minden egyes pillanatban követi őket egy bizonyos lény, melyet legszívesebben csak úgy neveznék nagyjából, hogy a Hegyi Öreg. De amit e helyt megállapíthatok, és meg is kellene tennem, nem egyéb, mint az az egészen egyszerű tény, miszerint két elbeszélést írtam és jelentettem meg, melyeknek – szándékom szerint legalábbis – közvetlenül Seymour volt a tárgya. Az újabb keletű e kettő közül – 1955-ben jelent meg – 1942-ben tartott esküvőjének minden szempontból átfogónak mondható leírása volt. A részleteket olyan kimerítő pontossággal bocsátottam rendelkezésre, hogy már-már azt lehetne mondani, az olvasó minden egyes – valódi – lábnyommal tisztában lehet ez ügyben, sőt, az esküvőn részt vett valamennyi ünnepi vendég lába nyomát hazavihető emlékül szépen rögzített formában, bár maga Seymour – akiről pedig lényegében szó van – sehol nem jelenik meg személyesen. Másrészt viszont a korábbi, sokkal rövidebb novellában, melyet a negyvenes évek végén írtam, nemcsak hogy ott van hús-vér személyében, hanem még sétálni is megy, fürdik a tengerben, és a végén golyót ereszt a fejébe. Közvetlen, mindazonáltal meglehetősen szétszóródott családom némely tagjai azonban, akik közzétett prózai írásaimat rendszeresen tanulmányozni szokták, ténybeli tévedések felkutatása céljából, barátságosan figyelmeztettek ezúttal is (de még mennyire barátságosan, mondhatnám fene barátságosan, mert általában úgy esnek nekem, mint a nyelvészek), hogy az a fiatalember, az a „Seymour”, aki ebben a korai novellában sétál és társalog, nem is beszélve arról, hogy lő, egyáltalán nem Seymour, hanem érdekes módon a megszólalásig hasonlít – és itt most jól fogózkodjanak meg! – rám. Ami igaz, vagy legalábbis eléggé jellemző ahhoz, hogy íróként találva érezzem magam. S habár soha nincs elég jó mentség efféle faux pas-ra, mégsem zárkózhatom el azelől, hogy el ne mondjam: ezt a novellát röviddel Seymour halála után írtam, méghozzá nem sokkal azután, hogy én magam, ugyanúgy, mint a két „Seymour” – a novella Seymourja és az igazi –, visszatértem az európai hadszíntérről. És ez idő tájt egy igencsak nyavalyásan rehabilitált, hogy ne mondjam, kiegyensúlyozatlan német írógépen dolgoztam.
Ó, ez a boldogságérzet hatalmas valami. Csodálatos módon felszabadít. Szabad vagyok, úgy érzem, és ezért most pontosan arról mesélhetek önnek, amiről hallani akar. Azazhogy, feltéve, ha ön, amit viszont pontosan tudok, hogy úgy van, ezeket a kis, szellemhez hasonlatos teremtményeket szereti a legjobban a világon, amelyek átlagos testhőmérséklete 50–51 Celsius-fok, akkor mindebből logikusan következik az is, hogy szívükben a második hely nem másnak, az embernek jut – méghozzá az Isten-szerető vagy Isten-gyűlölő (nyilvánvalóan soha, szinte soha e két szélsőség közti variáció), a szent vagy az elvetemült bűnöző, a moralista vagy a minden erkölcs nélkül való embernek tehát, aki olyan verset tud írni, ami csakugyan vers. Ő az emberi lények közt a pólingmadár, és most sietve elmondom róla önnek azt a keveset, amit repüléséről, testhőmérsékletéről, megfoghatatlan szívéről tudni vélek.
1948 óta ülök már – családom véleménye szerint a szó szoros értelmében – egy laza lapokból fűzött jegyzetkönyvön, mely száznyolcvannégy rövid verset tartalmaz – bátyám írta a verseket élete utolsó három évében a katonaságnál, majd utána, a legtöbbet azonban még a katonaságnál írta, amikor benn volt, mondhatom, jó alaposan. Feltett szándékom, hogy most már hamar, nagyon hamarosan megválok – legalábbis bebeszélem magamnak, hogy csak napok vagy hetek kérdése az egész – úgy körülbelül százötven verstől, és az első készséges kiadó rendelkezésére bocsátom őket, semmi más nem szükséges, csak hogy ez a derék ember jól vasalt öltönyt és többé-kevésbé tisztának nevezhető szürke kesztyűt hordjon, s az imént említett ruhadarabokat egyenesen abban a sötét nyomdahelyiségben hordja, ahol a verseket majd valószínűleg kétszínnyomású borítóba kényszerítik, melynek fülszövegén ott áll majd néhány meglepően vállveregető ajánlás, olyasféle, amilyent kérni és végül kapni is lehet ezektől az úgynevezett „neves” szerzőktől, akik a legcsekélyebb lelkifurdalást sem érzik, ha a nyilvánosság előtt nyilatkoznak pályatársaikról (általában persze negyedszívből jött elismerő ajánlásaikat barátaik számára tartják fenn, többnyire náluk jelentősen csekélyebb tehetségeknek, külföldieknek, extravagáns alvajáróknak, valamint olyanoknak, akik valami egészen másban utaznak, mint ők), majd további terveim e versekkel az, hogy vasárnapi irodalmi mellékleteknek nyújtom be őket, ahol, ha történetesen van elég hely, vagyis ha Grover Cleveland új, terjedelmes, javított kiadású életrajzának méltatása és megtárgyalása nem nyúlik túlságosan hosszúra, bemutatják őket a költészet iránt érdeklődő nagyközönségnek, a méltatás szépen kicsiszolt stílusban történik majd, az állandó munkatársak kisded csoportjához tartozó, mérsékelt fizetésű kis pedáns irodalmár írja, olyasvalaki, akinek jól jön egy kis mellékes, meg lehet benne bízni, hogy új versesköteteket se nem túlságosan okos, se nem túl szenvedélyes, de mindenképpen csiszolt stílusban méltat. (Azt hiszem, ezt a csípős megjegyzést nem húzom ki teljes egészében, de ha mégis ezt tenném, feltétlenül igyekszem ugyanilyen kifejezően és egyértelműen megfogalmazni a dolgot.) Ha meggondolom, hogy immáron több mint tíz éve ülök ezeken a verseken, helyénvalónak látszik – vagy legalábbis teljesen normális, semmi esetre sem perverz dolognak –, ha elmondom itt azt a két okot, melyek véleményem szerint arra bírtak, hogy abbahagyva a kotlást, felkeljek róluk. És nagyon szívesen csomagolnám mind a két okot egy bekezdésbe, olyasféleképpen, ahogy a tábori elemózsiás tarisznyába szokás csomagolni, méghozzá elsősorban azért, mert szívesen látnám a két okot egymás minél közelebbi szomszédságában, másrészt pedig, mivel az a sejtésnél is erősebb gyanú kísért, hogy további utamon többé szükségem úgysem lesz rájuk.
Elsőként említeném azt a nyomást, mely családom részéről ebben a kérdésben rám nehezedik. Ami itt következik, minden kétségen felül nem egyéb, mint szokványos-rendes közlés, valószínűleg még sokkal szokványosabb is, mint amilyennek szeretném: négy élő, művelt, egymással állandóan összeköttetésben álló, nálam fiatalabb testvérem van, részben zsidó, részben ír, talán ezenfelül még minotaurita vérségűek – nevezetesen két öcsém: egyikük Waker, valaha vándor, most inkább bezárkózott karthauzi szerzetes újságíró, a másik: Zooey, nem kevésbé kifejező módon elhivatott és kiválasztott lény, felekezeten kívüli színészként; életkoruk harminchat, illetve huszonkilenc év; továbbá két húgom egyikük Franny, éppen virágba boruló, ifjú színésznő, másikuk Boo Boo, csupa energia, jól szituált háziasszony Westchesterben, az ő életkoruk pedig: huszonöt és harmincnyolc. 1949 óta e négy igen tiszteletreméltó személyiség papi szemináriumból és internátusból, szülőotthonból és a Queen Elizabeth alsó fedélzetén csereutazásra hajózó diákok számára berendezett írószobából, szó szerint mondom, vizsgák és kosztümpróbák közti szünetekben, matutinum és kétórai etetés közti időkben nem szűntek meg levél útján halomszámra küldözgetni nekem félreérthetetlen és könyörtelen fenyegetőzéseiket, hogy mit kapok, ha nem kezdek valamit, méghozzá hamarosan, Seymour verseivel. Itt talán meg kellene jegyezni, hogy én a magam részéről nem csupán írással foglalkozom, hanem ezenkívül még egy Észak-New York-i lányfőiskola angol tanszékének testületéhez is tartozom, fenn, nem messze a kanadai határtól. Egyedül élek (és nagyon szeretném, ha ezt mindenki tudomásul venné, macskák nélkül), tehát egyedül, méghozzá egy minden tekintetben szerény, szinte azt mondhatnám, szerényen meghúzódó kis házban, mely egy hegy kevésbé járható oldalán áll, mélyen benn az erdőben. Diáklányok, tanárkollégák és középkorú pincérnők kivételével munkaheteim alatt egész évben szinte alig látok embert. Röviden szólva tehát: egyike vagyok azoknak a kuckójukba húzódó irodalmároknak, akiket levél útján egészen szépen sakkban lehet tartani. Azonkívül mindenkinek van valami gyenge pontja, s az én esetemben ez a gyenge pontja, s az én esetemben ez a gyenge pont ott van, hogy nem tudom heves remegés nélkül kinyitni a postaszekrényemet, mert mindig megvan az a jó esélyem, hogy netalán farmfelszerelések postai reklámfüzetébe ágyazva, bankszámlakivonatomba bélelve ott találok egy-egy sűrűn teleírt, fenyegető levelezőlapot valamelyik testvéremtől, akik közül kettő még ráadásul, és ezt különösen említésre méltó ténynek tartom, golyóstollal is ír. Második fő okom pedig arra vonatkozóan, hogy a versektől megváljak végre és kiadassam őket, elsősorban nem is annyira érzelmi indíttatású, mint inkább a szó szoros értelmében fizikai. (És itt most büszkélkedve, mint a páva, kinyilvánítom: ez az ok vezet engem közvetlenül a retorika lapályaira.) A radioaktív részecskéknek az emberi testre gyakorolt hatása, amiről 1959-ben olyan sokat beszéltek, öreg költészetrajongók számára nem sok újat mond. Mértékkel használva, valamely kitűnő verssor ugyanúgy hat, mint a legremekebb és legeredményesebb hősugárkúra. Egy ízben, amikor még a katonaságnál voltam, és körülbelül három hónapon át betegeskedtem olyasvalamivel, amit mellhártyagyulladásnak lehetne nevezni, klinikai kezelésben, akkor éreztem a gyógyulás első jelét, mikor Blake egy teljesen ártatlannak látszó versét körülbelül egy napig az ingem zsebében hordtam, mint valamiféle borogatást. A szélsőségek mindig veszélyt rejtenek, és általában gyors romlást okoznak, és a költészettel való közvetlen érintkezés, méghozzá olyan költészettel, mely mintha még az e műfajban általában kiválónak nevezett dolgokat is felülmúlja, nos, az ilyen közvetlen érintkezés hatása rettenetes. És mindenképpen megkönnyebbülést jelentene számomra, ha bátyám versei, legalábbis egy időre, elkerülnének közvetlen közelemből. Mert ha jó érzés is ez, mégis úgy érzem: tüzelnek, és már eddig is éppen eléggé kiadósan megégettem velük magamat. S hogy visszatérjek arra, ami – úgy hiszem – a dolog oka: Seymour már ifjúságának java részében is, mindenesetre egész felnőtt korában, végtelen vonzalmat érzett először a kínai, majd ugyanígy a japán költészet iránt, méghozzá olyanmód, hogy azonkívül számára nem is létezett költészet a világon.*
*Mivelhogy ez itt javarészt beszámolóféle, gyorsan el kellene még mormognom, hogy Seymour a kínai és a japán költészetet legnagyobbrészt eredetiben olvasta. Egyszer, valószínűleg némileg – számomra legalábbis – kínos részletezési rohamomban ki kell térnem, azt hiszem, egy sajátos jelenségre, mely családunk mind a hét gyermekének bizonyos mértékig közös, veleszületett tulajdonsága; ez a tulajdonság, mely hármunk esetében olyannyira szemmel látható, mint például az, ha valaki sántít, ez a tulajdonság tette lehetővé számunkra, hogy idegen nyelveket rendkívül könnyen elsajátítunk. Ezt a lábjegyzetet mindenekelőtt fiatal olvasóimnak szánom, s amennyiben, feltéve persze, hogy ez nem keresztezi valamiképpen eredeti szándékaimat, csak úgy egészen mellesleg felpiszkáltam volna némelyikük érdeklődését a kínai és a japán költészet iránt, nos, ennek igencsak örülnék. Mindenesetre kérni szeretném az ilyesfajta fiatal olvasót, gondoljon arra, ha már ugyan most is nem tudná, hogy a kínai költészet legjavának igen tekintélyes részét jeles, szó szerinti hűséggel és nem kevesebb átéléssel lefordították már angol nyelvre. Erről szólva, okvetlenül Witter Bynner és Lionel Giles neve jut az ember eszébe. A legjobb japán versek is – különösen haiku, deszenriu versek is – igen szépen szólnak, ha tolmácsolásukkal R. H. Blyth fáradozott. Blyth persze néha veszélyes, mert már ő maga is, személyében, afféle nagyralátó, öreg költemény, azonban igen finom is – és hát ugyan ki az, aki azért fordul a lírához, hogy ott valamiféle biztonságot találjon? Ez az utóbbi kis pedáns megjegyzés azoknak az ifjú olvasóknak szól, akiknek megvan az a jó szokásuk, hogy levelet írnak a szerzőnek, és a szörnyeteg soha nem válaszol nekik. De azért könyvem címszereplőjének nevében is tettem megjegyzésemet, aki – a szegény nyomorult – szintén tanár volt.
Természetesen nincs rá lehetőségem, hogy gyorsan kitapasztaljam, mennyire járatos vagy éppenséggel járatlan az én kedves, bár tudom, nagyon-nagyon megkínzott átlagolvasóm a kínai vagy a japán költészetben. De ha meggondolom, hogy még egy rövid kis beszélgetés is e tárgyban bizonyos fényt vethet bátyám jellemére, nem hiszem, hogy ez lenne éppen az a hely, ahol mértéktartónak és körültekintőnek kellene mutatkoznom. Azt hiszem, a legnagyobb hatású kínai és japán versek érthető, világos közlések, melyek a hallgatásukra invitált személy fülének gyönyörűséget okoznak, megkönnyítik, sőt, esetleg egy icipicit még fokozzák is a közeledést bátyámhoz. És nemcsak azt mondhatom, hogy alkalmasint szépen hangzanak ezek a versek, hanem azt, hogy néhány közülük egészen biztosan nagyon szépen hangzik, mindenekelőtt azonban mégis azt mondanám, hogy a legtöbb kínai és japán költőre a következő érvényes: valódi erejük abban van, hogy egy datolyaszilvát vagy egy rákot vagy egy moszkitócsípést egy karon amúgy istenigazából felismerjenek annak, ami (a kart is!), mert a Titokzatos Keleten csak akkor nevezik, ha egyáltalán nevezik, költőnek az illetőt; egyébként hiába rendelkezik a legkiterjedtebb, legragyogóbb és legrendkívülibb nyelvi vagy intellektuális tulajdonságokkal, sőt, e klaviatúra billentyűi akár a legsiralmasabban zötyöghetnek és zöröghetnek mind, ha végigbillegetünk rajtuk az ujjunkkal, ha az előbbi képességgel minden rendben van. Most azonban látom már, hogy belső, nem szűnő lelkesedésem, melyet ismételten bár, de, ha nem csalódom, találóan, boldogságérzetnek neveztem, azzal fenyeget, hogy ezt az egész kis eszmefuttatást végül egy őrült monológjává változtatja. És mégis az a véleményem, hogy még én sem vehetem magamnak semmiképpen azt a pimaszul elbizakodott bátorságot, hogy legalább megközelítőleg megpróbáljam kifejezésre juttatni, mi teszi hát a japán és a kínai költőket olyan csodálatossá, és miért okoz olvasásuk olyan nagy örömet. Valami azért néha (vagy nem vette még észre?) eszébe jut az embernek. (Nem állítom, még csak nem is feltételezem, hogy ez éppen az, amit keresek, mégse mehetek el egyszerűen a dolog mellett.) Egyszer, rettentő sok éve történt, Seymour még csak nyolcéves volt, én hat, szüleink estélyt rendeztek, csaknem hatvanszemélyes vacsorát három és fél szobás lakosztályunkban a New York-i Alamac Szállóban. Akkor volt ez, mikor hivatalosan is visszavonultak a varietészínpadtól, s az egész estély afféle nagyon ünnepélyes és megindító dolog volt. Úgy tizenegy óra tájban mi is felkelhettünk és benézhettünk. És mi nemcsak egyszerűen benéztünk. Kérésre, anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetésünk lett volna, táncoltunk és énekeltünk, először külön-külön, aztán együtt, ahogy magunkfajta gyerekek a mi társaságunkban gyakran teszik. Javarészt azonban mégis inkább csak álldogáltunk és nézgelődtünk. Két óra tájt, amikor búcsúzásra került sor, Seymour megkérte Bessie-t – anyánkat –, engedje meg neki, hogy behozza a távozók kabátját; meg kell jegyeznem, hogy ezek a ruhadarabok ott lógtak, hevertek, összehajtva vagy éppen csak odahajítva a kis lakosztály minden lehetséges sarkában, még az ágy végében is, ahol a húgunk aludt. Seymour és én körülbelül tíz-tizenkét vendéget ismertünk jól a társaságból, további tízet úgy látásból vagy névről, a többit egyáltalán nem vagy alig. És még azt is hadd tegyem hozzá, hogy amikor a vendégek jöttek, már ágyban voltunk. De mivel a vendégeket majdnem három órán keresztül figyelte, mosolygott rájuk, és mert, azt hiszem, szerette őket, Seymour majdnem mindegyiküknek odavitte a kabátját, s akinek kellett, a kalapját, anélkül, hogy egyetlen szót is kérdezett volna, sőt, olykor többnek is egyszerre, anélkül, hogy egyetlenegy ízben is elhibázta volna, melyik ruhadarab kié. (Női kalapokkal valamelyest nehezebben boldogult.) Nos, szó se róla, nem akarom én itt most azt állítani, hogy efféle adottság, ilyen jellegű tehetség a kínai és a japán költők esetében tipikus, és még ennél is sokkal természetesebb, nem állítom azt sem, hogy éppen ez az adottság teszi őket azzá, amik. Azonban úgy hiszem, hogy annak a kínai vagy japán verskovácsnak, amelyik nem tudja már mindjárt az első pillantásra, melyik kabát kié, nagyon, de nagyon csekélyke esélye van csak arra, hogy művészete valaha beérjen. És – becslésem szerint – nyolc év az az életkor, amikorra ennek a képességnek mesteri fokra kell emelkednie.
(Nem, nem, most nem tudom abbahagyni. Jelenlegi állapotomban, úgy érzem, nemcsak egy báty költői rangját-helyét védelmezem; hanem úgy érzem magam, mintha legalább egy vagy két percre az egész nyavalyás világ minden bombájának a robbanófejét kikapcsolnám – ami nyilvánvalóan csekély jelentőségű és feltétlenül mulandó udvariassági aktus csupán a mindenséggel szemben, de mindenesetre én csináltam.) Általában az a vélemény alakult ki, hogy a kínai és a japán költők mindennél jobban kedvelik az egyszerű tárgyakat, és én a magam részéről csak még együgyűbbnek érzem magam, mint különben, ha megpróbálom elhallgatni azt a tényt, hogy ez a szó: „egyszerű”, olyasvalami, amit én, személy szerint, jobban utálok talán, mint a mérget, mert ezt a szót – legalábbis azokban a körökben, ahonnan származom – általában lelkiismeretlenül meg- és lerövidített dolgokra használják, olyasmire tehát, amivel időt lehet megtakarítani: trivialitásra tehát, szimpla ügyekre. De hagyjuk most az én személyes fóbiáimat; nem hiszem – hála istennek –, hogy valamelyik nyelvben is van rá megfelelő szó, amely kifejezhetné, mi is hát a kínai és a japán költők különös előszeretettel használt anyaga. Mert ki tudna vajon találó szót lelni a következőkre: egy büszke, felfuvalkodott miniszter fel és alá sétál udvarában, s miközben felidézi magában azt a rendkívüli erejű, megsemmisítő hatású beszédet, melyet uralkodója jelenlétében mondott el reggel, sajnálkozva tapos rá egy tollrajzra a földön, melyet valaki elhullatott. (Ó, jaj nekem, prózaíró van köztünk, méghozzá éppenséggel a kör legközepén; és kurzívval kell írnom valamit, amire a keleti íróknak nem lenne szükségük.) A nagy Issa őszinte örömmel hívja fel figyelmünket arra, hogy a kertben egy pufók képű peónia áll. (Se több, se kevesebb. Ennyi az egész. Hogy aztán odamegyünk-e megnézni az ő pufók képű peóniáját, vagy sem, más kérdés; ellentétben bizonyos nyugati prózaírókkal és versfaragókkal, akiket nem bátorkodhatom nevükön nevezni, nem figyeli, mit teszünk.) A nagy Issa nevének puszta említése már meggyőz engem arról, hogy az igazi költő, már ami anyagát illeti, nem rendelkezik semmiféle választással. Az anyag egész egyszerűen megválasztja őt, és nem ő választja meg az anyagot. S egy ilyen pufók képű peónia éppen Issának mutatkozik meg, senki másnak – nem Busonnak például, nem Shikinek, de még Bashónak sem. S bizonyos prózai módosítással ugyanez vonatkozik a büszke, pöfeteg miniszterre is. Ő sem merészelne isteni-emberi sajnálkozással rálépni egy ilyen vázlatra, míg a nagyországgyűlési képviselő, gazfickó és költő Lao Ti-kao be nem fut, és ki nem lesi a jelenetet. A kínai és a japán vers csodája abban áll, hogy egy tiszta, igazi költő hangja mintha tökéletesen megegyezne a másikéval, és mégis, tökéletesen más, mint az, teljesen egyéni és sajátos. Tang Li kilencvenharmadik évében járt, mikor szemtől szembe dicsérték bölcsességéért és jótékonyságáért, ő pedig arról locsog, hogy sírba viszi az aranyér. S még egy utolsó példa: Ko-huang megállapítja, miközben patakzik a könny az arcán, hogy elhunyt mesterének étkezésnél rendkívül rossz szokásai voltak. (Mindig fennáll az a veszély, hogy egy kicsit igazságtalanok vagyunk a Nyugattal szemben. Kafka naplójának vannak olyan sorai – nemcsak ez az egy idézet –, melyek minden további nélkül megállhatnának akár a kínai újév mottójaként is: „A fiatal lány csak azért, mert kedvesével karonfogva ment, nyugodtan tekintett körül.”) Ami pedig bátyámat, Seymourt illeti – ó, igen, bátyám, Seymour. Az ő semita-kelta keletisége számára vadonatúj bekezdést kell nyitnom.
