Keats, John: Egy nyári estén (Written on a Summer Evening in Hungarian)

The church bells toll a melancholy round,
Calling the people to some other prayers,
Some other gloominess, more dreadful cares,
More harkening to the sermon's horrid sound.
Surely the mind of man is closely bound
In some blind spell: seeing that each one tears
Himself from fireside joys and Lydian airs,
And converse high of those with glory crowned.
Still, still they toll, and I should feel a damp,
A chill as from a tomb, did I not know
That they are dying like an outburnt lamp, - 
That 'tis their sighing, wailing, ere they go
Into oblivion -that fresh flowers will grow,
And many glories of immortal stamp. 

A templom tornya zúgott mélabút

Híva az embereket más imára,

szörnyebb jajgatásra, más borongásra

fürkészve szent beszédet, holt borút.

Az ember lelkére fon koszorút

egy vak igézet: s mindük látom látva

hogy hagyja tűzhelyét s a dalt magára

s kedvenc beszélgetésre köd borult.

S a zúgás zúg s érezném hűvösét

egy nedves sírnak, de már tudtam én,

hogy hunyó létük lámpása kiég,

S hogy jajukból nő felejtés vizén

új szökkenő virág majd könnyedén

S glóriákon halhatatlan pecsét.