Koethe, John: Y2K (1933) (Y2K (1933) in Hungarian)

The age demanded an image
Of its accelerated grimace...
Ezra Pound

Some of us were tempted to oblige,
Until the aesthetics got so complicated:
Private, yes, but at the same time
Sculpted as from stone and freighted with the
Weight and shape of history, each one
Part of something bigger, something
No one could explain, or even describe.
A change was on the way, eliding outwards
From the chambers of self-doubt into a torchlit Platz
In waves of imagery and rhetoric
That motioned towards some none too distant future
Where a narrow cage awaited, and Cassandra
Practiced the extreme, the fraudulent emotions.

So the image of the age wound down to insects in a jar:
The light flows in, and you can see for miles,
But try to move and something lifeless intervenes.
The truth is on the outside, where the atmosphere is far too
Rarefied to breathe, while here inside the confines
Of our individual lives we ‘reign as kings, as
Kings of the inconsequential. And the soul inscribes its
Shape in the profusion of the sky, yet its reality is
Small, and bounded on all sides
By language writhing with the unrequited
Ache of what was free and fine and
Now surrounds us everywhere, a medium
Too general to inhabit or feel.

"Look," I tell myself, I tell my soul,
"Those sentiments were fine, but they’ve had their say,
And something stronger is in the air, and you can feel it."
So the fantasy of now sustains an arc of flight
That takes it from a vague, malignant vacuum
To this calm suburban street where on a winter morning
Snow falls as the postman makes his rounds
And something gathers in the corners, something innocent
And evil as a sighing in the sky, insistent
And inert, dragged backwards by a constant
Nagging at the base of the brain, an ill-defined
Unease that hides the horror in the heart, but always working
Towards the future, towards the Führer.

Felbujtott fintorának
képmását követelte a kor...
Ezra Pound[1]

Néhányat közülünk szolgálatra csábítottak,
míg a szépség filozófiája túl nem bonyolódott:
Egyéni, igen, ugyanakkor
mintha kőből faragták volna s húzná
a történelem súlya és arculata, mindegyikünk
része valami nagyobbnak, valaminek,
ami megmagyarázhatatlan, sőt leírhatatlan.
Úton volt a változás, mely az önbizalmatlanság
kamrájából lett kitaszítva egy fáklyafényes Platzra
az ékesszólás és szóképek hullámhosszán,
melyek egyfajta nem túl távoli jövőbe eredtek,
hol egy szűk kalitka várakozott és ahol Kasszandra[2]
szélsőséges, csalárd érzelmeit ápolta.

Így hát az időkép a bögrében egy rovarba zsugorodott:
a befelé áramló fényben mérföldekre látsz,
de próbálj csak mozdulni, valami élettelen közbelép.
Az igazság kinn található, ahol a légkör fölöttébb
ritka a belégzéshez, míg itt benn öncélú
életeink burkában királyként ülünk trónt
a lényegtelenség királyaiként. A lélek saját arcát
vési a bőség tengerébe, önnön valóságában mégis
apró, a viszonzatlan gyötrődés vonagló nyelve
által minden oldalról gúzsba kötöztetett
mindaz, mi finom volt és szabad
immáron oly közeg fog minket közre,
mely a lét és érzés számára túl megfoghatatlan.

„Nézd,“ suttogom magamnak, lelkemnek,
„azok az érzések tiszták voltak, de már elsírták utolsó szavuk,
a szellőben immáron ott libben valami erősebb s te érzed.“
Így hát a pillanatnyi szeszély bírja a magasröptű szárnyalást,
amely a bizonytalan, rosszindulatú vákuumból
erre a nyugalmas, kertvárosi utcára vezet,
hol téli reggelen hó hullik, a postás köreit rója
és a szögletekben gyülemlik valami, némi ártatlanság
s közben a gonosz mint ragaszkodó, mozdulatlan
sóhaj az égen, a koponyaalap szakadatlan
fájdalmával húz vissza, egy meghatározhatatlan
gyötrelem, mely a szívben gyülemlő rémületet palástolja,
de szüntelen a Vezérhez törekszik a jövőbe.

[1] Idézet Ezra Pound, amerikai költő, műfordító Hugh Selwyn Mauberley (Life and Contacts) c. verséből (lásd ott).

[2] Kasszandra Priamosz és Hekabé, a trójai királyi pár leánya, Hektór és Parisz húga. A legszebb trójai hercegnő volt a görög mitológiában. Kasszandra neve a megvetett jóslatok révén fogalommá vált. Szépsége olyan vakító volt, hogy fénye elérte az Olümposzt is. Így történt, hogy Apollón isten szemet vetett a halandó szépségre, és el akarta csábítani a hercegnőt. Kasszandra, a görög mitológia szerint, arra ítéltetett, hogy tudja a jövőt... de senki se higgyen neki, amikor megjövendöli azt.