This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Keats, John: Hyperion

Portre of Keats, John

Hyperion (English)

Book I
Deep in the shady sadness of a vale
Far sunken from the healthy breath of morn,
Far from the fiery noon, and eve’s one star,
Sat gray-hair’d Saturn, quiet as a stone,
Still as the silence round about his lair;
Forest on forest hung about his head
Like cloud on cloud. No stir of air was there,
Not so much life as on a summer’s day
Robs not one light seed from the feather’d grass,
But where the dead leaf fell, there did it rest.
A stream went voiceless by, still deadened more
By reason of his fallen divinity
Spreading a shade: the Naiad ‘mid her reeds
Press’d her cold finger closer to her lips.
Along the margin-sand large foot-marks went,
No further than to where his feet had stray’d,
And slept there since. Upon the sodden ground
His old right hand lay nerveless, listless, dead,
Unsceptred; and his realmless eyes were closed;
While his bow’d head seem’d list’ning to the Earth,
His ancient mother, for some comfort yet.
It seem’d no force could wake him from his place;
But there came one, who with a kindred hand
Touch’d his wide shoulders, after bending low
With reverence, though to one who knew it not.
She was a Goddess of the infant world;
By her in stature the tall Amazon
Had stood a pigmy’s height: she would have ta’en
Achilles by the hair and bent his neck;
Or with a finger stay’d Ixion’s wheel.
Her face was large as that of Memphian sphinx,
Pedestal’d haply in a palace court,
When sages look’d to Egypt for their lore.
But oh! how unlike marble was that face:
How beautiful, if sorrow had not made
Sorrow more beautiful than Beauty’s self.
There was a listening fear in her regard,
As if calamity had but begun;
As if the vanward clouds of evil days
Had spent their malice, and the sullen rear
Was with its stored thunder labouring up.
One hand she press’d upon that aching spot
Where beats the human heart, as if just there,
Though an immortal, she felt cruel pain:
The other upon Saturn’s bended neck
She laid, and to the level of his ear
Leaning with parted lips, some words she spake
In solemn tenour and deep organ tone:
Some mourning words, which in our feeble tongue
Would come in these like accents; O how frail
To that large utterance of the early Gods!
“Saturn, look up! — though wherefore, poor old King?
I have no comfort for thee, no not one:
I cannot say, ‘O wherefore sleepest thou?’
For heaven is parted from thee, and the earth
Knows thee not, thus afflicted, for a God;
And ocean too, with all its solemn noise,
Has from thy sceptre pass’d; and all the air
Is emptied of thine hoary majesty.
Thy thunder, conscious of the new command,
Rumbles reluctant o’er our fallen house;
And thy sharp lightning in unpractised hands
Scorches and burns our once serene domain.
O aching time! O moments big as years!
All as ye pass swell out the monstrous truth,
And press it so upon our weary griefs
That unbelief has not a space to breathe.
Saturn, sleep on:— O thoughtless, why did I
Thus violate thy slumbrous solitude?
Why should I ope thy melancholy eyes?
Saturn, sleep on! while at thy feet I weep.”
As when, upon a tranced summer-night,
Those green-rob’d senators of mighty woods,
Tall oaks, branch-charmed by the earnest stars,
Dream, and so dream all night without a stir,
Save from one gradual solitary gust
Which comes upon the silence, and dies off,
As if the ebbing air had but one wave;
So came these words and went; the while in tears
She touch’d her fair large forehead to the ground,
Just where her falling hair might be outspread
A soft and silken mat for Saturn’s feet.
One moon, with alteration slow, had shed
Her silver seasons four upon the night,
And still these two were postured motionless,
Like natural sculpture in cathedral cavern;
The frozen God still couchant on the earth,
And the sad Goddess weeping at his feet:
Until at length old Saturn lifted up
His faded eyes, and saw his kingdom gone,
And all the gloom and sorrow of the place,
And that fair kneeling Goddess; and then spake,
As with a palsied tongue, and while his beard
Shook horrid with such aspen-malady:
“O tender spouse of gold Hyperion,
Thea, I feel thee ere I see thy face;
Look up, and let me see our doom in it;
Look up, and tell me if this feeble shape
Is Saturn’s; tell me, if thou hear’st the voice
Of Saturn; tell me, if this wrinkling brow,
Naked and bare of its great diadem,
Peers like the front of Saturn. Who had power
To make me desolate? whence came the strength?
How was it nurtur’d to such bursting forth,
While Fate seem’d strangled in my nervous grasp?
But it is so; and I am smother’d up,
And buried from all godlike exercise
Of influence benign on planets pale,
Of admonitions to the winds and seas,
Of peaceful sway above man’s harvesting,
And all those acts which Deity supreme
Doth ease its heart of love in. — I am gone
Away from my own bosom: I have left
My strong identity, my real self,
Somewhere between the throne, and where I sit
Here on this spot of earth. Search, Thea, search!
Open thine eyes eterne, and sphere them round
Upon all space: space starr’d, and lorn of light;
Space region’d with life-air; and barren void;
Spaces of fire, and all the yawn of hell. —
Search, Thea, search! and tell me, if thou seest
A certain shape or shadow, making way
With wings or chariot fierce to repossess
A heaven he lost erewhile: it must — it must
Be of ripe progress — Saturn must be King.
Yes, there must be a golden victory;
There must be Gods thrown down, and trumpets blown
Of triumph calm, and hymns of festival
Upon the gold clouds metropolitan,
Voices of soft proclaim, and silver stir
Of strings in hollow shells; and there shall be
Beautiful things made new, for the surprise
Of the sky-children; I will give command:
Thea! Thea! Thea! where is Saturn?”
This passion lifted him upon his feet,
And made his hands to struggle in the air,
His Druid locks to shake and ooze with sweat,
His eyes to fever out, his voice to cease.
He stood, and heard not Thea’s sobbing deep;
A little time, and then again he snatch’d
Utterance thus. —“But cannot I create?
Cannot I form? Cannot I fashion forth
Another world, another universe,
To overbear and crumble this to nought?
Where is another chaos? Where?”— That word
Found way unto Olympus, and made quake
The rebel three. — Thea was startled up,
And in her bearing was a sort of hope,
As thus she quick-voic’d spake, yet full of awe.
“This cheers our fallen house: come to our friends,
O Saturn! come away, and give them heart;
I know the covert, for thence came I hither.”
Thus brief; then with beseeching eyes she went
With backward footing through the shade a space:
He follow’d, and she turn’d to lead the way
Through aged boughs, that yielded like the mist
Which eagles cleave upmounting from their nest.
Meanwhile in other realms big tears were shed,
More sorrow like to this, and such like woe,
Too huge for mortal tongue or pen of scribe:
The Titans fierce, self-hid, or prison-bound,
Groan’d for the old allegiance once more,
And listen’d in sharp pain for Saturn’s voice.
But one of the whole mammoth-brood still kept
His sov’reignty, and rule, and majesty; —
Blazing Hyperion on his orbed fire
Still sat, still snuff’d the incense, teeming up
From man to the sun’s God; yet unsecure:
For as among us mortals omens drear
Fright and perplex, so also shuddered he —
Not at dog’s howl, or gloom-bird’s hated screech,
Or the familiar visiting of one
Upon the first toll of his passing-bell,
Or prophesyings of the midnight lamp;
But horrors, portion’d to a giant nerve,
Oft made Hyperion ache. His palace bright
Bastion’d with pyramids of glowing gold,
And touch’d with shade of bronzed obelisks,
Glar’d a blood-red through all its thousand courts,
Arches, and domes, and fiery galleries;
And all its curtains of Aurorian clouds
Flush’d angerly: while sometimes eagle’s wings,
Unseen before by Gods or wondering men,
Darken’d the place; and neighing steeds were heard,
Not heard before by Gods or wondering men.
Also, when he would taste the spicy wreaths
Of incense, breath’d aloft from sacred hills,
Instead of sweets, his ample palate took
Savour of poisonous brass and metal sick:
And so, when harbour’d in the sleepy west,
After the full completion of fair day —
For rest divine upon exalted couch
And slumber in the arms of melody,
He pac’d away the pleasant hours of ease
With stride colossal, on from hall to hall;
While far within each aisle and deep recess,
His winged minions in close clusters stood,
Amaz’d and full of fear; like anxious men
Who on wide plains gather in panting troops,
When earthquakes jar their battlements and towers.
Even now, while Saturn, rous’d from icy trance,
Went step for step with Thea through the woods,
Hyperion, leaving twilight in the rear,
Came slope upon the threshold of the west;
Then, as was wont, his palace-door flew ope
In smoothest silence, save what solemn tubes,
Blown by the serious Zephyrs, gave of sweet
And wandering sounds, slow-breathed melodies;
And like a rose in vermeil tint and shape,
In fragrance soft, and coolness to the eye,
That inlet to severe magnificence
Stood full blown, for the God to enter in.
He enter’d, but he enter’d full of wrath;
His flaming robes stream’d out beyond his heels,
And gave a roar, as if of earthly fire,
That scar’d away the meek ethereal Hours
And made their dove-wings tremble. On he flared,
From stately nave to nave, from vault to vault,
Through bowers of fragrant and enwreathed light,
And diamond-paved lustrous long arcades,
Until he reach’d the great main cupola;
There standing fierce beneath, he stampt his foot,
And from the basements deep to the high towers
Jarr’d his own golden region; and before
The quavering thunder thereupon had ceas’d,
His voice leapt out, despite of godlike curb,
To this result: “O dreams of day and night!
O monstrous forms! O effigies of pain!
O spectres busy in a cold, cold gloom!
O lank-eared Phantoms of black-weeded pools!
Why do I know ye? why have I seen ye? why
Is my eternal essence thus distraught
To see and to behold these horrors new?
Saturn is fallen, am I too to fall?