Nemhivatalosan Seymour a köztünk töltött harminc év alatt kínai és japán verseket írt, és ebben a műfajban is beszélt mindig, de ha pontos akarok lenni, azt mondhatnám, hogy egy reggelen, tizenegy éves korában, egy kölcsönkönyvtár első emeleti olvasójában, lakásunktól nem messze, a felső Broadwayn kezdett el ténylegesen verseket írni. Szombat volt, tehát nem tanítási nap, semmi fontosabb elintéznivalónk nem lévén, mint az ebéd, és nagyszerű dolognak találtuk a lusta sodródást az árral, vagy hogy a könyvhalmazok közt tapossuk a vizet egy helyben, vagy éppen egészen komoly új szerzőkre horgásszunk, amikor Seymour hirtelen intett nekem, menjek oda hozzá, mert meg akarta mutatni, mit talált. Nos, Seymour horgára egy kötet P’ang akadt: a tizenegyedik századi zseni verseinek egész csokra angol fordításban. De mint tudjuk, a horgászás, könyvtárakban és másutt, mindig kétes üzlet, sose lehet tudni, ki akad horogra. (A horgászás véletlenszerűsége egyébként is Seymour kedvenc témái közé tartozott. Kisfiú korában Walt öcsénk nagy horgász volt. Saját maga készítette horgokkal dolgozott, és kilencedik vagy tizedik születésnapjára kapott Seymourtól egy verset ajándékba – életének egyik legnagyobb öröme lehetett ez, azt hiszem –, melyben egy kisfiú a Hudson folyóban egy zebradániót fogott, s miközben húzta kifelé a zsinórt, alsó ajkában hirtelen éles fájdalmat érzett, melyet hamar el is felejtett, de otthon, mikor a még élő halat a kádba dobta, hadd ússzon, észrevette, hogy a halon kék vászon vitorlássapka van, ugyanazzal az iskolajelvénnyel, amit a gyerek hordott a sapkáján; a hal sapkájába viszont a saját nevét találta bevarrva.) Ettől a reggeltől kezdve Seymourra állandóan horgászott a család. Amikor tizennégy éves volt, már mindig akadt valaki, aki úgy vélte, érdemes átkutatni Seymour zsebeit – a zakójáét, a ballonkabátjáét – valami jó vers után, amit esetleg egy unalmas tornaórán vagy a fogorvos várószobájában írt. Egy nap telt el azóta, hogy ezt az utolsó sort leírtam, s közben munkahelyemről felhívtam telefonon interurbán Boo Boo húgomat Tuckahoe-ban, Nyugat-Virginiában. Megkérdeztem, van-e Seymournak olyan gyerekkori verse, melyet szerinte jó lenne bevennem ide. Azt mondta, majd visszahív, és amit aztán akkor javasolt, úgy vélem, a legkevésbé sem felel meg jelenlegi céljaimnak, és egy kicsit bosszankodtam is emiatt, de most már annyi baj legyen. A versről, melyet Boo Boo kiválasztott, annyit tudok csupán, hogy a költő nyolcéves korában írta: „John Keats / John Keats / John / Kérlek, köss sálat.” Huszonegy éves korára már egész terjedelmes versgyűjteménye volt, nekem nagyon-nagyon tetszett ez a köteg vers, és én, aki soha életemben egyetlen sort le nem írtam anélkül, hogy mindjárt legalább tizenegy pontos szedésben kinyomtatva ne láttam volna képzeletemben, makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ezeket a verseket valahol be kell nyújtani kiadásra. Nem, ez volt viszont az ő véleménye, az lehetetlen. Még egyelőre; de talán soha nem lesz lehetséges. Túlságosan távol állnak attól, amit Nyugaton elvárnak, túlságosan álmodozók. Még azt is mondta, hogy egy kicsit szégyellni valók. Ő maga még nem volt egészen tisztában azzal, miben is áll ez a szégyenletesség, de néha úgy érezte, hogy a versek olvastán valahogy az a látszat, mintha olyasvalaki írta volna őket, aki alapjában véve hálátlan, aki – legalábbis a látszat szerint – hátat fordít környezetének s ezzel mindazoknak, akik körülveszik. Azt mondta, hogy miközben nagy hűtőszekrényeinkből veszi ki, amit megeszik, amerikai nyolchengeres autóinkon közlekedik, ha beteg, habozás nélkül az itteni gyógyszereinkhez nyúl, és teljességgel rábízza magát az Egyesült Államok hadseregére, mely szüleit és testvéreit megvédelmezi a hitleri Németországtól, verseiben viszont semmi, de semmi nem tükröződik a valóságnak ezekből az elemeiből. Valami rettenetesen sehogy sincs itt rendben a dologban. Azt mondta, hogy miközben verset írt, gyakran gondolt egy bizonyos Miss Overmanre. Itt hadd mondjam el gyorsan, hogy Miss Overman könyvtárosnő volt abban a régi New York-i közkönyvtárban, ahova gyerekkorunkban mindig jártunk. Seymour azt mondta, úgy érzi, örökké adósa Miss Overmannek azzal, amiért azóta is a költészet olyan soha el nem apadó és meg nem szűnő formáját keresi, mely összeegyeztethető az ő saját igényeivel és mértékegységeivel, és mégsem sértené – első pillanatra sem sértené – Miss Overmant. Amikor mindezt elmondta nekem, én nyugodtan, türelmesen – vagyis ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért – megpróbáltam elmagyarázni neki, mennyire kétes értékű bírája, sőt, hadd mondjak csak annyit: olvasója bármiféle versnek Miss Overman az én szememben. Ő azonban ekkor emlékeztetett arra, hogy mikor először ment el a könyvtárba (egyedül ment, hatéves volt akkor), Miss Overman – mármost akár képes a költészethelyes megítélésére, akár nem, mindegy – egy könyvet éppen azon a helyen nyitott ki, ahol Leonardo katapultjának rézmetszete volt látható, és mosolygós arccal odatette elébe, és hogy neki – mármint Seymournak – semmi, de semmi kedve nincsen a versíráshoz, ha tudja közben, hogy Miss Overman aligha olvasná örömmel és együttérzéssel a verset, mikor éppen, ahogy erre igencsak nagy a valószínűség, kedves Mr. Browningjától vagy a számára nem kevésbé kedves és nem kevésbé érthető Mr. Wordsworthtől tér őhozzá. Itt végződött a vita – helyesebben szólva, az én érvelésem és az ő magyarázata. Nem lehet olyasvalakivel vitatkozni, aki azt hiszi, vagy legalábbis igen szenvedélyesen úgy véli, egy költőnek nem az a dolga, hogy írja, amit írnia kell, hanem írja, mintha az élete függne tőle, s vállalja a felelősséget, hogy olyan stílusban tegye ezt, hogy a mű lehetséges olvasótáborából olyan biztosan ne maradjon ki végül az öreg könyvtárosnő sem, amennyire ez csak emberileg egyáltalán lehetséges.
Aki valóban hisz, aki türelmes, aki makulátlanul tiszta, annak a számára e világ minden valóban fontos dolga – nem élet és halál, gondolom, hiszen ezek csak szavak, hanem a csakugyan fontos dolgok – szépnek látszik. Több mint három évvel halála előtt Seymournak már éreznie kellett minden bizonnyal azt a békét, azt a megnyugvást, amit érezhet, aki mestersége minden fogását kitanulta. Megtalálta azt a versformát, mely csakugyan az ő számára legalkalmasabb forma volt, az ő formája, mely megfelelt a költészet iránt támasztott igen magas igényeinek, és amelyet – gondolom – Miss Overman is, ha még él, minden valószínűség szerint igen helyénvalónak talált volna, talán még vonzónak és kedvesnek is, mindenesetre „igen megragadónak”, feltéve, ha olyan beható figyelmet szentelt volna nekik, mint öreg barátainak, Browningnak és Wordswortnek. Mármost az, hogy mi volt az, amit Seymour megtalált, mi volt az, amit kidolgozott magának, nagyon nehéz lenne elmondani.*
*Az egyetlen értelmes megoldás az lenne, ha egy, két vagy netalán mind a száznegyvennyolc verset szépen közölném itt, hogy az olvasó maga ítélhesse meg a dolgot. Ezt azonban nem tehetem. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve még csak arról sem, hogy jogom van akár csak töprengeni is ezen a lehetőségen. Módomban áll, hogy ott üljek a verseken, kiadassam őket, vigyázzak rájuk, és alkalomadtán kiadót találjak számukra, aki egy bizonyos költséget megkockáztat, de megtiltotta nekem a költő özvegye, a jog szerinti örökös, nagyon is személyi okokból, hogy akár egyetlen sort is idézzek.
Kezdetnek talán annyit – és ez valamelyest segítheti a megértést –, hogy Seymour minden bizonnyal a klasszikus japán háromsorost, a tizenhét szótagos haikut szerette a legeslegjobban a költészet valamennyi lehetséges formája közül, és ő maga is haikut írt – illetve vérzett ki magából (majdnem mindig angolul, de néha – remélem, kellő habozással írom le ezt –, néha japánul, németül és olaszul is). Azt lehetne mondani, sőt mondjuk is ezt mindjárt, hogy Seymour kései korszakának egy-egy verse lényegében úgy hat, mint egyfajta kettős haiku angol fordítása, ha létezik egyáltalán ilyesmi, és tulajdonképpen nem is kellene erre annyi szót vesztegetnem, mégis, egy kicsit kellemetlenül érzem magamat, ha arra gondolok, aminek egyébként igen nagy a valószínűsége, hogy valami fáradt, mégis fáradhatatlanul bogaras angolprofesszor úgy 1970 körül – Isten legyen irgalmas hozzám: nincs kizárva, hogy én magam leszek az – azt a viccet találja ki majd, miszerint Seymour valamely verse egy haikuval való összehasonlításban olyasféleképpen hat, mint egy dupla Martini egy szimpla Martinihoz képest. Az a tény mármost, hogy ez a megállapítás korántsem találó, önmagában még nem riasztana vissza okvetlenül egy ilyen pedáns angolprofesszort attól, hogy a dolgot el ne mondja, különösen ha úgy érzi, hogy hallgatósága éppen a kellő hangulatban van, s mindent bevesz tőle. Mindenesetre, ha alkalmam lesz rá, a következőket mondom majd lassan és nyomatékosan: Seymour kései korszakának versei mind hatsorosak, határozott időmértékük nincs, általában azonban inkább jambikus lejtésűek, mint sem, és – részben holt japán mesterek iránti vonzalomból, részben pedig saját természetes ösztönét követve, mely szerint a költő mindig eleve jobban szeret már körülhatárolt területeken dolgozni – szabad elhatározásból harmincnégy szótagosak, vagyis kétszer annyiból állnak, mint a klasszikus haiku. Azonkívül: a száznyolcvannégy vers közül, melyek jelenleg gyámságom alatt állnak, egy sincs, amelyik jobban hasonlítana bármi másra, mint elsősorban és kizárólag Seymourra! A legkevesebb, ami elmondható róluk: hogy még akusztikájuk is olyannyira egyszeri, mint amilyen maga Seymour volt, vagyis: minden egyes versre az a jellemző, hogy a lehető legkevésbé zengő hangzású, olyan nyugodt tehát, amilyennek Seymour akarhatta, de néha hirtelen berobbanó eufónia szakítja meg ezt a nyugalmat (nem tudok kevésbé undok szót használni erre a jelenségre), ami rám olyan hatást tesz, mintha valaki – egészen biztosan olyasvalaki méghozzá, aki nem egészen józan – rám nyitná az ajtót, és három, négy vagy öt, minden kétséget kizáróan édes kürthangot fújna tökéletes technikával szobámban, s aztán el is tűnne nyomban. (Soha nem ismertem korábban egyetlen költőt sem, aki azt a benyomást keltette volna bennem, hogy egy-egy vers közben kürtbe fúj, nem is beszélve arról, hogy milyen szépségesen méghozzá, és legszívesebben nem is mondanék egyetlen szót sem a továbbiakban erről a dologról. Nem, semmit a világon.) Ezen a hatsoros szerkezeten és ezen a nagyon sajátos harmónián belül azután Seymour pontosan azt művelte a verssel, amit, úgy érzem, tennie kellett. A száznyolcvannégy vers túlnyomó részét a legkevésbé sem lehet derűsnek nevezni, mégis, ez is valamiféle lemérhetetlen módon vagy így, sokkal inkább egzaltáltaknak, emelkedett hangvételűeknek, és bárki olvashatja őket, bárhol, még akár hangosan is felolvashatja viharos éjszakákon haladóbb szellemű áruházakban, de azért én az utolsó harminc vagy harmincöt verset nem merném minden további nélkül olvasásra ajánlani olyanoknak, akik legalább kétszer életükben, méghozzá szép lassú halállal, meg nem haltak. Az én két legkedvesebb versem, ha egyáltalán van mód ilyen megkülönböztetésre – amire, végül is, bizonyára van –, a gyűjtemény utolsó két darabja. Azt hiszem, senkinek sem hágok a tyúkszemére, ha egészen egyszerűen elmondom, miről szólnak. Az utolsó előtti vers egy fiatalon férjhez ment nőről és anyáról szól, aki kétséget kizáróan, ahogy ezt a dolgot az én öreg házassági kézikönyvem nevezi, házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytat. Seymour nem írja le a fiatal nőt, de éppen akkor lép be a versbe, amikor a költő kürtje különösen nagy hatású szólót fúj, és én rettentően csinos kis nőnek látom őt, mérsékelten intelligensnek vélem, de mértéktelenül boldogtalannak, és nagyon úgy fest a dolog, mintha egy vagy két háztömbnyire lakna a Metropolitan Művészeti Múzeumtól. Egy este ez a fiatal nő rendkívül későn tér haza egy találkáról – elképzelésem szerint kisírt szemmel és szétmázolt rúzzsal –, és az ágyán, a takarón, egy léggömböt talál. Valaki egyszerűen otthagyta. A költő nem mondja meg, de mindenképpen csakis valami felfújt nagy játék luftballon lehet, bizonyára zöld, mint a Central Parkban tavasszal. A másik vers, gyűjteményem legutolsó darabja, egy külvárosban élő fiatal özvegyemberről szól, aki egy éjjel, természetesen pizsamában és fürdőköpenyben, kiül a ház elé a gyepre a teliholdat bámulni. Valami unatkozó fehér macska, nyilvánvalóan a házhoz tartozó állat, sőt majdnem bizonyos a család hajdani kedvence, odasettenkedik hozzá, játszik vele, s a fiatal férfi, miközben a holdat nézi, szemrebbenés nélkül tűrni, hogy az állat megharapja a bal kezét. Ez az utolsó vers két egészen különös ok miatt rendkívül érdekes lehet átlagolvasóm számára, ezért nagyon szeretnék kissé részletesebben szólni mindkettőről.
Mint az a legtöbb vers esetében igen helyénvaló, de különös nyomatékkal áll ez azokra, melyeken jól felismerhető a kínai vagy japán „hatás”, Seymour versei a lehető legdísztelenebbek, kivétel nélkül mentesek minden cirádától. Nos hát, körülbelül hat hónapja ennek, Franny, legkisebb húgom, egy hétvégi látogatása során véletlenül megtalálta itt fenn, nálam, az asztalfiókom gondos átkutatásakor ezt a fiatal özvegyemberről szóló verset, melynek tartalmát (bűnös módon) éppen az imént vázoltam; a verset én vettem ki a gyűjteményből, hogy újra legépeljem. Bizonyos okoknál fogva, melyek részletezése ebben a pillanatban nem tartozik szorosabban a tárgyhoz, húgom még soha nem olvasta ezt a verset, viszont ahogy ott a kezébe került, azon nyomban elolvasta. Később, mikor beszélgettünk a versről, Franny azt mondta, feltette magában a kérdést, vajon mi oka volt rá Seymournak, hogy fiatal özvegy férfinak a bal kezét haraptatta meg a fehér macskával. Ezen töprengett Franny. Mint mondta, ez az egész „bal”-ügy inkább rám jellemző, mintsem Seymourra. Egészen eltekintve természetesen az én egyre fokozódó, mondhatni: hivatásos részletező-szenvedélyem rágalmazó hangsúlyozásától, úgy vélte, azt hiszem, hogy ez a jelző – számára – mindenképpen tolakodó, túlexponált, költőietlen. Végül sikerült lehengerelnem s eltérítenem ettől, és – őszintén szólva – kész vagyok mindenképpen arra is, hogy az ön ellenvetéseit is leszereljem, amennyiben erre szükség lenne. Teljesen biztos vagyok abban a meggyőződésemben, hogy Seymour számára élet-halál kérdése volt, hogy világosan megmondja: a fiatal özvegy férfi bal keze, tehát a másodhegedűs keze volt az, melyet megharaptatott a macska tűhegyes fogaival, hogy éppen ebből kifolyólag jobb keze szabadon maradjon, és a mellét vagy a homlokát verhesse vele – nos, tudom, persze, hogy ez az értelmezés a legtöbb olvasó számára valamelyest kényelmetlennek tűnik majd, ha nem éppen kiállhatatlannak. És talán csakugyan így is van. Én azonban tudom, mit jelentettek bátyám számára az emberi kezek. Azonkívül van a dolognak még egy igencsak figyelmet érdemlő aspektusa. Lehet, hogy ízléstelennek látszik majd egy kicsit, mármint az, hogy ilyen részletesen kiteregetem ezt a dolgot – körülbelül olyasféleképpen, mintha valaki ahhoz ragaszkodna, hogy Abie Ír rózsá-ját telefonon felolvassa –, de hát Seymour félzsidó volt, és ha én itt most nem is tudok a nagy Kafka abszolút tekintélyével szólni erről a témáról, mégis, immáron negyvenéves fejjel arra a nagyon is józan megfontolásra jutottam, hogy minden töprengő természetű ember, akinek a vérében csordogál egy adag semita vér, él vagy élt a kezeivel, és ha hosszú évek során képletesen vagy ténylegesen a zsebében tartotta is őket (sajna csaknem olyasféleképpen, mint két jó barátot vagy rokont, akit az ember legszívesebben nem visz magával társaságba), végül, azt hiszem, mégiscsak használni fogja őket, sőt, nagyon is szívesen veszi elő, ha valamiféle válságos helyzet adódik, hogy akkor aztán – gyakran – egyúttal valami nagyon drasztikus történjék velük, mondjuk – költői szabályok ide vagy oda – egy vers kellős közepén megemlíti majd, hogy a főhősnek éppen a bal kezébe harapott a macska, és a költészet, ugye, mégiscsak valamiféle válságos állapot, ha nem az egyetlen válság, mely csakugyan a miénk, és amelyért felelősséggel tartozunk. (Elnézést kérek ezért a szóáradatért. Sajnos – valószínűleg – még további következik.) A második ok pedig, amiért azt hiszem, hogy éppen ez a vers rendkívüli, remélem, valóban rendkívüli jelentőségű az én átlagolvasóm számára, nem más, mint az a sajátos, erősen személyes sugárzás, mely belőle árad. Soha nem olvastam nyomtatásban még csak ehhez foghatót sem, és itt mindjárt, meggondolatlanul, azt is meg szeretném említeni, hogy kora gyermekéveim óta, messze túl a harmincas éveimig, ritkán olvastam naponta kétszázezer szónál kevesebbet, gyakran pedig közel jártam a négyszázezerhez is. Negyvenéves fejjel, bevallom, nem lettem válogatósabb, és mégis, hacsak nem vagyok kénytelen ifjú hölgyek angoldolgozatait, vagy éppenséggel a sajátjaimat, korrigálni, általában nagyon keveset olvasok, rokonaim száraz levelezőlapjain, magkatalógusokon, madármegfigyelő állomások jelentésein (ilyeneken meg olyanokon) kívül semmi egyebet, kivéve persze azokat a velős „Szerencsés gyógyulást!” kívánságokat, melyeket régi, hűséges olvasóimtól kapok, akik valahol azt a téves értesülést szerezték, hogy évente hat hónapot töltök egy buddhista kolostorban, és az év másik hat hónapját elmegyógyintézetben. Nos, mindenesetre tisztában vagyok azzal, hogy a nemolvasó ember gőgje – vagy legalábbis olyasvalakié, akinek könyvfogyasztása igencsak jelentéktelen – sokkal kellemetlenebb, mint bizonyos mindent-olvasóké, így aztán megpróbáltam (azt hiszem, ezt itt most komolyan gondolom) kitartani az irodalomról alkotott legrégibb és legködösebb képzeteim mellett. Ezek egyik legdurvábbika nem egyéb, mint az a véleményem önmagamról, hogy általában meg tudom mondani, vajon egy költő vagy prózaíró első, másod- vagy netalán tizedforrásból merít-e, vagy éppen olyasvalamit akar beadni nekünk, amiről ő szeretné elhinni, hogy eredeti ötlet. És mégis, 1948-ban, mikor első ízben olvastam ezt a fiatal-özvegy-férfi-és-fehér-macska-verset – helyesebben: amikor először hallottam –, majdnem lehetetlenségnek tartottam, hogy Seymour ne temetett volna már el legalább egy asszonyt, ha senki nem tudott is erről a családban. Persze, nem temetett el. Legalábbis – (és ha itt első hallásra valaki elvörösödik, az olvasó lesz az, nem én) –, legalábbis ebben az inkarnációban nem. Sem nem volt közelebbi kapcsolata (és ezt állíthatom, hiszen eléggé részletesen ismertem, meglehetősen átfogó jelleggel emberem életét) fiatal özvegy férfiakkal. S még egy utolsó s teljesen meggondolatlan kommentár: ő maga olyannyira távol állt az özvegyi sortól, amennyire egy fiatal amerikai férfi ilyesmitől csak lehet. S miközben lehetséges, hogy bizonyos különleges, kínzó vagy éppenséggel nagyon is derűs pillanatokban minden nős embernek – csak úgy eshetőségképpen, a tárgyilagosság kedvéért, Seymourt sem kivéve – eszébe jut, milyen is lenne az élete, ha a kis asszonyka nem lenne többé (titkon remélve, hogy egy príma költő ebből a fantáziaképből egy igen szép elégiát ír), nos, bár mindez így lehet, mégis: ezt a lehetőséget csak úgy vetem fel, mint a pszichológia malmainak garatjára való és tárgyamtól messze távol eső anyagot. Tárgyam pedig nem egyéb, mint az – megpróbálom ezt nem túlságosan agyonrészletezni, bár a dolog, jó szokás szerint, egy kicsit nehéz lesz –, hogy Seymour versei, minél személyesebben hatnak, vagy éppenséggel minél személyesebbek, annál kevésbé vonatkoznak, tartalmukat illetően, nyugati világunkban zajló valóságos és mindennapi életének valamely részletére. Waker öcsém egyenesen azt tartja (reméljük, hogy rendfőnökének sose jut a fülébe a dolog), hogy Seymour legsikerültebb versei java részének anyagát hajdani Benares környéki, a hűbéri japánbeli és a világvárosi atlantiszbeli legendás, előbbi létezésének élményéből merítette. Itt most, magától értetődően, nagyon szívesen tartok szünetet, hogy olvasóm, ha úgy tetszik, kezét feltartva megadja magát, vagy – ami valószínűbb – moshassa kezeit mindnyájunkat illetően. Én viszont mindenesetre úgy képzelem, hogy családunk minden élő gyermeke készségesen Wakerrel ért egyet, egyikük-másikuk talán kisebb megszorításokkal. Seymour például öngyilkossága délutánján szállodai szobájában egy itatóspapírra egészen világos, tiszta szép haikut írt klasszikus stílusban. Nem kedvelem túlságosan saját szó szerinti fordításomat e versről – Seymour japánul írta –, és rövidre fogva a dolgot, egy repülőn utazó kislányról szól benne, aki mellett a játékbabája ül. Babája fejét úgy fordítja, hogy a költő felé néz. Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy a vers íródott, Seymour csakugyan repülőn utazott, és Boo Boo húgom némileg arra gyanakszik, hogy a gépen csakugyan utazhatott egy ilyen babás kislány. Én magam ebben kételkedem. Nem kereken és feltétlenül, de kételkedem. És ha mégis csakugyan úgy volt – amit egyetlen pillanatig sem hiszek –, akkor is fogadni mernék, hogy a gyereknek soha nem jutott eszébe, hogy játszótársa figyelmét Seymourra fordítsa.
Kezdek túlságosan nagy feneket keríteni bátyám költészetének, és fecsegek. És nem szívesen. De egyre több okom van rá, hogy folytassam, mondhatnám: ahogy haladok előre, ezek az okok úgy szaporodnak, mint a nyulacskák. S ezen túl még: annak ellenére, hogy, amint azt már nagyon világosan kifejezésre juttattam, boldog szerző vagyok, mégis esküszöm, hogy nem vagyok semmiképp sem vidám, és nem is voltam soha; szerencsémre mindig megadatott nekem, hogy a mesterségemmel járó, nem éppen vidám gondolataim szépen megjöhessenek. És szó sincs arról, mintha netalán itt, most, ebben a pillanatban jutott volna eszembe először, hogy ha egyszer egyáltalán elmondhatom Seymourról, amit csak tudok róla, nem várhatom, hogy épp akkor időm is lesz, meg lesz is hol, érverésem éppen az ehhez szükséges ritmust szolgáltatja, és egyáltalán kedvem is legyen ahhoz, hogy verseit akár csak valamiféleképp meg is említsem. És most, ebben a döntő pillanatban, amikor csuklómon az ujjaim, és mérem a pulzusomat, és magamnak tartok előadást a fecsegésről, talán életem egyetlen nagy alkalmát szalasztom el – azt hiszem, valóban a legeslegutolsó esélyemet –, hogy végérvényesen elfúló hangon, kézzelfoghatóan elsöprő módon mindenki előtt kinyilvánítsam bátyám rangját az amerikai költészetben. És mivel ezt az alkalmat nem szalaszthatom el mégsem, íme: ha visszapillantok, visszafülelek arra az öt-hatnál alig több, valóban igazi költőre, aki itt Amerikában az idők során egyáltalán számításba jöhet, sőt, ide számítom a tehetséges, de meglehetősen excentrikus költők nem éppen kis számú csapatát, s ráadásul még – különösen újabb időkből – azt a sok tehetséges, de mellékutakra tévedt műhelymestert, olyan érzésem támad, amit már-már meggyőződésnek is nevezhetnék, hogy összesen legfeljebb három vagy négy igazán nélkülözhetetlen költőnk volt, és Seymour, végül is, azt hiszem, közéjük tartozik. Nem egyik napról a másikra – verständlich –, ejnye, mit képzelnek? Felteszem, lehet, hogy botrányosan rosszul ítélem meg a dolgot, szóval felteszem, hogy az első rövidke kis recenziók hulláma, nyavalygós kritikusi szókinccsel, természetesen, alaposan befűt majd ezeknek a verseknek, miközben érdekesnek vagy éppenséggel nagyon érdekesnek nevezi őket, azzal a kimondhatatlanul vagy éppen kimondottan hamis hangsúlyozással, ami szinte még gyilkosabb, mint bármi más, megjegyezve, hogy itt egészen finom, alig hallható dolgokról van szó, melyek nem jelentek meg a Nyugat jelenlegi színpadán, méghozzá beépített transzatlanti felolvasópultok vizespohárral és jegelt tengervíztartó edénnyel felszerelt színpadán. Csakhogy véleményem szerint az igazi művész mindent túlél. (Még a dicséretet is, gondolom, repeső szívvel.) És arra is emlékszem, hogy Seymour egy alkalommal, mikor még tizen-valahány évesek voltunk, mély álmomból ébresztett fel; sárga pizsamája csak úgy világított a sötétben. Arcán az a kifejezés ült, melyet Walt öcsém heuréka-pillanatnak nevezett, és nem egyebet közölt velem akkor éjjel, mint azt, úgy érzi, egyszer s mindenkorra rájött, miért is mondta Krisztus, hogy senkit ne nevezzenek bolondnak. (Egész héten át foglalkoztatta őt ez a kérdés, mondhatni, nyugtalanította, mert úgy érezte, mintha utasítás rejlene benne, ami pedig sokkal inkább kapóra jön, mondjuk Emily Postnak, mint olyasvalakinek, aki Atyja dolgával kell hogy foglalatoskodjék.) Seymour úgy gondolta, okvetlenül tudnom kell nekem is, hogy Krisztus azért mondta ezt, mivelhogy nincsenek is bolondok. Vannak hülyék, azok igen – de bolondok nincsenek. Ha pedig most beismerem, hogy kétségkívül igaza volt (amit meg is teszek, feltétel nélkül és készségesen), akkor azt is be kell ismernem, hogy a költészet kritikusai, ha kellő időt és alkalmat biztosítana nekik valaki, szintén bebizonyíthatnák magukról, hogy nem sült bolondok. Persze, hogy őszinte legyek, ezt igen nehezen tudom csak elképzelni, és ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy itt most továbbmehetek, és valami másról beszélhetek. Most hát elértem – kínosan-keservesen – annak a roppant és sajnos néha meglehetősen sivár útnak a csúcsát, mely bátyám verseiről szóló fejtegetéseimen át vezet. Kezdettől fogva láttam, hogy így lesz majd végül. Istenemre, azt hiszem, az olvasó még előtte mondhatott volna nekem valami rettentőt. (Ó, te, ott kinn – ó, te, azzal az arany hallgatásoddal, amiért csak irigyelni lehet téged, csak irigyelni.)
