Plath, Sylvia: Totem (Totem in Hungarian)

The engine is killing the track the track is silver,
It stretches into the distance It will be eaten nevertheless.

Its running is useless.
At nightfall there is the beauty of drowned fields,

Dawn gilds the farmers like pigs,
Swaying slightly in their thick suits,

White towers of Smithfield ahead,
Fat haunches and blood on their minds.

There is no mercy in the glitter of cleavers,
The butcher’s guillotine that whispers: “How’s this, how’s this?”

In the bowl the hare is aborted,
Its baby head out of the way, embalmed in spice,

Flayed of fur and humanity.
Let us eat it like Plato’s afterbirth,

Let us eat it like Christ.
These are the people that were important—

Their round eyes, their teeth, their grimaces
On a stick that rattles and clicks, a counterfeit snake.

Shall the hood of the cobra appal me—
The loneliness in its eye, the eye of the mountains

Through which the sky eternally threads itself?
The world is blood-hot and personal

Dawn says, with its blood-flush.
There is no terminus, only suitcases

Out of which the same self unfolds like a suit
Bald and shiny, with pockets of wishes,

Notions and tickets, short circuits and folding mirrors.
I am mad, calls the spider, waving its many arms.

And in truth it is terrible,
Multipued in the eyes of the flies.

They buzz like blue children
In nets of the infinite,

Roped in at the end by the one
Death with its many sticks.

Eszi a mozdony a sínpárt: az ezüst ösvény
A távolba nyúlik. Majd elfogy azért.
 
Fut, fut, de hiába.
Napszálltakor ott a szépség: az elöntött  földek,
 
A hajnal a gazdákat, mint a disznókat, bearanyozza,
Zötyögnek a vastag ruhákban.
 
Előttük Smithfield fehér tornyai,
Fejükben kövér sódarok és vér.
 
Könyörtelenül villog a hasítóbárd,
Szisszen a hentes-guillotine: „Ezt? ezt?"
 
Elvetélt magzat a nyúl a tálban,
Csecsemőfeje páclében külön ázik,
 
Lenyúzva róla szőr és emberszerűség.
Együk úgy, mint Platón méhlepényét,
 
Együk úgy, mint Krisztust.
Ők voltak a fontos emberek - Kerek szemük, foguk,  fintoruk
 
Nyárson: csörög és csattog, kígyóutánzat.
Majd a kobra csuklyája rám ijeszt,
 
Magányos szeme, szeme a hegyeknek?
Átfűzve rajta az ég örökkön.
 
A világ vérmeleg és személyes,
Mondja vérpírjával a hajnal.
 
Nincs úti cél, csak bőröndök,
Egyazon én lóg ki belőlük, a kopott,
 
Kifényesedett öltöny zsebeiben vágyak,
Eszmék és jegyek, rövidzárlatok és
 
becsukódó tükrök.
Őrült vagyok, kiáltja a pók, és lengeti karjait.
 
És ez tényleg rettenetes,
Sokszorozódik a legyek szemében.
 
Döngnek, kék gyerekek,
A végtelen hálójában,
 
Bekerítette őket a célnál
Nyársaival az egy halál.