Am I to leave this haven of my rest,
This cradle of my glory, this soft clime,
This calm luxuriance of blissful light,
These crystalline pavilions, and pure fanes,
Of all my lucent empire? It is left
Deserted, void, nor any haunt of mine.
The blaze, the splendor, and the symmetry,
I cannot see — but darkness, death and darkness.
Even here, into my centre of repose,
The shady visions come to domineer,
Insult, and blind, and stifle up my pomp. —
Fall! — No, by Tellus and her briny robes!
Over the fiery frontier of my realms
I will advance a terrible right arm
Shall scare that infant thunderer, rebel Jove,
And bid old Saturn take his throne again.”—
He spake, and ceas’d, the while a heavier threat
Held struggle with his throat but came not forth;
For as in theatres of crowded men
Hubbub increases more they call out “Hush!”
So at Hyperion’s words the Phantoms pale
Bestirr’d themselves, thrice horrible and cold;
And from the mirror’d level where he stood
A mist arose, as from a scummy marsh.
At this, through all his bulk an agony
Crept gradual, from the feet unto the crown,
Like a lithe serpent vast and muscular
Making slow way, with head and neck convuls’d
From over-strained might. Releas’d, he fled
To the eastern gates, and full six dewy hours
Before the dawn in season due should blush,
He breath’d fierce breath against the sleepy portals,
Clear’d them of heavy vapours, burst them wide
Suddenly on the ocean’s chilly streams.
The planet orb of fire, whereon he rode
Each day from east to west the heavens through,
Spun round in sable curtaining of clouds;
Not therefore veiled quite, blindfold, and hid,
But ever and anon the glancing spheres,
Circles, and arcs, and broad-belting colure,
Glow’d through, and wrought upon the muffling dark
Sweet-shaped lightnings from the nadir deep
Up to the zenith — hieroglyphics old,
Which sages and keen-eyed astrologers
Then living on the earth, with labouring thought
Won from the gaze of many centuries:
Now lost, save what we find on remnants huge
Of stone, or marble swart; their import gone,
Their wisdom long since fled. — Two wings this orb
Possess’d for glory, two fair argent wings,
Ever exalted at the God’s approach:
And now, from forth the gloom their plumes immense
Rose, one by one, till all outspreaded were;
While still the dazzling globe maintain’d eclipse,
Awaiting for Hyperion’s command.
Fain would he have commanded, fain took throne
And bid the day begin, if but for change.
He might not:— No, though a primeval God:
The sacred seasons might not be disturb’d.
Therefore the operations of the dawn
Stay’d in their birth, even as here ’tis told.
Those silver wings expanded sisterly,
Eager to sail their orb; the porches wide
Open’d upon the dusk demesnes of night
And the bright Titan, phrenzied with new woes,
Unus’d to bend, by hard compulsion bent
His spirit to the sorrow of the time;
And all along a dismal rack of clouds,
Upon the boundaries of day and night,
He stretch’d himself in grief and radiance faint.
There as he lay, the Heaven with its stars
Look’d down on him with pity, and the voice
Of Coelus, from the universal space,
Thus whisper’d low and solemn in his ear.
“O brightest of my children dear, earth-born
And sky-engendered, Son of Mysteries
All unrevealed even to the powers
Which met at thy creating; at whose joys
And palpitations sweet, and pleasures soft,
I, Coelus, wonder, how they came and whence;
And at the fruits thereof what shapes they be,
Distinct, and visible; symbols divine,
Manifestations of that beauteous life
Diffus’d unseen throughout eternal space:
Of these new-form’d art thou, oh brightest child!
Of these, thy brethren and the Goddesses!
There is sad feud among ye, and rebellion
Of son against his sire. I saw him fall,
I saw my first-born tumbled from his throne!
To me his arms were spread, to me his voice
Found way from forth the thunders round his head!
Pale wox I, and in vapours hid my face.
Art thou, too, near such doom? vague fear there is:
For I have seen my sons most unlike Gods.
Divine ye were created, and divine
In sad demeanour, solemn, undisturb’d,
Unruffled, like high Gods, ye liv’d and ruled:
Now I behold in you fear, hope, and wrath;
Actions of rage and passion; even as
I see them, on the mortal world beneath,
In men who die. — This is the grief, O Son!
Sad sign of ruin, sudden dismay, and fall!
Yet do thou strive; as thou art capable,
As thou canst move about, an evident God;
And canst oppose to each malignant hour
Ethereal presence:— I am but a voice;
My life is but the life of winds and tides,
No more than winds and tides can I avail:—
But thou canst. — Be thou therefore in the van
Of circumstance; yea, seize the arrow’s barb
Before the tense string murmur. — To the earth!
For there thou wilt find Saturn, and his woes.
Meantime I will keep watch on thy bright sun,
And of thy seasons be a careful nurse.”—
Ere half this region-whisper had come down,
Hyperion arose, and on the stars
Lifted his curved lids, and kept them wide
Until it ceas’d; and still he kept them wide:
And still they were the same bright, patient stars.
Then with a slow incline of his broad breast,
Like to a diver in the pearly seas,
Forward he stoop’d over the airy shore,
And plung’d all noiseless into the deep night.
Book II
Just at the self-same beat of Time’s wide wings
Hyperion slid into the rustled air,
And Saturn gain’d with Thea that sad place
Where Cybele and the bruised Titans mourn’d.
It was a den where no insulting light
Could glimmer on their tears; where their own groans
They felt, but heard not, for the solid roar
Of thunderous waterfalls and torrents hoarse,
Pouring a constant bulk, uncertain where.
Crag jutting forth to crag, and rocks that seem’d
Ever as if just rising from a sleep,
Forehead to forehead held their monstrous horns;
And thus in thousand hugest phantasies
Made a fit roofing to this nest of woe.
Instead of thrones, hard flint they sat upon,
Couches of rugged stone, and slaty ridge
Stubborn’d with iron. All were not assembled:
Some chain’d in torture, and some wandering.
Coeus, and Gyges, and Briareüs,
Typhon, and Dolor, and Porphyrion,
With many more, the brawniest in assault,
Were pent in regions of laborious breath;
Dungeon’d in opaque element, to keep
Their clenched teeth still clench’d, and all their limbs
Lock’d up like veins of metal, crampt and screw’d;
Without a motion, save of their big hearts
Heaving in pain, and horribly convuls’d
With sanguine feverous boiling gurge of pulse.
Mnemosyne was straying in the world;
Far from her moon had Phoebe wandered;
And many else were free to roam abroad,
But for the main, here found they covert drear.
Scarce images of life, one here, one there,
Lay vast and edgeways; like a dismal cirque
Of Druid stones, upon a forlorn moor,
When the chill rain begins at shut of eve,
In dull November, and their chancel vault,
The Heaven itself, is blinded throughout night.
Each one kept shroud, nor to his neighbour gave
Or word, or look, or action of despair.
Creüs was one; his ponderous iron mace
Lay by him, and a shatter’d rib of rock
Told of his rage, ere he thus sank and pined.
Iäpetus another; in his grasp,
A serpent’s plashy neck; its barbed tongue
Squeez’d from the gorge, and all its uncurl’d length
Dead; and because the creature could not spit
Its poison in the eyes of conquering Jove.
Next Cottus: prone he lay, chin uppermost,
As though in pain; for still upon the flint
He ground severe his skull, with open mouth
And eyes at horrid working. Nearest him
Asia, born of most enormous Caf,
Who cost her mother Tellus keener pangs,
Though feminine, than any of her sons:
More thought than woe was in her dusky face,
For she was prophesying of her glory;
And in her wide imagination stood
Palm-shaded temples, and high rival fanes,
By Oxus or in Ganges’ sacred isles.
Even as Hope upon her anchor leans,
So leant she, not so fair, upon a tusk
Shed from the broadest of her elephants.
Above her, on a crag’s uneasy shelve,
Upon his elbow rais’d, all prostrate else,
Shadow’d Enceladus; once tame and mild
As grazing ox unworried in the meads;
Now tiger-passion’d, lion-thoughted, wroth,
He meditated, plotted, and even now
Was hurling mountains in that second war,
Not long delay’d, that scar’d the younger Gods
To hide themselves in forms of beast and bird.
Not far hence Atlas; and beside him prone
Phorcus, the sire of Gorgons. Neighbour’d close
Oceanus, and Tethys, in whose lap
Sobb’d Clymene among her tangled hair.
In midst of all lay Themis, at the feet
Of Ops the queen all clouded round from sight;
No shape distinguishable, more than when
Thick night confounds the pine-tops with the clouds:
And many else whose names may not be told.
For when the Muse’s wings are air-ward spread,
Who shall delay her flight? And she must chaunt
Of Saturn, and his guide, who now had climb’d
With damp and slippery footing from a depth
More horrid still. Above a sombre cliff
Their heads appear’d, and up their stature grew
Till on the level height their steps found ease:
Then Thea spread abroad her trembling arms
Upon the precincts of this nest of pain,
And sidelong fix’d her eye on Saturn’s face:
There saw she direst strife; the supreme God
At war with all the frailty of grief,
Of rage, of fear, anxiety, revenge,
Remorse, spleen, hope, but most of all despair.
Against these plagues he strove in vain; for Fate
Had pour’d a mortal oil upon his head,
A disanointing poison: so that Thea,
Affrighted, kept her still, and let him pass
First onwards in, among the fallen tribe.
As with us mortal men, the laden heart
Is persecuted more, and fever’d more,
When it is nighing to the mournful house
Where other hearts are sick of the same bruise;
So Saturn, as he walk’d into the midst,
Felt faint, and would have sunk among the rest,
But that he met Enceladus’s eye,
Whose mightiness, and awe of him, at once
Came like an inspiration; and he shouted,
“Titans, behold your God!” at which some groan’d;
Some started on their feet; some also shouted;
Some wept, some wail’d, all bow’d with reverence;
And Ops, uplifting her black folded veil,
Show’d her pale cheeks, and all her forehead wan,
Her eye-brows thin and jet, and hollow eyes.