Van nekem egy mindig visszatérő, s most 1959-ben majdnem krónikussá vált sejtésem, miszerint ha Seymour költészetét egyszer majd széles körben és többé-kevésbé hivatalosan is elsőrendűnek ismerik el (vagyis ha majd halomszámra hevernek egyetemi könyvkereskedésekben és „Korunk költészete” címen kerülnek megtárgyalásra a legkülönbözőbb előadásokon), akkor majd egyesével és csapatosan, de mindenképpen bejegyzésre kész blokkfüzetkékkel, fiatal, mindkét nembeli egyetemisták kopogtatnak kissé eldugottnak mondható házam ajtaján. (Sajnálatos, hogy ezt a témát itt egyáltalán érinteni kell, bizonyára az is késő lenne már, ha itt akarnék valamiféle elfogulatlanság hamis látszatával előhozakodni, nem is szólva a szerénységről, ami egyáltalán nincs benne, és azt is el kell árulnom mindjárt, hogy köztudomásúlag és elismerten szívre ható prózám az egyik legkedveltebb, félművelt szerzővé avatott, aki csak Felris L. Monahan óta élt, s hogy sok fiatal anglista már felfedezte, hol bújtam el barlangomban; ennek bizonyítékául hadd említsem csak kocsijuk keréknyomait szép rózsaágyaimban.) Egyszóval, egyetlen pillanatnyi habozás nélkül állíthatom, hogy háromféle egyetemista-típus létezik, mindegyikben él az igény is, a bátorság is, hogy egyszerűen pofájába bámuljanak minden vén irodalmi csataménnek. Az első típusba azok a fiatal emberek tartoznak, akik őrjöngésig szeretik és tisztelik az irodalomnak minden, legalább valamelyest felelősségteljes válfaját, s ha már egyszer Shelley nem egészen világos, megelégszenek azzal, hogy hazai, mindenesetre érthető termékek után nézzenek. Jól ismerem, legalábbis azt hiszem, jól ismerem ezeket a fiatal fiúkat és lányokat. Naivak, elevenek, lelkesek, és általában sosincs egészen igazuk, és azt hiszem, a világ valamennyi blazírtan méltóságteljesen viselkedő irodalmi körének ők a reménységei. (Valamiféle szerencsés véletlen következtében, amire véleményem szerint méltatlan vagyok, minden második vagy harmadik évfolyamban akadt, tizenkét évi praxisom alatt, egy-egy ilyen túlbuzgó, magabiztos, irritáló, vonzóan zaklató, néha egyenesen elragadó fiatal kis tanítványom.) A második típus: azok a fiatal fiúk vagy lányok, akik csakugyan bekopogtatnak vagy becsöngetnek azzal a céllal, hogy valamiféle adalékot gyűjtsenek; nos, ezek – méghozzá bizonyos büszkeséggel, nem is titkolva a dolgot – jókora adag akademitiszben szenvednek: megfertőzte őket vagy fél tucat professzor és tanársegéd az újabb kori angol tanszéken, akiknek gólyakoruktól fogva ki vannak szolgáltatva. Amikor az illető már maga is tanít, vagy legalábbis közeledik az az idő, hogy tanítson, a fertőzés már olyannyira elhatalmasodott stádiumába kerül, hogy már-már kétséges, egyáltalán van-e még segítség, még abban az esetben is, ha az áldozat maga is ezt akarná. Tavaly például meglátogatott egy fiatalember, hogy bizonyos kérdéseket tegyen fel nekem egy évekkel ezelőtt készült írásommal kapcsolatban, és amelynek tárgya lényegében Sherwood Anderson volt. A fiatalember akkor jött, mikor éppen a télre való tüzelőm egy részét akartam felvágni gépfűrésszel – és hadd mondjam el mindjárt, hogy ez a gépfűrész, habár nyolc éve dolgozom már vele, még most is rémületbe ejt. Vége volt éppen az olvadásnak, gyönyörűen sütött a nap, és őszintén szólva olyan thoreausan éreztem magam egy kicsit (ami igazi áldás a számomra, mert tizenhárom vidéken töltött év után még mindig a New York City-i háztömbökben mérem a bukolikus távolságokat). Röviden: úgy festett a helyzet, hogy bár irodalmi, de sokat ígérő délután kerekedhet még a dologból, és jól emlékszem még, hogy igencsak reméltem azt is, hogy a fiatalember – á la Tom Sawyer és a meszesvödre – odakeríthetem a körfűrészhez. Mert úgy láttam, egészséges gyerek, sőt, szinte kicsattanóan egészséges. Nos, ez a téves megállapításom majdnem a bal lábamba került, mert amikor éppen egy rövid, számomra mindenesetre nagy hatású dicshimnuszt zengtem Sherwood Anderson előkelő és nagy hatású stílusáról, ez a fiatalember fűrészem szabálytalan ritmusú süvítése és surrogásának egyik sokat ígérő és gondolatébresztő szünetében azt kérdezte, hiszek-e egy uralkodó amerikai Zeitgeist-ben. (Szegény fiú. Még ha nagyon, de nagyon vigyáz magára, akkor is a legtöbb, amit elérhet: ötven év eredményekben gazdag tevékenység valamelyik campus-on.) Végül a harmadik típus, melynek tagjai, gondolom, igen nagy számban és gyakran keresnének majd fel, ha Seymour verseit egyszer úgy istenigazából méltatják és felcímkézik, nos, erre a típusra egészen külön bekezdést kell szánnom.
Képtelenségnek hangzik első hallásra, ha valaki megállapítja: a költészet varázsa fiatal emberekre messze elmarad a varázs mögött, amit a költők életének egy-két morzsányi vagy netalán egész halomnyi részlete ezekre az ifjú lelkekre tévedhetetlenül gyakorol, azé az életé nevezetesen, melyet általánosan elfogadott munkahipotézisként, visszakézből „sivár”-nak lehet nevezni. Én azonban éppen ezt az abszurdnak tetsző elképzelést tenném meg egyszer nagyon szívesen valamiféle akadémiai eszmefuttatás tárgyául. Például egészen biztosra veszem, hogyha azt a mulatságos hatvan (vagy hatvan-valahány) kislányt, akik „Bevezetés az írás művészetébe” című, két párhuzamosan futó órámra járnak – majdnem mind haladó és majdnem mind angol szakos –, ha tehát azt a feladatot adnám nekik, hogy idézzenek legalább egy sort az Ozymandias-ból, vagy mondják el röviden, miről szól, kétséges, akadna-e tíz, aki az egyikre vagy a másikra képesnek bizonyulna, arra viszont kész lennék feltenni akár még bimbós tulipánjaimat is, hogy vagy ötven-egynéhányan elmondanák nekem, miszerint Shelley ízig-vérig a szabad szerelem híve volt, és az egyik felesége írta a Frankenstein-t, a másik pedig vízbe ölte magát.*
*Íme, egy érvelés kedvéért most itt talán zavarba hozom diákjaimat. De hát más iskolamesterekkel is megesett már ugyanez, előttem is. Vagy egész egyszerűen csak rossz példát választottam, más verset kellett volna elővennem. Ha – miként azt rosszindulatúan megállapítottam –, ha tehát igaz az, hogy az Ozymandias nyilvánvalóan semmiféle hatást nem tett diákjaimra, az is meglehet, hogy ebben javarészt maga az Ozymandias a hibás. Talán az őrült Shelley mégsem volt eléggé őrült. És – ami szinte kétségtelen – őrültsége nem a szív valódi őrültsége volt. Kislányaim minden bizonnyal jól tudják, hogy Robert Burns ivott, mint a kefekötő, és egy kis randalírozástól sem riadt vissza, ha éppen úgy esett, és ettől nyilván kellőképpen el is vannak ragadtatva, én viszont ugyanolyan jól tudom, hogy azzal is tisztában vannak, milyen páratlanul nagyszerű egeret kotort ki a földből ekéjével. Lehetséges, kérdem magamtól, hogy az a két roppant kőláb, törzs nélkül, melyek ott állnak a sivatagban, éppenséggel Percy lábai? Elképzelhető, hogy élete túléli legjobb verseit? És ha igen, hát akkor azért, mert... Abbahagyom. Mégis, figyeljetek, ifjú költők! Ha azt szeretnétek, hogy legjobb verseitekre ugyanolyan szívesen emlékezzünk majd, mint könnyed, színes életetekre, igencsak helyénvaló lenne, ha minden egyes strófában egy ilyen pockot nyújtanátok át nekünk, melyet szívetek vére festett pirosra.
Kérem, kérem, szó sincs semmi olyasmiről, hogy ez a gondolat akár megbotránkoztatna, akár felháborodnék rajta. Még csak fel sem panaszolom a dolgot. Mert ha senki sem bolond, akkor én sem vagyok az, és akkor nekem is jogom van, hogy efféle vasárnapiasan józan elmefuttatásokat megeresszek, miszerint mindannyian, igen, kivétel nélkül mindannyian, méghozzá függetlenül attól, mekkora hasonlóságot mutat a legutolsó születésnapi tortánk gyertyájának lángja egy nagykohóval, s hogy milyen magas az az intellektuális, erkölcsi és spirituális mérce, mely fölött edzésben ugrálunk – megállapíthatom tehát, hogy a sivár vagy legalábbis a részben sivár dolgok iránt megnyilvánuló vonzódásunk (amibe természetesen alacsonyabb és magasabb rendű tetszésnyilvánítások egyaránt beletartoznak), valószínűleg legutolsó olyan testi vágyakozásunknak tekinthető, melyet ki kellene fognunk. (De hát, Uramisten, miért beszélek ilyen terjengősen minderről? Miért nem rajtolok rá szépen a költőre, egy-kettő, miért nem mutatok rá, mit is gondolok hát? Seymour száznyolcvannégy versének egyike csak első olvasásra ijesztő; második olvasásra már olyan szíven ütő és diadalittas himnusz az életről, amilyet alig olvastam még – egy híres, öreg aszkétáról szól, aki halálos ágyán, zsoltárt éneklő papoktól és tanítványoktól körülvéve minden erejét megfeszítve arra figyel, mit mond lent az udvaron a mosónő a kimosott ruhákról a szomszédjának. Seymour versében nyilvánvaló, hogy az öregúrban még az a halvány óhaj is felébred, miszerint a papok halkabban is énekelhetnének egy kicsit.) Már látom, valamelyest abba nehézségbe ütközöm, ami mindig azzal jár együtt, ha az ember bizonyos kedvelt általánosítása mellett szilárdan és makacsul kitart mindaddig, míg az valamiféle teljesen tarthatatlan premisszát támogat. Nincs rá semmi okom, hogy józanul kezeljem a kérdést, pedig úgy látszik, ezt kell tennem. Bizonyára senki sem vitathatja azt a tényt, hogy a világon mindenütt rengeteg emberre, különböző korú, különböző kultúrkörökhöz tartozó és különböző tehetségű emberekre különböző hevességgel, sőt olykor mintegy reflexmozdulatok formájában művészek és költők hatnak, akik, nemes és jeles munkáikkal szerzett hírükön kívül, emberként valami kirívó tulajdonsággal rendelkeznek, szembeszökő, látványos jellembeli vagy társadalmi fogyatékosságokkal például, ízeire szedhető, romantikus képzeleteket keltő betegséggel vagy szenvedéllyel, vagy éppen szélsőségekbe menő egocentrizmus jellemzi őket, házasságtörő szerelmi viszony, velük született süketség, vakság, iszákosság, életveszélyes, asztmatikus köhögés, prostituáltak iránti különleges vonzódás, vagy éppen az, hogy a fajtalankodás és az incesztus emelkedettebb válfajaiban lelik örömüket, legális vagy illegális módon rabjai az ópiumnak, szodomiának stb. Isten legyen irgalmas a magukba zárkózó boldogtalanokhoz. Bár az öngyilkosság nem áll kimondottan a fenti lista élén, mely alkotóképességgel megáldott emberek nevezetes és jellegzetes betegségeit gyűjti egybe, mégsem lehet szó nélkül elmenni mellette, hogy az a művész vagy költő, aki öngyilkosságot követ el, mindig is nagyon csekélyke feltűnést keltett, igen gyakran kizárólag érzelmi okokból méghozzá, mintha (hadd fejezzem ki magam hátborzongatóban, mint ahogy tulajdonképpen szándékomban állna) ő lenne az a nyimnyám kajlafülű, aki amúgy is mindig kilógott a sorból. Ez a gondolat mindenesetre – és most már csakugyan ez az utolsó szavam – számos álmatlan éjszakámba került, és minden bizonnyal kerül is még.
(Hogy lehetséges az, hogy mindazt, amit itt elmondtam, elmondtam, és mégis boldog vagyok? És íme, mégis boldog vagyok. Kedvetlen vagyok és cseppet sem derűs, lelkesedésem azonban vízhatlan és törhetetlen. És csak egyetlen emberre vagyok képes emlékezni, akit életemben ismertem.) El sem tudják képzelni, micsoda terveim voltak a most következő fejezettel kapcsolatban, miféle kézdörzsölve született tervek méghozzá, és most mégis úgy fest a dolog, csak azért születtek meg mind, hogy papírkosaram fenekén rendkívül hatásosak legyenek. Az volt a szándékom, hogy itt most mind a két előző éjsötét szakaszt néhány jó kis húzással enyhítem, egy-két jó érzékkel elhelyezett fenékrepacsival, amitől, gondolom, néhányszor már elbeszélő kollégáim belesárgulhattak-zöldülhettek az irigységbe vagy az undorba. Az volt a szándékom, hogy itt most közlöm majd az olvasóval, hogy ha és amennyiben fiatal emberek jönnek hozzám, és Seymour életéről vagy haláláról kezdenek el faggatni, az én egészen sajátosnak mondható szenvedésem lesz az, ami, becsületemre mondom, lehetetlenné tesz bármi ilyesféle eszmecserét. Szerettem volna megemlíteni itt – vagy éppen csak felvetni, megpendíteni a dolgot, hiszen egy szép napon úgyis széles körben tárgyalják majd, legalábbis remélem –, hogy Seymour és én gyerekkorunkban majdnem hét éven át felelgettünk egy rádiókvízben mindenféle kérdésekre, és azóta, hogy már nem a rádióban, de éppen csak azt kérdi meg tőlem valaki, hány óra, olyasféleképpen érzem magam, mint Betsy Trotwood, ha szamarakat látott. Továbbá azt a tényt szeretném még elmondani itt, hogy most, 1959-ben tehát, tizenkét évi tanárkodás után egy college-ban, gyakran olyasféle rohamokat kaptam, melyeket kollégáim eléggé hízelgő módon Glass-kórnak neveznek – köznyelven szólva, ágyék- és hasüregi fájdalmakat, melyek következtében egy docens, aki éppen szabad idejét élvezi, arra kényszerül, hogy görcsökbe ránduljon össze, minél sebesebben keresztülvágjon az utcán, vagy éppen minél nagyobb bútordarabok alá másszon kínjában, ha olyasvalakit lát közeledni, aki még negyven alatt van. De e két vicc egyike sem használ nekem túlságosan, mindegyikükben van jókora adag perverz igazság, de megközelítőleg sem elég igazság. Mert éppen most, két rész között eszmélek rá arra a borzasztó és logikusnak éppen nem mondható tényre, hogy pontosan arra vágyódom, hogy beszélhessek erről a halottról, arra tehát, hogy kérdezzenek, kifaggassanak róla, éppen róla. Most, ebben a pillanatban értettem meg, hogy sok más – és istenemre, remélem, kevésbé méltatlan – indítékon kívül megrögzött a meggyőződésem, mint az a túlélőre általánosan jellemző, miszerint: kívüle teremtett lélek nem ismerte az elhunytat igazán. Ó, jöjjenek, csak, hadd jöjjenek – mind, akik épp most bújtak ki a tojásból, jöjjenek a lelkes rajongók, az akadémikus-és-kíváncsi-csőrűek, a kicsik és a nagyok és a mindentudók. Jöjjenek akár autóbuszrakomány-számra, dobják le őket ejtőernyővel, Leicával felfegyverkezve. Szívem már szinte túlcsordul a szeretetteljes üdvözlő szavaktól. Egyik kezemet már most kinyújtom az öblítőszeres dobozért, a másikkal a piszkos teáskészletet keresem. A véraláfutásos szem tisztánlátásra törekszik. A jó öreg vörös szőnyeget kiterítettem.
Most még valami nagyon kényes dologról gyorsan. Kicsit durva, az igaz, de kényes, nagyon kényes.
Ha meggondolom azt, hogy ez a közlés talán a későbbiek során soha többé nem fordul elő kívánatos vagy éppen hathatós módon részleteiben, azt hiszem, legjobb, ha még itt adom tudtára az olvasónak, jegyezze meg, s lehetőleg végig el ne feledje, miszerint családunk valamennyi gyermeke bámulatosan messze nyúló és színes családfa leszármazottja, melynek mindkét ágán hivatásos szórakoztató művészek hosszú sora található mind a mai napig. Örökléstanilag kifejezve vagy odamormogva, véges-végig daloltunk és táncoltunk, vagy éppen (talán kételkedik benne,) vicceket meséltünk. Számomra azonban különösen említésre méltónak tetszik – Seymour is tisztában volt ezzel már gyerekkorában –, hogy sorainkban igen nagy számban találhatók cirkusz- vagy legalábbis félig-meddig cirkuszművészek. Egyik ősöm (és így Seymouré is), már csak hogy egy különösen ízes példát említsek, híres lengyelzsidó piaci bohóc volt, Zozónak hívták, specialitása pedig abban állt, hogy – haláláig, ahogy erre logikusan következtetni lehet – rettentő magasból egy kis dézsa vízbe ugrott. Egy másik ősöm – és Seymouré – ír származású volt, egy bizonyos MacMahon (akiről anyánk, és ez dicséretére legyen mondva, soha nem nyilatkozott olyasféleképpen, hogy „kedves pofa” volt, sőt, nyilván hajlandóságot sem érzett erre), saját szakállára dolgozott; nyolcasával üres whiskysüvegeket helyezett el a réten, s azután, ha már számottevő fizető közönség gyűlt össze, dallamot kiverve az oktávokon, az üvegeken táncolt. (Így hát, becsületszavamra elhihetik, akadt egy-két fura madár a családunkban.) Végül szüleink, Les és Bessie Glass, meglehetősen konvencionális, de (legalábbis a mi véleményünk szerint) jeles ének-, tánc- és szteppszámokkal léptek fel különböző varietékben és music-hallokban, sőt, Ausztráliában, azt hiszem, ők jelentették az előadás fénypontját (egyébként Seymour és én ott töltöttük korai gyermekkorunk két jó évét, telt házak jólétében). Később azonban a régi Pentages és Orpheus Színházakban is felléptek, itt, Amerikában, és hírnevük jóval meghaladta azt, ami átlagosnak mondható. Sokak véleménye szerint még tovább is működhettek volna varietépárként, Bessie azonban mást vett a fejébe. Nemcsak az a képesség élt benne mindig igen elevenen, hogy figyelmeztető feliratokat kibetűzzön különféle falakon; a napi két előadást tartó varietének 1925 táján már jószerivel vége volt, és Bessie úgy is, mint anya, úgy is, mint táncosnő, a leghevesebben tiltakozott az ellen, hogy naponta négyszer lépjen fel a nagy mozikban, ahol varietészámok is tartoztak a programhoz. De ami még fontosabb talán: mióta gyerekfejjel látta még Dublinban, hogy az édes ikernővére belehalt a hiányos táplálkozás okozta heveny sorvadásba. Bessie számára a biztonság bármely formája fatális vonzóerővé emelkedett. Mindenesetre 1925 tavaszán a brooklybeli Albee-ban egy közepes sikerű előadás-sorozat után – közben öt gyerek feküdt otthon rubeolával ágyban, az öreg Alamac Szálló három és fél szobás lakosztályában Manhattanben, s azonkívül úgy érezte, hogy még terhes is (erről később kiderült: tévesen, mivel családunk két legifjabb gyermeke, Zooey és Franny, csak 1930-ban, illetve 1935-ben született) – Bessie hirtelen egy isten bizony, tisztességes, „befolyásos” csodálójához fordult, és apám állást kapott – amint ezt hosszú évekig emlegette, anélkül, hogy ellentmondástól kellett volna bárki részéről tartania a családban –valamelyik kereskedelmi rádióadás műsorszervezőjeként, s ezzel vége szakadt Gallagher & Glass kiterjedt turnézásának. Amit pedig én itt mindenekelőtt szeretnék: megpróbálom megtalálni a legbiztosabb utat, hogy megvilágíthassam, miszerint az a sajátos komédiás- és rivaldafény-örökség családunk minden gyermeke számára szüntelenül érzékelhető, jelentőségteljes dolog volt. Két legfiatalabb testvérem, mint már említettem, hivatásos színész. De itt nem lehet valamiféle választóvonalat húzni. Két húgom közül az idősebbik, kívülről szemlélve a dolgot, minden szempontból jól befutott, villanegyedi lakos, három gyermek anyja, felerészben tulajdonosa egy két kocsit magába foglaló garázsnak; de azért életének minden valóban örömteli pillanatában – és ezt szó szerint értsük – táncra perdült; egy ízben, őszinte rémületemre, tanúja voltam, hogy ötnapos kis unokahúgommal a karján soft-shoe-t lejtett (méghozzá technikailag teljesen tökéletes Ned Wayburne-t, ahogyan azt Pat és Marion Rooney kitalálták.) Néhai öcsém, Walt, aki a háború után Japánban baleset áldozata lett (róla itt ezeknek az arcképtanulmányoknak a során a lehető legkevesebbet szeretnék beszélni, csupán azért, hogy egyáltalán végére érjek valahogy a dolognak), szintén táncos volt, a szónak talán kevésbé spontán, jobbára hivatásos értelmében, mintsem húgom, Boo Boo. Ikerfivére, Waker pedig – szerzetesünk, bezárkózott karthauzink – fiatal korában tervbe vette, hogy magánúton szentté nyilvánítja W. C. Fieldset, s miközben ez a tehetséges, talán fegyelmezetlen, de azért szent ember volt a példaképe, órák hosszat bűvészkedett sok-sok más tárgy közt elsősorban cigarettásdobozokkal, míg a végén egészen számottevő ügyességre tett szert. (Egy bizonyos családi pletyka tudni véli, hogy azért dugták kolostorba – azazhogy: azért mentették fel világi papi szolgálat gyakorlása alól az Astoriában –, hogy megóvják attól a kísértéstől, miszerint a gyámságára bízott papnövendékeknek az ostyát két vagy három lépés távolságból a bal vállán keresztül repítse szép ívben a szájába.) Ami engem magamat illet – Seymourról utoljára akarok szólni –, nos, bizonyára feltételezték már, mint afféle magától értetődő dolgot, hogy tudok valamelyest táncolni. Természetesen csak akkor, ha megkérnek rá. Azonkívül talán meg kellene említenem azt is, hogy néha olyan érzésem van, mintha Zozo ősapám védelmezne, még ha csak olykor-olykor is; érzem, hogy titokzatos módon megóv attól, nehogy hasra essek láthatatlan, lötyögős-bő bohócnadrágomban, amint az erdőben bolyongok, vagy éppen belépek a tanterembe, s hogy talán ő az, aki arra is ügyel, hogy a pótorrom, mikor leülök az írógéphez, történetesen Kelet felé mutasson.
S hogy a dolog végére érjek: Seymourunkat is éppen ugyanannyira érintette „származása”, mint valamennyiünket. Említettem már, hogy versei, bár nem lehettek volna semmiképpen még személyesebbek, vagy nem leplezhették volna le őt még jobban, ennek ellenére: ha az abszolút öröm múzsája mindjárt a nyakába telepedett, ő maga akkor is úgy lépkedett végig valamennyi versén, hogy közben egyetlen igazán önéletrajzi tintacseppet sem ejtett, s ez a tény, véleményem szerint – bár a dolog bizonyára nem felel meg mindenki ízlésének –, a verseket legmagasabb szintű irodalmi varietévé teszi, kezdve a hagyományos nyitójelenten, ahol is érzésekkel és szavakkal folyik a zsonglőrködés, egészen addig, hogy az általában megszokott sétabot és fényes krómasztalka meg a vízzel töltött pezsgőspohár helyett ő egy aranykürtöt egyensúlyozott az állán. De van valami sokkal fontosabb és lényegbevágóbb közlendőm is, ami talán sok mindenre rávilágít. Régóta vártam erre az alkalomra: 1922-ben Brisbane-ben, amikor Seymour ötéves volt, én három, Les és Bessie egypár héten át egy programban léptek fel Joe Jacksonnal – ez volt az a tiszteletet parancsoló Joe Jackson a nikkelezett akrobatakerékpárral, mely a legutolsó sorban is úgy csillogott, mintha színplatinából készült volna. Sok-sok évre rá, nem sokkal a második világháború kitörése után, amikor Seymour meg én éppen egy kis New York-i lakásba költöztünk, egy este apánk – Les, ahogy a továbbiakban nevezzük – valami pinoclepartikból hazatérőben beugrott hozzánk. Nyilvánvalóan egész délután rossz lapjárása volt. Nos, feljött hát hozzánk, azzal a feltett szándékkal, hogy még a kabátját sem rakja le. Leült. Sötét tekintettel méregette bútorainkat. Megnézte a kezemet, nem sárgállnak-e rajta nikotinfoltok, aztán azt kérdezte Seymourtól, hány cigarettát szív naponta. A koktélban, mellyel megkínáltuk, véleményem szerint mintha légy úszkált volna. A beszélgetés során, mely – legalábbis az én megítélésem szerint – állandóan bedögléssel fenyegetett, hirtelen felállt, és odament ahhoz a fényképhez, mely őt ábrázolta Bessie-vel, s nemrég tettük fel a falra. Vagy egy percig állt a kép előtt, és sötéten nézte, aztán megfordult, olyan mereven és szögletesen, ahogy ez senkit nem lepett volna meg a családból, és azt kérdezte Seymourtól, emlékszik-e még, hogy Joe Jackson őt, Seymourt, kerékpárjának kormányára ültette, és egyik kört a másik után rótta vele a színpadon. Seymour a szoba másik végében ült, öreg kordhuzatú fotelben, égő cigarettával a kezében, kék ing volt rajta, bő szárú szürke házinadrág és kitaposott kérgű mokaszin, felém eső arcán kis, borotva vágta sebhely; ünnepélyesen, azonnal és azon a módon válaszolt, ahogy Les kérdéseire mindig szokott – mintha ezek a kérdések lennének a legfontosabbak számára a világon. Azt mondta, nem is biztos abban, hogy egyáltalán leszállt Joe Jackson csodálatos kerékpárjáról, s nem szólva arról, mit jelentett apánk számára érzelmi szempontból ez a válasz, sok tekintetben nagyon is így volt; így, így, így.
