Poe, Edgar Allan: -hoz (E vers írója még nemrégiben) (To - (Not long ago, the writer of these lines) in Hungarian)

Not long ago the writer of these lines,
In the mad pride of intellectuality,
Maintained the power of words-- denied that ever
A thought arose within the human brain
Beyond the utterance of the human tongue:
And now, as if in mockery of that boast,
Two words, two foreign soft dissyllables,
Italian tones, made only to be murmured
By angels dreaming in the moonlitdew
That hangs like chains of pearl on Hermon hill,
Have stirred from out the abysses of his heart
Unthought-like thoughts, that are the souls of thought,
Richer, far wilder, far diviner visions
Than even the seraph harper, Israfel
(Who hasthe sweetest voice of all God's creatures),
Could hope to utter. And I -- my spells are broken;
The pen falls powerless from my shivering hand;
With thy dear name as text, though bidden by thee,
I cannot write -- I cannot speak or think --
Alas, I cannot feel; for 't is not feeling, --
This standing motionless upon the golden
Threshold of the wide-open gate of dreams,
Gazing entranced adown the gorgeous vista,
And thrilling as I see, upon the right,
Upon the left, and all the way along,
Amid empurpled vapors, far away
To where the prospect terminates -- thee only.

E vers írója még nemrégiben
Az ész gőgjének esztelen hevében
"A szó hatalmát" hirdette s tagadta,
Hogy a nyelven fakadt beszéden kívül
Is megfoganhat eszme ember-agyban;
De most, mintegy gúnyolva a kevélyt,
Két szó - két idegen, lágy kéttagú,
Olasz zenéjü szó - csak holdsütésben
Szendergő angyalok szájára méltó,
"A Hermon-domb harmatja, gyöngyfüzér"
Tör egy szívnek legmélyéről elő,
Mint nem-gondolt kisértet-gondolat,
Dúsabb, vadabb, és égőbb víziók,
Mint az, mit Izrafel (hárfás szeráf!)
"A mindeneknél édesebb szavú"
Kimondhatott. Hát én? varázsom megtört,
Kezem remeg, tollam megáll s lehull
E drága név - neved - előtt, habár
Kívánod, írni, szólni nem tudok,
Nem érzek - gondolok, mert ez nem érzés,
Csak állok mozdulatlan arany
Küszöbjén álmaim tárt ajtajának,
Bámulva, a pompás fasor végében,
És megremegve, amint jobbfelől
És balfelől és mind a hosszú úton,
Bíbor-párák közötta szemhatár
Szélső szegélyéig látlak - csak téged!