There is a roaring in the bleak-grown pines
When Winter lifts his voice; there is a noise
Among immortals when a God gives sign,
With hushing finger, how he means to load
His tongue with the full weight of utterless thought,
With thunder, and with music, and with pomp:
Such noise is like the roar of bleak-grown pines;
Which, when it ceases in this mountain’d world,
No other sound succeeds; but ceasing here,
Among these fallen, Saturn’s voice therefrom
Grew up like organ, that begins anew
Its strain, when other harmonies, stopt short,
Leave the dinn’d air vibrating silverly.
Thus grew it up —“Not in my own sad breast,
Which is its own great judge and searcher out,
Can I find reason why ye should be thus:
Not in the legends of the first of days,
Studied from that old spirit-leaved book
Which starry Uranus with finger bright
Sav’d from the shores of darkness, when the waves
Low-ebb’d still hid it up in shallow gloom; —
And the which book ye know I ever kept
For my firm-based footstool:— Ah, infirm!
Not there, nor in sign, symbol, or portent
Of element, earth, water, air, and fire —
At war, at peace, or inter-quarreling
One against one, or two, or three, or all
Each several one against the other three,
As fire with air loud warring when rain-floods
Drown both, and press them both against earth’s face,
Where, finding sulphur, a quadruple wrath
Unhinges the poor world; — not in that strife,
Wherefrom I take strange lore, and read it deep,
Can I find reason why ye should be thus:
No, no-where can unriddle, though I search,
And pore on Nature’s universal scroll
Even to swooning, why ye, Divinities,
The first-born of all shap’d and palpable Gods,
Should cower beneath what, in comparison,
Is untremendous might. Yet ye are here,
O’erwhelm’d, and spurn’d, and batter’d, ye are here!
O Titans, shall I say ‘Arise!’— Ye groan:
Shall I say ‘Crouch!’— Ye groan. What can I then?
O Heaven wide! O unseen parent dear!
What can I? Tell me, all ye brethren Gods,
How we can war, how engine our great wrath!
O speak your counsel now, for Saturn’s ear
Is all a-hunger’d. Thou, Oceanus,
Ponderest high and deep; and in thy face
I see, astonied, that severe content
Which comes of thought and musing: give us help!”
So ended Saturn; and the God of the Sea,
Sophist and sage, from no Athenian grove,
But cogitation in his watery shades,
Arose, with locks not oozy, and began,
In murmurs, which his first-endeavouring tongue
Caught infant-like from the far-foamed sands.
“O ye, whom wrath consumes! who, passion-stung,
Writhe at defeat, and nurse your agonies!
Shut up your senses, stifle up your ears,
My voice is not a bellows unto ire.
Yet listen, ye who will, whilst I bring proof
How ye, perforce, must be content to stoop:
And in the proof much comfort will I give,
If ye will take that comfort in its truth.
We fall by course of Nature’s law, not force
Of thunder, or of Jove. Great Saturn, thou
Hast sifted well the atom-universe;
But for this reason, that thou art the King,
And only blind from sheer supremacy,
One avenue was shaded from thine eyes,
Through which I wandered to eternal truth.
And first, as thou wast not the first of powers,
So art thou not the last; it cannot be:
Thou art not the beginning nor the end.
From chaos and parental darkness came
Light, the first fruits of that intestine broil,
That sullen ferment, which for wondrous ends
Was ripening in itself. The ripe hour came,
And with it light, and light, engendering
Upon its own producer, forthwith touch’d
The whole enormous matter into life.
Upon that very hour, our parentage,
The Heavens and the Earth, were manifest:
Then thou first-born, and we the giant-race,
Found ourselves ruling new and beauteous realms.
Now comes the pain of truth, to whom ’tis pain;
O folly! for to bear all naked truths,
And to envisage circumstance, all calm,
That is the top of sovereignty. Mark well!
As Heaven and Earth are fairer, fairer far
Than Chaos and blank Darkness, though once chiefs;
And as we show beyond that Heaven and Earth
In form and shape compact and beautiful,
In will, in action free, companionship,
And thousand other signs of purer life;
So on our heels a fresh perfection treads,
A power more strong in beauty, born of us
And fated to excel us, as we pass
In glory that old Darkness: nor are we
Thereby more conquer’d, than by us the rule
Of shapeless Chaos. Say, doth the dull soil
Quarrel with the proud forests it hath fed,
And feedeth still, more comely than itself?
Can it deny the chiefdom of green groves?
Or shall the tree be envious of the dove
Because it cooeth, and hath snowy wings
To wander wherewithal and find its joys?
We are such forest-trees, and our fair boughs
Have bred forth, not pale solitary doves,
But eagles golden-feather’d, who do tower
Above us in their beauty, and must reign
In right thereof; for ’tis the eternal law
That first in beauty should be first in might:
Yea, by that law, another race may drive
Our conquerors to mourn as we do now.
Have ye beheld the young God of the Seas,
My dispossessor? Have ye seen his face?
Have ye beheld his chariot, foam’d along
By noble winged creatures he hath made?
I saw him on the calmed waters scud,
With such a glow of beauty in his eyes,
That it enforc’d me to bid sad farewell
To all my empire: farewell sad I took,
And hither came, to see how dolorous fate
Had wrought upon ye; and how I might best
Give consolation in this woe extreme.
Receive the truth, and let it be your balm.”
Whether through poz’d conviction, or disdain,
They guarded silence, when Oceanus
Left murmuring, what deepest thought can tell?
But so it was, none answer’d for a space,
Save one whom none regarded, Clymene;
And yet she answer’d not, only complain’d,
With hectic lips, and eyes up-looking mild,
Thus wording timidly among the fierce:
“O Father, I am here the simplest voice,
And all my knowledge is that joy is gone,
And this thing woe crept in among our hearts,
There to remain for ever, as I fear:
I would not bode of evil, if I thought
So weak a creature could turn off the help
Which by just right should come of mighty Gods;
Yet let me tell my sorrow, let me tell
Of what I heard, and how it made me weep,
And know that we had parted from all hope.
I stood upon a shore, a pleasant shore,
Where a sweet clime was breathed from a land
Of fragrance, quietness, and trees, and flowers.
Full of calm joy it was, as I of grief;
Too full of joy and soft delicious warmth;
So that I felt a movement in my heart
To chide, and to reproach that solitude
With songs of misery, music of our woes;
And sat me down, and took a mouthed shell
And murmur’d into it, and made melody —
O melody no more! for while I sang,
And with poor skill let pass into the breeze
The dull shell’s echo, from a bowery strand
Just opposite, an island of the sea,
There came enchantment with the shifting wind,
That did both drown and keep alive my ears.
I threw my shell away upon the sand,
And a wave fill’d it, as my sense was fill’d
With that new blissful golden melody.
A living death was in each gush of sounds,
Each family of rapturous hurried notes,
That fell, one after one, yet all at once,
Like pearl beads dropping sudden from their string:
And then another, then another strain,
Each like a dove leaving its olive perch,
With music wing’d instead of silent plumes,
To hover round my head, and make me sick
Of joy and grief at once. Grief overcame,
And I was stopping up my frantic ears,
When, past all hindrance of my trembling hands,
A voice came sweeter, sweeter than all tune,
And still it cried, ‘Apollo! young Apollo!
The morning-bright Apollo! young Apollo!’
I fled, it follow’d me, and cried ‘Apollo!’
O Father, and O Brethren, had ye felt
Those pains of mine; O Saturn, hadst thou felt,
Ye would not call this too indulged tongue
Presumptuous, in thus venturing to be heard.”
So far her voice flow’d on, like timorous brook
That, lingering along a pebbled coast,
Doth fear to meet the sea: but sea it met,
And shudder’d; for the overwhelming voice
Of huge Enceladus swallow’d it in wrath:
The ponderous syllables, like sullen waves
In the half-glutted hollows of reef-rocks,
Came booming thus, while still upon his arm
He lean’d; not rising, from supreme contempt.
“Or shall we listen to the over-wise,
Or to the over-foolish, Giant–Gods?
Not thunderbolt on thunderbolt, till all
That rebel Jove’s whole armoury were spent,
Not world on world upon these shoulders piled,
Could agonize me more than baby-words
In midst of this dethronement horrible.
Speak! roar! shout! yell! ye sleepy Titans all.
Do ye forget the blows, the buffets vile?
Are ye not smitten by a youngling arm?
Dost thou forget, sham Monarch of the Waves,
Thy scalding in the seas? What, have I rous’d
Your spleens with so few simple words as these?
O joy! for now I see ye are not lost:
O joy! for now I see a thousand eyes
Wide glaring for revenge!”— As this he said,
He lifted up his stature vast, and stood,
Still without intermission speaking thus:
“Now ye are flames, I’ll tell you how to burn,
And purge the ether of our enemies;
How to feed fierce the crooked stings of fire,
And singe away the swollen clouds of Jove,
Stifling that puny essence in its tent.
O let him feel the evil he hath done;
For though I scorn Oceanus’s lore,
Much pain have I for more than loss of realms:
The days of peace and slumberous calm are fled;
Those days, all innocent of scathing war,
When all the fair Existences of heaven
Came open-eyed to guess what we would speak:—
That was before our brows were taught to frown,
Before our lips knew else but solemn sounds;
That was before we knew the winged thing,
Victory, might be lost, or might be won.
And be ye mindful that Hyperion,
Our brightest brother, still is undisgraced —
Hyperion, lo! his radiance is here!”
All eyes were on Enceladus’s face,
And they beheld, while still Hyperion’s name
Flew from his lips up to the vaulted rocks,
A pallid gleam across his features stern:
Not savage, for he saw full many a God
Wroth as himself. He look’d upon them all,
And in each face he saw a gleam of light,
But splendider in Saturn’s, whose hoar locks
Shone like the bubbling foam about a keel
When the prow sweeps into a midnight cove.
