Hughes, Ted: Az ajánlatok (The Offers in Hungarian)

Only two months dead
And there you were, suddenly back within reach.
I got on the Northern Line at Leicester Square
And sat down and there you were. And there
The dream started that was no dream.
I stared and you ignored me.
Your part in the dream was to ignore me.
Mine was to be invisible – helplessly
Unable to manifest myself.
Simply a blank, bodiless gaze – I rested
The whole weight of my unbelieving stare
On your face, impossibly real and there.
Not much changed, unchanging under my pressure.
You only shuddered slightly as the carriage
Bored through the earth Northward.
You seemed older – death has aged you a little.
Paler, almost yellowish, as you had been
In the morgue, but impassive.
As if the unspooling track and shudder of the journey
Were the film of your life that occupied you.
Your gaze, inward, resisted my gaze.
Your basket on your knee, heavy with packages.
Your handbag on a long strap. Your hands
Folded over the heap. Unshifting
My gaze leaned against you as a gaze
Might lean its cheek on a hand. The impossible
Went on sharing your slight shuddering, your eyelids.
Your lips lightly pursed, your melancholy.
Just as in the dream that insists
On the plainly impossible, and lasts
Second after second after second,
Growing more and more incredible
As if you slowly turned your face and slowly
Smiled full in my face, daring me
There, among the living, to speak to the dead.
But you seemed not to know the part you were playing
And just as in the dream, I did not speak.
Only tried to separate the memory
Of your face from this new face you wore.
If you got out at Chalk Farm, I told myself,
I would follow you home. I would speak.
I would make some effort to seize
This offer, this saddened substitute
Returned to me by death, revealed to me
There in the Underground – surely as if
For my examination and approval.
 
Chalk Farm came. I got up. You stayed.
It was the testing moment.
I lifted your face from you and took it
Outside, onto the platform, in this dream
Which was the whole of London's waking life.
I watched you move away, carried away
Northwards, back into the abyss,
Your real new face unaltered, lit, unwitting,
Still visible for seconds, then gone,
Leaving me my original emptiness
Of where you had been and abruptly were not.
But everything is offered three times.
And suddenly you were sitting in your own home.
Young as before, untouched by death. Like
A hallucination – not to be blinked away.
A migraine image – warping my retina.
You seemed to have no idea you were yourself.
Even borrowing the name of your oldest rival –
As if it had lain handiest. Yet you were
So much yourself my brain's hemispheres
Seemed to have twisted slightly out of phase
To know you you yet realise that you
Were not you. To see you you and yet
So brazenly continuing to be other.
You had even kept your birthdate – exact
As a barb on the impossibility.
And lived only two miles from where we had lived.
Other spirits colluded in a support team
Of new parents for you, a new brother.
You courted me all over again – covertly.
I breathed a bewildering air – the gas
Of the underworld in which you moved so easy
And had your new being. You told me
The dream of your romantic life, that had lasted
Throughout our marriage, there in Paris – as if
You had never returned until now.
Death had repossessed your talent. Or maybe
Had converted it to a quieter thing
A dumbly savage longing, a submerged
Ferocity of longing in eyes
So weirdly unaltered. I struggled awhile
In my doubled alive and dead existence.
I thought: 'This is coincidence – the mere
Inertia of my life's momentum, trying
To keep things as they were, as if the show
Must at all costs go on, same masks, same parts,
No matter who the actors.' Gasping for air,
At the bottom of the Rhine, barely conscious,
Indolently like somebody drowning
I kicked free.
Your gentle ultimatum relaxed its hold.
True to your ghostly humour, next thing
You sent me a pretty card from Honolulu.
After that, an afterworld memento,
Every year a card from Honolulu.
It seemed you had finessed your return to the living
By leaving me as your bail, a hostage stopped
In the land of the dead.
                                 Less and less
Did I think of escape.
Even in my dreams, our house was in ruins.
But suddenly – the third time – you were there.
Younger than I had ever known you. You
As if new made, half a wild roe, half
A flawless thing, priceless, faceted
Like a cobalt jewel. You came behind me
(At my helpless moment, as I lowered
A testing foot into the running bath)
And spoke – peremptory, as a familiar voice
Will startle out of a river's uproar, urgent,
Close: "This is the last. This one. This time
Don't fail me."

