Plath, Sylvia: The Munich Mannequins

Perfection is terrible, it cannot have children.
Cold as snow breath, it tamps the womb

Where the yew trees blow like hydras,
The tree of life and the tree of life

Unloosing their moons, month after month, to no purpose.
The blood flood is the flood of love,

The absolute sacrifice.
It means no more idols but me,

Me and you.
So, in their sulphur loveliness, in their smiles

These mannequins lean tonight
In Munich, morgue between Paris and Rome,

Naked and bald in their turs,
Orange lollies on silver sacks.

Intolerable, without mind.
The snow drops its pieces of darkness,

Nobody’s about. In the hotels
Hands will be opening doors and setting

Down shoes for a polish of carbon
Into which broad toes will go tomorrow.

O the domesticity of these windows,
The baby lace, the green leaved confectionary,

The thick Germans slumbering in their bottomless Stoiz.
And the black phones on hooks

Glittering
Glittering and digesting

Voicelessness. The snow has no voice.

A tökély iszonyú, gyereke sem lehet.
Hólehelet-hideg, anyaméhet tamponál,
 
Ahol tiszafák zúgnak, mint a hidrák,
És az életfa, az életfa elereszti
 
Havonta holdjait, céltalanul.
A vér szeretetömlés,
 
Tökéletes áldozat.
Azt jelenti: nincs bálvány, csakis én.
 
Én és te.
E kénsárga szépségű és mosolygó
 
Próbababák a Párizs-Róma közti
Hullaházban, Münchenben félredőlnek,
 
Bundában, csupaszon és kopaszon - Kibírhatatlan, szellem nélküli
 
Narancs nyalókák ezüst pálcikákon.
A hó hullatja sötét foltjait,
 
Minden kihalt. A szállodákban
Ajtók nyílnak, kezek cipőket
 
Raknak ki, szénsuvikszolásra: holnap
Vaskos lábujjak bújnak majd beléjük.
 
Ó, ezek az otthonos ablakok,
A bébicsipke, a zöldleveles sütemények,
 
Mélységes Stolzban szundi németek.
És lógó fekete telefonkagylók
 
Ragyognak
Ragyognak és emésztik
 
A hangnélküliséget. A hónak semmi hangja.