In pale and silver silence they remain’d,
Till suddenly a splendour, like the morn,
Pervaded all the beetling gloomy steeps,
All the sad spaces of oblivion,
And every gulf, and every chasm old,
And every height, and every sullen depth,
Voiceless, or hoarse with loud tormented streams:
And all the everlasting cataracts,
And all the headlong torrents far and near,
Mantled before in darkness and huge shade,
Now saw the light and made it terrible.
It was Hyperion:— a granite peak
His bright feet touch’d, and there he stay’d to view
The misery his brilliance had betray’d
To the most hateful seeing of itself.
Golden his hair of short Numidian curl,
Regal his shape majestic, a vast shade
In midst of his own brightness, like the bulk
Of Memnon’s image at the set of sun
To one who travels from the dusking East:
Sighs, too, as mournful as that Memnon’s harp
He utter’d, while his hands contemplative
He press’d together, and in silence stood.
Despondence seiz’d again the fallen Gods
At sight of the dejected King of Day,
And many hid their faces from the light:
But fierce Enceladus sent forth his eyes
Among the brotherhood; and, at their glare,
Uprose Iäpetus, and Creüs too,
And Phorcus, sea-born, and together strode
To where he towered on his eminence.
There those four shouted forth old Saturn’s name;
Hyperion from the peak loud answered, “Saturn!”
Saturn sat near the Mother of the Gods,
In whose face was no joy, though all the Gods
Gave from their hollow throats the name of “Saturn!”
Book III
Thus in alternate uproar and sad peace,
Amazed were those Titans utterly.
O leave them, Muse! O leave them to their woes;
For thou art weak to sing such tumults dire:
A solitary sorrow best befits
Thy lips, and antheming a lonely grief.
Leave them, O Muse! for thou anon wilt find
Many a fallen old Divinity
Wandering in vain about bewildered shores.
Meantime touch piously the Delphic harp,
And not a wind of heaven but will breathe
In aid soft warble from the Dorian flute;
For lo! ’tis for the Father of all verse.
Flush every thing that hath a vermeil hue,
Let the rose glow intense and warm the air,
And let the clouds of even and of morn
Float in voluptuous fleeces o’er the hills;
Let the red wine within the goblet boil,
Cold as a bubbling well; let faint-lipp’d shells,
On sands, or in great deeps, vermilion turn
Through all their labyrinths; and let the maid
Blush keenly, as with some warm kiss surpris’d.
Chief isle of the embowered Cyclades,
Rejoice, O Delos, with thine olives green,
And poplars, and lawn-shading palms, and beech,
In which the Zephyr breathes the loudest song,
And hazels thick, dark-stemm’d beneath the shade:
Apollo is once more the golden theme!
Where was he, when the Giant of the Sun
Stood bright, amid the sorrow of his peers?
Together had he left his mother fair
And his twin-sister sleeping in their bower,
And in the morning twilight wandered forth
Beside the osiers of a rivulet,
Full ankle-deep in lilies of the vale.
The nightingale had ceas’d, and a few stars
Were lingering in the heavens, while the thrush
Began calm-throated. Throughout all the isle
There was no covert, no retired cave
Unhaunted by the murmurous noise of waves,
Though scarcely heard in many a green recess.
He listen’d, and he wept, and his bright tears
Went trickling down the golden bow he held.
Thus with half-shut suffused eyes he stood,
While from beneath some cumbrous boughs hard by
With solemn step an awful Goddess came,
And there was purport in her looks for him,
Which he with eager guess began to read
Perplex’d, the while melodiously he said:
“How cam’st thou over the unfooted sea?
Or hath that antique mien and robed form
Mov’d in these vales invisible till now?
Sure I have heard those vestments sweeping o’er
The fallen leaves, when I have sat alone
In cool mid-forest. Surely I have traced
The rustle of those ample skirts about
These grassy solitudes, and seen the flowers
Lift up their heads, as still the whisper pass’d.
Goddess! I have beheld those eyes before,
And their eternal calm, and all that face,
Or I have dream’d.”—“Yes,” said the supreme shape,
“Thou hast dream’d of me; and awaking up
Didst find a lyre all golden by thy side,
Whose strings touch’d by thy fingers, all the vast
Unwearied ear of the whole universe
Listen’d in pain and pleasure at the birth
Of such new tuneful wonder. Is’t not strange
That thou shouldst weep, so gifted? Tell me, youth,
What sorrow thou canst feel; for I am sad
When thou dost shed a tear: explain thy griefs
To one who in this lonely isle hath been
The watcher of thy sleep and hours of life,
From the young day when first thy infant hand
Pluck’d witless the weak flowers, till thine arm
Could bend that bow heroic to all times.
Show thy heart’s secret to an ancient Power
Who hath forsaken old and sacred thrones
For prophecies of thee, and for the sake
Of loveliness new born.”— Apollo then,
With sudden scrutiny and gloomless eyes,
Thus answer’d, while his white melodious throat
Throbb’d with the syllables. —“Mnemosyne!
Thy name is on my tongue, I know not how;
Why should I tell thee what thou so well seest?
Why should I strive to show what from thy lips
Would come no mystery? For me, dark, dark,
And painful vile oblivion seals my eyes:
I strive to search wherefore I am so sad,
Until a melancholy numbs my limbs;
And then upon the grass I sit, and moan,
Like one who once had wings. — O why should I
Feel curs’d and thwarted, when the liegeless air
Yields to my step aspirant? why should I
Spurn the green turf as hateful to my feet?
Goddess benign, point forth some unknown thing:
Are there not other regions than this isle?
What are the stars? There is the sun, the sun!
And the most patient brilliance of the moon!
And stars by thousands! Point me out the way
To any one particular beauteous star,
And I will flit into it with my lyre,
And make its silvery splendour pant with bliss.
I have heard the cloudy thunder: Where is power?
Whose hand, whose essence, what divinity
Makes this alarum in the elements,
While I here idle listen on the shores
In fearless yet in aching ignorance?
O tell me, lonely Goddess, by thy harp,
That waileth every morn and eventide,
Tell me why thus I rave, about these groves!
Mute thou remainest — Mute! yet I can read
A wondrous lesson in thy silent face:
Knowledge enormous makes a God of me.
Names, deeds, gray legends, dire events, rebellions,
Majesties, sovran voices, agonies,
Creations and destroyings, all at once
Pour into the wide hollows of my brain,
And deify me, as if some blithe wine
Or bright elixir peerless I had drunk,
And so become immortal.”— Thus the God,
While his enkindled eyes, with level glance
Beneath his white soft temples, stedfast kept
Trembling with light upon Mnemosyne.
Soon wild commotions shook him, and made flush
All the immortal fairness of his limbs;
Most like the struggle at the gate of death;
Or liker still to one who should take leave
Of pale immortal death, and with a pang
As hot as death’s is chill, with fierce convulse
Die into life: so young Apollo anguish’d:
His very hair, his golden tresses famed
Kept undulation round his eager neck.
During the pain Mnemosyne upheld
Her arms as one who prophesied. — At length
Apollo shriek’d; — and lo! from all his limbs
Celestial Glory dawn’d, he was a god.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Hyperion (Hungarian)

Első könyv

Egy völgy mélyárnyú bánatába hulltan,
Hova el nem hat jó szellőjü hajnal,
Se dühödő dél, sem az esti csillag,
Ült ősz Saturnus, némán, mint a kő,
És mint a csönd, mely rejti, mozdulatlan;
Erdő erdőt takart feje körül,
Mint felleg felleget. A lég se rezgett,
Egy nyári napnak élete se moccant,
Mely egy fűbolyhot sem tud elrabolni,
De holt levél lehullt; nem szállt tovább.
A hangjatünt patak az elbukott
Istenség árnyától holtabbra vált,
S hűlt ujját a najád a nád között
Csak még jobban ajkára szorította.
A fövenyen nagy lábnyomok jelezték,
Saturnus lába meddig vonszolódott,
Hol szunnyadt el. Az ázott talajon
Ernyedt, jogartalan, holtkedvű jobbja;
Nincs már birodalom lehúnyt szemében;
Feje figyelmesen a Föld felé
Horgadt le, ősanyjához vígaszért.
Nincs erő, mely fölrezzentheti, vélnéd,
De jött valaki és rokoni kézzel
Vállához ért, elöbb nagyot hajolva
Tisztelte őt, ki erről nem tudott.
Egy istennője a gyermek világnak,
Hozzá képest a szálas amazon
Pigmeus volna, üstökön ragadna
Achillest s térdre nyomná; csak egy ujjal
Visszafogná Ixion kerekét.
Nagy arca volt, mint Memphisben a szfinxnek,
Mely tán egy palotaudvarban állt,
Míg Egyiptom volt a tudás hazája.
De ó! milyen márványszerütlen arc,
S mi szép volna, ha bánattól a bánat
Nem lenne szebbé, mint maga a Szépség.
Tekintetében félelem ügyelt,
Mintha a megindult balsorsra, mintha
A rossz napok előfelhőiből
Kitört rontás után komor derékhad
Felgomolyogna tárolt mennykövével.
Egyik keze a fájó foltra téve,
Mintha, bár halhatatlan, emberül .
Dobogó sziv vad kínját érzené;
Saturnus meggörnyedt nyakán a másik,
S hasadó ajka füléhez hajolva,
Néhány szót mondott ünnepélyesen,
Mély, orgonáló hangon, gyászoló
Néhány szót, mely bágyadt nyelvünkre véve
Valahogy így hangoznék — ó, de gyarlón
Szól így a régi istenek beszéde!
,,Nézz fel, Saturnus! — de minek, szegény,
Öreg király? Nem kapsz tőlem se vígaszt.