Kéthónapos halott
S egyszerre ott voltál, ismét, kézzelfoghatón.
Felszálltam az Északi Metróra a Leicester
Square-nél, leültem, ott voltál. És ott
Kezdődött el az álom, amely nem álom.
Rád bámultam, nem vettél észre.
Álombeli szereped az volt, hogy ne vegyél észre.
Az enyém, hogy láthatatlan legyek, gyámoltalan
Alak, ki nem képes valóra válni..
Üres, testetlen tekintet — rálőcsölöm
Hitetlen bámészkodásom teljes súlyát
Az arcodra, amely képtelenül valódi, és ott van.
Alig változott, most sem változik, hiába
Erőltetem. Kicsit megborzongtál, ahogy a szerelvény
Átnyomakodott a földön, észak felé.
Korosabb lettél – a halál mintha megöregített
Volna. Sápadtabb, szinte sárgás, akár
A hullaházban, de érzéketlenebb.
Mintha, a gombolyítatlan útvonal, a borzoló utazás
Életed filmje volna, és csak az kötne le.
Befelé járó pillantásod nem felelt az enyémre.
Térdeden kosár, teli csomaggal.
Kézitáskád hosszú bőrszíjon. Kezed
A kupacon, összekulcsolva. Mozdulatlanul
Rád szegeződött a pillantásom, úgy, mint ha
A pillantás a kézfejre szegezi az arcot. A képtelen
Felszívta, kis borzongásaidat, szemhéjadat,
Enyhén lebiggyedő szádat és a melankóliát.
Éppúgy, mint az álomban, amely befogja
A nyilvánvalóan, képtelent, míg másodpercre
Másodperc és újra másodperc nyúlik,
Mindegyre hihetetlenebbül –
Mintha lassan elfordulna az arcod, és lassan
Belemosolyogna az enyémbe, unszolásképpen,
Hogy onnét, az élők közül, szóljak a halottakhoz.
De szemlátomást nem tudtad, milyen szerepet játszol.
És éppúgy, mint az álomban, nem szólaltam meg.
Csak megpróbáltam leválasztani az arcod
Emlékét erről a mostani arcról, amelyet viselsz.
Ha Chalk Farmnál kiszállsz, mondtam.
Hazáig követlek. Akkor majd megszólalok.
Akkor majd erőlködöm, hogy éljek
Az ajánlatoddal, ezzel a szánalmas pótszerrel,
Amelyet a halál idenyújt, amelyet felmutatott
Nekem, ott, a metrón – biztosan azért, hogy
Jól vizsgázom-e, hogy elfogadom-e.
 
Chalk Farm. Fölkeltem. Ülve maradtál.
Próba-pillanat. Leemeltem rólad
Az arcodat, és kivittem magammal
A peronra, ebben az álomban,
Amely az ébredező londoni élet teljessége.
Figyeltem, ahogy eltűnsz, visznek
Észak felé, vissza a feneketlen mélybe,
Valódi arcod változatlan, fénylő, nem tud
Magáról, még látni egy-két másodpercig, aztán
Nincs többé, csak bennem az az előző üresség,
Mert nem értem, hol voltál, s egyszer csak hol
Nem vagy. De minden ajánlat háromszor tétetik meg.
És hirtelenül ott ülsz az otthonodban.
Fiatal vagy, meg sem érintett a halál. Mint
Az érzékcsalódás – szét ne hunyorogjam.
Fejgörcsös kép – feltüremlik a recehártyán.
Mintha fogalmad sem volna róla, hogy
Ez te vagy. Sőt, elkölcsönözted legrégebbi
Vetélytársnőd nevét – az volt kéznél. Mégis
Annyira te vagy, hogy agyam féltekéi
Mintha kicsit kizökkentek volna az időből:
Tudom, hogy te te vagy, mégis ráébredek, hogy
Nem te vagy. Látom, hogy te vagy te, és közben
Arcátlanul, egyfolytában valaki más vagy.
Még születésed dátumát is megőrizted –
Pontosan, akár a képtelenség dróthegyét.
És csak két mérfölddel laksz odébb, mint ahol
Laktunk. Más szellemek is támogatnak, gyöngéd
Csapat, új szüleid, új fivéred. És ismét
Meg akarsz hódítani, mindenestül – titokban.
Beszívom azt a rémületes levegőt – a gázt
Az alvilágból, amelyben olyan otthonosan mozogsz,
S amelyben új lényedet megtaláltad. Elmondod
A romantikus életedről szőtt álmot, amely végig-
Kísérte házasságunkat, ott, Párizsban – mintha
Sohasem jöttél volna haza eddig.
A halál visszavette a tehetségedet. Lehet, csak
Valami békésebbre váltotta át
Néma, barbár vágyakozásra, megdühödött
Vágyra, amely alámerült boszorkányosan
Változatlan szemedbe. Egy darabig még küszködöm
A kettős, az élő és a halott létezéssel. Arra
Gondolok: „Véletlen ez, az életerőm
Puszta renyhesége, hogy megpróbálom
Megőrizni a dolgokat, úgy, ahogy voltak, hiszen
A mutatvány folyik tovább, ugyanazok a maszkok,
Azok a szerepek – a színész nem számít." Zihálok
A Rajna mélyén, félig eszméletlenül,
Közönyösen, mint valami fuldokló,
Fölrúgkapálom magam.
Szelíd ultimátumod veszít a szorításból.
Kísértet-humorodhoz méltón, legközelebb
Honoluluból küldesz csinos kártyát.
Utána, túlvilági mementó,
Minden évben egy kártyát Honoluluból.
Mintha befortélyoskodtad volna magad az élők közé
Úgy, hogy otthagytál engem óvadéknak, túsznak
A halottak földjén.
                           Egyre ritkábban
Gondolok a menekülésre.
Még álmomban is, a házunk romokban.
De hirtelen – harmadjára – csak ott vagy.
Fiatalabban, mint ahogy megismertelek. Te vagy,
Valami egészen új lény, félig vad őzsuta, félig
Tökéletes, felbecsülhetetlen tárgy, csupa
Kristálylap, mint a kobaltékszer. Mögém kerülsz
(Abban a gyámoltalan pillanatban, amikor
Fél lábbal a kádba lépek, elég meleg-e a víz),
És megszólalsz, ellentmondást nem tűrőn, mint ha
Ismerős hang tör rám a folyóharsogásból, sürgetve,
Közelről: „Ez az utolsó. Ez itt. Ez. Most
Nem fogsz cserbenhagyni."

1998. október-2007. május