Most már több mint két és fél hónap telt el az előző rész meg e között itt. Kissé fintorgó arccal gondolok vissza arra az előbbi részre, mint valami bulletinre, melyet én adtam ki, mert egészen az az érzésem a dologgal kapcsolatban, mintha most mindjárt olyan intim közlésekre kerülne sor, miszerint munka közben széken ülök, alkotóóráim alatt pedig több mint harminc feketét iszom meg naponta, és szabad időmben magam készítem bútoraimat; egyszóval, olyan a hangneme az egésznek, mint amikor egy irodalmár különösebb szégyenérzet nélkül munkamódszeréről, írás közbeni szokásairól, személyes hobbijáról és nyomatásban pompásan ható emberi gyengéiről nyilatkozik a vasárnapi irodalmi melléklet riporterének. Nem, ilyesfajta intim közlésekre itt nem vállalkozom (sőt, ami személyemet illeti, különösen elővigyázatos leszek. Már most is az az érzésem, hogy ez a rész itt soha nem volt még akkora veszélyben, mint éppen most, hogy olyan intim legyen, mint valami alsónemű.) Hosszabb kihagyásról kellett szólnom, nem két fejezet közt, amivel kapcsolatban elmondhatom olvasómnak, hogy most keltem fel az ágyból, ahol is kilenc héten át feküdtem hepatitisszel. (Látják, azt hiszem, mit értek fehérneműn. Véletlenségből egyébként a zárójel előtti utolsó sor: idézet, majdnem szóról szóra átvett idézet Minsky burleszkjéből. Második Banán. „Kilenc hetet töltöttem ágyban egy egész jó kis hepatitisszel.” Főbanán: „Melyikkel, te szerencsés flótás? Mind a kettő nagyon jó kis pipi, mind a két kis Hepatitisz lány.” Ha ez kell az „egészséges” bizonylathoz, inkább hadd menjek vissza a betegek siralomvölgyébe, méghozzá a legrövidebb úton.) Ha pedig most bejelentem, és azt hiszem, ez elkerülhetetlen, hogy már néhány hete újra egész vidáman fenn mászkálok, rózsás arccal, vajon olvasóm, ezt kérdem magamtól, helytelenül értelmezi majd vallomásomat? Ahogy nézem, kétféleképpen is félreértheti a dolgot. Először is, azt érzi majd, hogy itt finoman figyelmeztették valamire, nevezetesen, hogy elmulasztotta kaméliákkal elárasztani betegszobámat. Nyilván mindenki nagy megkönnyebbülésére szolgál, ha ékes bizonyítékát adom itt minden szavammal, hogy zsugorodik a humorom, mint a kipukkadt léggömb.) Vagy másodszor: olvasóm e kórjelentés alapján azt hiszi inkább, hogy boldogságérzetem – melyet óvatosan írásművem élére biggyesztettem csalétkül mintegy – talán nem is volt boldogságérzet, hanem egyszerűen csak az epe öntött el? Ez a második lehetőség különösen becses a számomra. Egy mindenesetre bizonyos: valóban boldoggá tett, hogy Seymourt bemutathatom itt. A magam nem éppen hepajozós módján az egész hepatitisz alatt is mennyeien boldog voltam (és már az is boldoggá kellene hogy tegyen, hogy ilyen szép alliterációt találtam a dologra). És az is boldoggá tesz, hogy közölhetem, miszerint e pillanatban eksztatikusan boldog vagyok. És ezzel nem akarom elvitatni (és így, nagyon azt hiszem, elérkezem ahhoz a tényleges okhoz, ami rábírt, hogy szegény öreg májamnak ezt a szép kis revüt megrendezzem), nem akarom elvitatni tehát, sőt, megismétlem inkább, hogy szenvedésem egyetlen szörnyűséges gyengém oka lett, utókövetkezményként mintegy. Szívemből utálom a drámai betéteket, de azt hiszem, most új bekezdés kell ehhez a dologhoz.
Múlt héten, mindjárt első este, mikor újra valamelyest erősnek és egészségesnek éreztem magam, hogy folytassam ezt a bemutatást, megállapítottam, nem a lelkesedésem lohadt le, hanem egyszerűen az eszközeim nem bizonyultak elegendőnek, hogy tovább beszéljek Seymourról. Míg távol voltam, rettenetesen megnőtt. Szinte hihetetlenül. Abból a könnyen kezelhető óriásból, aki betegségem előtt volt, kilenc rövid hét alatt magasra szökkent, ő lett a legközelebbinek érzett emberi lény egész életemben, az egyetlen, aki mindig túlontúl is nagy volt ahhoz, hogy valamiféle szokványos írógéppapírra férjen – legalábbis az én papíromra. Hadd mondjam világosabban: ennek következtében öt szép, egymás utáni éjszakát töltöttem pánikban. Mégis, azt hiszem, nem szükséges a kelleténél sötétebb színekkel ecsetelni a dolgot. Mert van itt egy ugyancsak meglepő ezüst csík. Hadd meséljem el, anélkül, hogy megszakítanának, mit csináltam ma este, hogy holnap reggel erősebben, merészebben, s lehet, hogy támadhatóbban kezdhessem el a munkát. Mintegy két órával ezelőtt egész egyszerűen elővettem és még egyszer elolvastam egy régi magánlevelet – helyesebben szólva, egy meglehetősen terjedelmes memorandumot –, melyet 1940 egyik napjának reggelén találtam ott a reggelizőtányérom mellett. Hogy egészen pontos legyek: a elvél egy fél grape-fruit alatt volt. Még egy-két perc, és részem lesz abban a –(„szerencsében”: ez nem lenne éppen az ideillő szó) –, részem lesz tehát abban a nemtudom-micsodában, hogy szó szerint idézzem itt az egész hosszú memorandumot. (Ó, bájos májgyulladás! Nem láttam még betegséget – se gondot, se katasztrófát –, mely végül ne borult volna virágba, vagy legalább egy jó memorandumba. Az egyetlen, amit tennünk kell, amit joggal várnak el tőlünk: az, hogy vigyázzunk. Egyszer, a rádióban, még tizenegy éves korában Seymour azt mondta, hogy a Bibliából ezt az idézetet szereti a legjobban: VIGYÁZZATOK!) Mielőtt tehát rátérek itt a dologra, ahogy ez már nálam szokás, néhány lényegtelenebb kérdést kell elintéznem. Talán soha nem tér vissza ez az alkalom.
Azt hiszem, nem említettem még, és ezt súlyos mulasztásnak tartom, hogy szokásom volt, sőt, kényszerítve éreztem magam, ha csak egy mód volt rá, de nagyon gyakran még akkor is, ha nem volt, hogy újonnan elkészült novelláimat megmutassam Seymournak. Azaz: hogy felolvassam neki. Ezt mindig molto agitato tettem, és mikor a végére értem, kis szünetet tartottam, ahogy ezt bárki más tette volna és vártam. Azaz: Seymour ilyenkor soha nem szólt egy szót sem, miután befejeztem az olvasást. Ehelyett – ezeknél a felolvasásoknál mindig a földön feküdt – öt-tíz percig a mennyezetet bámulta, megmozgatta valamelyik lábát, ha elzsibbadt, aztán kiment a szobából. Később azután – általában órák kérdése volt az egész, de egyszer-kétszer napokba is beletelt – néhány megjegyzést vetett papírra, vagy éppen egy ingkartonra, melyet vagy az ágyamra tett, vagy az asztalnál a tányérom mellé, vagy éppenséggel (nagyon ritkán) postán küldte el. Hadd idézzek itt néhány ilyesfajta kritikai megjegyzést. (Bevallom: célom ezzel az, hogy egy kicsit belejöjjek megint. Bár valószínűleg helytelen az őszinteségem, nem látok rá okot, hogy ezt a tényt eltagadjam.)
Szörnyű, de így van. Őszinte medúzafő.
Azt én is szeretném tudni! A nő jól sikerült, a festőről azonban az a benyomásom, mintha barátod szelleme kísértené mindig, aki Olaszországban Anna Karenina arcképét festette meg. Kétségtelen, nagyon kedves, sőt, a legjobb módszer, hogy valakit kísértsenek a szellemek, de neked megvan a magad dühös festőd.
Azt hiszem, ezt még egyszer át kellene dolgoznod, Buddy. A doktor kitűnően sikerült, úgy érzem, mintha csak nagyon későn szeretnéd meg. Az egész első részben ott áll kint a hidegben, és arra vár, hogy megkedveled-e végre vagy sem, és közben mégiscsak ő a főalakod. Az ápolónővel folytatott szép párbeszédét pedig egyszerűen csak afféle társalgásnak tekinted. Az egészből tulajdonképpen vallási történet kellene hogy kerekedjék, de ahhoz nagyon puritánra sikerült. Az az érzésem, minden apró kis istenezését túlságosan cenzúrázod. Ez pedig számomra hamis, mert mi egyéb ez, mint az imádság alacsonyabb rendű formája, ha ő vagy Les, vagy éppen bárki mindent megtold még egy „az istenit”-tel. Nem hiszem, hogy Istent illetően létezik blaszfémia. Olyasféle jámbor zsolozsmaszó ez, amit nyilvánvalóan az egyház talált ki.
Sajnálom. Kár, hogy nem figyeltem jól oda. Rettenetesen sajnálom. De már az első mondat után képtelen voltam figyelni. „Henshaw ezen a reggelen szaggató fejfájással ébredt.” Egészen biztos vagyok benne, hogy jövendő írásaidból kihagyod ezeket a hamis Henshaw-kat. Hiszen nincsenek Henshaw-k. Felolvasnád majd még egyszer a novellát?
Kérlek, békülj ki az eszeddel. Úgyse tudsz megszabadulni tőle, Buddy. Ha csak úgy, a saját fejed után menve, mégis megpróbálnád, olyan rossz lenne, ugyanolyan hamis, mintha a mellékneveidet és a határozóidat sorra kihajigálnád, csak azért, mert B. professzor azt várja tőled. De hát mit ért ő az egészhez? És mit értesz te a saját eszedhez?
Itt ülök csak, és egyik cédulát a másik után tépem szét, ahogy írni próbálok neked, és aztán megint olyanokat írok, mint hogy „Ez a történet remekül megszerkesztett egész”, és hogy „A nő ott hátul a teherautón, roppant mulatságos”, vagy „A két polip beszélgetésén meg kell szakadni”. Így görcsölök ezen a dolgon. Csak tudnám, végül is miért? Mindjárt, ahogy elkezdted felolvasni, ideges lettem. Úgy hangzott az egész, kezdetben legalábbis, mintha esküdt ellenséged, Bob B. által pofás kis történet indulna. Nem gondolod, hogy Bob B. ezt a „helyes irányba tett lépésnek” nevezné? S nem töprengsz el mindjárt a dolgon? Hogy így van? Sőt, hogy még az is, ami azon a nőn, aki ott ül hátul a teherautóban, olyan mulatságos, egyáltalán nem úgy hangzik, mintha te olyan mulatságosnak tartottad volna, hanem sokkal inkább úgy, mintha arra számítanál, hogy mások majd annak találják. Becsapva érzem magam. Nem dühöngsz miatta? Azt mondhatod, persze, hogy az ítéletem nem eléggé megbízható: befolyásolja, hogy rokonok vagyunk. Ez a rokoni kapcsolat éppen elég gondot okoz nekem. És mégis: mindezen túl egyszerű olvasó is vagyok. És te mi vagy? Író vagy valóban, vagy pofás kis történetek szerzője? Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi.
Ez az új történet sehogy nem megy ki a fejemből. Nem tudom, mit szóljak hozzá. Tudom, milyen nagy lehetett a veszély, hogy netalán szentimentalizmusba csúszol át. Ezt azonban teljességgel megúsztad. Talán túlságosan is. Kérdem magamtól: nem örülnék-e jobban, ha egy kicsit mégis kicsúsztál volna? Elmondhatok egyszer én egy kis történetet? Élt egyszer egy híres zenekritikus Wolfgang Amadeus Mozart elismert szakértője. Kislánya kilencedikes volt, s az iskola énekkarába járt, ez a nagy zenerajongó pedig nagyon felmérgesedett, amikor egy szép napon a kislány hazajött, az egyik osztálytársnőjével együtt, hogy valamiféle egyveleget tanuljanak be Irving Berlin, Harold Arlen, Jerome Kern meg más hasonló szerzők műveiből. Miért nem szép Schubert-dalokat énekelnek a gyerekek, miért foglalkoznak ilyen olcsó bóvlival? A zenekritikus bement hát az iskolába az igazgatóhoz, és nagy ribilliót csinált. Az igazgatóra nagy hatást tettek a híres kritikus érvei, és kijelentette, hogy a zenetanárnőt, egy idős hölgyet, aki az énekkört vezeti, alaposan meg fogja dorgálni. Kilépve az igazgató szobájából, a nagy zenerajongó emelkedett hangulatban volt. Hazafelé menet felidézte magában mégegyszer pompás érveit, melyekkel az igazgatónál előhozakodott, s ahogy így ment az utcán, csak még emelkedettebb hangulatba került. Büszkén feszítette ki a mellét. Léptei szaporábbak lettek. És akkor fütyülni kezdett magában halkan egy kis dallamot. Ezt dudorászta: „Ó, K-K-K-Katy.”
És most jöhet a memorandum. Bizonyos büszkeséggel nyújtom át és bizonyos rezignációval. Büszkén, mert néhány tanárkollégám – csupa kiszolgált, brancsbeli dörzsölt prédaleső – idefigyel talán, és mert valami azt súgja nekem, hogy éppen ezt a betoldást fenyegeti előbb vagy utóbb az a sors, hogy a következő kis alcímet kapja: „Tizenkilenc éves intelmek íróknak, fivéreknek és hepatitiszből felépült lábadozóknak, akik eltévedtek az Úton, és nem tudják, merre tovább.” (Ó, ahhoz, hogy egy ilyen dörzsölt dögvadászt megismerjen az ember, az kell, hogy egyáltalán ismerje őket. Egyébként úgy érzem, hogy az ágyékom meglehetősen hitványul van felövezve ebből az alkalomból.)
Mert elsősorban azt hiszem, hogy ez a leghosszabb kritikai kommentár, melyet Seymourtól valaha is kaptam irodalmi kísérleteim valamelyikével kapcsolatban – azonkívül pedig a leghosszabb nem szóbeli nyilatkozat, melyben egész életem folyamán tőle részesültem. (Csak nagyon ritkán leveleztünk egymással, beleértve a háború idejét is.) A memorandumot ceruzával írta, közönséges levélpapírra, melyet anyánk néhány évvel azelőtt a chicagói Bismarck Hotelból hozott magával. S a levél arra a legmesszebbre törő irodalmi termésre vonatkozott, mellyel ez ideig büszkélkedhettem. 1940-et írtunk akkor, s mindketten szüleink meglehetősen nagy népsűrűségű lakásában éltünk még. Manhattan északkeleti részén. Huszonegy éves voltam, és – mit mondjak – olyan kötetlen, mint amilyen csak egy fiatal, még nem publikált, zöldcsőrű író lehet. Seymour huszonhárom volt akkor, és éppen ötödik éve tanított angol irodalmat a New York-i egyetemen. Íme tehát a memorandum teljes szövege. (A kritikusabb szemű olvasó számára, előre látom, lesz benne egypár meglepetés, azt hiszem azonban, hogy a megszólítással máris túl vagyunk a legrosszabbján. Én legalábbis így képzelem: ha a megszólítás engem nem zavar, miért zavarna bárki más teremtett lelket.)
Kedves öreg Alvó Tigris!
Azt kérdem magamtól, vajon sok olyan olvasó létezik-e, aki egy kéziratban lapoz, miközben a szerző ott horkol ugyanabban a szobában? Ezt az írásodat most az egyszer teljesen magamban akartam elolvasni. A hangod szinte már túl sok lett volna. Prózád most kezd annyi „színházat” kavarni, amennyit még a hőseid éppen elviselnek. Ezt mondhatom neked mindössze, és nem tudom, hol kezdjem.
Ma délután levelet írtam éppen az Angol Fakultás igazgatójának, mondhatnám teljes hangszerelésű levelet, mely nagyon rád hasonlított. Jót nevettem rajta, hogy eszembe jutott közben: mi lenne, ha megmondanám neked. Szép levél volt tehát. Olyasféleképpen éreztem magam, mint tavaly tavasszal, amikor Carllal és Amyval a Varázsfuvolá-ra mentünk, és magukkal hozták nekem azt az érdekes lányt, és én a te zöld bűvölő-bájolódat viseltem. Nem mondtam meg neked egyébként, hogy azt vettem fel. (Seymour itt annak a négy drága nyakkendőnek az egyikére céloz, melyeket előző télen vásároltam magamnak. Valamennyi férfitestvéremnek, de különösen Seymournak – mert ő tudott a legkönnyebben hozzájuk férni – megtiltottam, hogy akár csak a fiókomhoz is közelítsenek, melyben a nyakkendőket őriztem. És csak részben nevezhető „gag”-nek, hogy celofánban tároltam őket.) Míg rajtam volt, egyáltalán nem éreztem bűnösnek magam, csak attól féltem rettenetesen, hogy te valamiképpen megjelensz majd egyszer csak a színpadon, és ott látsz majd engem, ahogy ülök a sötétben, ott díszelgek a nyakkendődben. A levéllel egy kicsit másképp volt. Eszembe jutott, hogy ellenkező esetben, vagyis ha te írnál olyan levelet, mely rám hasonlít, mindenképpen emésztenéd magad. Én azonban minden további nélkül képes voltam rá, hogy ne is gondoljak a dologra. Egyike annak az igen-igen kevés dolognak a világon, melyek elszomorítanak – magán a világon kívül, természetesen –, az, hogy észrevettem, mennyire felizgatod magad, ha Boo Boo vagy Walt azt mondja neked, hogy valami, ami éppen mondtál, rám hasonlít. Személyiséged ellen intézett támadásnak érzed az ilyesmit – mintha éppenséggel tengeri kalózkodással vádolnának. Dehát olyan nagy baj az, ha néha egyikünk hasonlít a másikhoz? Hiszen olyan vékony köztünk a választófal. Olyan fontos nekünk, hogy mindig kellőképpen különbözzünk, megkülönböztessük, micsoda kié? Annak idején, két nyárral ezelőtt, amikor olyan sokáig önkívületben voltam, sikerült kiderítenem, hogy te, Z. és én nem kevesebb, mint négy inkarnáció óta, vagy még hosszabb ideje, már fivérek vagyunk. Nem gondolod, hogy ez nagyon szép? Nem ott kezdődik-e mindhármunk számára a saját egyéniségünk, ahol ezt a nagyon-nagyon szoros összetartozást bevalljuk, és természetessé válik előttünk, hogy tréfáinkat, tehetségünket és hülyeségeinket szíves örömest kölcsönadhatjuk a másiknak? Tudom, most megjegyzed majd: rendben van, de a nyakkendők nem tartoznak bele a dologba. Nos hát, Buddy nyakkendőit valóban mindig Buddy nyakkendőinek fogom tekinteni, mégis szíves örömest veszem kölcsön néha-néha, természetesen engedély nélkül, egyiküket-másikukat.
Bizonyára szörnyűnek találod majd, hogy a novelláidon kívül egyáltalán más is megfordulhat még a fejemben, ráadásul a nyakkendőid éppen és így. De ebben nincs igazad. Éppen csak ott keresem a gondolataimat, ahol megtalálhatom őket, és azt gondoltam, efféle trivialitások segíthetnek netalán, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Odakint már-már világosodik, és itt ülök, mióta lefeküdtél. Micsoda gyönyörűség a te első olvasódnak lenni. És akkor lenne csak igazán gyönyörűség, ha nem kellene mindig arra gondolnom, hogy számodra fontosabb az én véleményem a novelládról, mint a magadé. Máskor szépen lehengerelsz az érveiddel, de most nem tudok belenyugodni, hogy olyan fontos neked, mit gondolok a novelládról. De te már csak ilyen vagy. Nem mintha ebben a pillanatban bűntudat gyötörne, de ami bűn, az bűn. A bűn nem tűnik el csak úgy egyszerűen, nem lehet kilökni a világból, és – erről meg vagyok győződve – még csak meg sem lehet érteni egészen, mert gyökerei túl mélyre hatolnak a személyesbe és a hosszú időn át összegyülemlett karmába. Ha tehát elkezdem így érezni a dolgot, az egyetlen, ami megmenti árva fejem, az a belátás, hogy a bűn csupán a megismerés tökéletlenebb formája. De a tény, hogy nem tökéletes, még nem jelenti azt, hogy semmire se jó. Csak az nehéz, hogy értelmesen hasznodra fordítsuk, nehogy végül is bénító hatással legyen rád. Ezért szeretném olyan gyorsan, ahogy csak lehet, leírni, mit gondolok a novelládról, és ha most sietek, hát az a szilárd meggyőződés vezet, hogy ez a bűnöm a legjobb és legigazabb célok szolgálatában áll. És csakugyan ezt gondolom. Azt hiszem, ha most nagyon hirtelen kimondom, végül sikerül elmondanom neked mindazt, amit már valószínűleg évek óta mondani szeretnék.
Neked magadnak kell a legjobban tudnod, hogy ez a történet tele van nagy ugratásokkal. Éppen amikor lefeküdtél, egy ideig arra gondoltam, felverem az egész házat és estélyt rendezek az én csodálatosakat ugró öcsém tiszteletére. Mi is vagyok én, hogy végül mégsem vertelek fel valamennyiőtöket? Ezt én is nagyon szeretném tudni. Legjobb esetben is tétova alak. Túl sok fejtörést okoznak nekem ezek a nagy ugrások, melyeket szabad szemmel tudok lemérni. Valószínűleg szorongásos álmaim egyike: te egyszer még arra merészkedhetnél, hogy elugorj a látómezőmből. Bocsáss meg ezért. Most csakugyan gyorsan írok. Azt hiszem, ez az új novellád éppen az, amire annyira vártál. És valamiféleképpen én is vártam. Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És éppen temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra. Azt hiszem, ez az, pontosan ez az, amit mondani akartam. Bár soha többé ne tartanál büszkeségből ébren. Adj olyan novellát a kezembe, mely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fenn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod feljött, csak azért, és semmi másért. Bocsáss meg a hangsúlyozásért, de először mondok olyasvalamit egy írásodról, amihez a fejem ösztönösen is végig igent bólogat. És kérlek, hadd fejezzem be itt ezt a dolgot – többet nem tudok mondani róla. Ma este, azt hiszem, hogy ha egyszer egy írót arra kérünk, hagyja, hogy minden csillaga feljöjjön, ezentúl már csak afféle irodalmi tanácsokat tudnánk adni neki. És ma este arról is meg vagyok győződve, hogy az összes irodalmi „jó” tanács olyasvalami, mintha Louis Bouilhet és Maxime Du Camp akarná Flaubert nyakára erőszakolni Madame Bovaryt. Igen, igen, ezek ketten a kitűnő ízlésükkel vették rá arra az írót, hogy mesterművet írjon. És egyben megfosztották attól az esélyétől, hogy valaha kiírja magából mindazt, ami a szívét nyomja. És meghalt világnagyságként, pedig ez aztán csakugyan nem volt. Levelei elviselhetetlenek. Olyan sokkal, de sokkal jobbak, mint lenniök kellene; mintha azt kiáltanák: hiába, hiába, hiába. A szívem megszakad tőlük. Drága Buddym, attól félek, ma este csak banalitásokat tudok mondani neked. Kérlek, kövesd, amit a szíved diktál, és tégy fel mindent egy lapra.
Olyan dühös voltál rám, tudom, mikor feliratkoztunk a sorozólistára. (Egy héttel azelőtt Seymour és én, hasonlóképpen, mint a fiatal amerikaiak milliói, elmentünk a legközelebbi állami iskolába, és felvetettük magunkat a hadkötelesek jegyzékébe. Azon kaptam őt, hogy valamin nevet, amit a jelentkezési lapomra írtam. És egész úton hazafelé nem volt hajlandó megmondani, mi volt az, amit olyan mulatságosnak talált. Mint családunkból bárki tanúsíthatja, ha egyszer úgy jött, hogy jónak látta, konok hajthatatlansággal tudott hallgatni.) Tudod, min nevettem? Azon, hogy a „Foglalkozás” rovatba ezt írtad: Író. Úgy éreztem, ez a legszebb eufemizmus, amit csak életemben hallottam. Mikor volt a te foglalkozásod az írás? Mindig is a vallásod volt. Mindig. Most egy kicsit izgatottabb vagyok, mint kellene. És mert az írás a vallásod, tudod, mit kérdeznek majd tőled, mikor meghalsz? De előbb megmondom neked, mi az, amit nem kérdeznek majd tőled. Nem kérdik meg majd tőled, ha már meghaltál, nem dolgoztál-e éppen valami gyönyörű, meghatóan szép prózai íráson. Nem kérdezik meg tőled, hogy hosszú volt-e vagy rövid, szomorú vagy vidám, megjelent-e már belőle valami, vagy éppenséggel semmi sem. Nem kérdezik meg azt sem, jó vagy rossz formában voltál-e éppen, mikor írtad. De még csak azt sem kérdik meg tőled, vajon olyasfajta próza volt-e az, amiről tudtad, miközben írtad, hogy mire befejezed, te is befejezed – azt hiszem, ilyesmit csak a szegény Sören K.-tól kérdeznek. Meggyőződésem, hogy csak két kérdést kapsz majd. Valóban minden csillagod feljött? Valóban mindent megtettél, hogy a szívedet írd ki? Bárcsak tudnád, milyen könnyen igennel felelhetnél mind a két kérdésre. S bár mindannyiszor, valahányszor leülsz, hogy írj, eszedbe jutna, mielőtt íróvá lettél volna, már réges-régen olvasó voltál. Kérlek, emlékezz mindig erre a nagyon egyszerű tényre, aztán ülj le szép csendesen, és kérdezd meg önmagad, olvasóként, miféle próza az, amit Buddy Glass a legszívesebben olvasna a világon, ha a szívére hallgatna, egyes-egyedül a szívére. A következő lépés pedig olyan szörnyűséges és olyan egyszerű, hogy én magam is, miközben leírom, alig hihetem. Egyszerűen leülsz minden szégyenkezés nélkül, és megírod magát a dolgot. És még csak nem is hangsúlyozom, amit most mondtam. Túlságosan fontos ahhoz, hogysem hangsúlyozhassam. Ó, próbáld meg, Buddy, merd megpróbálni! Bízz a szívedben. Nagyszerű mesterember vagy. Ha megteszed, soha nem ér csalódás. Jó éjszakát. Túlságosan izgatottnak érzem magam, egy kicsit színpadiasnak, drámainak, de azt hiszem, mindent odaadnék érte a világon, ha írnál nekem valamit, bármit, egy novellát, egy verset, egy fát, ami valóban és igazán a szívedből jött. A Tháliában A bankdetektív megy. Holnap összeszedjük az egész társaságot, és elmegyünk. Ölel S.