Nem kérdezhetem, mért alszol, hiszen
Az ég már nem tiéd, s a föld, hol így
Lesújtva ülsz, nem ismer istenének;
S az óceán is, ünnepi zajával
Jogarod megtagadta; hajdani
Felséged a légből is messze szállt.
Mennyköved, új parancsnak hódoló,
Leomlott házunkta sunyítva sújt,
S bősz villámod gyakorlatlan kezekben
Perzselí egykor derűs birtokunkat.
Évsúlyú percekkel fájó idö!
Ahogy múlsz, megdagad a szörny igazság
S úgy szorongatja faradt bánatunkat,
Hogy lélegzethez sem juthat a kétely.
Aludj, Saturnus! ó, könnyelműen
Miért vertem föl szunnyadó magányod?
Mélabús szemedet mért költögessem?
Aludj tovább! hadd sirjak lábaidnál."
Mintha elrévült nyáréj erdejében
Zöld köntösü, szálas szenátorok,
Komoly csillagvarázsú ágazattal
A tölgyek álmodnak, s nincs rezzenés,
Csak egy szelíd, magányos szél fuvall
A csöndbe s elhal, minthacsak a lég
Apályának ez egy hulláma volna —
Úgy jött és szállt e szó, mig sirva hajtá
Az istennő nagy homlokát a földre,
Hol bomló haja szétterül Saturnus
Lábához, mint egy selymes, puha szőnyeg.
A hold, lassan változva, négy ezüst
Szakát világra tárta, a ők, miként
Dómbarlang két természetvágta szobra,
Maradtak mozdulatlan mozdulatban,
A dermedt isten csak kushadva még,
S a bús istennő, lábánál zokogva,
Míg végre vén Saturnus fölemelte
Fakult szemét s meglátta birodalma
Tűntét s a táj minden zord bánatát
S a térdelő szép istennőt, és aztán
Szólalt, mint bénult nyelvvel, mig szakálla
Rezgett, beteg, rém nyárfareszketéssel:
,,Szép hitvese arany Hyperionnak,
Érezlek, Thea, bár nem látom orcád.
Nézz fel, mutasd, balsorsunk ül-e rajta;
Nezz fel, és mondd meg, e gyarló alak
Saturnus-e; mondd, hallod-e Saturnus
Hangját; mondd meg, e ráncos és csupasz,
Diadémtalan szemöldök Saturnus
Arcát jelzi-e? Kinek volt hatalma,
Hogy így kétségbeejtsen? ereje
Honnan tört fel, míg az én ideges
Birkózásomban bennszorult a Végzet?
De ha így van, s én távol temettetém
Az istenléttől, minden jó hatástól
Halvány planétákra, a szél, a tenger
Csititásától, békés befolyástól
Az emberi vetésre, működéstől,
Melyben a legfőbb Istenség a szíve
Súlyos szerelmét könnyebíti. Messze
Tüntem saját szívemtől, odahagytam
Magammal egy valódi magamat
Valahol, trónom és e földi hely közt,
Ahol most ülök. Ó, Thea, kutasd fol!
Nyíljék örök szemed, s keringjen abban
A csillaghímű tér s a fényetűnt,
A minden tér, az élő légburok,
Meddő ür, lángtér, tátongó pokol.
Thea, kutasd föl! s mondd meg majd, ha látsz
Egy alakot vagy árnyat, aki szárnyon
Vagy vad szekéren száll, hogy vísszanyerie
Vesztett egét: másképp nem is lehet —
Hamar meglesz - Saturnus lesz király.
Igen, lesz még aranyló győzelem,
Istenek hullnak, nyugodt diadal
Kürtjei szólnak, ünnep himnusza
Zeng arany felhők magas tornyain,
Lágy hírlelés, ezüst húrpengetés
Üres kagylókban; dolgok megújult
Szépsége, az ég gyermekeinek
Meglepetésül - parancsot adok.
Thea! Thea! Thea! hol van Saturnus?"
E szenvedélyben talpra állt, keze
A légben hadonászott, megremegtek
És gyöngyöztek druidafürtjei;
Szeme lázas volt, kifúlladt a hangja.
Csak állt s nem látta lent Theát zokogni,
Majd szóhoz jutott újra s így beszélt:
,,Hát nem tudok többé teremteni?
Mintázni sem tudok? Nem szabhatok
Új mindenséget, egy másik világot,
Mely ezt lebirja puszta semmivé?
Hol egy új Káosz? Hol?" Felszállt e szó
Az Olympusra, s beléremegett
A három lázadó. — Thea fölérzett,
S tartásában remény derült, ahogy
Gyors hangon megszólalt, borzongva még.
,,Bukott házunknak vigasz ez: jövel
Közénk, Saturnus, önts lelket beléjük.
Búvóhelyükröl jöttem ide én is."
Csak így kurtán; kérő szemmel megindult,
Nehézkesen tört a homályon át,
Ő meg követte, vén indázaton
Keresztül, mely szétvált, mint ködgomoly,
Ha fészkükből felszállt sasok hasítják.
Közben más tájakon nagy volt a sírás.
Több ilyen kín s hatalmas fájdalom,
Halandók nyelvén s tollán túlnövő:
A vad titánok bújva vagy bilincsben
Sóhajtoznak a tünt uralomért,
S Saturnus hangját kínlódva figyelték.
Az egész mammut-fajzatban csak egy volt,
Ki megtartotta felségét, hatalmát:
Hyperion tündöklött tüzkorongián,
S az áldozati füstöt szivta, még
A Napistenhez gomolygót; de félt már;
Mert mint halandót baljós jel ijeszt
És megzavar — úgy borzongatta őt,
Nem ebvonitás, rivó vészmadár,
Vagy ha valaki visszalátogat
Lélekharang megkondulásakor,
Vagy éjféli lámpások jóslata -
De óriás ideghez mért rettenet
Gyakran gyötörte. Fényes palotája,
A színarany piramisokra épült
S bronz obeliszkek árnyával sötétlő,
Vér-színt szikrázott ezer udvarában,
ívboltos, lángzó folyosóin át;
S minden hajnali felhöfüggönyén
Harag piroslott; s amit addig isten,
Se kandi ember nem látott, sasok
Szárnya sötétlett; mémek nyerítése
Hangzott -— istennek, embernek először.
S mikor szent dombon gyújtott áldozat
Füstcsigáinak fűszerét kívánta,
Tág ínyére a jó ízek helyett
Mérgezett réz rossz, fémes gőze szállt;
S így, mikor nyugaton nyugvóra tért,
Ha már a nappal útja teljesült,
Hogy istenit szunnyadjon magas ágyon
A melódia karjai között,
A tétlen órákon is óriási
Léptekkel csarnokról csarnokra járt,
Míg messze minden zugban, folyosón
Szárnyas kegyencei tolongva álltak,
Döbbenten, mint a rémült emberek,
Kik tág térségeken zihálva gyűlnek,
Ha föld tengeti tornyaik sokát,
Most is, míg Saturnus révült fagyából
Ébredve Thea lépteit követte,
Hyperion, az alkonyt hátrahagyva,
Lesiklott, át a nyugat küszöbén.
S a palota megnyílt, ahogy szokott,
Csöndben, simán, csak ünnepi tubákon
Fújták komoly zefirek kósza-édes,
Lassú ütemű dallamaikat;
S mint illatozó rózsa, bíborában,
Mely a szemet hüvösséggel üdití,
E szigorú pompa bejárata
Kitártan állt, hogy az isten belépjen.
Belépett és haraggal volt tele,
Lángszín ruhája sarkán túlig ért;
Ordított, mintha földi tüz tüzelné,
Hogy féltek a szelíd, éteri hórák,
S reszkettek galambszámyaik. Ő díszes
Boltiveken át fröcsögött tovább,
Tündöklés illatos indái közt,
Gyémántpadlós fényárkádokon át,
Míg el nem ért a nagy főkupoláig,
S megált alatta s dobbantott vadul
S alapoktól a magas tornyokig
Megrázta arany országát, de még
A rárezgő mennydörgés el sem állt,
Hangja —- hiába fékezte egy isten -
Kitört: ,,Ó, éjek s napok álmai!
ó, szörnyű formák! Kínos képzetek!
Kísértetek, komor, sötét hidegben!
Fekete gyommal benőtt mocsarak
Hosszúfülű fantomjai! Miért
Ismerlek titeket? mért láttalak?
Örök lényem miért zavarodott meg,
Ez új rémségeket szemügyre venni?
Saturnus elbukott — követem én is?
El kell hagynom nyugalmam kikötőjét,
Dicsőségem bölcsőjét, enyhe táját,
Áldott ragyogás nyugodt kéjeit,
Kristály dómjaim, pavilonjaim
Fénybirodalmát? Elhagyott, üres lesz,
Nyomom se marad. Tündöklést, arányt
Nem látok én — csak halált és homályt.
Nyugalmam központjába ís követnek
Hajthatatlan homályű látomások
És meggyalázzák minden díszemet.
Elbukni! — Nem, Tellus és sós ruhája
Tanúm, hogy országom tüzes határán
Átnyújtom félelmetes jobbomat,
Hogy elijedjen az a gyermeteg
Mennydörgetö, lázadó Jupiter,
S a vén Saturnus üljön újra trónra."
S elhallgatott: vadabb fenyegetes
Küzdött torkán, de nem jutott tovább;
Mert mint zsúfolt színházban hangzavar
Csak nő a pisszektől — Hyperion
Szavaira a sápadt fantomok
Rémláttatóbb hideggel gyürkőzének;
S a tükrös szint, hol állt, ködleni kezdett,
Mint gőzös ingovány, mire egész
Testén, lábától haja tetejéig
Görcs kúszott, mint karcsú, de hosszú, izmos
Kígyó, mely lassan halad, túlfeszitve,
Kitekert fejjel, nyakkal. S mikor elmúlt,
A keleti kapukig elfutott,
Holott még hat harmatos óra múltán
Lett volna ideje hajnali pirnak;
S már vadul a két álmos kapuszárnyra
Lehelve, minden súlyos gőzt lefújt,
És hirtelen szélesre tárta őket
Hideg habjaira az óceánnak.
