This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Poe, Edgar Allan: Tamerlán (Tamerlane in Hungarian)

Portre of Poe, Edgar Allan
Portre of Tandori Dezső

Back to the translator

Tamerlane (English)

Kind solace in a dying hour!
Such, father, is not (now) my theme-
I will not madly deem that power
Of Earth may shrive me of the sin
Unearthly pride hath revell'd in-
I have no time to dote or dream:
You call it hope-that fire of fire!
It is but agony of desire:
If I can hope-Oh God! I can-
Its fount is holier-more divine-
I would not call thee fool, old man,
But such is not a gift of thine.

Know thou the secret of a spirit
Bow'd from its wild pride into shame.
O yearning heart! I did inherit
Thy withering portion with the fame,
The searing glory which hath shone
Amid the jewels of my throne,
Halo of Hell! and with a pain
Not Hell shall make me fear again-
O craving heart, for the lost flowers
And sunshine of my summer hours!
The undying voice of that dead time,
With its interminable chime,
Rings, in the spirit of a spell,
Upon thy emptiness-a knell.

I have not always been as now:
The fever'd diadem on my brow
I claim'd and won usurpingly-
Hath not the same fierce heirdom given
Rome to the Caesar-this to me?
The heritage of a kingly mind,
And a proud spirit which hath striven
Triumphantly with human kind.

On mountain soil I first drew life:
The mists of the Taglay have shed
Nightly their dews upon my head,
And, I believe, the winged strife
And tumult of the headlong air
Have nestled in my very hair.

So late from Heaven-that dew-it fell
(Mid dreams of an unholy night)
Upon me with the touch of Hell,
While the red flashing of the light
From clouds that hung, like banners, o'er,
Appeared to my half-closing eye
The pageantry of monarchy,
And the deep trumpet-thunder's roar
Came hurriedly upon me, telling
Of human battle, where my voice,
My own voice, silly child!-was swelling
(O! how my spirit would rejoice,
And leap within me at the cry)
The battle-cry of Victory!

The rain came down upon my head
Unshelter'd-and the heavy wind
Rendered me mad and deaf and blind.
It was but man, I thought, who shed
Laurels upon me: and the rush-
The torrent of the chilly air
Gurgled within my ear the crush
Of empires-with the captive's prayer-
The hum of suitors-and the tone
Of flattery 'round a sovereign's throne.

My passions, from that hapless hour,
Usurp'd a tyranny which men
Have deem'd, since I have reach'd to power,
My innate nature-be it so:
But father, there liv'd one who, then,
Then-in my boyhood-when their fire
Burn'd with a still intenser glow,
(For passion must, with youth, expire)
E'en then who knew this iron heart
In woman's weakness had a part.

I have no words-alas!-to tell
The loveliness of loving well!
Nor would I now attempt to trace
The more than beauty of a face
Whose lineaments, upon my mind,
Are-shadows on th' unstable wind:
Thus I remember having dwelt
Some page of early lore upon,
With loitering eye, till I have felt
The letters-with their meaning-melt
To fantasies-with none.

O, she was worthy of all love!
Love-as in infancy was mine-
'Twas such as angel minds above
Might envy; her young heart the shrine
On which my every hope and thought
Were incense-then a goodly gift,
For they were childish and upright-
Pure-as her young example taught:
Why did I leave it, and, adrift,
Trust to the fire within, for light?

We grew in age-and love-together,
Roaming the forest, and the wild;
My breast her shield in wintry weather-
And when the friendly sunshine smil'd,
And she would mark the opening skies,
I saw no Heaven-but in her eyes.

Young Love's first lesson is-the heart:
For 'mid that sunshine, and those smiles,
When, from our little cares apart,
And laughing at her girlish wiles,
I'd throw me on her throbbing breast,
And pour my spirit out in tears-
There was no need to speak the rest-
No need to quiet any fears
Of her-who ask'd no reason why,
But turn'd on me her quiet eye!

Yet more than worthy of the love
My spirit struggled with, and strove,
When, on the mountain peak, alone,
Ambition lent it a new tone-
I had no being-but in thee:
The world, and all it did contain
In the earth-the air-the sea-
Its joy-its little lot of pain
That was new pleasure-the ideal,
Dim vanities of dreams by night-

And dimmer nothings which were real-
(Shadows-and a more shadowy light!)
Parted upon their misty wings,
And, so, confusedly, became
Thine image, and-a name-a name!
Two separate-yet most intimate things.