És itt most újra Buddy Glass következik. (Buddy Glass természetesen csak az álnevem. Valódi nevem: George Fielding Anti-Climax őrnagy.) Én magam is nagyon izgatottnak érzem magam, eléggé drámai hangulatban vagyok, és mintha minden arra kényszerítene itt belül, hogy olvasómnak holnap esti randevúnkat illetően megígérjem, igen, szó szerint megígérjem, hogy csillagaim mind fenn lesznek majd. A legokosabb azonban, amit tehetek, gondolom, az, hogy gyorsan fogat mosok, és ágyba bújok. Ha bátyám hosszú memoranduma az olvasóban bizonyos kritikai észrevételeket ébresztett netalán – azt is meg kell mondanom, hogy szó szerint leírni is nehéz volt barátaim számára. Az a csinos firmamentum pedig, melyet mint egy „Rajta-gyógyulj-ki-a-hepatitiszből-és-kedvetlenségből” ajándékot nyújtott át nekem, jelen pillanatban itt van velem, csak éppen a térdem köré csavarva.
Nem veszi-e majd az olvasó meggondolatlanságnak részemről, ha elmesélem, mi a tervem holnap estétől kezdve? Több mint tíz éve vágyakoztam már arra, hogy valaki, akit nem túlságosan érint a dolog, hogy nagyon is direkt kérdésére rövid és csattanós feleletet kapjon, megkérdezze tőlem: „Hogyan is nézett ki hát a bátyja?” Röviden szólva, ez az egész irodalmi ügy itt, ez a „valami és akármi”, melyről a lelkem mélyén meghúzódó tekintélyszervem azt súgja, a legjobb lenne vele elbújni valami sötét sarokba, nos, ami itt következik, nem egyéb, mint Seymour, a hús-vér Seymour leírása, mégpedig olyasvalakinek a tollából, akinek nem valami rettenetesen sietős, hogy megszabaduljon a dologtól: kellő szégyentelenséggel kifejezve tehát: az én tollamból. A borbélynál rám szállt a haja. Most már „holnap este” van, és az is természetes, hogy szmokingban ülök itt. A borbélynál rám települt a haja. Istenem, csak nem ezzel a sorral akarom kezdeni? Most majd szép lassan megtelik a szobám teasüteménnyel és almás lepénnyel? Talán. Nem örülnék neki túlságosan, de lehet, hogy így lesz. Ha mindenáron válogatós akarok lenni, elmegy a kedvem az egésztől, még mielőtt belefognék. Nem tudok semmit kirostálni, egyáltalán, nem tudok hogyan bánni ezzel az emberrel. Annyit tehetek mindössze, hogy remélem: néhány dolog biztos kialakul majd így vagy úgy, elviselhetően és tapintattal, de ez egyszer az életben szeretném legalább nem minden egyes szerencsétlen mondatomat külön-külön átlámpázni, mert különben soha nem jutok a végére. Repkedő haja a borbélynál könyörtelenül az első, a legelső részlet, mely itt most vele kapcsolatban az eszembe jut. Általában minden második rádióadás napján mentünk mindjárt iskola után borbélyhoz, vagyis kéthetenként. A borbélyüzlet ott volt a Száznyolcadik utca és a Broadway sarkán, ott fészkelt és ott zöldellt (ebből elég most már!) egy kínai étterem és valami kóser csemegeüzlet között. Ha elfelejtettünk ebédelni, vagy ami valószínűbb, elhagytuk valahol az ebédünket, általában úgy tizenöt centért vásároltunk mindig szalámit szeletelve és kapros imbiszt, s azután ott ettük meg az egészet a fodrászszékben, persze amíg a hajunk nem kezdett rápotyogni. A két borbélyt Mariónak és Viktornak hívták. Valószínűleg mind a ketten meghaltak már, méghozzá fokhagymamérgezésben, vagyis azt az utat járták be, mely minden New York-i fodrászra vár. (Helyes, ezt húzzuk ki, legyen vége ennek. Ilyesmit már a kezdet kezdetén le kell inteni.) A székek, melyeken ültünk, egymás mellett álltak, és ha Mario kész volt velem, és levette rólam a kendőt, hogy kirázza, mindig úgy, ahogy mondom: minden egyes alkalommal több volt rajta Seymour hajából, mint az enyémből. Addig és attól kezdve is kevés olyan dolog volt az életben, ami jobban felbosszantott volna. Egyetlenegyszer próbáltam szóvá tenni az ügyet, szemrehányóan, természetesen, és ez rettentően hibás lépésnek bizonyult. Szándékoltan nyers hangnemben tettem valami megjegyzést Seymour „nyavalyás hajára”, ami mindig ellepi az én kendőmet. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, már legszívesebben visszaszívtam volna, de már késő volt. Seymour nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy nagyon is bántja a dolog. Hazafelé szótlanul mentünk egymás mellett utcáról utcára, s a dolog egyre rosszabb lett; nyilvánvalóan azon töprengett, mit tehetne ellene, hogy a „nyavalyás haja” ne röpködjön a borbélynál az öccsére. Amikor a Száztizedik utcához értünk, a nagy Broadway-háztömbhöz, közvetlenül a mi házunk előtt, a Riverside sarkán, ez volt a legkomiszabb szakasz a hazamenésben. Senki nem tudott a családból olyan szomorúan baktatni e mellett a háztömb mellett, mint Seymour, ha megvolt rá az oka.
És egy estére elég is ennyi. Teljesen kimerültem.
Még csak egyvalami. Mit várhatok egyáltalán (kiemelés tőlem!) Seymour külsejének leírásától? Vagy: mit szeretnék elérni vele? Természetesen, ha be akarom küldeni egy folyóiratnak, közölni akarom, de hiszen erről – a közlésről – van szó nálam mindig. Sokkal inkább a forma a fontos, ahogyan a dolgot a folyóiratnak felajánlom. Igen, arról van szó itt. Azt hiszem, tudom. Nagyon jól tudom, hogy tudom. Azt szeretném, ha eljutna oda, anélkül, hogy borítékba kellene raknom és felbélyegeznem. Ha valóban leírásról van szó – sikerült személyleírásról –, akkor az is lehetséges kell majd hogy legyen, hogy adok neki szépen útiköltséget, becsomagolok neki esetleg egy kis vajas kenyeret tízóraira, adok még vele, termoszban, valami meleg kis italt – és ennyi már elég is. Legfeljebb a többi utas odább húzódik majd egy kicsit a fülkében, mintha beszívott volna az útitársuk. Ó, milyen csodálatos még csak elgondolni is! Egy kicsit mámorosan kell kikerülnie ebből az egészből a végén! Úgy értem ezt, hogy mámorosan, mint olyasvalaki, akit szívesen látnánk, ha egyszerre csak felbukkanna a veranda lépcsőjén, derűs képpel, három kemény játszma tenisz után, három megnyert játszma után, és azt kérdezné önöktől, látták-e a legutolsó lecsapását. Igen. Oui.
Megint egy este. De kérem, ez itt olvasnivaló. Mondd meg szépen az olvasónak, miről van szó. Légy kedves – soha nem lehet tudni. Tehát: a télikertben ülök, éppen most csengettem, hogy hozzák a portóimat, pár pillanat, és itt lesz vele a ház öreg mindenese, a rendkívül intelligens és sima modorú vénséges egérke, aki – kivéve a vizsgadolgozatokat – mindent megrág és felfal, amit a házban lel.
De most visszatérek S. hajára, ha már egyszer előjött. Mielőtt marokszám kezdett volna hullani, tizenkilenc éves kora körül, Seymournak nagyon erős, drótszerű, fekete haja volt; szinte azt mondhatnám, göndör, de ez nem lenne egészen találó, azt hiszem, mert ha az lett volna csakugyan, bizonyára már az imént is mindjárt azt mondtam volna. Mindenesetre olyasféle haj volt, amit szívesen cibál meg az ember, és csakugyan meg is húzkodták a család apróságai, mondhatni gépiesen utána kapkodtak, mielőtt még az orra után nyúlkáltak volna, mely, Isten a megmondhatója, kiemelkedő volt. De menjünk csak sorjában. Itt van tehát egy sűrű hajú férfi, ifjú, kamasz. A család többi gyermeke pedig, nem csakis ők, de mégis inkább a fiúk, ez a tömérdek pubertás előtti kisfiú: mintha örökké otthon nyüzsögtek volna, el voltak ragadtatva a kezétől és a csuklójától. Walt öcsém, amikor úgy tizenegy éves lehetett, szinte szokássá fejlesztette, hogy Seymour csuklóját bámulja, és felszólítsa őt, vegye le a pulóverét. – Hé, Seymour, vedd már le a pulóveredet. No, rajta, meleg van a szobában. – S. sugárzó arccal nézett rá ilyenkor mindig, mondhatni, egész arca sugárzott. Örült, ha így nyaggatta valaki a gyerekek közül. Én is örültem, de csak néha. Ő azonban mindig szívesen vette, azonkívül pedig: ettől nőtt, szinte ezeknek a tapintatlan és meggondolatlan megjegyzéseknek a záporában, melyeket a család legifjabb tagjai árasztottak rá, ettől nőtt olyan nagyra, magasra. Most, 1959-ben, ha valami nyugtalanítót hallok ifjabb testvéreim viselt dolgai felől, emlékezetembe kell idéznem, milyen temérdek örömet szereztek S.-nek. Még nagyon jól emlékszem rá, hogy Franny, mikor körülbelül négyéves volt, S. ölébe ült, ránézett, és elragadtatva kijelentette: – Seymour, olyan helyesek a fogaid, olyan szép sárgák. – Ő pedig szó szerint odatáncolt hozzám, és megkérdezte, hallottam-e, mit mondott a kishúgunk.
Egy pillanatra megdermedek, ha visszagondolok az egyik megállapításomra az előbbi bekezdésben. Miért vettem én a gyerekek nyaggatását csak néha-néha szívesen? Kétségtelenül azért, mert ha engem nyaggattak, többnyire nagyon kellemetlen volt, ahogy csinálták, s valószínűleg nem alaptalanul. És most persze azt is megkérdem mindjárt magamtól, vajon miféle fogalma lehet az olvasónak egy ilyen nagy családról? S ami még ennél is fontosabb: mennyi az, amit e tárgyban képes elviselni? Annyit legalábbis el kell mondanom: ha abban a szerencsében van része, hogy egy sokgyermekes családban önt a legidősebb fiú (főleg úgy, mint nálunk, ahol Seymour és Franny, a legidősebb és a legkisebb közt tizennyolc év a korkülönbség), akkor, akár akarja, akár nem, egyszer csak azon kapja magát, hogy a családi tanító bácsi vagy éppen mentor lett, és ha ez így áll, lehetetlen, hogy a monitor szerepét is magára ne vegye. De az intelemosztók is egyéniségükhöz mérten a legkülönbözőbb formában, színben és nagyságrendben jelennek meg. Ha például Seymour az ikrek egyikét, Zooeyt vagy Frannyt, vagy éppen Mme Boo Boot (aki két évvel volt csak fiatalabb nálam, és gyakran egészen úgy viselkedett, mint egy kész lady), ha tehát figyelmeztette őket, hogy mielőtt bejönnének a lakásba, vessék le gumitalpú utcai cipőjüket, mindegyik gyerek tudta jól, hogy főleg azért szólt rájuk, mert ha összemászkálják a padlót, Bessie mehet újra végig rajta a kefélővel. Ha azonban én mondtam nekik, hogy vessék le a cipőjüket, tudták, hogy elsősorban azért mondom, mert szerintem rendetlen, aki nem ezt teszi. És ez az egyszerű példa is mutatja, milyen különbség volt abban, ahogy nyaggattak és bosszantottak minket. Ezt az iménti vallomást csak bizonyos nyögések és sóhajtások közepette tudom magam is végighallgatni itt, minthogy alighanem gyanúsan őszintének és megnyerőnek hat. Mit tehetek ellene? Tegyem le mindannyiszor a tollat, valahányszor kezd olyan „Derék János”-szerűen hangzani, amit mondok? Nem tételezhetem fel végül is, hogy az olvasó tudja, jól tudja, nem teremteném így le magam – nem hangsúlyoznám így mindezeket a nyavalyás kis vezéri tulajdonságaimat –, ha nem lennék legalábbis meggyőződve róla, hogy ebben a házban még a langyosnál is melegebb szívvel tűrik bogaraimat? Segít valamit netalán, ha még egyszer közlöm, hány éves vagyok? Így, ahogy itt ülök, őszülő negyvenes vagyok, tottyadt fenekű és elég terjedelmes pocakos negyvenes, igen szép esélyeim vannak – remélem is –, hogy nem vágom a földhöz ezüst tolómércémet, ha történetesen nem válogatnak be idén a kosárlabdacsapatba, vagy ha nem tudok elég szépen szalutálni ahhoz, hogy netalán tiszti iskolára küldjenek. Egyébként még valószínűleg soha egyetlen oldalnyi vallomást úgy le nem írtak, hogy a dolognak ne lett volna nagyon is az a szaga, miszerint a szerzőt büszkeség dagasztotta, hogy feladta büszkeségét. Hivatásos gyónónál mindig arra kell fülelni, mi az, amit nem ismer be. Élete bizonyos szakaszában (talán piszkálódásnak hat, ha ezt mondom, de mégis megteszem: életének többnyire valamely sikeres korszakában) bárki elég erősnek érezheti magát hirtelen ahhoz, hogy beismerje, puskázott az egyetemi záróvizsgán, sőt még azt is képes bevallani, hogy huszonkét és huszonnégy éves kora közt impotens volt, az ilyen lovagi szellemű beismerések azonban korántsem biztosítanak minket afelől, hogy azt is megtudjuk, vajon nem lett-e egyszer olyan dühös az illető a kanárimadarára, hogy széttaposta a fejét. Bocsánat, amiért folytatom ezt a témát, de úgy látom, valamelyest alaposak az aggályaim. Arról az – legalábbis az én mértékem szerint – egyetlen valóban nagy emberről írok itt, akit ismertem egyáltalán, az egyetlen emberről, akinek valamelyest is figyelemre méltó dimenziója volt, és akivel kapcsolatban soha pillanatnyi okom sem volt azt gyanítani, hogy egy csomó nyomorult kis hiúságot rejteget személyisége valamelyik sötét zugában. Szörnyűnek tartom – tulajdonképpen elkeserítőnek –, hogy egyáltalán ilyesmit kell kérdeznem magamtól: vajon itt, ebben a könyvben nem múlom-e felül őt, néha-néha legalábbis, szeretetreméltóságban? Talán megbocsátják majd, amit most mondok, de nem minden olvasó igazán gyakorlott olvasó. (Amikor Seymour huszonegy éves volt, már csaknem nyilvános angolprofesszor, és már harmadik éve tanított, megkérdeztem, van-e valami a munkájában, amit nyomasztónak érez. Azt válaszolta, nem mondhatná kifejezetten nyomasztónak, de valami azért mindig megdöbbenti: mégpedig az a sok lapszéli ceruzajegyzet az egyetemi könyvtár könyveiben.) Ezzel mindjárt a dolog végére is jutok. Ismétlem: nem minden olvasó szerzett kellő gyakorlatot az olvasásban, és nekem már mondták azt – a kritikusok mindent megmondanak nekünk tulajdonképpen, és mindig a legrosszabbal kezdik –, hogy olyasféle író vagyok, aki az első pillanatban rendkívül megnyerőnek mutatkozik. És ily módon őszintén tartok attól, hogy egy bizonyos fajta olvasóm nagyon rendes dolognak tartja majd, hogy negyvenéves lettem, azaz: elértem ezt a kort, és nem voltam olyan önző, mint az a másik ebben a könyvben, hogy öngyilkos legyek, és egész gyászoló családom itt maradjon utánam, mint hal a szárazon. (Azt mondtam, most már végzek ezzel a dologgal, de mégsem megy. Nem mintha nem lenne meg hozzá a vasakaratom, hanem azért, mert ha csakugyan abba akarnám hagyni, valamit érintenem kellene – istenemre, érinteni –, például öngyilkosságának körülményeit, és egyáltalán nem várom magamtól, hogy akár néhány éven belül is képes legyek erre, legalábbis, ha ilyen ütemben haladok.)
Egy dolgot azonban, ami elég fontosnak látszik a számomra, el akarok még mesélni, mielőtt lefeküdnék. És nagyon hálás lennék, ha mindenki a legkomolyabban megpróbálná nem utólagos kiegészítésnek tartani ezt. Tehát: minden szempontból sokatmondó okot tudok önöknek említeni, minélfogva a tény, hogy most, mikor mindezt írom, negyvenéves vagyok, rettentően előnyös is meg hátrányos is. Seymour harmincegyéves korában halt meg. Ahhoz, hogy követhessem őt ebbe a még egyáltalán nem aggastyáninak nevezhető korba, nos, ahhoz legalábbis az én tempómat tekintve, még sok-sok hónapra, talán sok-sok évre lenne szükségem. Ebben a pillanatban kizárólag gyermekként látják őt maguk előtt, gyermekként és kamasz fiúként (soha, egyetlen pillanatra sem srácnak, az istenért!), és ahol én magam ebben a könyvben vele együtt szerepelek, én is gyerek vagyok és kamasz, azzal azonban véges-végig tisztában vagyok, hogy az, aki itt most bemutat valakit, az egy majdnem középkorúnak nevezhető kövérkés ember, és azt az olvasó is nagyon jól tudni fogja, ha nem is éppen cinkostársamként. Véleményem szerint ez a tény semmivel sem hordoz több melankóliát magában, mint bármely, életre és halálra vonatkozó gondolat – de kevesebbet sem. Még valamit mondanom kell önöknek, amit persze csak úgy becsületszóra kell elhinniök: semmit ennél jobban nem tudok; nevezetesen azt, hogy ha fordítva lennének kiosztva a szerepek, vagyis ha Seymour ülne itt az én helyemen, végtelen elbeszélői fölényénél fogva, és úgy is, mint hivatásos találatjelző, olyan részvétet érezne – olyan meghatottságot, helyesebben szólva –, hogy felhagyna az egész vállalkozással. Többet természetesen egyetlen szóval sem kívánok mondani erről a témáról, annak azonban örülök, hogy ezzel kirukkoltam. Ez az igazság. Kérem, ne csak lássák be, hogy igaz, érezzék is, ha lehet.
És most mégsem fekszem le egyelőre. Valaki itt tönkretette az álmomat. Szép dolog!
Éles, barátságtalan hang csendül (szó sincs róla, hogy az én valamelyik olvasómé): hiszen azt ígérte nekünk, el fogja mondani, hogyan is nézett ki a bátyja. És erre az egész nyavalyás elemezgetésre semmi szükségünk.
De bizony. Nekem szükségem van ennek a nyavalyás, nyúlós-ragadós anyagnak minden egyes cseppjére. Kétségtelen, hogy egy kicsit mértéktartóbb lehetnék az elemzésekkel, de ebből a ragacsos anyagból minden cseppet megtartanék. És ha azt kérem, legyen még egy kevéske türelemmel, azért van, mert ez a ragacsos anyag kell nekem, ebből hozom ki.
Azt hiszem, képes lennék rá, hogy leírjam, milyen volt az arca, az alakja, mik voltak a szokásai – előhordjam az egész lomtárt –, leírjam az életét (kivéve a tengeren túl töltött háborúséveket), és a végén egész rendesen hasonlítana is rá a kép. Kérem, nehogy azt higgyék, hogy ez itt eufemizmus. Tökéletes képmás. (Hol és mikor magyarázhatom el az olvasónak, ha így haladok továbbra is, milyen emlékezőtehetsége volt családunk némely tagjának? Seymournak, Zooeynak, nekem is. Az sem megy persze, hogy a végtelenségig halogassam a dolgot, de milyen csúful fest majd nyomtatásban!) Nagyon sokat segítene, ha egy jótét lélek táviratozna netán, és közölné, miféle Seymourt látna szívesen ezeken az oldalakon. Ha felszólítanának, írjam le Seymourt, csak úgy egyszerűen akármelyik Seymourt, akkor egészen eleven képet festhetnék róla, én aztán igazán nem bánnám, de egy ilyen arcképen egyszerre jelenik meg előttem – mondjuk – nyolc-, tizennyolc és huszonnyolc évesen, sűrűn, bozontos hajjal és már kopaszodva, piros csíkos nyári sortban, kopott, khakiszínű ingben, őrmesteri vállpántokkal, aztán padmasana-ülésben, aztán megint az R. K. O. mozi erkélyülésén, a Nyolcvanhatodik utcában. Érzem, milyen veszélyes vállalkozás csak ilyenféle képet adni, és nem tetszik nekem a dolog, mégpedig elsősorban azért nem, mert azt hiszem, Seymourt zavarná. Nem jó dolog, ha az arckép tárgya egyben a cher maître is. Azt hiszem, az már nem zavarná őt, ha ösztöneimmel szükségképpen megtanácskozva a dolgot, valamiféle irodalmi kubista stílusban festeném meg az arcképét. Ami ezt illeti, a legkevésbé sem izgatná őt, ha mindazt, ami itt jön még, kizárólag apró betűvel írnám – feltéve, hogy ezt sugallja az ösztönöm. Nekem ugyan a legcsekélyebb kifogásom sincs a kubizmus semmiféle fajtája ellen, ösztöneim azonban azt súgják egyre, hogy afféle kispolgári módon mindenképpen küzdenem kell az ilyesmi ellen. Nos, erre majd még alszom egyet. Jó éjszakát. Jó éjt, Mrs. Calabash. Jó éjt, te átkozott leírás.
Mivel nehezemre esik, hogy a magam nevében szóljak, elhatároztam ma délelőtt, tanítás közben (mialatt, sajnos, rendkívül kiadós figyelmet szenteltem Miss Waldemar hihetetlenül kedvesen feszülő háromnegyedes nadrágjának), úgy döntöttem, hogy az udvariasság mindenképpen azt kívánja, miszerint először a szülőké legyen a szó, és akkor már ki lenne alkalmasabb, hogy elkezdje, mint egy ős-ősanya? Ez persze mindenképpen kockázattal jár, ahogy azt el is képzelhetik. Mert ha némelyek nem füllentenek is nagyokat különféle érzelmek hatására, velük született elviselhetetlenül kiváló emlékezőtehetségük révén bármikor megtehetik. Bessie számára például Seymour egyik legfőbb ismertetőjegye a magassága volt, képzeletében rendkívül magas növésű texasi típusként látja őt, akinek mindig be kell húznia a fejét, ha belép a szobába. Valójában Seymour úgy százhetvenhét-százhetvennyolc lehetett, tehát a mai kor sok vitaminon nőtt fiatalságának mértékével mérve egyáltalán nem valami túl magas ember. És ez jól is illett hozzá így. Egyáltalán nem vette volna szívesen ha magasabb. Amikor az ikrek már száznyolcvan felett jártak, azt vártam, hogy részvéttáviratot küld nekik. Azt hiszem, ha élne, jót nevetne rajta, méghozzá elégedetten, hogy Zooey, ahhoz képest, hogy színész, meglehetősen alacsony növésű. Mert S. szentül meg volt győződve arról, hogy az igazán jó színészek súlypontjának mélyen kell lennie.
Hamis ez a „jót nevetne, méghozzá elégedetten”, amit az előbb leírtam. Most már nem tudom visszafogni a nevetését, és nagyon örülnék, ha valaki más ülne itt a helyemben, más író, akárki, fő az, hogy a komolyak közül. Egyik első „hivatali esküm”, mielőtt erre a pályára adtam volna a fejem, így hangzott: mihelyt alakjaim közül bármelyik elkezdene nevetni, mosolyogni vagy akár csak vigyorogni is, mindjárt fel a hangtompítóval. Jacqueline vigyorgott. A nagy darab, lusta Bruce Browning keserűen nevetett, Mittagessen kapitány zord arcvonásait fiús mosoly ragyogta be. És én itt most mégis rettenetesen izgulok. Hogy túl legyek a legrosszabbján: azt hiszem, ahhoz képest, hogy a foga éppen elfogadható, vagy inkább csapnivaló, Seymournak még mindig nagyon, de nagyon kellemes mosolya volt. Ami nekem a legkisebb nehézséget sem okozza viszont: az, hogy leírjam, hogyan is funkcionált ez a mosoly. Gyakran szaladt előre vagy hátra a mosolya, méghozzá olyan pillanatokban, mikor a szobában az arcokon egyáltalán nem volt semmi mozgás, vagy éppen ellenkező irányban ment a forgalom. Elosztója, még a mi családunkat véve is alapul, meglehetősen rendkívüli módon működött. Mikor valamelyik gyerek születésnapi tortáján például elfújták a gyertyákat, rendkívül komoly volt az arckifejezése, azt mondhatnám, magasztos, szinte temetési, aztán megint őszinte elragadtatással tudott odanézni, ha valamelyik kistestvérünk megmutatta neki, hol karcolta fel a vállát a stég, mikor aláúszott. Azt hiszem, úgynevezett társasági mosolya egyáltalán nem is volt, és bizonyára nem tévedek akkor sem (legfeljebb egy kicsit eltúlzom a dolgot), úgy érzem, ha megállapítom itt nyomban: soha nem hiányzott az arcáról semmi valóban lényeges és helyénvaló vonás. Ez a karcolás-a-vállon-mosolya például az ember idegeire ment csakugyan, ha történetesen az ember karcolta fel a vállát, de azért el is terelte az ember figyelmét a dologról, ha már éppen arról van szó. Komolysága különféle születésnapi összejöveteleken és estéken soha nem hatott nyirkos-zsebkendő-hangulatként – legalábbis szinte soha, vagy mindenesetre nem jobban, mint a derűsség első áldozáskor vagy Bár micvá-ünnepen. És nem hinném, hogy az elfogult testvér szól itt belőlem. Olyanok, akik nem vagy éppen csak hogy ismerték egymást, vagy netalán hajdani nevezetes rádió-gyerekszereplőként, gyakran zavarba jöttek, még ha csak egy pillanatra is, ha az arca egy bizonyos kifejezést öltött – azazhogy: semmifélét. És az áldozatok ilyen pillanatokban gyakran valami kíváncsiságfélét éreztek, ami éppen nem nevezhető kellemetlennek – és soha, legalábbis, ahogy én visszaemlékszem, soha nem érezték magukat személyükben sértve, nem borzolódtak fel, s ennek nagyon egyszerű oka volt, a lehető legegyszerűbb oka: arckifejezése mindig őszinte volt. S amikor felnőtt férfi volt már, azt hiszem (és most legjobb feltételezésem szerint, valóban az elfogult testvér szól belőlem), egész Nagy-New York körzetében neki volt a legkevésbé zárkózott felnőtt arca. Emlékszem, csak nagyon ritkán fedeztem fel az arcán valamit, ami nem volt őszinte, sőt erőltetett; nevezetesen akkor, ha valami rokont akart odahaza szórakoztatni, és mondom, ez sem történt éppenséggel mindennap. Általában azt mondhatom, sokkal ritkábban humorizált, mint bárki más a családban. És ez, hangsúlyozom, nem azt jelenti, mintha a humor nem tartozott volna az étlapjára, hanem inkább azt, hogy magának mindig csak nagyon keveset vett belőle, vagy éppenséggel keveset kapott. A megrögzött családi tréfálkozás, feltéve, ha apánk nem volt éppen a szobában, mindig rá hárult, és ő általában nagy méltósággal eleget is tett kötelességének. Hogy érzékeltessem, mire gondolok: valahányszor felolvastam egy-egy új novellámat, Seymour bevett szokásai közé tartozott, hogy az elbeszélés kellős közepén, sőt mindig egy-egy párbeszéd közepén megszakítson, és megkérdezte, tudom-e, milyen jó fülem van a köznyelv ritmikájához és felhangjaihoz, és magában mindig jót mulatott rajta, hogy közben olyan komoly arcot vágott az egészhez.