A tüzplanétát, mellyel az eget
Átnyargalta kelettől nyugatig,
Felhőfüggöny bevonta bakacsinnal,
Nem vakon, mert olykor körmetszetek
S duzzadt félgömbök ive átvilágolt,
A burkoló sötétre vetve rajzát
Finom villámoknak a mély nadirtól
A zenitig — s ez ó rejtjeleket
Akkor a földi bölcsek, csillagászok
Éles szemmel, szorgalmas gondolattal
Megfejtették sok századokon át;
Mind ennek csak nagy kőromok, befüstölt
Márvány őrzik nyomát: értelmük eltünt,
Bölcsességük régóta elveszett.
E golyónak két ezüst szárnya volt,
Mely dicsfénnyel rebbent, ha jött az isten;
Most is hatalmas tollai az éjből
Egyenkínt mozdultak, mig mind kitárult,
De döbbenten a gömb sötét maradt
S Hyperion parancsát várta még.
Ő adott volna szívesen parancsot
A napkezdetre, de változtatástól
Húzodott: nem, még a legősibb isten
Se bolygassa az év szent ütemét.
A hajnal műveletei tehát
Úgy maradtak, ahogy elmondatott.
Ezüst szárnyak testvérien kitárva,
Mohó vitorlák, és a tág kapu
Nyitva az éj borongó birtokára;
S a tündöklő titán, az új kínoktől
Őrjöngő, a hajlani nem szokott,
Nehéz kényszerben hajlítá a lelkét
A kor bújához, s egy rongyfellegen
Elnyúlt sápadt sugarú bánatában.
Eközben csillagaival az ég
Nagy szánalommal tekintett le rá,
S Coelus hangja a világürön át
Ezt súgta ünnepélyesen fülébe:
,,Ó, legtündöklőbb, édes gyermekem,
Ég nemzett, föld szült, Rejtelmek Fia,
S e rejtelmeken nem láthatnak át
A teremtésedben találkozó
Erők, melyeknek ujjongó gyönyörtől
Lágy vonaglásait én, Coelus is,
Csodálom: mindez honnan és hogyan lett,
S külön és látható gyümölcseit,
Az örök téren át látatlanul
Szétszórt, szépséges élet isteni
jelképeit: ez új formák közül
Való vagy, én tündökletes fiam,
S fivéreid s az istenasszonyok!
Köztetek vad viszály lett, a fiú
Atyjára lázadt. Láttam hullni őt,
A trónjáról, elsőszülettemet!
Karja felém nyúlt, hangja énfelém szállt
Fejét kerítő mennykövek közül!
Elsápadt arcom s ködbe rcjtezett.
Ez vár terád is! sejtem: láttam én
Fiaimat istenhez nem hasonlón.
Isteni volt, ahogy születtetek
És éltetek, komolyan, ünnepélyes,
Rendithetetlen, magas uralomban;
De most félelmet, haragot, reményt,
Szcnvedély művét látom bennetek,
Mint odalent a halandó világban.
Ez szaggat, ő, fiam! Vész, hirtelen
Bukás baljós jele! De küzdj, amíg
Erőd van rá s jársz-kelsz, napfényű isten,
S ártó órákkal, éteri 1jelenlét,
Elbánsz. — Én hang vagyok csak, életem
Áramok, szelek élete csupán,
Áram és szél — nincs egyebem: neked
Van még. — Használd ki helyzeted előnyét;
Igen, ragadd a nyílvesszőt szakállon,
Míg nem pattan a húr. — A földre szállj!
Ott találod Saturnust nagy bajában.
Én őrzöm közben fényes napodat
S évadjaid jó dajkája leszek."
Ez égöv-suttogásnak közepén
Fölkelt Hyperion s a csillagokra
Emelte húnyt szemét a nagyra nyitotta,
Míg elhangzott, s nagyra nyitott szemében
Ugyanazok a csillagok ragyogtak
Türelmesen tovább. Aztán előre
Dölt mellel, mint gyöngytengerekbe búvár,
Ugrott a lég partjáról lefelé
S nesztelenül merült az éjszakába.
Második könyv
Az Idő széles szárnya nyilt, csukódott,
Hyperion surrogó légbe szállt,
S ugyane számvetésre ért Saturnus
Theával a bús barlang belsejébe,
Hol Cybele s a szomorú titánok,
Gyászoltak: könnyükön nem csillogott
Kiváncsi fény; saját nyögésüket
Se hallották: a dörgő vízesések
S vad zuhatagok porzó boltja bömbölt,
Ki tudja, hol. Szirt ugrott szirt fölé,
S sziklák, mintha álomból ébredőn,
Fej fej mellett nyújták szömyszarvukat,
így raktak ezer ormótlan szeszéllyel
E fájdalmak fészkéhez mért tetőt.
Trónok helyett kemény kőzeten ültek,
Göcsörtös kőpárnán, vassal kibélelt,
Palás párkányon. Nem mind gyült ott össze:
Volt, kit kinokba zártak, más bolyongott.
Coeus, Gyges, Briareus, Typhon,
Dolor, Porphyrion és még sokan
A harcban legvadabbak, fölfeszítve
Ritkult légzés honába, összepréselt
Foguk új présben; mint az ércerek,
Lebéklyózott tagjaik felcsigázva;
Nem mozdulnak, csak nagy szívük dobog
Kínlódva, szörnyü kitekeredésben
Vérlázba forrt örvénylő érverésük.
Mnemosyne elcsavargott világgá,
Phoebe: holdiától messze vándorolt,
S mások, sokan, szabadon kóboroltak,
De legtöbb itt lelt sivár rejteket.
Egy itt, egy ott, félholtan elnyugodtak
Óriásian, mint druidakövek
Komor köre elhagyott ingoványon,
Ha estidőn fagyos eső zuhog
November mord havában, s boltivük,
Az ég maga, megvakul éjszakára.
Beburkolózva mind se szól, se néz
Szomszédjára, sem int kétségbeesve.
Köztük Creus, nehéz vasbuzogánya
Mellette, s egy szétmorzsolt sziklakö
Dühére vall, mielőtt így elernyedt.
És Japetus: markában iszamos
Kigyónyak, tüskés nyelve kiszorítva,
A kígyószájon, holt hossza kinyúlva,
Mert szegény pára nem tudta beköpni
Mérgét a győztes Jupiter szemébe.
És Cottus is: hasmánt, fölszegi állát,
Kinlódva, mert a kőhöz feni zordan
Fejét, szeme és szája tágra nyitva
A szörnyű munkához. Hozza közel
Ázsia, az óriási Caf leánya,
Kit fájóbb görcsök közt szült anyja, Tellus
— Ha lány lett is —, mint bármelyik fiát,-
Borult arcán a bú helyett tűnődés,
Mert eljövő dicsőségére gondolt,
Es tág képzeletében pálmafák közt
Templomok, versengő oltárok álltak
Oxus partján, szent Ganges szigetén.
S mint a Remény dölt horgonyára, ő is,
Borongóbban bár, vezérelefántja
Hajdani agyarára dőlt. Fölötte
Csak könyöke tartotta fenn a szikla
Meredélyén az elterült, sötét
Enceladust, ki egykor oly szelíd volt,
Mint békés legelőn a jó ökör;
Most szive tigris, elméje oroszlán,
Harag a terve, bosszút szőve most is
Hegyeket hajigál a nem sokáig
Halogatott új harcban, mely az ifjabb
Isteneket állatba és madárba
Rejtőzni rémité. Atlas s a hasmánt
Fekvő Phorcus, a Gorgók apja mellett
Oceanus s Thetys, kinek ölén
Zilált hajú Clymene zokogott.
Legközepén a felhőbe takart
Ops anya lábánál Themis hevert;
Alakjuk úgy volt, mintha vastag éj
Fenyők csúcsát felhőkkel egybemossa —
Es még sokan, kiknek nevét se mondjuk.
Mert a kibontott szárnyú Múzsa röptét
Ki tartja fel? S már dallania kell
Saturnust s vezetőjét, kik csúszósan,
Nyirkosan kaptattak fel iszonyubb
Mélységből. Egy komor kőfok fölött
Feltűnt fejük, s alakuk nött, amig
A felső szintre nem talált a léptük;
Ott Thea reszkető karját kitárta
E fájó részek tájai fölé,
S oldalról nézte a Saturnus arcán
Zajló tusát: a fő istent csatában
A bánat, düh, szorongás, félelem,
Bosszú, megbánás, undor és remény,
De legkivált a kétségbeesés
Esendő érzetével. E csapások
Ellen hiába küzdött, mert a Végzet
Fejére istenvoltát mérgező
Halandóság olajat csurgatá —
S Thea ijedt-némán követte őt
Törzséhez, a lehullottak közé.
Ahogy halandó szívünk is nehéz
Gondjával, hajszoltabb lesz, lázasabb,
Ha közelít a gyásznak Otthonához,
Hol ugyanegy bajtól fájnak a szívek —
Saturnus is, mikor körükbe lép,
Alélni kezd s már roskadna közéjük,
De Enceladus rátekint erővel
És hódolattal, és ő látja s ettől
Gyors sugallatot érez a így kiált:
,,Titánok, nézzetek föl, itt az isten!"
