Hughes, Ted: Eltávozás (Out in Hungarian)

I THE DREAM TIME

My father sat in his chair recovering
From the four-year mastication by gunfire and mud,
Body buffeted wordless, estranged by long soaking
In the colours of mutilation.
                                     His outer perforations
Were valiantly healed, but he and the hearth-fire, its blood-flicker
On biscuit-bowl and piano and table leg,
Moved into strong and stronger possession
Of minute after minute, as the clock's tiny cog
Laboured and on the thread of his listening
Dragged him bodily from under
The mortised four-year strata of dead Englishmen
He belonged with. He felt his limbs clearing
With every slight, gingerish movement. While I, small and four,
Lay on the carpet as his luckless double,
His memory's buried, immovable anchor,
Among jawbones and blown-off boots, tree-stumps, shellcases and craters,
Under rain that goes on drumming its rods and thickening
Its kingdom, which the sun has abandoned, and where nobody
Can ever again move from shelter.

 
II

The dead man in his cave beginning to sweat;
The melting bronze visor of flesh
Of the mother in the baby-furnace –
Nobody believes, it
Could be nothing, all
Undergo smiling at
The lulling of blood in
Their ears, their ears, their ears, their eyes
Are only drops of water and even the dead man suddenly
Sits up and sneezes – Atishoo!
Than the nurse wraps him up, smiling.
And, though faintly, the mother is smiling.
And it's just another baby.

As after being blasted to bits
The reassembled infantryman
Tentatively totters out, gazing around with the eyes
Of an exhausted clerk.

 
III REMEMBERANCE DAY

The poppy is a wound, the poppy is the mouth
Of the grave, maybe of the womb searching –

A canvas-beauty puppet on a wire
Today whoring everywhere. It is years since I wore one.

It is more years
The shrapnel that shattered my fathers paybook

Gripped me, and all his dead
Gripped him to a time

He no more than they could outgrow, but, cast into one, like iron,
Hung deeper than refreshing of ploughs

In the woe-dark under my mothers eye –
One anchor

Holding my juvenile neck bowed to the dunkings of the Atlantic.

So goodbye to that bloody-minded flower.

You dead bury your dead.
Goodbye to the cenotaphs on my mothers breasts.

Goodbye to all the remaindered charms of my tether's survival.

Let England close. Let the green sea-anemone close.

I. AZ ÁLOMIDŐ

Apám a karosszékében üldögélt, túlélve
A négy évig tartó ágyútűz és sár borzalmait.
Hányódtatásai szótlanná tették, s a régi vonások leáztak arcáról
Az öldöklés színeinek végtelen áradatában.
                                 Testén a sebek
Beforradtak hőshöz illően, de amikor a kandalló vérvörös parazsainak hunyorgó fénye
Megszállta a porcelán csészét és a zongorát és az asztalt,
A menetelő perceknek útját állta, hogy hatalmába kerítse őket,
Es megküzdött velük egyenként,
Ahogy az óra parányi fogaskerekei megküzdenek egymással.
És hallgatásból font kötéllel lelkének mélységeiből
Elővonszolta hajdani önmagát,
Az idő törmelékei alól, a halott angolok közül,
Akikhez tartozott. Végtagjai könnyebbé váltak
Minden mozdulatával. Ézalatt én, kicsin és négyévesen,
Ott feküdtem előtte a szőnyegen, mint szerencsétlen ikerpárja,
Émlékezetének eltemetett, mozdíthatatlan horgonya,
Állkapocscsontok, eldobott bakancsok, farönkök, kagylóhéjak és bombatölcsérek között,
Végetnemérő esőben, amely ezüst pálcáival fáradhatatlanul dobol azóta is,
Es gyarapítja a birodalmát, ahonnan már a Nap is elmenekült,
És ahol senki sem mozdulhat ki többé rejtekhelyéről.

 
II.

Barlangjában a halott verejtékezni kezd;
Az anya húsának bronz sisakrostélya
Gyermek-kohóban olvad –
Oly mindennapi dolgok,
Nem veszi észre senki, az emberek
Derűsen fogadják
A lármás vér hirtelen csöndjét fülükben,
Fülükben, fülükben, szemükben
Csak vízcseppek és a halott
Még felül és eltüsszenti magát,
Aztán a dajka bepólyálja szépen,
Es mosolyog jóságosan:
Íme, egy újabb gyermek.

Akár a katona, kit a robbanás darabokra
Tépett, s utána menetfelszerelést ölt újra
Es rogyadozva kitántorog a harctérre és körülnéz
Égy elfásult hivatalnok tekintetével.

 
III. EMLÉKNAP

A pipacs egy seb, a pipacs
A sír szája, talán egy kifosztott anyaméhé –

A gyönyörű bábu egy drótszálon
Ma mindenfelé kurválkodik. Nem vettem igénybe évek óta.

Valamikor nagyon régen
Apám zsoltároskönyvét egy golyó roncsolta szét.

Magával ragadott engem is, amikor a holtak eljöttek érte
És elhurcolták őt a végtelenbe.

Igazából nem tudott kitűnni közülük, de beolvasztva ekevasnak,
Ő szántotta legmélyebben a földet.

Anyám szemében a bánat –
Fekete horgony.

Meghajtott ifjú fejemet a víz alatt tartom, az Atlanti-óceán sűrű levében.

Hát Isten áldja a vérszomjas virágot.

Ó, halottak, temessétek el halottaitokat.
Isten áldja a síremlékeket anyám mellein.

Isten áldja túlélő apám megmaradt összes báját.

És most zárja be kapuit Anglia. Zárja be zöld szirmait a tajtékos tengeri rózsa.