Robinson, Edwin Arlington: Miniver Cheevy (Miniver Cheevy in Hungarian)

Miniver Cheevy, child of scorn,

Grew lean while he assailed the seasons;

He wept that he was ever born,

And he had reasons.

Miniver loved the days of old

When swords were bright and steeds were prancing;

The vision of the warrior bold

Would set him dancing.

Miniver sighed for what was not,

And dreamed, and rested from his labors;

He dreamed of Thebes and Camelot,

And Priam's neighbors.

Miniver mourned the ripe renown

That made so many a name so fragrant;

He mourned Romance, now on the town,

And Art, a vagrant.

Mininver loved the Medici,

Albeit he had never seen one;

He would have sinned incessantly

Could he have been one.

Miniver cursed the commonplace

And eyed a khaki suit with loathing;

He missed the medieval grace

Of iron clothing.

Miniver scorned the gold he sought,

But sore annoyed was he without it;

Miniver thought, and thought, and thought,

And thought about it.

Miniver Cheevy, born too late,

Scratched his head and kept on thinking;

Miniver coughed, and called it fate,

And kept on drinking.

Miniver Cheevy, nagy balek,

Véznán harcolt az évszakokkal;

Sírt, hogy világra született,

És némi joggal.

Minivert vonzotta a múlt,

A fénylő kardok, a tüzes mén;

Táncra késztette egy avult

Vitézi festmény.

Minivernek fájt, mit ma lát,

S álommal felüdítve testét,

Látta Thébát, Arthur lakát

És Trója vesztét.

Minivernek fájt, hogy a fény,

sok név illata elenyészett,

Az utcalánnyá lett Regény

S koldus Művészet.

Miniver nem látott soha

Medicit, de mindet imádta;

Bűnözött volna egyre, ha

E név sajátja.

Miniver szidta, mi bevett,

S a khakiöltönyt megvetette:

Nélkülözte vén vasmezek

Báját felette.

Miniver lenézte ugyan

A pénzt is, de hiánya gond volt;

Törte fejét szomoruan,

S a pénzre gondolt.

Miniver későn élt, s fejét

Vakarta, mint ki erre eszmél;

Sors ez, szólt, köpve tüdejét,

S maradt a szesznél.