Volt, ki felnyögött erre, más felugrott,
Vagy sirt, vagy kiabált, s mind meghajolt;
Ops is föllebbenté fekete fátylát
S kitűnt halvány orcája, homloka,
Vékony, szurok szemöldje s mély szeme,
Felzúgnak az elkomorult fenyők,
Ha Tél hallatja hangját; lárma kél
A halhatatlanok közt, ha egy isten
 Intő ujjával jelzi, hogy a nyelvén
A néma gondolat telt súlya ül:
Mennydörgés, zene, pompa; e zaj úgy szól,
Mint zúgás az elkomorult fenyők közt,
Amely ha megszűnik e hegyvilágban,
Hang nem követi; de ez elbukottak
Közt megszünvén, Saturnus hangia zengett,
Mint orgona folytat egy dallamot,
Ha megszakad s elszáll a többi hangnem
A ritkult légből ezüst remegéssel.
így szólt: ,,Miért kell ide jutnotok —
Okát nem lelem szomorú szivemben,
Mely önmaga bírája s kutatója,
Sem az első nap legendái közt
Az ős szellem hagyatékozta könyvben,
Melyet fényujjal csillagzó Uranus
Az éj partjáról mentett meg, mikor
Az apály híguló sötétbe rejté;
S tudjátok, e könyv volt mindig szilárd
Lábzsámolyom - ó, gyarlóság! - Sem az,
Se jel, se jelkép, elemi jelenség,
Föld, víz, levegö, tűz, csatázva, békén
Vagy szétvonásban, eggyel szemben egy,
Vagy kettő, három, vagy mindegyikük
A másik három ellen, mint a tűzzel
A lég bömbölve viv, ha zápor-ár
Önti el mindkettőt földhöz szoritva,
Hol kénre lelve, négyszeres harag
Dúlja szegény világot; sem e harc,
Melyből mélységes, különös tudást
Meritettem — nem tárta föl elöttem,
Hogy mért is kelle ide jutnotok;
S hiába böngészgettem ájulásig
A Természet világindázatát,
Nem fejthetem meg, miért kell tinektek,
Minden között először testetöltött
Istenségeknek, így szűkölnötök
Hozzátok mérve semmi hatalomtól.
De itt vagytok, levetve és elűzve,
lm itt vagytok! Mondjam, hogy: ,,Föl, titánokl"?
Csak nyögtök. Mondjam, hogy ,,Lapuljatokl"?
Fölnyögtök erre is. Mit tehetek hát?
Nagy ég, te láthatatlan, jó atyám!
Mit tehetek? Ti testvér istenek,
Hogy szitsuk hangunkat háborúvá?
Saturnus füle szomjazik tanácsra.
Ooeanus, te, mélyet s magasat
Mérlegelő, döbbenten látom én
A zord jelentést, melyet a tűnődés
Ábrázatodra irt: segits rnirajtunk!"
Elhallgatott - s a tenger istene,
Kit nem athéni berkek bölcsessége,
De vízi árnyban mély elmélkedés
Érlelt gondolkodóvá -  most felállt,
A tisztafürtü, s megszólalt morajlón,
Távoli, tajtékos föveny zajával
Igyekvő nyelvén. — „Ó, tí: akiket
Emészt a düh és dúl a szenvedély,
Ti kínjaitok közt vérben vonaglók!
Tömjétek be a füleiteket:
Az én hangom nem harag fújtatója;
Vagy hallgassatok meg, s bebizonyítom,
Miért kell már veszteg maradnotok:
És vígaszt hozok a bizonyitásban,
Ha fel tudjátok fogni ezt a vígaszt.
A Természet törvénye dönt le minket,
Nem Jupiter, se mennykő. Nagy Saturnus,
Te kifürkészted az atom-világot,
De mert király vagy, korlátlan hatalmad
Vakká tett, és nem láttál meg egy ösvényt —
Az örök igazsághoz azon át
]utottam el. - Nos, nem te vagy az elsö,
Sem az utolsó hatalom. Se kezdet
Nem vagy, se vég. A káoszból, a nemző
Sötétből jött a fény, első gyümölcse
A benti forrongásnak, erjedésnek,
Mely csodás célra érlelte magát.
S megért az óra és vele a fény,
S a fény megtermékenyíté saját
Szülőjét, s az irdatlan anyagot
Életre kelté. S még azon az órán
A mi apánk s anyánk, az Ég, a Föld
Is megjelent; majd te, elsőszülöttjük,
S mi, óriások faja, új, gyönyörü
Birodalmak fölött uralkodók.
Most jön a fájó igazság, ha fáj —
Bolondság! mert a pőre igazat
Elbírni s a helyzettel szembenézni,
Ez a legfőbb erő. Figyeljetek!
Ahogy az Ég s a Föld sokkalta szebb
A régvolt Káosznál s merő Sötétnél,
S ahogy mi Égen s Földön túlteszünk
Tömör, szép forma, szabad akarat
S barátság dolgában, s a tiszta élet
Ezer jelével — úgy lép a nyomunkba
Egy friss tökéletesség, gyönyörűbb
Erö: belőlünk született, de sorsa,
Hogy fölülmúljon minket, mint ahogy
A vén sötétséget mi túlragyogtuk;
De csakúgy nem tudnak legyőzni minket,
Mint mi sem az alaktalan Káoszt.
Vagy tán a tompa rög viszályra kél
A büszke erdővel, melyet nevelt,
S amely szebb nála? El tudja vitatni
Zöld berkek fensöbbségét? Vagy a fa
Irigyli a turbékolo galambot
Mert hószárnyával messzeségbe szállhat
Az örömök után? Ily fák vagyunk mi,
S szép ágainkról nem halvány galambok,
De aranytollú sasok keltek útra,
S szépségük jogán trónolnak fölöttünk,
Mert örök törvény, hogy szépség legyen
Az első hatalom; igen, e törvény
Szerint egy újabb faj elűzheti
Legyőzőinket, s úgy gyászolnak ők
Majdan, mint most magunk. Láttátok-e
A tengerek fiatal istenét,
A trónfosztómat? Láttátok-e arcát?
És kocsijába fogvaa nemes,
Szárnyas lényeket, kiket ő teremtett?
Én láttam: száguldott csitult vizen,
S szemében olyan szépség ragyogott,
Hogy búsan búcsút kellett mondanom
Birodalmamnak; búsan elbúcsúztam,
S jöttem megnézni, hogy mi gyászú végzet
Telt rajtatok be, és vigaszt szerezni
Nagy bajotokban. Íme az igazság:
Úgy fogadjátok, mint a balzsamírt."
Színlelt meggyőződésből, megvetésből
Hallgattak-e, mikor Oceanus
Már nem morajlott — ki a tudhatója?
De senki sem felelt, csak egy, akit
Észre sem vettek addig, Clymene,
S ö sem felelt, csupán panaszkodott,
Lázas ajakkal, fürkészve, szelíden,
Félénken a vadak közt így beszélt:
,,Atyam, enyém itt a legegyszerűbb hang,
S mást sem tudok, csak hogy az öröm eltünt,
S e bánatféle a szívünkbe bújt,
És félek, ott marad már mindörökre;
Nem jósolnék balvégzetet, ha hinném,
Ily gyönge lény segithet ott, ahol
Hatalmas istenek joga a döntés ;
De bánatomat hadd beszéljem el,
Mit láttam s miért kezdtem sirni tőle
S miért tudtam, hogy nincs már több reményünk.
Egy parton álltam, egy szép parton álltam,
S egy táj a csönd, az illat, fák, virágok
Édességét lehellte s telve volt '
Szelíd örömmel — mint bánattal én;
Túl sok örömmel s jóleső meleggel,
Úgyhogy szivemben vagy mozdult, e csöndet
Megtörni váddal, nyomorult dalával,
A bánat zenéjével, és leültem,
Fogtam egy kagylót, szájába dúdoltam,
Melódiát fakasztva — ó, de már
Melódiát se! mert míg énekeltem,
S ügyefogyottan a szellőbe fújtam
A tompa kagyló visszhangját, a lombos
Partról a szemközti sziget felől
Varázst hozott a szél s új életet
Öntött fülembe. A homokba dobtam
Kagylómat és betöltötte a hullám,
Mint érzékeimet a boldog, új,
Arany melódia. Egy-egy halál
Élt minden ömlő hangban, áradó
Futamban, ahogyan egymás után
És mégis mind egyszerre kiszakadt,
Mint gyöngysor szaladt szét a fonaláról,
Aztán újabb összhangok, mindegyik
Mint olajágról felszálló galamb,
De néma tollak helyett zeneszárnnyal,
S fejem körül lebegtek és örömmel
Tettek beteggé s búval is. A bánat
Győzött, izgatott fülemet bedugtam,
De reszkető kezemen áthatolt
Egy hang, édesebb minden muzsikánál,
S kiáltott: "Apolló! ifjú Apolló!
A hajnaltündöklő, ifjú Apolló!”
Menekültem, s utánam szállt: ,,Apolló!”
Atyám, bátyáim, ha ti éreznétek
E kinomat, ha éreznéd, Saturnus,
Szegény ajkamat te sem mondanád
Őrültnek, mert hallatni merte hangját."
Eddig folyt hangja, mint félénk patak,
Mely kavicsos part mellett csordogál
S fél tengert érni, de tengerhez ér
S megborzong — mert hatalmas Enceladus
Lebíró hangja elnyelte haraggal:
Súlyos igék, mint hirtelen dagály
Félig szétmart zátonysziklák között,
így törtek föl; de még karjára dőlt
S megvetésében föl sem állt: "Figyeljünk
A túl okosra vagy a túl butára,
Gigászi istenek? Mennykőre mennykő,
Míg elfogy a lázadó Jupiter
Fegyvere mind, s világra hányt világ
E vállon - semmi sem gyötörne úgy,
Mint e trónfosztás borzalmai közt
Gyerekbeszéd. Szóljatok! Zúgjatok!
Bőgve üvöltsetek, álmos Titánok!
A vad csapások elfeledve már?