És most a fülein a sor. Csakugyan egész rendes kis filmet kerekítek a dologból – afféle összevissza kapargált, szálkás-erős rövidfilmet, melynek kockáin Boo Boo húgom tizenegy évesen hirtelen lázadó hangulatában felugrik a vacsoraasztal mellől, s egy perc múlva lélekszakadva visszatér egy pár fémkarikával, melyet egy üres blokktömbből operált ki, csak azért, hogy rápróbálja Seymour fülére. Boo Boo nagyon elégedett volt az eredménnyel, Seymour pedig egész este fent hagyta a karikákat, valószínűleg míg csak vér nem serkedt a füléből. De nem mondhatnám, hogy jól állt neki. Azt hiszem, egyáltalán nem olyasféle füle volt, mint egy kalóznak, inkább egy öreg kabalista vagy egy vén Buddha-fül volt az. És az is eszembe jut, hogy Waker nagytiszteletű úr, aki néhány évvel ezelőtt utaztában – és meleg, vastag fekete ruhájában – beállított, s miközben a Times keresztrejtvényét fejtettem, megkérdezte, nem gondolom-e, hogy S. füle jellegzetesen a Tang-dinasztiára vall. Én a magam részéről még régebbi korba helyeztem.
Most azonban lefekszem. Előbb talán még egy búcsúkortyot Anstruther ezredessel a könyvtárban, aztán gyorsan az ágyba. Miért fáraszt el úgy ez a dolog? Kezem nyirkos az izzadságtól, a beleim pedig mintha összecsavarodnának. Az Integrált Ember ma egyszerűen nincs otthon.
Komoly kísértést érzek, hogy a szemet és talán (talán, mondom) az orrot kivéve, az arc többi részével egyáltalán ne foglalkozzam, és most ördögbe az egész leltárkészítéssel. Nem tudnám elviselni, ha netalán azzal vádolnának, hogy semmit, de semmit nem bíztam az olvasó képzeletére.
Két igen szépen vázolható módon méghozzá, szeme hasonlított az enyémhez, illetve Leséhez meg Boo Booéhoz, méghozzá abban, hogy a) az ilyenfajta szemet, némileg szemérmesen, rendkívül sötét ökörfarkleves-színnek vagy éppenséggel bánatos zsidóbarnának lehet nevezni, b) mindnyájunk szeme kicsit kidülledt, és többünknek fejlett a könnyzacskója, ezzel azonban mindenféle családi összehasonlítás lehetősége ki is merült. A családi színtársulat hölgytagjaival szemben esetleg valamelyest udvariatlannak látszik majd, mégis azt kell mondanom, hogy ha a család két „legjobb” szempárját kellene kiválasztanom, habozás nélkül Seymournak és Zooeynak adnám az elsőséget. És mégis: ez a két szempár olyannyira különbözik egymástól, bár még a színük legkevésbé. Néhány évvel ezelőtt megjelentettem egy hihetetlenül kísérteties, emlékezetes, kellemetlen és teljességgel sikertelen novellát egy „rendkívüli” fiúról, aki egy nagy óceánjáró fedélzetén utazik, és a történetben valahol a fiú szemét is pontosan leírtam. Milyen szerencsés véletlenje a sorsnak, hogy a novella egy példánya éppen itt van velem, köpenyem hajtókájára erősítve. Tehát idézem: „Fakóbarna és egyáltalán nem nagy szeme egy kicsit kancsal volt – a bal szeme inkább, mint a jobb. Nem kancsított annyira, hogy ez eltorzította volna az arcát, sőt még csak annyira sem, hogy első pillantásra észre lehetett volna venni. Csak éppen annyira kancsított, hogy okvetlenül meg kell említeni a dolgot, s ezt is csupán azzal összefüggésben, hogy az embernek nagyon komolyan és sokáig el kellene gondolkodnia, ha meg akarná mondani, vajon szívesebben venné-e, ha ezek a szemek egyenesebben néznének, mélyebbek és barnábbak lennének, vagy ha távolabb lennének egymástól.” (Talán az lesz a legjobb, ha itt most egy kis pihenőt tartunk, hogy legalább lélegzethez jussunk.) Természetesen (ezt most komolyan mondom, itt nem volt szó most semmiféle Ha-Ha-Háról), természetesen, amikor leírtam a fiú szemét, távolról sem az volt a szándékom, hogy Seymour szemét festem meg. Az ő szeme sötét volt, nagyon nagy, éppen a kellő távolságban egymástól, és kancsításról szó sem volt. És mégis, családunk tagjai közül legalább ketten tudták, észrevették, hogy ezzel a leírással mégis Seymour szemét akartam valamiképpen visszaadni, sőt még azt is érezték, hogy különös módon, ez a kísérlet nem is sikerült olyan rosszul. Szemét, hogy most már arról beszéljek, ami csakugyan volt, mintha mindig fátyol borította volna, helyesebben: hol ott volt, hol nem ez a pókháló-finomságú réteg, és ez volt éppen az a pont, ahol nehézségeim kezdődtek. Egy másik, hasonlóképpen csupa humor író – Schopenhauer –, az ő derűs művében valahol szintén megkísérli egy hasonló szempár leírását, és – szinte elragadtatással mondom ezt – ő is ugyanolyan kevés sikerrel.
Jó. Most jöhet az orr. Azzal biztatom magam, hogy csak egy pillanatig fog fájni.
Ha netalán 1919 és 1948 közt egy zsúfolt terembe léptek volna be, ahol Seymour és én mindketten jelen voltunk, valószínűleg a bolondnak is feltűnt volna egy olyan közös ismertetőjelünk, mely elárulja, hogy testvérek vagyunk. Nevezetesen az orrunk és az állunk. Az állal szélsebesen végzek, a dolog természeténél fogva, mégpedig oly módon, hogy közlöm, miszerint lényegében nem is volt állunk. Orrunk azonban volt, méghozzá letagadhatatlanul, szinte teljesen egyforma két orr: két nagy, húsos, lógó, trombitaforma valami, mely a családban előforduló valamennyi orrtól a legmesszebbmenőkig különbözött, kivéve – és ez megint csak eléggé sokatmondó tény – jó öreg ősapánkat, Zozót, akinek az orra egy dagerrotípián, mint egy roppant ballon, úgy dudorodott, s már kisgyerek koromban igencsak izgalomba hozott. (Az jut most eszembe, hogy Seymour, aki egyébként soha nem csinált – hogy is mondjam csak? – anatómiai jellegű vicceket, egyszer, nagy meglepetésemre, azt a kérdést vetette fel, vajon orrunk – az övé, az enyém és az ükpapáé – nem ugyanazt a dilemmát okozta-e lefekvéskor, nevezetesen, hogymint bizonyos szakállakat, a takaró alá vagy fölé dugjuk-e.) Most fennáll az a veszély, hogy mindez csak úgy mellékesnek hat. Szeretném – már amennyire csak tudom – tisztázni, méghozzá, ha kell, akár sértő módon is, hogy orrunk esetében szó sem volt valamiféle cyranói romantikus csúcsokról. (Ebben a mai bátor pszichoanalitikus világban minden szempontból veszélyes tárgy ez. Hiszen jóformán mindenki számára teljességgel világos, ki volt, mi volt előbb: Cyrano orra-e vagy lármás viccei, hangoskodása, s ily módon, mondhatni nemzetközi egyezmény alapján, az összes nagyorrút, aki már csak azért is tagadhatatlanul szófukar, egyszerűen mellőzik.) Ami orrunk szélességét és hosszúságát, valamint alakját illeti, az egyetlen valamirevaló különbség az volt csupán, s úgy érzem, kötelességem, hogy erre kitérjek, hogy Seymour orra nyerge nagyon határozottan jobbra ferdült egy ponttól lefelé, Seymournak ezért azután mindig az volt a gyanúja, hogy az én orrom, az övével összehasonlítva, nemes ívelésű. Az ő orra pedig úgy ferdült el, hogy egyszer arra járt, ahol – régi lakásunk előszobájában, még a Riversideon – családunk egyik tagja elmerülten gyakorolgatta az alapütéseket a baseball-ütővel. Orrát ez után a baleset után nem egyenesítették ki.
Hurrá! Az orral megvagyunk. Mehetek lefeküdni.
Még nincs hozzá kellő bátorságom, hogy még egyszer elolvassam, amit eddig írtam. Az az ősrégi író-félelem, hogy pontban éjfélkor agyonnyűtt Royal-írógépszalaggá változom, ma különösen erős bennem. És mégis az a kellemesen bizsergető érzés tölt el, hogy ezeken az oldalakon végül mégsem egy arabsejk élethű portréját festem. Kérem, kérem, az, hogy ennyit megállapítsak, még nem lépi túl a fairség és korrektség határait. És mégis: senki ne hagyja meggyőzni magát pusztán az én nyavalyásan tökéletlen művem és ügybuzgalmam révén arról, hogy Seymour egyike volt a – divatos szóhasználattal élve – vonzóan csúnya férfiaknak. (Ez mindenesetre nagyon gyanús, többnyire létező vagy éppenséggel nem létező hölgyek által kitalált klisé, mellyel esetleges túlságosan egyoldalú vonzalmukat szeretnék igazolni bizonyos feltűnően édesen üvöltő démonok vagy – hogy kicsit kevésbé nyersen fejezzem ki magam – rosszul nevelt hattyúk iránt.) S még ha úgy kellene belevernem is olvasóm fejébe – amit, attól félek, állandó jelleggel művelek –, akkor is nagyon határozottan meg kell mondanom, hogy ha nem is egyforma mértékben, feltűnően „csúnya” fiúk voltunk. Istenem, milyen rondák voltunk! S bár azt hiszem, annyit elmondhatok, hogy ahogy idősödtünk, külsőnk úgy vált, „valamivel elviselhetőbbé”, arcunk például „kikerekedett”, s azt sem titkolhatom el, hogy még csak udvariatlannak sem nevezhető emberek egészen határozottan összerándultak, ha fiatal korunkban, mondjuk így: fiatalember korunkban, először láttak minket. Persze, itt most felnőttekről beszélek, nem gyerekekről. A legtöbb kisgyerek nem rándult össze azon nyomban ilyenmód – mondom, legalábbis nem így, másrészt viszont a legtöbb kisgyerek nem nevezhető éppenséggel jószívűnek. Gyerekzsúrokon mindig akadt egy tüntetően nagyvonalú anya, aki azt javasolta, játsszunk kitalálósdit vagy „Szerelmi postás”-t, és bátran állíthatom, hogy a két legidősebb Glass fiú egész gyerekkorán végig biztosan számíthatott arra, hogy zsákszámra vehet át továbbítatlan leveleket (ezt, bármennyire logikátlannak látszik is – így, azt hiszem, mégis eléggé megnyugtatóan tudtam kifejezni), kivéve persze, ha a postáskisasszonyt Dili Ilinek hívták, s azontúl is még hibbant volt egy kicsit. De hát zavart ez minket? Sértő volt? Író, most jól gondold meg, mit írsz le! No hát akkor, íme, jól megfontolt, gondos válaszom: szinte soha. Az én esetemben nevezetesen három jó okból is, melyekre könnyű visszaemlékeznem: Először is – egy-két bizonytalanabb korszakot kivéve – végig, egész gyerekkoromon át, méghozzá ha nem is teljesen, de főként Seymour tántoríthatatlan meggyőződése folytán, meg voltam győződve arról, hogy igenis rendkívül elragadó, megnyerő fiú vagyok, és azt hittem, természetesen, hogy ha valakinek más a véleménye, ezzel nyilvánvalóan elárulja, milyen rossz ízlése van. Másodszor (remélem, kibírják, ami itt következik, és nem látok rá semmi okot, miért ne bírnák ki), másodszor tehát, mielőtt még ötéves lettem volna, az a sugárzóan magabiztos meggyőződés töltött el, hogy egyszer még kiváló író leszek. Harmadsorban pedig – igen kevés kivételtől eltekintve, és azok közül se jött egyik se csakugyan szívből – titokban mindig büszke voltam, hogy Seymourra hasonlítok. Seymour esetében, természetesen, egészen más volt a helyzet. Ő hol nem törődött vele, hogy ilyen nevetséges a külseje, hol viszont igen. Ha törődött vele, többnyire mások miatt, és itt mindjárt meg kell állapítanom, hogy ezzel elsősorban Boo Boo húgunkra gondolok. Seymour szinte a bolondulásig rajongott érte. Ez nem mond sokat, persze, hiszen többnyire mindenkiért így rajongott a családon belül és kívül. De mint minden fiatal lány, akit csak ismertem, Boo Boo is keresztülment azon az – meg kell jegyeznem, az ő esetében meglepően rövid – időszakon, amikor naponta legalább kétszer „meghalt” a felnőttek faux-pas-itól vagy oda nem illő megjegyzéseitől. Ennek a korszaknak a tetőpontját az jelentette, mikor egy kis folt charlotte russe kedvenc tanárnőjének az arcán, amikor ebédszünet után visszament az osztályba, elég volt Boo Boonak ahhoz, hogy ott helyben, a padjában, elpusztuljon. Gyakran jött haza sokkal kisebb okok miatt is félholtan, s ilyenkor Seymour állandóan gondterhelt volt és aggódott. Különösen Boo Boo miatt bántotta tehát Seymourt, ha egy-egy zsúron odajött hozzánk (hozzá meg hozzám) valaki, hogy közölje, milyen helyesek vagyunk ma este. S ha nem is egészen így történt, ilyesmi mindig megesett, és Boo Boo ilyenkor mintha mindig hallótávolon belül lett volna, és készen arra, hogy ott helyben meghaljon.
Talán nem érzem eléggé a veszélyt, hogy ezzel a témával, nevezetesen az arcának, a hús-vér arcának a leírásával mindjárt fejest a vízben leszek. Készségesen beismerem, hogy eljárásmódom bizonyos mértékig hiányosnak nevezhető. Talán eltúlzom ezt az egész leírást. Például: látom, hogy arcának majdnem minden részletét szóba hoztam, csak éppen arról nem szóltam, milyen élet volt bennük. Ez a gondolat önmagában – és ezt igazán nem vártam – meghökkentően nyomasztó. És mégis, mialatt ezt egyre jobban látom, sőt miközben lemerülök, él bennem egy bizonyos meggyőződés, melyet már kezdettől fogva éreztem egyébként – él, méghozzá vízhatlanul és törhetetlenül. „Meggyőződés”: ez talán nem is megfelelő szó itt. Inkább valamiféle önostorozás díja, diploma a kitartásról. Úgy érzem, él bennem egy bizonyos tudás, látok bizonyos dolgokat szerzői tapasztalataim eredőjeként, pontosabban, az elmúlt tizenegy év sikertelen kísérleteinek eredményeképpen, amikor is mindvégig hiába törekedtem arra, hogy leírjam őt, s ez a tudás az, amely azt mondja nekem: körülírással, eufemizmussal semmiképpen nem lehet megközelíteni őt. Igen, csak ezek ellenkezőjével lehet. 1948 óta legalább egy tucat novellát vagy vázlatot írtam róla és égetem is el demonstratív módon, s ezek közül néhány – bár most olyasmit mondok, tudom, amit nem kellene – egész jól sikerült, egész jó kis olvasmány. De egyikük se volt Seymour. Mert ha Seymourral kapcsolatban valaki eufemizmussal vagy körülírással próbálkozik, úgy ez a végén mindig hazugságba fordul, hazugságot érik. Lehet az művészien hazug, sőt remekbe sikerült hazugság – egyre megy, csak hazug marad az.
Az az érzésem, még egy-két óra hosszat fenn kellene maradnom: Foglár! Ügyeljen rá, hogy ez az ember itt el ne aludjon.
Annyi minden volt rajta, ami a legkevésbé sem volt groteszk. A keze például, milyen finom keze volt. Nem szívesen mondanám azt, hogy szép, mert nem szeretnék arra az abszolút otromba kifejezésre ráfutni: „szép kéz”. Tenyere széles volt, hüvelyk- és mutatóujja közt az izmok valóban rendkívülien fejlettek, „erősek” (ez az idézőjel itt felesleges – az istenért, most már legyen nyugság), s az ujjai még Bessie ujjainál is hosszabbak voltak és karcsúbbak; a középső ujja pedig olyan volt, hogy az ember centivel szerette volna lemérni.
Gondolkozom most ezen az egész előbbi részen. Azazhogy: annak a személyes ízű csodálatnak a mértékén, mely belekerült. Azt kérdezem magamtól: vajon hol az a határ, ameddig valaki csodálhatja a bátyja kezét, anélkül, hogy néhány modern szemöldök ráncba ne futna. Fiatal koromban, Williams nagytiszteletű úr, normális heteroszexualitásom (egy-két – hogy is mondjam – nem egészen szántszándékkal lassú fázistól eltekintve) gyakran képezte beszéd tárgyát azokban a tanulócsoportokban, melyekkel együtt dolgoztam. És most azon kapom magam, ahogy egy kicsit talán túlságosan élénken is, emlékezetembe idézem, miszerint Szofija Tolsztoj egyik, kétségkívül jogos, gúnyos oldalvágása során férjét, tizenhárom gyermekük apját, aki már idősödő fejjel sem szűnt meg házaséletre vonatkozó kívánalmaival alkalmatlankodni nála éjten-éjt, homoszexualitással vádolja. Egészében véve Szofija Tolsztojt éppenséggel nem tartom lumennek – és azonkívül is, atomjaim elrendezése következtében én már mindig csak arra a nézetre hajlok, hogy ahol füst van, ott többnyire fő valami, ha nem egyéb, hát eperpuding, de csak ritkán jelez tüzet –, mégis, meg vagyok győződve arról, hogy minden dupla-vagy-semmi prózaíróban, de még egy mit-nem-adnék-érte típusban is jókora adag hímnőség rejlik. S így azt hiszem, hogy ha az ilyen ember azokról a férfiírókról, akik láthatatlanul szoknyát hordanak, kárörvendően nyilatkozik, ezt, lelke rajta, saját örök kárhozatára míveli. Többet én erről a témáról nem mondok. Ez éppen olyasfajta bizalmas közlés, mellyel szíves örömest visszaélnek. Éppen eléggé bámulatra méltó, hogy mi, írók, nem vagyunk még gyávábbak könyveinkben, mint már amúgy is.
Seymour hangjáról-beszédjéről, hihetetlen hangszalagjairól itt még nem szólhatok. Még csak arra sincs elég helyem, hogy kellőképpen megalapozzam valahogy a dolgot. Itt most egyelőre csak azt szeretném mondani a magam semmiképpen nem vonzó titokzatos hangján, hogy hangja az a legkiválóbb, teljesen tökéletlen hangszer volt, melyet képes voltam akár órák hosszat is elhallgatni. És újra csak azt mondom: részletesebb leírásával még egy darabig várnék.
Bőre sötét színű volt, vagy legalábbis távol attól, hogy sápadt legyen vagy fakó, mindenekelőtt azonban tiszta volt, nagyon-nagyon tiszta. Serdülő korában egyetlen pörsenés nélkül megúszta, ami bámulatra ébresztett, és teljesen megzavart, hiszen ő is ugyanazt a menzaabrakot ette, ezt a Minden Higiéniától Távoleső Ételt – ahogy anyánk nevezte –, melyet Olyanok Készítenek, Akik Még Csak A Kezüket Se Mossák Meg, ugyanannyi palackozott ásványvizet ivott üvegből, mint én, és semmiképpen nem mosdott gyakrabban, mint én. Olyan buzgó figyelmet szentelt annak, hogy kis családi egyletünk többi tagja – mindenekelőtt a két iker – rendszeresen mosdjék, hogy ő maga a végén gyakran nem is jutott hozzá. És ez, nem éppen kellemes módon, újra a hajnyírás-témát idézi fel. Egy délután, amikor éppen a borbély felé igyekeztünk, hirtelen megállt az Amsterdam Avenue kellős közepén, és megkérdezte, teljesen tárgyilagos hangon, miközben mindkét irányból személy- és teherautók száguldoztak mellettünk egy hajszálnyira, megkérdezte tehát, vajon nem lenne-e kedvem ez egyszer nélküle menni borbélyhoz. Felráncigáltam nagy nehezen a járdára (bárcsak lenne tíz-tíz centem járdánként, valahányszor felráncigáltam), és azt feleltem, hogy ilyesmire egyáltalán nem lenne kedvem. Úgy érezte ugyanis, hogy nem egészen tiszta a nyaka, és nem szívesen hozná Viktort, a borbélyt, abba kellemetlen helyzetbe, hogy a piszkos nyakát kelljen néznie. Őszintén szólva, a nyaka valóban piszkos volt. Nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy az ujját bedugta az inge gallérja és a nyaka közé, s arra kért, nézzem meg én is a dolgot. Általában ez a vidék olyan szép rendben volt, ahogy illik, de ha egyszer kikerült az ellenőrzés alól, akkor kiadósan.
Most azonban csakugyan ágyba kell bújnom. A Nagyasszony – egy igen kedves hölgy – már hajnalban jön porszívózni.
Ruhák: most ezt a szörnyűséges témát is el kell intézni valahogy. Csodálatos lelemény lenne, ha az írók megengedhetnék maguknak, hogy alakjaik minden egyes ruhadarabját, a ruhák minden egyes ráncát leírják. De hát mi gátol minket ebben? Részben az, hogy olvasónknak, akit soha nem láttunk, szívesen meghagyjuk a bizonytalansággal járó előnyöket vagy hátrányokat – hátrányokat, amennyiben nem bízunk benne, hogy annyit tud emberekről és erkölcsökről, mint mi, és előnyöket, ha inkább feltételezzük, hogy nincs a kisujjukban a sokatmondó részlete valamely témakörnek, mint nekünk. Ha például a lábdoktoromnál vagyok, és az Intim magazint átfutva, egy bizonyos feltörekvő amerikai típus fényképére bukkanok – egy filmsztáréra, például, vagy egy politikuséra, netalán valamely frissen megválasztott egyetemi elnökre –, és a fénykép az otthonában mutatja az illetőt, ahogy lábánál egy ír szetter nyújtózik, falán Picasso, ő maga pedig kényelmesen üldögél házikabátban, akkor minden rokonszenvem a kutyájáé, a Picassóhoz úgy nagyjából még barátságos tudok lenni, de ami már az amerikai közéleti személyiségek által hordott házikabátra vonatkozó végkövetkeztetéseimet illeti, egyszerűen kiállhatatlannak nevezhetném magam. Vagyis: ha az illető személyiség első pillanatra meg nem nyeri rokonszenvemet, a kabát megteszi a többit. Arra következtetek belőle ugyanis, hogy a kabátot viselő személyiség horizontja túlságosan gyorsan tágult ki ahhoz, hogy nekem tetszhessen.
