Poe, Edgar Allan: Ulalume (Ulalume in Hungarian)

The skies they were ashen and sober;
The leaves they were crispéd and sere –
The leaves they were withering and sere;
It was night in the lonesome October
Of my most immemorial year;
It was hard by the dim lake of Auber,
In the misty mid region of Weir –
It was down by the dank tarn of Auber,
In the ghoul-haunted woodland of Weir.

Here once, through an alley Titanic
Of cypress, I roamed with my Soul –
Of cypress, with Psyche, my Soul.
These were days when my heart was volcanic
As the scoriac rivers that roll –
As the lavas that restlessly roll
Their sulphurous currents down Yaanek
In the ultimate climes of the pole –
That groan as they roll down Mount Yaanek
In the realms of the boreal pole.

Our talk had been serious and sober,
But our thoughts they were palsied and sere –
Our memories were treacherous and sere –
For we knew not the month was October,
And we marked not the night of the year –
(Ah, night of all nights in the year!)
We noted not the dim lake of Auber –
(Though once we had journeyed down here) –
Remembered not the dank tarn of Auber,
Nor the ghoul-haunted woodland of Weir.

And now, as the night was senescent
And star-dials pointed to morn –
As the star-dials hinted of morn –
At the end of our path a liquescent
And nebulous lustre was born,
Out of which a miraculous crescent
Arose with a duplicate horn –
Astarte’s bediamonded crescent
Distinct with its duplicate horn.

And I said – ’She is warmer then Dian:
She rolls through an ether of sighs –
She revels in a region of sighs:
She has seen that the tears are not dry on
These cheeks, where the worm never dies,
And has come past the stars of the Lion,
To point us the path to the skies –
To the Lethean peace of the skies –
Come up, in despite of the Lion,
To shine on us with her bright eyes –
Come up through the lair of the Lion,
With love in her luminous eyes.’

But Psyche, uplifting her finger,
Said – ’Sadly this star I mistrust –
Her pallor I strangely mistrust: –
Oh, hasten! – oh, let us not linger!
Oh, fly! – let us fly! – for we must.’
In terror she spoke, letting sink her
Wings until they trailed in the dust –
In agony sobbed, letting sink her
Plumes till they trailed in the dust –
Till they sorrowfully trailed in the dust.

I replied – ’This is nothing but dreaming:
Let us on by this tremulous light!
Let us bathe in this crystalline light!
Its Sybillic splendour is beaming
With Hope and in Beauty tonight: –
See! – It flickers up the sky through the night!
Ah, we safely may trust to its gleaming,
And be sure it will lead us aright –
We safely may trust to a gleaming
That cannot but guide us aright,
Since it flickers up to Heaven through the night.’

Thus I pacified Psyche and kissed her,
And tempted her out of her gloom –
And conquered her scruples and gloom;
And we passed to the end of the vista,
But were stopped by the door of a tomb –
By the door of a legended tomb;
And I said – ’What is written, sweet sister,
On the door of this legended tomb?’
She replied – ’Ulalume – Ulalume –
’This the vault of thy lost Ulalume!’

Then my heart it grew ashen and sober
As the leaves that were crispéd and sere –
As the leaves that were withering and sere;
And I cried – ’It was surely October
On this very night of last year
That I journeyed – I journeyed down here –
That I brought a dread burden down here!
On this night of all nights in the year,
Ah, what demon has tempted me here?
Well I know, now, this dim lake of Auber –
This misty mid region of Weir –
Well I know, now, this dank tarn of Auber, –
This ghoul-haunted woodland of Weir.’

Az ég hamu volt, komor, éber;
    A lomb elaszott s csupa dér -
    A lomb zizegő s csupa dér;
Éj volt, rideg, árva október
    Az az év, mely időtlenül él;
Ott volt a te bús tavad, Auber,
    A te tájaid ón-köde, Weir -
A te zord tengerszemed, Auber,
    A te rémeid erdeje, Weir.

Nagy ciprusok ősi során itt
    Lelkemmel róttam utam,
    Psychével róttam utam.
Míg forrt a szivemben a láng, mint
    Vulkánon a lávafolyam -
    A láva, mely egyre rohan,
Ha kénkövet ont ki a Yaanek,
    Hol a sarkkörök égöve van -
Ha zúg a havas hegy, a Yaanek,
    Hol az éjszaka égöve van.

Szavunk nyilt volt, komoly, éber,
    De a lelkünk csupa dér -
    A múlt hamu és csupa dér -
Ki tudhatta, hogy itt az október,
    És itt van az évben az éj?
    (Óh, éjjelek éjjele ez éj!)
Hogy e tó a te bús tavad, Auber -
    (Noha ez volt egykor a cél)
Hogy e táj a te zord vized Auber
    S a te rémeid erdeje, Weir?

