Macleod Black, David: A Vörös Bíró (The Red Judge in Hungarian)

We shut the red judge in a bronze jar
– by 'we', meaning myself and the black judge –
and there was peace, for a time. You can have enough
of the yowling of certain justices. The jar
we buried (pitching and swelling like the tough
membrane of an unshelled egg), on the Calton Hill.
And there was peace, for a time. My friend the black
judge was keen on whisky, and I kept
within earshot of sobriety only by drinking
slow ciders, and pretending
unfelt absorption in the repetitive beer-mats. It was a kind of
vibration we noticed first – hard to tell
whether we heard it or were shaken by,
whether the tumblers quivered, or our minds. It grew
to a thick thudding, with an occasional creak
like a nearby axle, but as it were
without the sense of 'nearby'. – The hard flag-
stones wriggled slightly under the taut linoleum.
I supported the black judge to the nearest door
– detached his clutched glass
for the protesting barman –
and propped him against a bus-stop. Maybe
it was only a pneumatic drill mating at Queen Street,
or an impotent motor-bike – the sounds grew harsher.
My gestures stopped a 24 that spat
some eleventh commandment out of its sober driver,
but I was more conscious of the rocking walls,
the pavement's shrugging off its granite kerb....
Quite suddenly the night was still: the cracks
in the roadway rested, and the tenements
of Rose Street stood inscrutable as always.
The black judge snored at his post. And all around
the bright blood filled the gutters, soaked my anyway
inadequate shoes, and there was a sound of cheering
faintly and everywhere, and the Red Judge walked
O thirty feet high and scarlet towards our stop.

A vörös bírót egy bronzbokályba zártuk be
– az 'általunk', engem és a fekete bírót jelenti –
és ideig-óráig béke honolt. Eleged lehet néhány
igazságügyi tiszt vonításából. A bokályt
(öblöset, imbolyogót, mint egy hámozatlan
tojás kemény héját) a Calton hegyen temettük el.
Majd ideig-óráig béke honolt. Barátomnak a fekete
a bírónak whisky szúrta a szemét, szerénységem
józanság hallótávolságán belül tartva apránként
almabort kortyolgattam, majd tapasztalatlanul úgy tettem,
mintha felszívódott volna a sok söralátét. Egyfajta
vibrálást éreztünk – nehéz megmondani,
hogy meghallottuk vagy minket ingattak meg,
ivópoharak rezegtek vagy csak az elménk. Egyre
sűrűbb lett a lüktetés, időnként közeli
tengelyként nyikorgott, mégis mintha
a 'közelben' sem lett volna. - Az öles zászló-
linóleum alatt köveket izgetett-mozgatott szelíden.
Fekete bírót a legközelebbi ajtóhoz kísértem
– tiltakozó csaposnak
előre tolta megmarkolt üvegét –
és megtámasztottam a buszmegállóban. Talán
csak egy légkalapács üzekedett a Queen Streeten,
vagy egy töketlen motorbicikli – hangok élesedtek.
Taglejtéseim megállítottak egy 24-est és annak
vezetőjét megfosztották a tizenegyedik parancsolattól,
de jobban tudatosítottam a lengő falakat
s a burkolat lehámló gránit járdaszegélyét....
Szerfelett, hirtelen holttá vált az éj: hűsölő úton
repedések s a Rose Street-i bérházak
mint mindig, most is titokteljesen állnak. Fekete bíró
őrhelyén húzta a lóbőrt. És körülötte mindenütt
fényes vér járta át a csatornákat, áztatta
alkalmatlan lábbelim és ott volt mindenütt halványan
felszökő ujjongó hangja, Vörös Bíró harminc láb
magasan sétált, megállónkhoz skarlátpír közelgett.