I was ambitious-have you known
The passion, father? You have not:
A cottager, I mark'd a throne
Of half the world as all my own,
And murmur'd at such lowly lot-
But, just like any other dream,
Upon the vapour of the dew
My own had past, did not the beam
Of beauty which did while it thro'
The minute-the hour-the day-oppress
My mind with double loveliness.

We walk'd together on the crown
Of a high mountain which look'd down
Afar from its proud natural towers
Of rock and forest, on the hills-
The dwindled hills! begirt with bowers,
And shouting with a thousand rills.

I spoke to her of power and pride,
But mystically-in such guise
That she might deem it nought beside
The moment's converse; in her eyes
I read, perhaps too carelessly-
A mingled feeling with my own-
The flush on her bright cheek, to me
Seem'd to become a queenly throne
Too well that I should let it be
Light in the wilderness alone.

I wrapp'd myself in grandeur then,
And donn'd a visionary crown-
Yet it was not that Fantasy
Had thrown her mantle over me-
But that, among the rabble-men,
Lion ambition is chained down-
And crouches to a keeper's hand-
Not so in deserts where the grand-
The wild-the terrible conspire
With their own breath to fan his fire.

Look 'round thee now on Samarcand!
Is not she queen of Earth? her pride
Above all cities? in her hand
Their destinies? in all beside
Of glory which the world hath known
Stands she not nobly and alone?
Falling-her veriest stepping-stone
Shall form the pedestal of a throne-
And who her sovereign? Timour-he
Whom the astonished people saw
Striding o'er empires haughtily
A diadem'd outlaw!

O, human love! thou spirit given
On Earth, of all we hope in Heaven!
Which fall'st into the soul like rain
Upon the Siroc-wither'd plain,
And, failing in thy power to bless,
But leav'st the heart a wilderness!
Idea! which bindest life around
With music of so strange a sound,
And beauty of so wild a birth-
Farewell! for I have won the Earth.

When Hope, the eagle that tower'd, could see
No cliff beyond him in the sky,
His pinions were bent droopingly-
And homeward turn'd his soften'd eye.
'Twas sunset: when the sun will part
There comes a sullenness of heart
To him who still would look upon
The glory of the summer sun.
That soul will hate the ev'ning mist,
So often lovely, and will list
To the sound of the coming darkness (known
To those whose spirits hearken) as one
Who, in a dream of night, would fly
But cannot from a danger nigh.

What tho' the moon-the white moon
Shed all the splendour of her noon,
Her smile is chilly, and her beam,
In that time of dreariness, will seem
(So like you gather in your breath)
A portrait taken after death.
And boyhood is a summer sun
Whose waning is the dreariest one-
For all we live to know is known,
And all we seek to keep hath flown-
Let life, then, as the day-flower, fall
With the noon-day beauty-which is all.

I reach'd my home-my home no more
For all had flown who made it so.
I pass'd from out its mossy door,
And, tho' my tread was soft and low,
A voice came from the threshold stone
Of one whom I had earlier known-
O, I defy thee, Hell, to show
On beds of fire that burn below,
A humbler heart-a deeper woe.

Father, I firmly do believe-
I know-for Death, who comes for me
From regions of the blest afar,
Where there is nothing to deceive,
Hath left his iron gate ajar,
And rays of truth you cannot see
Are flashing thro' Eternity-
I do believe that Eblis hath
A snare in every human path-
Else how, when in the holy grove
I wandered of the idol, Love,
Who daily scents his snowy wings
With incense of burnt offerings
From the most unpolluted things,
Whose pleasant bowers are yet so riven
Above with trellis'd rays from Heaven,
No mote may shun-no tiniest fly-
The lightning of his eagle eye-
How was it that Ambition crept,
Unseen, amid the revels there,
Till growing bold, he laughed and leapt
In the tangles of Love's very hair?

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Tamerlán (Hungarian)

Halál óráján enyhület?
    Atyám, ezt (most) nem kérdezem -
Mérték feletti bűnömet
        Kegyelmedre ajánlanom?
        Szép korral nyugvás, irgalom:
    Vágyát őrült dölyfnek hiszem!
Tűzre tűz az csak - nem remény,
Haldoklás vágy helyén;
Ha bízhatom - Isten! S miért ne? -,
    Szentebb az, s túljáról e földnek:
Nem ócsárollak, balga vénje,
    Ám ily kegyet ki várna - Tőled?

Tudod a szellem kínjait,
    Hol a vad dölyfre hullt a szégyen?
Mit sóvár szívre örökít
    Hír s név - a hervadás jegyében?
Dicsőség tündökölt reám
Trónom ékköves magasán:
Pokoli glória! s azóta
Nem félek, hogy tűzfájdalomra,
Kárhozatra taszít a vágy -
Szív szomja, nyár, virágos ágy!
Holt idők. Így kong szüntelen
Lélekharang, mint rejtelem:
Ürességek árnytitkait
Így hallom visszhangozni itt.