De most, hogy az éjszaka vén volt
    S a csillag a hajnalig ért -
    Hajnalt a nagy óra igért -
Hol utunk messzibb fele szétfolyt,
    A ködben ujabb csoda kélt:
Felkélt egy erőstüzü félhold,
    Két szarva mutatta az éjt-
Astarte ez ékkövü félhold,
    Két szarva uralta az éjt.

"A holdnál" - szóltam - "e foszlány
    Melegebb: a jajok közepett
    Libeg át, a bajok közepett:
Ő látta e nyűtt, sebes orcán,
    Hogy a könnypatak egyre pereg,
S hol leskel a csillag-oroszlán,
    Ott jött fel, az égre vezet -
    Fel, a léthei csöndbe vezet -
Hiába les ránk az oroszlán,
    Ragyognak e tünde szemek -
Idejön, bár lesse oroszlán,
    Rajongnak e tünde szemek."

Psyché felemelte az ujját,
    S szólt: "Szép, de gyanús ez a Hold, -
    Különös, gyanus, ónos e Hold -
Ne is álljunk meg - gyere, fuss hát!
    Meneküljünk el, gyere!" - szólt.
Szólt félve, leszegte a tollát
    És szárnya söpörte a port -
Zokogott, leeresztve a tollát,
    Míg szárnya söpörte a port,
    Bánkódva söpörte a port.

S szóltam: "Hiu félelem ámít.
    Villog, de vezessen e fény!
    Csillogva fürösszön a fény!
Szibillai lángja világít
    S ma benne a Szép, a Remény!
    Nézd! - fénylik az éjjel egén!
Bízzunk csak, amíg tüze csábít,
    Egyenest haladunk, te meg én -
Bízzunk, ahová tüze csábít,
Meglátjuk a célt, te meg én,
    Hisz a mennybe ragyog fel e fény!"

Psyché lecsitult - simogattam,
    S szive úrrá lett a borún -
    A kételyen és a borún,
De utunk végén a fasorban
    Sír állta utunk szomorún,
    Kapuján felirás, szomorún;
S szóltam: "Mi van írva amottan,
    Hugom, ott a kapun, szomorún?"
    S felel ő: "Ulalúm - Ulalúm -
    Ez az eltemetett Ulalúm."

Szivem akkor lett komor, éber,
    Meg a lomb elaszott s csupa dér
    Meg a lomb zizegő s csupa dér,
És szóltam: "Ez volt az október,
    Ez volt az a multbeli éj,
    Ez volt utamon csak a cél -
    Hol a múltam terhe kisér -
    Hisz az éjjelek éje ez éj
    Ilyen útat a démon igér!
S tudom: ez volt bús tavad, Auber -
    Ez tájaid ón-köde, Weir -
Tudom: ez tengerszemed, Auber,
    S a te rémeid erdeje, Weir."

Ulalume A név etimológiája bizonytalan, bár angol kiejtése az Eulálie-ra emlékeztet. Egy másik feltevés szerint Poe a latin ululare (siratni) szóból kovácsolta.
Auber - Weir Valószínű, hogy Poe a zeneszerző Auber-re céloz, nem helynévre; ahogy a Weir szó is egy tájképfestő neve, említésével az eredetiben képeinek hangulatára utal.
Psyché A lélek megszemélyesítője a görög mitológiában. Eros kedvese és hitvese; mint az élet lehellete, mely a meghalónak ajkain kirepül, az ember erőtlen képmása, árnya, mely az alvilágban öntudat nélküli életet folytat.
Yaanek-hegy Az angol szövegben nyilvánvalóan a déli-sarki Frebus vulkánt jelenti; eddig még nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy Poe miért találta ki ezt az elnevezést.
Legéjjelebb éjjel - az évben az éj Mindenszentek előestéje, azaz október 31. éjszakája, amikor a halottak hatalmat nyernek.
Astarte Az eredetiben itt is inkább a Vénuszt jelenti, nem a holdat (Poe nem is említi a hold szót). (Astarte a föniciaiak nőistensége, Baal felesége, kinek tisztelete a filiszteusok közvetítése révén Izraelbe is eljutott. Salamon király Jeruzsálemben szentélyt állított neki. Babilonban Istar néven a háború istennőjeként tisztelték, a többi keleti népek a Hold vagy a Vénusz csillagistennőjének, a szerelem istennőjének tartották; kultusza érzéki, templomai a vallásos prostitució szinhelyei voltak.)
Leo-csillag - csillag-oroszlán Az asztrológia szerint a Vénusz az Oroszlán jegyében heves vágyat vagy szerelmi bánatot jelent.