A lesújtó kamaszkar? Elfelejted,
Álnok hullámkirály, hogy háborogtál
A tengerben? Mi az, tán ily kevés,
Együgyű szótól berzenkedtek így?
Remek! már látom, nem vesztetek el.
Remek! már látom, ezer szemben ég
A bosszú." -— S e szavakra fölmagaslott
Nagy termete, mig szünetet se tartva
Tovább beszélt: ,,Lángokká lettetek:
Megmondom, hogy kell égni és az étert
Elleneinktöl megtisztítani,
S tűznyilakat hegyezve Jupiter
Degesz felhőít fölperzselni, vézna
Lényét sátrába fojtva, hogy a rosszat,
Amit tett, érezze is. Mert habár
Megvetem Oceanus tudomanyat,
Legjobban nem a vesztett hatalom fáj,
De vége az. álmos, békés napoknak,
Melyek nem tudtak ádáz hatalomról,
Mikor az ég szép Létezései
Tágranyilt szemmel lesték a szavunkat;
Még ráncokat nem ismert homlokunk,
Ajkunk se mást, csak fennkölt hangokat;
Nem tudtuk, mi a szárnyas Győzelem,
S mi az, ha hozzánk száll, vagy elröpiil..
S ne feledjétek, hogy Hyperion
Bátyánk még mindig fenn tündöklik — íme,
Hyperionl ősugárzasa itt van!"
És minden szem Enceladusra nézett:
Míg ajkáról Hyperion neve
A sziklaboltig szállt, fakó derengés
ült komor arcán; nem vad volt, hiszen
Sok istent látott, éppoly dühöset,
Mint ő volt. És végigpillantva rajtuk,
Derengett minden arc, Saturnusé
Fölfénylett, csillogtak ősz fürtjei,
Mint kis öbölbe éjfélkor besikló
Hajó körül a tajték. Igy maradtak
Sápadt, ezüst csöndben, majd hirtelen,
Mint hajnalfény, tündöklés járta át
A zord, kiugró meredélyeket,
Minden bús térségét a feledésnek,
S minden ős szakadék, minden magaslat,
Minden vad mélység, némán, vagy az ádáz
Vizektől zúgva, távol és közel,
Minden örök zuhatag, rohanó ár,
Addig tömör sötétbe burkolódzo,
Egyszerre még borzasztóbb lett a fénytől.
Hyperion megjött s egy gránitormon
Megállt ragyogva s nézte a nyomort,
Amely e tündöklésben önmagát
Meglátta undorodva. Színarany volt
Rövid numidafürtü hajzata,
Királyi volt a termete, nagy árnyék
Maga sugárzásában, mint a Memnon
Hatalmas szobra napszálltakor, annak,
Ki szürkülő Keletről jön felé;
S mint Memnon hárfája, sóhajtozott is,
S kezét tűnődve összefonta s állt
Némán. A bukott istenek megint
Elbúsultak, meglátván csüggedését
A Napkirálynak. S arcukat sokan
Elrejtették a fény elől. De büszkén
Pillantott szét testvérei között
Enceladus, s e szikrázás nyomán
Felállt ]apetus, Creus és a tenger
Szülötte Phorcus, s együtt a sugárzó
Toronyhoz mentek, s négyesben kiálták
Vén Saturnus nevét. Hyperion
Visszazengett a gránitról: ,,Saturnus !"
Saturnus mellett az istenek anyja
Derűtlen arccal ült, bár minden isten
Torkából ez a név tört fel: ,,Saturnus !"
Harmadik könyv
Felbuzgás és szomorú béke közt
Döbbenten így hányódtak a titánok.
El tőlük, Múzsa! El a bánatuktól:
Ilyen borzalmas dalhoz nincs erőd;
Ajkadhoz a külön bú jobban illik,
Szomorúság magányát zengeni.
El tőlük, Múzsa! lelsz majd nemsokára
Sok volt istenséget, ki elbukottan
Elvadult partokon bolyong. Te közben
Delphii hárfát áhítattal érints,
És ha az ég szellőt lehel, csupán
Dór sípba lágy trillákat, mivel, ime,
A vers atyjától szól. Hevüljőn át
Rőt árnyalata mindennek: a rózsa
Langalljon a levegőt áthevítve,
Lebegjenek hajnali s esti felhők
Gyönyörgomolyban a hegyek fölött;
A serlegben pezsegen a vörösbor
Hűs szikrázással; mélyben, fövenyen
Bíborra váljon gyöngéd szálú kagylók
Minden járata; és a szűz píruljon,
Mint forró csóktól. — Legfőbb szigete
A lombos Cycladoknak, Delos, ujjong
Minden nyárfád, olajfád zöld színével,
Árnyas pálmákkal, bükkfákkal, melyek közt
Leghangosabban zümmög a zefir,
És a sötétlő, sűrű mogyoróssal:
Megint Apollóé az arany ének.
Hol volt, amikor a Nap óriása
Titáni bánat közepette fénylett?
Iker hugát s gyönyörü anyjukat
Otthagyta: még aludtak a lugasban.
Elindult a hajnali szürkületben
Egy patak mentén a fűzek között
És térdig járt a völgyi liliomban.
Nem szólt már csalogány, elvétve rezgett
Csillag az égen, de már friss torokkal
Kezdtek el a rígók. A szigeten
Nem volt barlang, hogy a hullámmoraj
Ne töltse be, bár alig hallhatóan
Sok zöld zugolyban. Apolló ügyelt
És sirt, s könnyei végigtündököltek
Arany lantján. Így állt, félig lehúnyva
Túlcsorduló szemét, mikor kilépett
Az ágsűrűből ünnepélyesen
Egy méltósággal teljes istenasszony,
Tekintete beszélt, s hogy mit, Apolló
Zavartan leste, s dallamosan így szólt:
,,Átkeltél tapodatlan tengeren?
Vagy ősi arcod és ó leplű formád .
Látatlanul járt eddig itt e völgyben?
Tudom, hallottam én már e ruhát
Avart söpörni, míg ültem magamban
Erdő húseben. Éreztem suhogni
E bő köntöst az elhagyott füvön.
Láttam felnézni a virágokat,
Míg e zizegés tartott. Istenasszony!
Már láttam e szemet s örök nyugalmat
S ez arcot, vagy csak almondtam." — ,,Igen,
Rólam álmodtál — szólt a szép alak —,
S felébredtel, s egy arany lant hevert
Melletted, és te húrjaiba kaptál,
S a világegyetem tapasztalatlan
Füle kínban s gyönyörben hallgatá
Az új dallamcsodának születését.
Nem furcsa sírnod, így megáldva? Ifjú,
Mi bánthat? Minden csepp könnyed lesújt:
Bánatodat is hadd tudjam meg én,
Ki voltam e magányos szigeten
Álmodnak s életed óráinak
Őrzője, kezdve ama régi naptól,
Mikor gyerekkezed tanútlanul
Gyönge virágokat szakitott, addig,
Amíg nem birta hajlítani ezt
A hősi lantot. Tárd fel szívedet
Egy ősi Hatalomnak, aki már
Elhagyott rég fölszentelt trónokat
Rólad szóló jövendölésekért,
Az újszülött szépségén." És Apolló
Szeme hirtelen fürkésző, derűs lett,
S így szólt, míg fehér, szépdallamú torka
Lüktetett a hangokról: ,,Mnemosyne!
Honnan tudom nevedet? Mondjam el,
Amit te látva látsz? mért igyekezzem
Megfejteni azt, ami ajkadon
Megoldás volna? Ó, a szememen
Csúf hályog, feledés pecsétje ül;
Csak kutatom, szomorú mért vagyok,
Majd tagjaimba száll a mélabú,
És jajgatok a füvön ülve, mintha
Szárnyam lett volna egyszer. Mért is érzem
Nyüg átoknak a szabad levegőt,
Ha lépteimnek enged? Mért vetem meg
A zöld gyepet, miért utálja labam?
Boldog istennő, mutass ismeretlent
E szigeten túl! Mik a csillagok?
Ott fönt a nap, a nap! S türelmesen
Tündöklő hold! S ezernyi csillagok!
Mutass egy szép csillag felé utat,
S föllebbenek belé lantommal együtt,
S majd ezüst fénye reszket údvözülten.
Hallottam a vihart: hol az erő?
Mely istenség keze és lényege
Veri e riadót az elemek közt,
Míg én e parton tétlen figyelem,
Nem félve: fájva és tudatlanul?
Mondd meg, magányos istennő, e hárfád
Kedvéért, mely reggel és este felsír,
Mondd, mért őrjöngök így e ligetekben?
Hallgatsz, csak hallgatsz! Megis értem én,
Amire néma arcod oktat engem.
Csodás tudás tesz istenné. Nevek,
Ó tettek, agg legendák, lázadások,
Szörnyüségek, felségek hangjai,
Halalhörgés, teremtés, pusztítás,
Betölti mind agyam tág úrjeit,
S megistenit, mintha víg lángú bort
Innék, vagy páratlan varázsitalt,
S halhatatlanná lennék." — így az isten,
S gyöngéd, fehérlő homloka alatt
Lelkesült, fénytől remegő szeme
Mnemosynéra nyugodtan tekintett.
Egyszerre elfogta vad izgalom,
És a szépség, a halhatatlan, elszállt
Tagjaiból; olyan volt ez, akár
A küzdelem a halál kapujában,
Vagy még inkább, mint búcsúzás a sápadt,
Halhatatlan haláltól, a szorongás,
Amelynek láza a halál fagyával
Verseng, míg görcsök közt életre hal;
így az ifjú Apolló baja is
Megrémült, híres, arany fürtjei
Tekeregtek sóvár nyaka körül.
Kínja közben Mnemosyne a karját
Úgy emelte föl, mint aki jövendöl.
Végül Apolló felkiált, s íme!
Minden tagjából mennyei…

Uploaded byP. T.
Source of the quotation