De menjünk tovább. Mikor már kezdtünk kicsit nagyobbak lenni – Seymour meg én –, mindketten a magunk módján rettenetesen öltözködtünk. Egy kicsit talán különös (tulajdonképpen nem nagyon különös), hogy ruhák tekintetében olyan csapnivalóan festettünk, hiszen kisgyerek korunkban egész rendesen és egyáltalán nem feltűnően öltöztettek minket. A rádiónál szépen megindult fizetett közreműködői karrierünk kezdetén Bessie általában velünk jött ruhát venni De Pinnához, az Ötödik Avenue-ra. Hogyan került Bessie először ebbe a szolid és tekintélyes üzletbe, legfeljebb találgatni lehet. Walt öcsém, aki egész életében igen elegáns fiatalember volt, úgy vélekedett, hogy Bessie egyszerűen fogta magát, és megkérdezett egy rendőrt. És ez nem volt olyan túlzó megállapítás, mert míg kicsik voltunk, Bessie minden bonyolult problémájával ahhoz az intézményhez fordult, mely New Yorkban még leginkább hasonlít valami druida-orákulumhoz – s ez az intézmény nevezetesen az ír közlekedési rendőr volt. Így hát igen élénken el tudom képzelni, hogy De Pinna felfedezésekor is közrejátszhatott valami az írek közmondásos szerencséjéből, de – egészében nézve – nem minden ezzel függött össze. Anyám például soha nem volt (ez nem tartozik szorosabban éve a témához, mégis, azt hiszem, elég kedves apróság), soha nem volt a szó semmilyen értelmében különösebben könyvolvasó. És mégis megtörtént egy ízben, hogy tanúja lehettem, amint elment az Ötödik Avenue egyik nagy, színes könyvpalotájába, hogy egyik unokaöcsémnek könyvet vegyen a születésnapjára, és Kay Nielsen A Naptól keletre és a Holdtól nyugatra című könyvének illusztrált kiadásával tért vissza, és ha ismernék anyámat, tudnák, hogy a körülötte segítőkészen szorgoskodó eladókkal szemben mindvégig udvarias, de ugyanakkor hűvös maradt. De vissza a ruhákhoz, vagyis fiatalkori öltözködésünkhöz. Kezdtünk tehát önállóan ruhát vásárolni magunknak, Bessie és egymás nélkül; abban az időben tizenegy-tizenkét évesek lehettünk. Minthogy ő volt az idősebb, Seymour tört ki elsőnek, de amikor rám került a sor, én is mindent megtettem, hogy pótoljam a mulasztottakat. Jól emlékszem még, hogy mikor tizennégy éves lettem, egyszeriben ejtetem az Ötödik Avenue-t, mint egy kihűlt krumplit, és egyenesen a Broadwayt céloztam meg – különösen azt az üzletet ott valahol az Ötvenesek táján, ahol az eladószemélyzet egy kicsit ugyan ellenségesnek látszott, annyi azonban biztos volt, hogy a született, elegáns embert az első pillanatra felismerték. Amikor – 1933-ban – utolsó évünket töltöttük együtt a rádiónál, fellépésünkkor minden egyes alkalommal halványszürke kétsorosban jelentem meg, jókora válltömésekkel, éjszínkék selyemingben, természetesen „hollywoodi” gallérral, és két, különleges alkalmakra félretett sáfrányszín nyakkendőm közül kötöttem fel mindig éppen azt, amelyik tisztábbnak látszott. Őszintén megmondom: soha azóta nem éreztem magam semmiben annyira jól. (Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy az olyan ember, aki ír, soha nem is szabadul meg egészen efféle öreg, sáfrányszín nyakkendőktől. Előbb vagy utóbb feltűnik írásaiban egy ilyen sárga nyakkendő, és ha megfeszül, se tud ellene semmit tenni.) Seymour ezzel szemben mindig csodálatosan „normális” ruhákat szedett magára. A baj csak az volt, hogy semmi, de semmi nem állt egészen jól, amit vásárolt, különösen öltönyök és kabátok nem. Úgy festett, mintha úgy félig készen rohant volna el bennük, mielőtt még a szabókrétát egyáltalán elővehette volna valaki, vagy akár csak közelíthetett volna hozzá az alakítórészlegből. Zakói mind vagy elálltak a nyakánál, vagy lógtak rajta. A kabátja ujja meg vagy a hüvelyujját is eltakarta, vagy a csuklóját se. Nadrágjai pedig mind úgy álltak, hogy annál rosszabbul már nem is lehetett volna. Néha egyenesen ijesztőek voltak, mintha egy normál 36-os hátsó rész egy extra 42-es hosszúságú szárba csúszott volna, ahogy egy borsószem pottyan a kosárba. Van azonban még egy-két kellemetlen szempont is, melyre itt ki kell térnem. Mihelyt egy ruhadarab fenn volt rajta, Seymour mintha végképp megfeledkezett volna róla – kivéve talán, hogy valami halvány, fizikai meggyőződést érezhetett, miszerint azért mégsem anyaszült meztelenül rohangál. És ez nem egyszerűen csak valami ösztönös vagy felvett ellenszenv volt benne mindaz iránt, amit köreinkben „jólöltözöttségnek” szokás nevezni. Néhányszor elmentem vele vásárolni, és ha most visszagondolok ezekre az alkalmakra, úgy érzem, ruháit mindig valami enyhe, jóleső büszkeséggel válogatta ki, mint egy ifjú brahmacsárin vagy hindu novícius, aki éppen az első ágyékkötőjét választja magának. Ó, nagyon furcsa dolog volt ez. S azonkívül is: Seymour ruháival, mihelyt felvette őket, éppen akkor mindig történt valami. Ott állhatott akár három-négy percig a ruhásszekrényünk nyitott ajtaja előtt, vizsgálgathatta, ameddig csak akarta, nyakkendőkészletünk őt illető felét, mégis (ha eléggé bolond módon ott ült, és várta, mi lesz) biztosra vehette az ember, hogy mihelyt kiválaszt egyet, attól a pillanattól fogva azt a nyakkendőt mintha megbabonáznák. Vagy az történt, hogy a csomója éppen egy pillanattal előbb zárult feszesre, mielőtt a gallér V-jébe akarta volna igazítani, hogy – többnyire – egy centiméterrel lejjebb állt meg a kelleténél, vagy ha minden jól ment, és a csomó pontosan a helyére került, a gallér alól kandikált ki hátul valahol egy selyemcsík, s úgy festett, mint egy nyakba akasztott távcső szíja valami turistán. De azt hiszem, jobb lesz, ha egyszerűen hagyom ezt a kimeríthetetlen és hálátlan témát. Röviden szólva, öltözködése az egész család körében olyasféle hangulatot váltott ki, ami nagyon közel áll a kétségbeeséshez. Valóban inkább csak érintettem éppen a dolgot. Számos variáció volt itt. Még csak annyit mondhatnék el gyorsan, és azután be is fejezném mindjárt, hogy nagyon kellemetlen meglepetés, ha az ember ott várakozik, mondjuk a Biltmore Hotelben, egy pálma mellett, nyári napon, koktélidőben, és akkor jön a várva várt Nagymester, méghozzá kettesével ugrál felfelé a lépcsőn, arca boldogságtól sugárzik, hogy végre találkoztunk, csak éppen nincs begombolva a slicce. Szívesen követném azért még ezt a lépcsőn való rohanást, vagyis hogy: vakon követném felfelé, és a fene bánná, akárhova vezet is. Mindig kettesével rohant fel a lépcsőn. Lélekszakadva. Ritkán láttam őt másképp venni a lépcsőket. És ez a tény – hadd bűnhődjem csak! – mintha kiszolgáltatna engem a Bátorság, Erő és Vitalitás nevezetű, szép nagybetűs címszavaknak. Senkit nem tudok elképzelni manapság (senkit nem tudok könnyen elképzelni), kivéve talán néhány mégsem egészen mérvadó dokkmunkást, nyugdíjba vonult tábornokot és admirálist, no meg persze olyan kis kölyköket, akiknek legfontosabb dolguk, hogy a bicepszüket méregessék – egyszóval senkit, aki még ma is kitartana ama hajdani előítélet mellett, miszerint a költők nyápicok. Ennek ellenére (különösen mióta olyan sok katonás és egyáltalán igazán rámenős, napbarnított arcélű fickó rajong már csak azért a gondolatért is, hogy meséljek nekik egy jót, s ha lehet, mindjárt róluk), tehát ennek ellenére kész vagyok arra, hogy még egyszer nagyon határozottan kijelentsem, miszerint is nemcsak lelkierő és vasból öntött egyéniség, hanem igenis sok fizikai – a szó szoros értelmében vett fizikai – erő kell ahhoz, hogy valaki egy igazán kiváló verset végső formába öntsön. Szomorú tény, hogy igen sok jó költő bánik mostohán később saját testével, én azonban meg vagyok győződve róla, hogy a kezdet kezdetén nagyon is megfelelő testi kondícióval indultak. Bátyám például a legfáradhatatlanabb ember volt, akit csak ismertem. (Hirtelen eszembe jutott az idő. Még nincs éjfél, és azzal a gondolattal kacérkodom, hogy lecsúszom szépen az asztal alá, és az itt következőket fekvő testhelyzetben írom.) Eszembe jut éppen, hogy Seymourt soha nem láttam ásítani. Nyilvánvaló, hogy kellett valamikor ásítania, én azonban soha nem láttam, és nyilván nem csupán udvariassági okokból nyomta el az ásítást. Magamról például tudom, hogy mindig ásítoztam, holott többet aludtam, mint ő. Lényegében azonban nagyon keveset aludtunk, már kisgyerek korunktól kezdve. Különösen rádiósidőnk középső korszakában – vagyis azokban az években, amikor mindig legalább három könyvtári kölcsönzőjegyet hurcoltunk a zsebünkben összegyűrt útlevélként –, különösen ez idő tájt történt meg, legalábbis az iskolaév idején nagyon ritkán, hogy szobánkban hajnali kettő-három előtt kialudt volna a villany, kivéve a takarodó utáni néhány pillanatot, mikor Bessie főtörzsőrmester körbejárt és ránk kopogott. Seymour, ha éppen valami iránt különleges érdeklődést érzett, vagyis ha valaminek a nyomán volt, már tizenkét éves korában képes volt akár két-három éjszakát is ébren tölteni, anélkül, hogy ezt észre lehetett volna venni rajta. Az alvás hiánya nyilvánvalóan csak a vérkeringésére hatott; hideg lett a keze és a lába. Körülbelül úgy a harmadik átvirrasztott éjszaka derekán pillantott fel egyszer-kétszer abból, amit éppen csinált; ilyenkor rám nézett, és megkérdezte, nem érzem-e én is, milyen rettentő huzat van. (Családunkból senki nem volt érzékeny a huzatra, Seymour sem, mindig csak a rettentő huzatra.) Vagy felállt a székről, vagy a földről – ahol éppen olvasott, írt vagy töprengett –, hogy megnézze, nem hagyta-e nyitva valaki a fürdőszobaablakot. Rajtam kívül Bessie volt az egyetlen, aki meg tudta állapítani, mikor nem aludt Seymour az éjjel. Méghozzá arról, hány zokni van a lábán. Azokban az években ugyanis, amikor már a rövid nadrágról hosszúra tértünk át Seymourral, Bessie minden alkalommal, amikor csak tehette, meggyőződött róla – akár úgy is, hogy benézett Seymour nadrágfelhajtója alá –, nincs-e rajta vajon két pár huzatbiztos zokni.
Ma azután ugyancsak magam vagyok az, aki körbejárok az álomporos zsákkal. Jó éjt! Jó éjt, ti mindannyian, akik úgy feldühítetek, mert olyan hallgatagok vagytok.
Sokan, nagyon sokan, mind velem egykorú férfiak, hasonló jövedelemmel körülbelül, mind, akik elragadó naplószerű formában írnak holt bátyjukról, teljességgel elfeledkeznek arról, hogy a leghalványabb célzást tegyék arra vonatkozóan – vagy egyszerűen megmondják –, hol is tartózkodnak ilyenkor. Mintha az együttműködésre való érzék teljesen kihalna manapság. Megfogadtam, hogy én majd nem így teszek. Nem én. Csütörtök van, és itt ülök megint ebben a szörnyűséges székben.
Háromnegyed egy van, éjfél után, és már tíz óra óta itt ülök, és miközben Seymour testi valóságban itt van, jelen van e könyv lapjain, azon törtem a fejem, hogyan tudnám őt atlétaként, sportemberként ábrázolni, anélkül hogy túlságosan felbőszíteném azokat, akik ki nem állhatják sem a sportot, sem a különféle játékokat. Csakugyan, szinte elbátortalanít és elkedvetlenít az a felfedezés, hogy nem tudok anélkül belekezdeni ebbe a témába, hogy előtte mindjárt a kezdet kezdetén ne mentegetőzzek. Méghozzá a következő okból: véletlenül egy olyasféle angol fakultás tantestületének tagja vagyok, ahol két kollégánk is a legjobb úton halad afelé, hogy elismert és gyakran publikált modern költővé váljék, egy harmadik pedig itt, az irodalmias igényű keleti partvidéken rettenetesen ügyes irodalomkritikusnak számít, nevezetesen a Melville-specialisták kiemelkedő személyiségének. És amikor a baseball-profiligában a döntő rangadók következnek, ez a három férfiú (elképzelhetik, milyen nagy megbecsülésnek örvendek körükben) – az én ízlésem szerint kissé túl feltűnően – nyakra-főre rohan, és csak a televízió jár az eszében, meg egy-egy üveg jól behűtött sör. Balszerencsémre ez a borostyánnal befuttatott kis kő, ha elrepül is, nem sújt agyon senkit, mert először is egy üvegház falát kell áttörnie. Jómagam ugyanis világéletemben nagy baseball-rajongó voltam, és azt hiszem, nem fér hozzá semmi kétség, hogy agyam egy részét, mint valami madárkalitka fenekét az üres héjak, sportújságok elrongyolt maradványai borítják. Minden bizonnyal (és ezt szánom itt most már a szerző utolsó bizalmas közlésének az olvasóhoz) ez is az egyik oka volt annak, hogy hat éven át egyhuzamban dolgozhattam a rádióban: nevezetesen, hogy rádióország lakosainak el tudtam mesélni szépen, mit csinálnak a Waner fiúk egész héten, s ami még nagyobb hatást tehetett ezekben a berkekben, azt is, milyen gyakran döntötte el végül is egymaga Cobb a mérkőzést 1921-ben, amikor én körülbelül kétéves voltam. Hát még mindig nem tudtam megszabadulni ettől az egésztől? Még mindig nem kötöttem békét ifjúságomnak azokkal a délutánjaival, amikor mintegy a valóság elől szökve, magasvasúton utaztam a Harmadik Avenue fölött, hogy a pólópályák hármas mezője mögött, a nézőtér biztos ölén találjak menedéket? Elképzelhetetlennek tartom. Talán azért, mert már negyven vagyok, és ilyenkor csakugyan legfőbb ideje a magamfajta öregedő író-srácoknak búcsút venni a labdajátékok és a bikaviadalok színhelyeitől. Nem. Tudom – istenemre, tudom –, miért olyan nehéz rávenni magamat, hogy az esztétából itt atlétát csináljak. Évek hosszú során át nem is gondoltam a dologra, de most itt a kérdésre a válasz: egy ideig Seymour meg én a rádiónál együtt voltunk egy csakugyan rendkívül intelligens és kedves fiúval, egy bizonyos Curtis Caulfielddel, aki később elesett egy csendes-óceáni partraszállás során. Egy délután elcsászkált Seymourral meg velem a Central Parkba, és ott fedeztem fel, hogy úgy dobja a labdát, mintha két bal keze lenne – egyszóval úgy, ahogy a lányok szokták –, és még most is magam előtt látom Seymour arcát, ahogy rám nézett, mikor úgy elkezdtem röhögni, gúnyosan nyeríteni, mintegy ló. (Hogy tudom most azután kimagyarázni ezt a kis mélylélektani elemzést itt? Átálltam volna az ellenséghez? Magam is legjobban tenném, ha praktizálni kezdenék azonmód?)
Ki vele. S. szerette a sportot és a versenyzést, akár maga is részt vett bennük, akár csak kívülről szemlélte, és ha részt vett valamiben, vagy rendkívül jó volt, vagy nagyon ügyetlen – csak ritkán, nagyon ritkán középszerű. Néhány éve Franny húgom elmondta, hogy egyik legrégibb emléke szerint ott látja magát egy „függőágyban” (feltételezésem szerint: infánsnőként), miközben Seymour pingpongozik valakivel a szobában. Azt hiszem, ez a függőágy, melyre Franny emlékszik, nem volt más, mint egy alaposan megviselt, kerekes gyerekágy, melyben még korábban Boo Boo húgom szeretett kocsikázni, végig az egész lakáson, átzöttyenve az ajtóküszöbökön, minden alkalommal a család táborozási helyére törekedve. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Franny, kisgyermekként, láthatta pingpongozni Seymourt, s az a teljesen jelentéktelen ellenfél, akire már nem emlékszik, nagyon könnyen én magam lehettem. Valahányszor Seymourral pingpongoztam, teljes jelentéktelenségre voltam ítélve. Olyan volt az egész, mintha Káli ősanyánk állna szemben az emberrel az asztal túloldalán, számtalan karjával, vigyorogva és a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva az iránt, mi lesz végül is az eredmény. Nagyokat ütött, nyesett, és minden második vagy harmadik labdánál előretört, mintha itt lenne a legjobb alkalom, hogy ezt a labdát, de ezt aztán mindenképpen megsemmisítő erővel lecsapja. Öt labdája közül legalább három a hálóban akadt el, vagy messze túlszállt az asztalon, úgyhogy ha az ember Seymourral játszott, gyakorlatilag soha nem volt igazi ütésváltás. És mégis: mintha soha nem lett volna ennek tudatában, mindig meglepődött, és vigasztalhatatlannak látszott, ha ellenfelei panaszkodtak, hogy fel kell kajtatni a labdái után az egész szobát: székek alatt, a dívány és a zongora alatt, s még olyan fránya, lehetetlen helyeken is, mint például a könyvespolcok mögött.
Teniszezésnél ugyanilyen lehengerlő és kíméletlen volt. Gyakran teniszeztünk. Különösen utolsó New York-i egyetemi évemben. Akkor már tanított, és nagyon sokszor, különösen tavasszal, rettentően féltem a kétségtelenül szépnek számító időtől, mert tudtam, hogy hamarosan megjelenik majd egy fiatalember, a lábam elé hull, mint egy trubadúr, és egy kis cédulát hoz Seymourtól, melyen az áll: nem gondolom-e én is, hogy csakugyan csodaszép idő van, és mi lenne, ha teniszeznénk még egyet. Arra viszont nem voltam hajlandó, hogy az egyetemi pályákon játsszam vele, féltem, hogy barátaim vagy éppenséggel az ő barátai közül meglát bennünket valaki – gondolok itt elsősorban néhány csakugyan kellemetlen kollégára –, így azután általában a Rip-féle teniszpályákra mentünk, a Kilencvenhatodik utcába, amerre régebben gyakorta mászkáltunk. Leghatástalanabb húzásaim egyike abban állt, hogy teniszütőmet és cipőmet szántszándékkal nem az egyetemen tároltam, hanem otthon. Volt ebben a dologban valami előnyös mozzanat is számomra. Miközben átöltöztem, hogy lemenjek Seymourhoz a teniszpályára, otthon mindig akadt valaki, aki rokonszenvéről biztosított, és testvéreim egyike legalább részvevően kikísért, valahányszor csak elindultam, és velem együtt megvárta, míg felér a lift.
Kivétel nélkül valamennyi kártyajátékban – Go Fish-ben, pókerben, kaszinóban, pirosban, Öreg Lányban, aukcióban vagy kontraktban, slapjack-ben, blackjack-ben – egészen egyszerűen elviselhetetlen volt. Például a Go Fish-parti egyszerűen látványosságszámba ment. Mindig az ikrekkel játszott, mikor még kicsik voltak, és állandóan tanácsokkal látta el őket, hogy kérdezzék meg tőle, hány négyese van vagy jokere, vagy feltűnően, mesterkélten köhögött, és közben megmutatta a lapjait. A pókerjáték egén is magányos csillagnak nevezhetem. Úgy tizennyolc, tizenkilenc lehettem, mikor egy rövid ideig kitartó erőfeszítéseket tettem arra vonatkozóan – mindhiába –, hogy afféle kedves társasági fickóvá váljak, és az idő tájt sokan jártak hozzánk pókerezni. Seymour is gyakran részt vett ezeken a szeánszokon, s amikor tele volt a keze már ászokkal, az embernek minden ügyességét össze kellett szednie, hogy valahogy ki ne találja a dolgot, úgy ült ott, úgy vigyorgott, mint – ahogy húgom mondta – a húsvéti tapsifüles egy nagy kosár tojáson. Ami még rosszabb: az volt a szokása, hogy ha Flush-e vagy Royal Flush-e, vagy éppenséggel még jobb kombinációja volt, nem licitált, nem is hívott, ha olyasvalaki ült vele szemben két blank tízessel a kezében, akit különösen kedvelt.
Öt közül négy utcai játékban is egészen lehetetlen tudott lenni. Amikor még elemibe jártunk, és ott laktunk a Száztizedik utca és a Riverside sarkán, majdnem minden délután csapatot választottunk egy labdajátékhoz, melyre aztán vagy valamelyik mellékutcában került sor (krikett vagy görkorcsolya-hoki), vagy még gyakrabban egy kis füves grundon, melyet afféle kutyasétáltató-helynek használtak általában, a Riverside Drive-i Kossuth-emlékműnél (rugbyt vagy futballt). Futballnál és hokinál volt Seymournak egy módszere, mely játékostársait mindig szörnyen dühítette; messze előretört a mezőnyben – nemegyszer briliáns technikával méghozzá –, azonban elzárta az utat, hogy így az ellenfél kapusának időt adjon, hogy kedvező helyzetbe kerülhessen az elhárítás során. Rugbyt nagyon ritkán játszott, többnyire csak akkor, ha valamelyik csapatból hiányzott egy ember. Én a magam részéről viszont mindig játszottam. Semmi kifogásom nem volt az erőszak ellen, többnyire csak féltem tőle, méghozzá rettenetesen, és így nem volt más választásom, mint hogy játsszam én is. Sőt, én voltam az, aki szervezte ezeket az ostoba játékokat. Amikor – mondom, ritkán – Seymour játszott, sohase lehetett előre tudni, nyereség lesz-e játékostársai számára, vagy teher. Többnyire ő volt az, akit elsőnek választottak be valamelyik csapatba, mivel, azt meg kell adni, valóban kitűnő mozgása volt, ideálisan tudott kígyózni a labdával. Ha a pálya középső részén nála volt a labda, és valamiféle túláradó érzelmi rohamában nem támadt éppen arra kedve, hogy az ellenfél egyik rámenős támadó játékosát ajándékozza meg szíve minden szeretetével, kimondott főnyeremény volt csapata számára. De mint már mondtam, sose lehetett kiszámítani előre, vajon elősegíti-e vagy akadályozza majd éppen a győzelmet. Egy alkalommal, mikor játékostársaim megengedték, hogy én vigyem fel a labdát – valóban ritka, szívet gyönyörködtető esemény volt ez a számomra –, Seymour, aki az ellenfélnél játszott, teljesen összezavart, mert amikor éppen abba az irányba akartam előretörni, ahol ő állt, olyan végtelen örömmel tekintett rám, mintha maga a gondviselés tervezte volna meg ezt a csodálatos összetalálkozást, ami már csakugyan régóta esedékes volt. Dermedten megtorpantam, s természetesen abban a pillanatban rám rohant valaki és feldöntött, hogy akkorát nyekkentem – kerületünk nyelvén szólva, – mint egy tonna vasbeton.
Túl sokat időzök ennél a témánál, de most valóban nem tudom abbahagyni. Mint már említettem, Seymour bizonyos játékokban meglepően jó volt. Hozzá kellene tennem: néha megbocsáthatatlanul jó. Mit is akarok mondani ezzel: azt, hogy van a sportban és a játékban a tökéletességnek egy olyan foka, melytől mindig dühbe jövünk, ha azt nem igazi ellenfél produkálja, valamiféle tőrőlmetszett alak, nevezetesen egy stílustalan alak, egy felvágós alak, vagy egész egyszerűen egy százszázalékosan amerikai alak; s ebbe a felsorolásba a lehetséges ellenfelek egészszéles skálája beletartozik, kezdve azokon, akik olcsó és meglehetősen nyavalyás eszközökkel győznek ellenünk, egészen azokig, akik teljesen felesleges módon még boldogságot sugárzón, kimondottan jóképűen néznek szembe velünk. Seymour stílustalansága a különféle játékokban kétségtelenül csak egyik bűne volt; annyi azonban bizonyos, hogy az egyik főbűne. Különösen három játékra gondolok itt: stoopball-ra, golyózásra és rexezésre. (A rexezésről majd egyszer külön kell írnom. Ez ugyanis már-már nem is játékszámbament nálunk, majdhogynem ez volt maga a reformáció. Serdülő- és kamaszkorunk majdnem minden nagyobb válsága előtt vagy után rexeztünk.) Vidéki olvasók tájékoztatására: a stoopball olyan játék, melynél okvetlenül valami nagy kőlépcsőre vagy házfalra van szükség. Úgy játszottuk, hogy egy-egy gumilabdát valamelyik ház falához, illetve homlokzatához vágtunk – a Manhattanben divatos görög-ióni vagy római-korinthoszi homlokzatokhoz –, méghozzá csípőmagasságan. Ha a labda úgy vágódott vissza az úttestre vagy a szemközti járdára, hogy közben az ellenfél csapatából senki nem tudta elcsípni, az jó pontot jelentett a labdát megjátszó csapat számára, oly módon, mint a baseballnál; ha viszont elcsípték a labdát – és általában ez volt a természetes –, a játékosnak, aki dobta, ki kellett állnia. A legértékesebbnek azonban az a dobás számított, amikor a labda éppen eléggé magasan és erősen szállt ahhoz, hogy a szemközti falra verődjön, anélkül, hogy közben leszednék. A mi időnkben sok olyan labda repült, mely elérte a szemközti falat, de csak nagyon kevésszer sikerült olyan gyorsan, alacsonyan és ügyesen dobni, hogy le ne szedhesse az ellenfél. Seymour viszont, ha játszott, majdnem minden alkalommal szerzett ilyen pontot. Ha mások szereztek, többnyire mázlinak tartották – hogy ezenfelül örvendetesnek-e, vagy sem, ez már mindig attól függött, melyik csapatba tartozott az illető –, Seymournál azonban az volt a mázli, ha nem szerzett ilyen pontot. Ami ennél még jobban idevág: úgy tudta hajítani a labdát, olyan technikával, ahogy rajta kívül senki más a környéken. Mi többiek, akik általában, ugyanúgy, mint ő, jobbkezesek voltunk, egy kicsit balra húzódtunk a falra rajzolt kockás célfelülethez képest, és karunk gyors oldalmozdulatával hajítottuk el a labdát. Seymour azonban egyenesen a célsíkkal szemben helyezkedett el dobás előtt, és egyenesen rádobott – olyasféle mozdulattal, ami nagyon emlékeztetett pingpongbeli csúnya és teljességgel eredménytelen lecsapásaira –, és azután anélkül, hogy különösebben le kellett volna hajolnia, elzúgott a feje felett a labda, hogy úgy mondjam, a kiadó helyekre. Ha az ember megpróbálkozott vele, hogy ugyanúgy csinálja, mint ő (akár titokban, akár csakugyan az ő fanatikus személyes utasítására), vagy mindjárt kiesett az ember, vagy a nyavalyás labda úgy jött vissza, hogy egyenesen az ember képébe vágódott. Eljött az az idő, amikor senki nem akart vele stoopball-t játszani az egész környéken, én sem. És akkor nagyon gyakran azzal töltötte az idejét, hogy vagy a húgainak magyarázta a játék fogásait, vagy pedig egymaga játszott, amikor is a labda a mögötte levő falról úgy pattant vissza mindig, hogy éppen csak ki kellett nyúlnia érte, és elkapta anélkül, hogy egy tapodtat is elmozdult volna egy álltó helyéből. (Igen, igen, nagyon belemegyek itt a részletekbe, de harminc év után egyszerűen nem tudok ellenállni a dolognak.) Golyózásnál ugyanilyen elképesztő volt, amit csinált. Golyózásnál az első játékos elgurítja vagy ellöki a golyóját hat vagy hét méterre a csatornába, lehetőleg minél szorosabban a járda pereme mellett (természetesen olyan mellékutcában, ahol nem nagyon parkolnak autók). A másik azután megpróbálja eltalálni a magáéval, miközben ugyanarról a kiindulópontról lök. Ez ritkán sikerül, hiszen majdnem mindig akad valami, ami kitéríti a golyót eredeti útjából: az úttest egyenetlen felszíne, vagy ha a játékos ügyetlenül löki neki a golyót a járdaszegélynek, egy darab rágógumi, bármi a sok-sok száz elhajigált apróságból, ami New York mellékutcáit jellemzi – nem is szólva arról, hogy lehet már eleve rosszul célozni is. Ha viszont a második játékos lövése mellément, golyója általában igen kedvezőtlen helyzetbe kerül, az első játékos nagyon könnyen eltalálhatja most már az ő golyójával. Százból nyolcvan vagy kilencven esetben Seymour verhetetlennek bizonyult ebben a játékban, akár elsőnek lökött, akár másodiknak. Nagy távolságok esetében széles ívben lökte ki golyóját, olyasféleképpen, mint a bowling-nál, ha a büntetőterület külső jobb sarkáról kerül sor dobásra. Ebben a játékban is kitűnt azonban, mennyire eltér egész tartása, stílusa a szokásostól, az igazitól. Míg a környéken mindenki a kezével, az ujjai irányításával lökött „hosszút”, Seymour karjának – helyesebben, csuklójának – valami oldalmozgásával indította el a golyót, olyasféle mozdulattal, mint ahogy egy lapos követ dobunk el, mellyel azt akarjuk, hogy kacsázzon a vízen. És itt is teljesen reménytelen vállalkozás volt, ha valaki megpróbálta utánozni őt. Mihelyt az ő módszerével próbáltunk lökni, végképp elvesztettük uralmunkat a golyó felett.
