Poe, Edgar Allan: A tengerbe merült város (The City in the Sea in Hungarian)

Lo! Death has reared himself a throne
In a strange city lying alone
Far down within the dim West,
Where the good and the bad and the worst and the best
Have gone to their eternal rest.
There shrines and palaces and towers
(Time-eaten towers that tremble not!)
Resemble nothing that is ours.
Around, by lifting winds forgot,
Resignedly beneath the sky
The melancholy waters he.

No rays from the holy heaven come down
On the long night-time of that town;
But light from out the lurid sea
Streams up the turrets silently-
Gleams up the pinnacles far and free-
Up domes- up spires- up kingly halls-
Up fanes- up Babylon-like walls-
Up shadowy long-forgotten bowers
Of sculptured ivy and stone flowers-
Up many and many a marvellous shrine
Whose wreathed friezes intertwine
The viol, the violet, and the vine.
Resignedly beneath the sky
The melancholy waters lie.
So blend the turrets and shadows there
That all seem pendulous in air,
While from a proud tower in the town
Death looks gigantically down.

There open fanes and gaping graves
Yawn level with the luminous waves;
But not the riches there that lie
In each idol's diamond eye-
Not the gaily-jewelled dead
Tempt the waters from their bed;
For no ripples curl, alas!
Along that wilderness of glass-
No swellings tell that winds may be
Upon some far-off happier sea-
No heavings hint that winds have been
On seas less hideously serene.

But lo, a stir is in the air!
The wave- there is a movement there!
As if the towers had thrust aside,
In slightly sinking, the dull tide-
As if their tops had feebly given
A void within the filmy Heaven.
The waves have now a redder glow-
The hours are breathing faint and low-
And when, amid no earthly moans,
Down, down that town shall settle hence,
Hell, rising from a thousand thrones,
Shall do it reverence. 

Lám, a Halál trónt épített,
Ott hever, furcsa városban lent,
Messzeködlő Nyugatban,
Hol jónak, rossznak, legjobbnak és legrosszabbnak
Már örökre nyugta van.
Szentélyek, s paloták vannak ottan
(Kor-ette tornyok meredten!)
Minden megszokott-tól elvadultan,
S körülöttük, szél-feledten,
Rezignáltan az ég alatt,
Búskomor vizek nyugszanak.

Szent ég sugára már nem oson
Végig e hosszú-éjű városon;
Fényét künn-izzó tengerről nyeri,
S hogy az tornyát némán ellepi:
Felragyog, s messzitükrözi
Sok dóm, toronydísz, trónterem,
Babilóni fal, sírverem,
Megkövült repkénytől árnyas,
Rég-feledett kő-csipke-lugas,
Árvácska, s vadszőlő kő-csápja,
Frízzel összenőtt liánja

Rezignáltan, az ég alatt,
Búskomor vizek nyugszanak.
Úgy tűnik a város egészen,
Mintha lebegne a légben,
S egy oromról, mintha így uralná;
Maga a Halál tekint alá.

Tárt templom, s szájtáti hant itt,
Fénylő vízzel egy szintben ásít.
De sem a kincs, mely hever árván
(Mennyi gyémánt-szemű bálvány!)
Sem a felékszerezett holtak
Nem vonzzák e medrébe fúltat –
Jaj! Még egy hullám se rezdül
Ez üveg-vadonon keresztül –
Nincsenek szélről dagály-mesék,
Hogy tán más, boldog messzeség
Vizén a szél nem íly halott,
S íly kibírhatatlanul nyugodt.

De lám csak; a lég lebben ott!
S a hullám is mozdul legott,
Mintha a tornyok, mint dagályt,
Süllyedtükben keltenének árt,
S csúcsuk is, mintha űrt tépne
Gyengéden a fátyolos égbe,
S a hullám is, most rőtbe-fénylő,
S már lassúdan zihál az idő,
A város végleg elmerül
S míg földöntúli nyögése száll,
Ezer trónján, tiszteletül,
A Pokol haptákban áll.