Lowell, Robert: Memories of West Street and Lepke
Memories of West Street and Lepke (English)Only teaching on Tuesdays, book-worming in pajamas fresh from the washer each morning, I hog a whole house on Boston's "hardly passionate Marlborough Street," where even the man scavenging filth in the back alley trash cans, has two children, a beach wagon, a helpmate, and is "a young Republican." I have a nine months' daughter, young enough to be my granddaughter. Like the sun she rises in her flame-flamingo infants' wear.
These are the tranquilized Fifties, and I am forty. Ought I to regret my seedtime? I was a fire-breathing Catholic C.O., and made my manic statement, telling off the state and president, and then sat waiting sentence in the bull pen beside a negro boy with curlicues of marijuana in his hair.
Given a year, I walked on the roof of the West Street Jail, a short enclosure like my school soccer court, and saw the Hudson River once a day through sooty clothesline entanglements and bleaching khaki tenements. Strolling, I yammered metaphysics with Abramowitz, a jaundice-yellow ("it's really tan") and fly-weight pacifist, so vegetarian, he wore rope shoes and preferred fallen fruit. He tried to convert Bioff and Brown, the Hollywood pimps, to his diet. Hairy, muscular, suburban, wearing chocolate double-breasted suits, they blew their tops and beat him black and blue.
I was so out of things, I'd never heard of the Jehovah's Witnesses. "Are you a C.O.?" I asked a fellow jailbird. "No," he answered, "I'm a J.W." He taught me the "hospital tuck," and pointed out the T-shirted back of Murder Incorporated's Czar Lepke, there piling towels on a rack, or dawdling off to his little segregated cell full of things forbidden to the common man: a portable radio, a dresser, two toy American flags tied together with a ribbon of Easter palm. Flabby, bald, lobotomized, he drifted in a sheepish calm, where no agonizing reappraisal jarred his concentration on the electric chair hanging like an oasis in his air of lost connections…
|
A nyugati utca és Louis Lepke emléke (Hungarian)Keddenként tanítok, különben könyvkukac- magányban, naponta frissen mosott pizsamában tengek-lengek egy egész házat lakva Boston „aligha szenvedélyes Marlborough utcáján", hol még a hátsó sikátor kukái között tallózó szemetesnek is két gyereke van, kombi-kocsija, segédje, és őmaga „ifjú Köztársasági". A lányom kilenc hónapos, korára nézve az unokám lehetne. A nap kel úgy, mint ő, láng-flamingó ruháiban.
Ezek a gondtalan Ötvenes Évek, és én negyvenéves vagyok. Bánjam-e palánta-időmet? Tűzokádó, katolikus Erkölcsi Engedetlen, megtettem őrült nyilatkozatom, lehordtam az államot és az elnököt, majd vártam az ítéletet az előzetesek között, mellettem egy néger fiú ült, hajában marijuana csigák.
Egy év a hűvösön; a Nyugati Utcai Börtön tetején, egy focipálya méretű, zárt teraszon körbejárva, naponta egyszer láttam a Hudson folyót átvillanni a kormos szárítókötél-drótakadályon s a deres, zsávoly-bérkaszárnya tájon. Lődörgés közben metafizikáról nyafogtunk Abramovitzcal; a sárgaságban szenvedő („cserszínű a papa") és lepkesúlyú pacifista hithű növényevő volt, annyira, hogy spárgából font lábbelit viselt, hullott gyümölcsön élt. Megpróbálta Brownt és Bioffot, a hollywoodi striciket is megtéríteni. A szőrös, izmos kültelki vagányok kétsoros, csokoládészínű öltönyükben bedobták magukat és kékre-zöldre verték.
Olyan világtól-elmaradt voltam, hogy soha addig nem hallottam még Jehova Tanuiról. „Te is E. E. vagy?", kérdeztem egy hasonszőrű börtöntölteléktől. „Nem", mondta, „én J. T. vagyok." Ő oktatott ki a „gyöngélkedésre", mutatta meg hátulról Lepke cárt, a Gyilkosság Rt. atlétatrikós főnökét, aki halomba rakta a törülközőt vagy közembernek tiltott holmikkal teli kis magánzárkájában piszmogott: volt hordozható rádiója, asztalkája, két arasznyi, pálmaháncs-masnis Amerikai Lobogója. Petyhüdten, kopaszon és átvágott homloklebennyel süllyedt a bárányszelíd nyugalomba, hol nem okozott zárlatot az öntudat a villamosszékre fordított figyelemben – távoli oázisra megszakadt kapcsolatai éterében...
|