Más voltam én hajdan koron!
Bitorló vágyból homlokom
    Lázas koronapántja támadt -
Caesarnak, ó más volt joga
    Rómához, mint prédás vadásznak,
        Ha öröksége égi szellem,
Melyet e föld örök-sora
        Alávetve kell, hogy viseljen?
Hegyvidék volt szülőhazám:
    A Taglaj köde környezett,
    Rám harmatokkal könnyezett,
S bozontos főm boltozatán
A szárnyas szél kalandozott,
Nyugtot lelt fürtös fészken ott.

Az ég hullatta cseppjeit
    Boldogtalan, kései éjen,
Hogy lelket már Pokol kerít,
    S a villámlás dúlt vörösében,
Felleglobogós ég alatt
    Már Félig húnyt szemem előtt
    Uralkodások, nagy idők
Képeihez vad kürt riadt,
    Sodort e hang, népek csatáját
        Jövendölvén, velem az élen -
    S én, balga gyermek, édes átkát
        Boldognak hittem, s mintha Éden
Tárult volna ez álmokon,
Rikoltottam diadalom!

Fejem az égnek!
    Tépázd szél - s lelkem lenne orkán,
    Emberé bár, babért tarolván,
Erő, míg minden: verdeső!
    Dicsőségem zúdult: jeges lég,
Vele a romlás áradott,
Bőszült lényem tölthette kedvét,
    Népei üvöltő rabok,
Hadai könyörtelenek -
A trónnál hízelgő sereg.

Ez éjen lobbant szenvedélyem!
    Zord, zsarnokul embertelen,
S a trón így követelte éppen,
    A trónkövetelőt, velem.
    Atyám, volt mégis valaki:
Igaz, gyermekkorom tüzén
        Jóra tudott izzítani.
(Ám ez: ifjonti tünemény!
        Tűnik.) A gyengéd nőiség
        Nem lágyítja a vas szivét.

Nincs rá szavam - és sose lesz:
Szeretni mily szerelmetes!
De egy tűnt arc szépsége már csak
Emlék-rajz, drága vonalának
Nyoma sincs lelkemben, eszemben
Már csak... mint a szél, tűnve lebben.
Mintha avíttas könyveken
Járnék, ódon törvényeken
Szemem fárasztanám,
Rég holt betűk során,
S lehet, mind csak én képzelem.

Szerelmem érdemelte ő!
Gyermek-imádatomat angyal
Leshette, dús irígyelő:
Minden reménnyel, gondolattal
Övé voltam, oltára szent volt,
    Ajándékaim dőre zsengék,
        Tömjénezésem szerte szállt;
Miért nem ez kellett, e mennybolt,
  Pokoltűz helyett végtelenség:
        Fény helyett vágyhattam - halált?

Így, együtt nőttünk - szerelemben;
    Róttunk rétet, vágtunk vadont;
Hófúvásban őt óvta testem,
    S vártam, hogy nyár-fényt dús Nap ont.
Ekképp tárt ő nagy, tág eget,
Szemén kerestem - mennyeket.

A zsenge Vágy tárgya - szívünk.
  Nap fényén mosoly szállt, derű,
És semmi gond nem járt velünk.
  Tréfa volt minden, s egyszerű,
Lüktető keblére bújtam,
Így hulltak boldog könnyeim,
S mi szólhatott megnyugtatóbban,
  Mint kettőnk némasága, ím!
És ő semmit nem kérdezett;
Néztek rám tengermély szemek.

Ám lelkem még többet akart,
S így, nyugtalan, vihart kavart:
Szállt már a szirtes ég ölén,
Telhetetlen becsvágy körén -
Nem volt más létem - csak tebenned,
    A világban, s minden valóján,
Ölén a földnek s tengereknek,
    Egeknek - élvezetbe forrtán
Csöpp kínoknak - új gyönyöröm
  Így lett az éj, hívságos álmom -
Ködök körén - dúlt árnyözön! -
        Való helyett láz ideálon:
Derengő szárnyon szállt tova
  Kavargón, mégis egyre-vallón:
Nevedre - és én hallva hallón
Tudtam, mi az egy - s hogy Mást: soha!

Becsvágyó szenvedélyemet,
    Atyám, ismered? Nem, tudom!
Mi az, ha koldus vet szemet
A fél világra, s - mit tehet?
    Átkozódik, kudarcokon.
De mint elszállnak álmaink
  Harmat tükrén, ez az enyém,
Ez is tűnt volna, ha nem int
    Szépség sugara, mint remény:
Egy perc - óra - nap: mind, amíg
Lelket kettőző báj vakít.

