MacNeice, Louis: A részeges (The drunkard in Hungarian)

His last train home is Purgatory in reverse,

A spiral back into time and down towards Hell

Clutching a quizzical strap where wraiths of faces

Contract, expand, revolve, impinge; disperse

On a sickly wind which drives all wraiths pell-mell

Through tunnels to their appointed, separate places.

And he is separate too, who had but now ascended

Into the panarchy of created things

Wearing his halo cocked, full of good will

That need not be implemented; time stood still

As the false coin rang and the four walls had wings

And instantly the Natural Man was mended.

Instantly and it would be permanently

God was uttered in words and gulped in gin,

The barmaid was a Madonna, the adoration

Of the coalman's breath was myrrh, the world was We

And pissing under the stars an act of creation

While the low hills lay purring round the inn.

Such was the absolute moment, to be displaced

By moments; the clock takes over – time to descend

Where Time will brief us, briefed himself to oppress

The man who looks and finds Man human and not his friend

And whose tongue feels around and around but cannot taste

That hour-gone sacrament of drunkenness.

Ellen-tisztítótűz az éji járat,

spirál a múltba és le a pokolba; furcsa

szíjba fogódzik ott, hol arcok árnya nyüzsgve

fogy, nő, kering s csap össze; szerteszállnak

a gyér szélben, mely őket visszafújja

alagutakon át külön-külön helyükre.

S ki panarchiájába a teremtett

dolgoknak most szállt fel, ő sem kivétel,

kajla dicsfénnyel, tettre sose váltott

jószándékkal; az idő is megállt, hogy

csengett a hamispénz s szárnyalt a négy fal

és a Vadember tüstént szinte szent lett.

Tüstént, s azért, mert folyvást felböfögték

Istent szóban s nyelték ginben, madonna

volt a pincérlány, mirhaillat áradt

a szénhordó felől. Mi voltunk az öröklét

s teremtők, kik csillagfénynél pisáltak,

amíg doromboló dombok közt állt a kocsma.

Ez volt a Pillanat, s kiszorítják a percek;

föllép az óra, – s mi leszállunk, hol határt szab

nekünk s magának az idő, hogy kényszerítse

az embert, aki néz: embert lásson, ne társat;

s nem üdítheti fel a sóvár ínyt s a nyelvet

az elmúlt részegség szentséges íze.