Arra, ami most jön, azt hiszem, tudatom megfelelő része szabályosan – és eléggé csúnyán – lesett. Évek óta nem is gondoltam tudniillik az egészre.
Egy napon késő délután, a délutánnak abban az időszakában, amikor New Yorkban kigyulladnak az utcai lámpák, s amikor az autók lámpái is kezdenek felfényleni – egyesek már világítanak, mások még nem –, a házunkkal szemben nyíló mellékutca csendesebbik részén golyóztam egy Ira Yankauer nevezetű fiúval. Nyolcéves voltam. Seymour technikáját próbáltam alkalmazni, újra meg újra kísérleteztem vele – ezzel az oldalról kacsázva lökéssel, ahogy ő, széles ívben próbáltam rávinni golyómat ellenfelemére –, és újra meg újra veszítettem. Egyhuzamban, de különösebb szívfájdalom nélkül. Mert, mint már mondtam, ez volt a délutánnak éppen az az órája, amikor a New York-i fiúk ugyanolyanok, mint a tiffiniek, ohióiak, akik – miközben a legutolsó tehén is eltűnik az istállóajtóban – távoli vonatfüttyöt hallanak az alkonyatban. És ha valaki ebben a bűvös negyedórányi időben elveszíti a golyóit, hát elveszíti, nagy baj nem történik. Azt hiszem, Irais ugyanígy kívül állt az időn, és ha ő nyert, ő sem nyert egyebet, mint éppen csak golyókat. És ebben a csendben, mondhatnám teljes összhangban ezzel a csenddel, egyszer csak Seymour szólított. Megijedtem, de ez nagyon kellemes fajtarémület volt, nevezetesen, hogy él még rajtam kívül egy ember a világmindenségben, s ehhez az érzéshez még csak hozzájárult az a helyeslét, hogy ez az ember pont Seymour. Megfordultam, szinte megpördültem, és azt hiszem, Ira ugyanígy. A házunkkal szemben húzódó árkádsor alatt éppen kigyulladtak a fények. Seymour pedig ott állt a járda szélén, velünk szemközt, a túlsó oldalon, az úttest szegélyén egyensúlyozott, kezét bélelt báránybőr kabátjának zsebébe dugva. Mivel a fények mind mögötte gyúltak ki, arca árnyékban volt, mintha elúszott volna az alkonyattal. Tízéves volt. Ahogy ott egyensúlyozott a járda szélén, ahogy a kezét tartotta, ahogy – nos, benne volt az egész X-tényező, és akkor is tudtam, és most is tudom, hogy ő is teljességgel tudatában volt a kivételes pillanatnak. – Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira? – kérdezte tőlem, még mindig onnan a járda széléről. – Mert ha célzol és találsz, az csak véletlen. – Megszólított, de szavai nem törték meg a varázst. – Hogy lenne véletlen, ha célzok? – feleltem én (bár itt most kurzívval írom) egyáltalán nem hangosan, de azért ott rezgett valami irritáltság is a hangomban, és éreztem is. Ő egy pillanatig nem felelt, csak ott állt a járda szegélyén himbálózva, és – legalábbis úgy éreztem – szeretettel nézett. – Mivel – mondta –, ugye, örülnél, ha a golyóját, Ira golyóját, eltalálnád, vagy nem? Ugye, örülnél? És ha már örülsz, hogy eltalálsz egy golyót, hát akkor nem nagyon számíthattál rá, hogy csakugyan eltalálod. Kell mégis valami szerencse a dologhoz, kell egy kis véletlen mindenképpen. – Kezét még mindig kabátja ferde vágású zsebében tartva, lelépett a járdaszegélyről, és odajött hozzánk. Egy gondolataiba mélyedt Seymour azonban nem jöhetett át gyorsan az úttesten, az alkonyatba hajló utcán, legalábbis nem úgy festett a dolog. Ebben az alkonyi fényben inkább mintha csak úgy vitorlázott volna felénk. A büszkeség azonban az egyik leghirtelenebb érzés a világon, nem tűr haladékot; így hát mielőtt Seymour még úgy két méterre lett volna tőlünk, gyorsan azt mondtam Irának: – Sötétedik – és ezzel hatásos módon véget vetettem a játéknak.
Ez az utolsó kis pentimento, vagy micsoda, itt egész megizzasztott, tetőtől talpig csuromvíz vagyok. Jó lenne rágyújtani, de az utolsót is elszívtam a csomagból, és most nincs kedvem felállni a székről, egyáltalán nincs semmi kedvem hozzá. Istenem, jó kisfoglalkozás ez is. Mennyire ismerem az olvasót tulajdonképpen? Mit mondhatok neki, meddig mehetek el, hogy ne legyen szükségtelenül kínos a számára vagy a számomra? Egyet mondhatok mindenképpen: mindannyiunk tudatában fenn van tartva egy hely a magunk számára. Egy perce még csak négyszer láttam a magamét életemben. Ez volt itt most az ötödik. Most egy félórára kinyújtózom a padlón, az lesz a legjobb. Elnézésüket kérem.
Gyanúsan hangzik ez a dolog, olyasféleképpen, mint egy színházi programból vett időzet, de az utolsó kis teátrális fejezet után úgy érzem: meg kell lennie. Három óra telt el azóta. Elaludtam a földön fekve. (Kedves bárónő, újra magamhoz tértem. Jóságos ég, ugyan mit gondolhatott rólam? Könyörgök, engedje meg, hogy csengessek egy nagyon érdekes kis üveg borért. Saját szerény szőlőm termése, és úgy gondoltam, talán ön szívesen...)
Szeretném itt olyan határozottan, ahogy csak lehet, kijelenteni: bármi volt is az, ami három órája ebben a könyvben zűrzavart idézett elő, nem voltam, most sem vagyok, soha nem is vagyok egyáltalán a legkisebb mértékig sem megmámorosodva majdnem totális emlékezőképességemtől (szerény kis erőmtől, kedves bárónő). Abban a pillanatban, amikor csuromvizes ronggyá lettem, vagy helyesebben szólva, eláztattam magamat, nem is figyeltem oda egészen pontosan arra, mit mondott Seymour – helyesebben: nem nagyon törődtem Seymourral. Ami bensőmben rendített meg abban a pillanatban, sőt azt hiszem, egészen megbénított, az a hirtelen felismerés volt, hogy Seymour az én Davega-biciklim. Egész életemben csendesen arra áhítoztam, nem említve most a szükséges gyakorlati lépéseket ezzel kapcsolatban, hogy egyszer végre kedvem támadjon elajándékozni egy Davega-biciklit. Sietek, természetesen, mindjárt megmagyarázni a dolgot:
Amikor Seymour tizenöt volt, én meg tizenhárom, egy este kijöttünk a szobánkból, ahol, ha jól emlékszem, Stoopnagle és Budd egyik műsorát hallgattuk a rádióban, szóval beléptünk a nappaliba, ahol gyanúsan feszült volt a légkör, és éreztük, hogy valami történt. Hárman voltak jelen – apánk, anyánk és Waker öcsénk –, az a gyanúm azonban, hogy valahol ott lapult még, elrejtőzve és fülelve, egy népes kis sereg. Les arca rettenetesen, mondhatni ijesztően vörös volt, Bessie úgy összeszorította a száját, hogy szinte nem is látszott, Waker öcsénk pedig – aki, becslésem szerint, abban a pillanatban éppen kilencéves és tizennégy órás volt – a zongora mellett állt, pizsamában, mezítláb, könnyek patakzottak az arcán. Ilyenféle családi jeleneteknél én magam a legszívesebben azonnal elrohantam volna mindig, hogy elbújjak, Seymour azonban a legkisebb hajlandóságot sem mutatta, hogy megmozduljon, így hát én is maradtam. Les alig palástolt felindulással vázolta Seymournak a helyzetet s egyben a vádat. Aznap reggel, mint azt mindnyájan tudtuk, Waker és Walt igen szép, mondhatni páratlanul szép születésnapi ajándékot kaptak, olyat méghozzá, ami messze meghaladta szüleink pénztárcáját – nevezetesen két piros-fehér csíkos, különlegesen erős vázú huszonhatos kerékpárt, azt a két gépet, amely csakugyan príma áru volt Davega sportüzletének kirakatában, a Nyolcvanhatodik utcában a Lexington és a Harmadik Avenue között. Az ikrek majdnem egy éven át bámulták kitartóan és céltudatosan a kerékpárokat. Körülbelül tíz perccel azelőtt, hogy Seymourral a szobába léptünk, Les kiderítette, hogy Waker biciklije nincs ott Waltéval együtt szépen a ház pincéjében, ahol lennie kellene. Nincs ott, mert Waker még aznap délután elajándékozta a Central Parkban. Egy ismeretlen fickó („valami tag, akit még soha az életben nem látott”) odament Wakerhez, elkérte tőle a biciklit, és Waker odaadta. Les és Bessie természetesen nagyra értékelték Waker „nemes gesztusát”, az akció részleteit azonban bizonyos kérlelhetetlen logikával ítélték meg. Véleményük szerint Waker egyetlen dolgot tehetett volna, ha helyesen akar cselekedni – és Les ezt a véleményét többször is nagy nyomatékkal hangsúlyozta Seymournak –, mégpedig, hogy kölcsönadja a fiúnak a biciklit, hadd menjen vele egy kört. Ezen a helyen Waker zokogva megszakította az előadást. A fiú ugyanis nem egy kört akart menni a biciklivel, hanem a biciklit akarta. Ugyanis sose volt még neki ilyen, és már régóta szeretett volna egyet. Seymourra néztem. Láttam, nagyon felindult. Jó szándékú, de egy ilyen bonyolult vitás kérdésben való döntéshez véleményem szerint igen alkalmatlan arckifejezést öltött – s tapasztalatból tudtam, hogy a szobában hamarosan újra béke lesz, ha kell, csoda folytán. („A bölcs, bármit tesz, tele van szorongással és bizonytalansággal, és ezért végül mindig célhoz ér.” Csuang-cu szövegei, XXVI. könyv.) Nem akarom (legalábbis itt és most) részletesen leírni, hogyan imbolygott Seymour – nyilván van rá jobb kifejezés is, de én most nem találok jobbat ennél –, hogyan imbolygott hát céljának biztos tudatában Seymour a probléma megoldásának magja felé; tény az, hogy néhány perccel később a szemben álló felek egymás nyakába borultak. Amit mindezzel mondani akartam, őszintén szólva, személyes jellegű dolog, és azt hiszem, el is mondtam.
Amit Seymour odakiáltott nekem – helyesebben szólva, amit azon az 1927-es golyózás estéjén megjósolt –, úgy érzem, nagyon fontos és a tárgyhoz tartozik, úgyhogy egy kicsit jobban meg kell világítanom. S habár lehet, hogy egy kicsit kínosan hat majd, szememben nincs semmi fontosabb annál a ténynél, hogy Seymour dagadt öccse végre negyvenéves fejjel maga is egy Davega-biciklit kapott ajándékba, és hogy mindjárt tovább is akarja ajándékozni, legszívesebben annak, aki elsőként kéri el. Azon kapom magam, hogy azt kérdem önmagamtól, azon töprengek, vajon teljességgel korrekt eljárás-e, hogy valamely pszeudo-metafizikus pontról, bármily kicsiny és személyes legyen is az, a legközelebbi pszeudo-metafizikus pontra megyek át, bármily robusztus és személytelen legyen is az, vagyis: minden különösebb habozás nélkül, az általam megszokott szóbő stílusban nyújtózkodni kényem-kedvem szerint. Nos tehát, rajta: Amikor Seymour onnan a járdaszélről azt tanácsolta nekem, ne célozzak golyómmal Ira Yankauer golyójára – és itt még egyszer kérem önöket, gondoljanak arra: tízéves volt akkor –, azt hiszem, ösztönösen is nagyon közel került annak a tanácsnak a szelleméhez, melyet egy japán mesteríjász adott egyszer, mikor is valamely túlbuzgó, újonc növendékének megtiltotta, hogy nyilával a lőtáblára célozzon, azaz, ha az íjászmester megengedi, hogy így fejezzem ki magam: Célozni célzás nélkül. Legjobban annak örülnék persze, ha magát a Zent és a Zen-nyíllövészetet teljes egészében kihagyhatnám ebből a rövid fejtegetésből, részben, kétségkívül azért, mert ez a szó: Zen, az érzékenyebb fület már-már szinte sérti, mint valami kultusz, s ha csak felszínesen nézzük is a dolgot, némi joggal. (Mondom, felszínesen, mert maga a Zen, a tiszta Zen bizonyára túléli majd nyugati szószólóit, s egyáltalán, küzdőfeleit, akik az eloldozódásról szóló Zen-tanítást az esetek többségében spirituális indifferenciára való biztatásnak veszik, sőt hogy ennél többet mondjak itt, akár még érzelmi hidegségre való feljogosításnak is – és akik minden bizonnyal nem éreznének semmi gátlást, hogy leüssenek egy Buddhát, mielőtt még aranyöklük nőhetne ehhez. Hozzá kell-e tennem egyáltalán – és azt hiszem, ha ebben a tempóban rohanok tovább, minél gyorsabban hozzá kell fűznöm még –, hogy maga a tiszta Zen létezni fog még, amikor a hozzám hasonló sznobok már rég ki tudja, hol lesznek.) Ennek ellenére: főleg azért nem hasonlítanám szívesen Seymour golyózós-tanácsát a Zen-íjászmesteréhez, mert én magam sem Zen-íjász, sem Zen-buddhista, sem Zen-adaptátor nem vagyok; ez utóbbi a legkevésbé. (Nagyon ide nem illően hangzana-e, ha azt mondanám most, hogy Seymourral közös gyökereim – ha bizonyos habozás után egyáltalán „gyökerekről” beszélhetek – a keleti filozófiában az Új- és az Ótestamentumba, az Advaita Védántába és a klasszikus taoizmusba nyúlnak vissza? Hajlok arra, hogy ha önmagam számára egyáltalán megengedhetem egy ilyen nagybecsű keleti cím adományozását, negyedfokú karmajóginak tartsam magam, talán egy kis jnana-jógával fűszerezve. A klasszikus Zen-irodalom igen nagy vonzóerőt gyakorol rám, kétségtelenül, sőt még abban a kiváltságban is részem van, hogy hetente előadást tarthatok az egyetemen a Mahájána-buddhizmus irodalmáról, életem azonban aligha lehetne Zen-szerűtlenebb, mint amilyen; s ha valami kicsikét egyáltalán képes vagyok megsejteni a Zen-élményből – hosszas töprengés után választottam a „sejteni” szót –, úgy ez csak annak a ténynek a velejárója, mondhatnám mellékterméke, hogy a magam útján, a nekem kiszabott tökéletes Zen-nélküliség útját járom. Főleg azért, mert Seymour szó szerint könyörgött nekem, hogy ekképp cselekedjem, és tudtam, hogy ilyendolgokban mindig igaza van.) Számomra és minden bizonnyal bárki más számára sem különösképpen fontos – szerencsére! –, hogy itt most a Zent előráncigáljam. Ez a golyózással kapcsolatos tanács, melyet Seymour teljességgel ösztönösen adott csak nekem, azt hiszem, egészen kézenfekvő és korántsem keleties módon összefüggésbe hozható azzal a művészettel, hogy egy cigarettavéget a szoba egyik sarkából a szoba másik sarkában álló papírkosárba hajítsunk. Olyan művészet ez, melynek a legtöbb dohányos férfi csak akkor lehet igazán a mestere, ha 1. vagy nem ad rá egy fabatkát sem, hogy a csikk valóban a papírkosárban kössön ki, vagy pedig 2. senki más nincs rajtuk kívül a helyiségben, pontosabban szólva: magát a cigarettahajigálót is beleértve. Mindent megteszek, hogy ne bocsátkozzam most mélyebben a dolognak ebbe a részletébe, ne kérőddzem rajta, bármily üdítőnek hatna is, de azért helyén valónak tartom, hogy itt azért utaljak arra – és ezzel egyben vissza is térjek a golyózáshoz –, hogy Seymour golyózás közben, ha ő is játszott, sugárzó arccal vette tudomásul, valahányszor csak meghallotta a két üveggolyó összekoccanását, azzal azonban mintha soha nem lett volna egészen tisztában, ki is az, aki ezzel a csinnel nyert. És az is tény, valahányszor nyert, mindig úgy kellett valakinek átadni neki a golyókat.
Hála istennek, ezen is túl vagyunk. Biztosíthatom önöket: nem én akartam.
Azt hiszem – tudom –, az, ami itt jön, utolsó „testi” megállapításom lesz. Tegyük hát félig-meddig viccessé a dolgot. Szeretném, ha tiszta lenne itt a levegő, mire lefekszem.
Anekdotával kell előhozakodnom, üssenek agyon, de most már elmondom: kilencéves koromban abban a rendkívül hízelgő elképzelésben ringattam magamat, hogy én vagyok a világ leggyorsabb futója. Az ilyesfajta nehezen ellenőrizhető, sajátos elképzelések, hadd tegyem hozzá gyorsan, általában makacsul hosszú életűek, s még ma is így, negyvenévesen, kifejezetten ülő foglalkozású egyénként is élénken el tudom képzelni, ahogy utcai öltözetben elszáguldok egy sor nemzetközi tekintélynek örvendő, de ugyancsak lihegő 1500 m-es futó mellett, és közben, anélkül hogy ez bármiféle leereszkedő gesztus lenne, szeretettel odaintegetek nekik. Tehát: egy szép nyári estén, amikor még ott laktunk a Riverside Drive-on, Bessi leküldött néhány adag fagylaltért. Éppen abban a varázslatos negyedórában léptem ki a kapun, melyről az iménti fejezetek egyikében írtam. S ezúttal is – ami tulajdonképpen egész fatálisnak nevezhető anekdotám szempontjából – tornacipő volt rajtam – és a tornacipő olyasvalaki számára, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő lehet a világ leggyorsabb futója, nagyon egy és ugyanaz, mint ami Hans Christian Andersen kisleánykája számára a piros cipő volt. Mihelyt tehát kiléptem a kapun, egyszeriben Merkurrá változtam, „veszett” vágtába kezdtem, és a nagy háztömb mentében a Broadway felé száguldottam. Villámsebesen vettem a Broadway sarkán a fordulót, és továbbrobogtam, sőt egészen képtelen dolgot műveltem: fokoztam sebességemet. A bolt, melyben Bessie a Louis Sherry fagylaltot vette mindig, három háztömbbel arrább volt, északra, a Száztizenharmadik utcában. Félúton elrobogtam a papírkereskedés mellett, ahol általában újságot és folyóiratokat szoktunk vásárolni, futottam, bele a vakvilágba, anélkül, hogy akár közvetlen közelemben is észrevehettem volna rokont, ismerőst. Akkor azonban, körülbelül a következő tömbnél, lábdobogást hallottam magam mögött, s éreztem, hogy valaki üldöz. Az első gondolatom jellegzetesen New York-i gondolat volt: nyilván a rendőrség van a nyomomban, bűnöm pedig: az iskola körzetén kívül csúcsot javítottam. Megfeszített erővel próbáltam még nagyobb sebességet kicsikarni testemből, de semmi nem segített. Éreztem, hogy kinyúlik egy kéz, megragadja pulóveremet, éppen ott, ahol a győztes csapat rajtszámának kellett volna lennie, rémülten megálltam tehát, de olyan ügyetlenül nyilván, mint egy buta madár, mikor leszáll. Üldözőm természetesen Seymour volt, s ő maga is eléggé feldúltnak látszott. Mi van, az istenért? Mi történt? – kérdezte felindultan. Még mindig fogta a pulóveremet. Kitéptem magam, és közöltem vele, a negyed nagyon kevés körülírást ismerő nyelvén, amit itt most nem akarok idézni, hogy semmi nem történt, semmi baj nincs, egyszerűen csak futok. Hihetetlenül megkönnyebbült. – Uramisten, megijesztettél – mondta –, veszett iramot mentél, hallod. Alig tudtalak utolérni. – Aztán kettesben mentünk tovább, most már nem futva, a fagylaltért. Talán nem hangzik majd rokonszenvesen, vagy ki tudja, talán mégis, hogy a világ immáron második leggyorsabb futójának hangulata cseppet sem lett rosszabb, mint volt. Először is, mert ő volt az, aki gyorsabban futott nálam, azonkívül pedig: egészen lefoglalt, hogy azt figyelhettem, ő is mennyire kivan. Érdekes módon vidám dolognak tetszett ilyen kifulladtnak látni őt.
És ezzel kész is vagyok. Helyesebben: részemről vége. Tudatom persze mindig is berzenkedett a befejezés ellen, bármilyen legyen is az. Hány novellát széttéptem már gyerekkoromban, csak azért, mert olyasmi volt bennük, amit az a vén, Csehovra ütött hangoskodó Somerset Maugham Bevezetésnek, Középrésznek és Befejezésnek nevez. Harmincöt? Ötven? Egyike annak az ezer oknak, amiért körülbelül húszéves koromban abbahagytam a színházba járást, az volt, hogy rettenetesen dühös voltam mindig, amiért ki kellett mennem szépen a színházból a végén, csak azért, mert az ilyen színdarabíró állandóan leereszti azt a nyavalyás függönyt. (Mi lett végül is ezzel a stramm, unalmas Fortinbrasszal? Ki hozta az ő szekerét újra rendbe? Nos hát, a végére értem. Két-három töredékes jellegű megjegyzést szívesen tennék még Seymourral kapcsolatban, fizikai természetűeket, de az az érzésem, hogy az idő eljárt, túlságosan erős. Most már húsz perc múlva hét, és fél kilenckor tanítanom kell. Éppen hogy annyi időm van még, ami egy kis bóbiskoláshoz elegendő, félóra legfeljebb, aztán jöhet a borotválkozás és talán egy kis frissítő vérfürdő. Valami erre kényszerít – hála istennek, inkább afféle udvarias megszokás ez, semmint kényszer – , hogy ne mondjak itt semmi túlságosan harapósat arról a huszonnégy ifjú hölgyről, akik éppen hazatérnek nagy hétvégi kiruccanásukról, a Harvardról, Dartmouthról vagy éppenséggel a Yale-ről, s ott ülnek majd és várnak rám a 307-es tanteremben, én pedig nem tudom sehogyan se befejezni Seymour bemutatását – nem vagyok képes rá, hogy abbahagyjam, még akkor sem, ha rossz leírás volt, vagy éppenséggel olyasfajta, ahol az én személyem, az én vágyam, hogy mellette magam legyek a főszám a műsorban, túlságosan is az előtérbe tolakodott –, nem tudom befejezni anélkül, hogy legalább önmagam számára ki ne mondjam, ami a dologban igazán jó és fontos. Ami itt most következik, talán túlságosan is magasztos ahhoz, hogy egyáltalán ki lehessen mondani (s ezért éppen én vagyok a legalkalmasabb, hogy kimondjam), de nemhiába vagyok a bátyám öccse, és tudom – nem mindig, de annyi biztos, hogy tudom –, miszerint nincs fontosabb dolog számomra a világon, mint hogy bemenjek abba a szörnyűséges 307-esbe. És abban a teremben nincs egyetlenegy kislány sem, ideszámítva még a szörnyűséges Miss Zabelt is, aki ne lenne ugyanúgy a testvérem, mint Boo Boo vagy Franny. S tündököljenek bár minden korok minden félreértéseivel, de tündökölnek. S ez a gondolat sikerrel késztet bámulatra engem. Nincs még egy hely a világon, ahova szívesebben mennek, mint abba a 307-es tanterembe. Seymour mondta egyszer, hogy bármit tegyünk is egész életünk során, nem teszünk egyebet, mint hogy az egyik tenyérnyi megszentelt földről a másikra megyünk. Hát csakugyan soha nem tévedett?
De most aztán ágyba. Sebesen. Sebesen, de ne hevesen.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation