This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lanier, Sidney: A glynni mocsár (The Marshes of Glynn in Hungarian)

Portre of Lanier, Sidney
Portre of Gergely Ágnes

Back to the translator

The Marshes of Glynn (English)

Glooms of the live-oaks, beautiful-braided and woven      
With intricate shades of the vines that myriad-cloven        
  Clamber the forks of the multiform boughs, -       
        Emerald twilights, -      
        Virginal shy lights,
Wrought of the leaves to allure to the whisper of vows,     
When lovers pace timidly down through the green colonnades      
Of the dim sweet woods, of the dear dark woods, 
Of the heavenly woods and glades, 
That run to the radiant marginal sand-beach within
    The wide sea-marshes of Glynn; -
Beautiful glooms, soft dusks in the noonday fire, - 
Wildwood privacies, closets of lone desire, 
Chamber from chamber parted with wavering arras of leaves, -     
Cells for the passionate pleasure of prayer to the soul that grieves,
Pure with a sense of the passing of saints through the wood,         
Cool for the dutiful weighing of ill with good; -     

O braided dusks of the oak and woven shades of the vine,
While the riotous noon-day sun of the June day long did shine     
Ye held me fast in your heart and I held you fast in mine;
But now when the noon is no more, and riot is rest,           
And the sun is a-wait at the ponderous gate of the West,   
And the slant yellow beam down the wood-aisle doth seem          
Like a lane into heaven that leads from a dream, -  
Ay, now, when my soul all day hath drunken the soul of the oak,
And my heart is at ease from men, and the wearisome sound of the stroke          
Of the scythe of time and the trowel of trade is low,         
And belief overmasters doubt, and I know that I know,    
And my spirit is grown to a lordly great compass within,   
That the length and the breadth and the sweep of the Marshes of Glynn
Will work me no fear like the fear they have wrought me of yore  
When length was fatigue, and when breadth was but bitterness sore,       
And when terror and shrinking and dreary unnamable pain           
Drew over me out of the merciless miles of the plain -      

Oh, now, unafraid, I am fain to face
The vast sweet visage of space.        
To the edge of the wood I am drawn, I am drawn, 
Where the gray beach glimmering runs, as a belt of the dawn,       
  For a mete and a mark        
    To the forest-dark: -
      So:
Affable live-oak, leaning low, -        
Thus –with your favor– soft, with a reverent hand 
(Not lightly touching your person, Lord of the land!),        
Bending your beauty aside, with a step I stand
On the firm-packed sand,     
      Free          

By a world of marsh that borders a world of sea.   
Sinuous southward and sinuous northward the shimmering band  
Of the sand-beach fastens the fringe of the marsh to the folds of the land.
Inward and outward to northward and southward the beach-lines linger and curl           
As a silver-wrought garment that clings to and follows the firm sweet limbs of a girl.     
Vanishing, swerving, evermore curving again into sight,    
Softly the sand-beach wavers away to a dim gray looping of light.           

And what if behind me to westward the wall of the woods stands high?
The world lies east: how ample, the marsh and the sea and the sky!          
A league and a league of marsh-grass, waist-high, broad in the blade,      
Green, and all of a height, and unflecked with a light or a shade,  
Stretch leisurely off, in a pleasant plain,      
To the terminal blue of the main.

Oh, what is abroad in the marsh and the terminal sea?       
Somehow my soul seems suddenly free       
From the weighing of fate and the sad discussion of sin,   
By the length and the breadth and the sweep of the marshes of Glynn.    

Ye marshes, how candid and simple and nothing-withholding and free
Ye publish yourselves to the sky and offer yourselves to the sea!  
Tolerant plains, that suffer the sea and the rains and the sun,         
Ye spread and span like the catholic man who hath mightily won 
God out of knowledge and good out of infinite pain         
And sight out of blindness and purity out of a stain.

As the marsh-hen secretly builds on the watery sod,          
Behold I will build me a nest on the greatness of God:      
I will fly in the greatness of God as the marsh-hen flies     
In the freedom that fills all the space ’twixt the marsh and the skies:        
By so many roots as the marsh-grass sends in the sod
I will heartily lay me a-hold on the greatness of God:        
Oh, like to the greatness of God is the greatness within     
The range of the marshes, the liberal marshes of Glynn.

And the sea lends large, as the marsh: lo, out of his plenty the sea
Pours fast: full soon the time of the flood-tide must be:
Look how the grace of the sea doth go        
About and about through the intricate channels that flow  
    Here and there,      
        Everywhere,      
Till his waters have flooded the uttermost creeks and the low-lying lanes,
And the marsh is meshed with a million veins,        
That like as with rosy and silvery essences flow      
  In the rose-and-silver evening glow.          
        Farewell, my lord Sun! 
The creeks overflow: a thousand rivulets run;
’Twixt the roots of the sod; the blades of the marsh-grass stir;      
Passeth a hurrying sound of wings that westward whirr;    
Passeth, and all is still; and the currents cease to run,         
And the sea and the marsh are one.  

How still the plains of the waters be!
The tide is in his ecstasy.      
The tide is at his highest height:       
        And it is night.  

And now from the Vast of the Lord will the waters of sleep         
Roll in on the souls of men,
But who will reveal to our waking ken        
The forms that swim and the shapes that creep       
        Under the waters of sleep?       
And I would I could know what swimmeth below when the tide comes in          
On the length and the breadth of the marvellous marshes of Glynn.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.bartleby.com

A glynni mocsár (Hungarian)

Vadtölgyek mélye, mit keresztül-szőnek és járnak
a százfelé szétszakadt, tekergő szőlőtő-árnyak,
kúszva az ágbogas villák alatt,
       smaragd homályok
        levélbe-ácsolt
szelíded fények közt elmondott esküszavak,
ha szeretők lépnek a zöldellő oszlopsoron,
a szép sötét erdőn, a dús drága erdőn,
a mennyei erdőkön-tisztásokon,
a sugárzó homokpart sávján, mit magába zár
     a tágas glynni mocsár;
gyönyörű félhomály, déltől átitatott,
magányos, vágyteli zug, vadon áhitatok,
kamrák, ahol himbáló levél-függöny a fal,
cellák, a szív vad, fájó fohászaival;
mind bűvös, mintha az erdőn szent halad el,
s hűvös, ha a rosszat a jóval osztani kell; -

Ó, tölgyek mélyei, szőlős árny-szövevény,
míg áradt a lázas június-délből a fény,
ti zártatok rejtekbe engem és titeket én;
de most, hogy már nincs az a dél, s a láz lelohadt,
s az ormótlan nyugati kapuban állt meg a nap,
s a ferde sugár az erdő templomhajója felett
ösvény, mely álomból indul és égbe vezet -
igen, most, hogy a lelkemhez ért egy másik lélek: a tölgy,
s az ember se bánt, s nem hallom a kaszás időt
súlyosan suhogni, es a szakma szerszáma pihen,
és tudom, hogy tudok, s a kételyt legyőzi hitem,
és elmémet fölséges iránytű vezérli már,
s a széltében-hosszában elnyúló glynni mocsár
nem rémít úgy, ahogy rémített valaha rég
széltében fáradtság, hosszában keserűség -,
s a reszketés, lécelem, sivár, névtelen kin
végigvonszolt a síkság kegyetlen mérföldjein -

Ó, hát lássam most, félelem nélkül, mit ér
a szépséges, szüntelen-tér.
Most valami húz, idehúz a vadon tövibe,
hol szürkén villog a part, mint a hajnal öve,
    hogy jel legyek, határ
      az erdőnek: megállj;
         szinte szó:
vadtölgy, te kedves, roskadó,
engedelmeddel rád teszem ájtatos tenyeremet
(csöppet sem bolygatlak, környék Gazdája, meg),
csak félrehajtlak, s már ott vagyok lenn
a tömör fövenyen
       szabadon,

hol két világ összeér; a tenger és a vadon.
Északra kígyózva, kígyózva délnek a homok-keret
csillogó csíkja a gyűrt parthoz fűzi a lápperemet.
Kifelé, befelé, északra, délre gyűrűzik a part vonala,
ahogy ezüstös, fodrozó köntös tapad csak a széplány lábaira.
Eltűnik, ellobban, és mindig felbukkan újra a sáv,
majd, ismét elkapják a halvány-szürkéllő fénykarikák.

S ha mögöttem magaslik az erdő támfala nyugat felé?
A világ keletre tárul: a mocsár, a tenger, az ég,
a rengeteg pompás-zöld pengéjű mocsári fű,
mit nem pettyez árnyék, sem fény, övig ér, gyönyörű
síkságon burjánzik, ott áll elébe
az óceán lezáró kékje.

Ó, mi van a mocsáron és a lezáró tengeren túl?
A lelkem valahogy hirtelen felszabadul:
nem nyűgözi sorsa, nem bénítja bűne se már -
ez tőled van, széltében-hosszában elnyúló glynni mocsár.

Milyen őszinte, egyszerű, semmit se féltő, szabad,
ahogy átnyújtod magad az égnek, s a tengernek adod magad!
Türelmes síkság, ki tengert és napot viselni tudsz,
úgy ívelsz, úgy áradsz, mint győzelmes katolikus,
ki tudásból Istent nyer, s kínjából kilép a menny,
és vaksága megnyílik s eltisztul tőle a szenny.

Mint vizityúk titokban épít a vízi gyepen,
íme, fészkem az Isten nagyságán építhetem,
e nagysághoz szállok, mint vízityúk hogyha köröz
a szabadság-töltetü térben, a mocsár s az egek között,
s mint ezernyi gyökerét a lápba vájja a gyom,
majd én is az isteni nagyságba kapaszkodom,
ó, itt van a nagyság: akár az Isten, akár
a nagyszerű lápos, a bőkezű glynni mocsár.

És mocsárnyit megnő a tenger, már bőséggel
oly sebtiben árad tüstént itt a dagály,
és viszi a megduzzadt hullám sajátmagát
a tekergő csatorna-rendszeren át
          ide, oda,
             mindenhova,
míg a vizek elöntik a legutolsó öblöt, a legalsó vízi utat,
és millió hajszálér hálózza keresztül a mocsarat,
és minthogyha mindből rózsaszín-ezüstös szeszt
       gőzölne a csillámló est.
         Hát ég veled, királyi Nap!
Szétfolynak az öblök, szertefut ezer patak
a gyep szövevényei közt; a mocsári fű mocorog;
valahol szárny siet el, nyugatra suhog,
elsiet, aztán csönd; nem fut az ár se tovább;
egy gyep lett a víz meg a láp.

A tengeri síkon elhal a nesz.
A víz extázisa ez.
Legtetején tetőzik az-ár:
         éjfélre jár.

S az égi hodályból ekkor az álom vize szakad
az emberi lélek fölé,
de van-e, ki hajnalra megfejtené
az úszó formákat, csúszkáló alakokat
       az álom-vize alatt?
És jó volta látnom, mit árvonuláskor mélyére zár
a széltében-hosszában tündérszép glynni mocsár.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationG. Á.

minimap