Együtt jártunk ormos hegy-élet,
Szédültébe szemünk lenézett;
A Természet vad sziklatornyát
    Szegélyezte lankás vadon,
Láttunk csillogó patakocskát
    Ezernyit, fényt habjaikon.

S beszéltem: sok bámulatos,
    Büszke dologról - ő csupán
Úgy vehette, ifjú vadóc
    Képzeleg így. Hittem talán:
Lelke hasonló vágyakat
  Dajkál? Könnyelmű bizalom!
De úgy láttam: sugár fakad
    Arcán, szemén, méltón a trón
Lehetne hozzá foglalat,
Nem ez az eldugott vadon!

Borult rám így nagyság palástja,
  És képzelt koronát viseltem,
    Mégsem csak lázas képzelet
    Műve volt ez! nem őrület!
De hogy a becsvágy: mint a láncra,
    csúfra vert állat a tömegben;
Nyalhatja gazdája kezét,
Reménye mégis: büszkeség,
Szabadság, s minden porcikája
Arra vár, pusztíthatna lángja.

Most Szamarkandra vesd szemed!
    Nem a Föld királynője-é?
Álljanak vagy ledőljenek:
    Sors függ tőle, városoké!
Mind a világnak oly csodája,
Hogy nem lesz, s méltán, soha párja!
Akármelyik utcakövén
Új trón támadhat, tünemény!
És uralkodója? Timur -
    Kit bűvölten imád a nép,
Ki vert országokon vonul,
    Babért szent homlokára tép!

Ó, szerelmünk szent szerzeménye!
Földi lelkünk égi reménye!
A Szellem eső-áradása
Sirokkó-szikkasztotta tájra!
Kihalt szivünket éltető,
Ezerszer is áldott erő!
Eszme! Hogy létem szét ne hullna,
  Védted szép, vad zenébe fogva:
Tőled búcsúzom, hű igézet:
Helyetted a Föld, mi enyém lett.

A sas Remény, s túl szirteken,
  Szállt már csupán az ég ölén,
Szárnyát leejtve hirtelen:
Visszanézett, enyhületén.
Alkonyult: így, ha száll a nap,
A szív egyre komorabb,
Ha nézné még, s oly örömest,
Mit fönn a fény, üdvére, fest.
S gyötrelmére az esti köd
- A gyakran kedves! -, fák között
Fülel, lelkének mit üzen?
Vad kezd így futni hirtelen,
Álmán, jól érzett veszedelmen,
Holott tudhatná: lehetetlen.

S hogy a hold, a fehérlő hold vetett
Oly fényt, hogy szégyenített deleket?
Vacogtató mosoly! Sugara
A lélekszikkadás maga,
Bánat éjén, mint a halál,
Már mindenünkben fúlva áll.
Fiúkorunk: napja a nyárnak,
S nincs útja gyászosabb fogyásnak;
Tudjuk már, amit tudni vágytunk,
S bármi fut, már futamodásunk,
Ó, vessz, világ, csak nap világa:
Ha zenited érve - jutsz vak árnyra!

Itthon vagyok - s nem otthonom már,
    Hol nincs többé, mi otthonos,
Hol mohos kapu áldva küld s vár,
  S léptem tündököl, bár poros:
A kő küszöb: az szólt felém,
Hang, egykoron úgy ismertem én!
  Jaj, Pokol, tagadlak - megadd
    Legpusztítóbb tűz-ágyadat,
    Szívet törő fájdalmadat -
Atyám, s valómmal már, hiszem:
  Tudom, hogy a Halál - igaz!
    Küldik a messzi üdvözültek,
Kiket nem csal már semmi sem,
    Lényegéül üzenetüknek,
  Vas Kapu résén szállt ki az,

Mintha sodorná a magas
Végtelen, míg ember-utunk:
Hogy Eblisz vermére jutunk!
Így esett, hogy míg a Szerelmek
Szent ligetén jártam, tereltek
Tiszta illatok, napra nap
Áraszt ilyen nagy Áldozat,
Hószárnyon, bálványa felé,
S mintha égi fény intené,
Üdvét, s ha morzsán, hintené,
És a villámló sasszemek,
Láttán is, engedelmesek:
Hogy történt, hogy élvek között
  A Becsvágy légi tüneménye,
Vad kéje teljén, felszökött,
Gyűrt szerelmet rút röhögésbe?

Uploaded byP. T.
Source of the quotation